Egy lengyel, aki fizikus, közgazdász, az informatika doktora, a kémia habilitált doktora, sőt, kiadói életrajza szerint még halászember is. És író, akiben kicsit Stanisław Lem született újjá, kissé egy ókori cinikus, kissé pedig egy középkori misztikus… Ő Janusz Leon Wiśniewski, akinek nemrég látott napvilágot első magyar nyelvű novelláskötete a Typotex kiadó Science in Fiction sorozatában.

A könyv tizennyolc elbeszélése, amely olyan címeket kapott, mint Hővezető üveg, Felezési idő, A kevélység interferenciái vagy Felületi feszültség, remekül illik a sorozatba. Az ajánlók és kritikák által már számos alkalommal kommentált sorozatcím ugyanis nem tudományos ismeretterjesztést jelent, hanem játékot a tudománnyal és a fikcióval. Wiśniewski minden története – a címekből is jól láthatóan – egy-egy tudományos területet kapcsol össze rövid novellában a hagyományos és mélységesen emberi témákkal. Így kerülhet egymás mellé bennük egy kihűlőben lévő házasság (női szemszögből) és a statisztika, egy férj börtönviseltsége és a látogatószoba golyóálló üvegablakának fizikája, egy holokauszttörténet és a zeneelmélet vagy az agyi nitrogén-monoxid felszabadulásának és egy házasság újrakezdhetőségének kérdése. Mindegyik szellemes, szórakoztató és apró szöveg, mégis súlyos, nagy történeteket mesél el. A legtöbb tragikus, néhány ironikus vagy épp anekdotikus, de mind-mind emlékezetes.

Ott van például az Anyák napja, amelynek látszólag csak annyi a cselekménye, hogy a hamburgi elvált férfi, aki csak kéthetente láthatja a kislányait, meglesi, ahogyan hazafelé mennek az iskolából. Semmi brutális, semmi romantikus, semmi hihetetlen nem történik – mégis feltárulhat az olvasó előtt a férfi végtelen magánya, életének tökéletes elrontottsága. Hogyan hullott szét egy lengyel család Németországban? Ki miben hibázott? Mi lehet az alkoholista roncsnak tűnő apa nyomorúsága mögött? Milyen a szeretet? A rövid, filozofikus négy oldalon minden kérdésre választ kapunk egy pici, miniatűr mesternovellában.

A gyűjtemény különlegessége, hogy nem válogatás, hanem egy darabból szabott mű. Tizenhat novellája a Pani című lengyel lapban jelent meg hónapról hónapra, az első és az utolsó szöveget azonban a kötetbe kerüléskor írta hozzá a szerző, s ekkor rendezte el a novellák sorrendjét is. Így olvashatjuk a könyvecskét szövegdarabokból összeálló regénynek vagy novellaválogatásnak – ahogy tetszik. Közben pedig okulhatunk, gyönyörködhetünk a szöveg költőiségében, s nevethetünk az efféle megjegyzéseken: „Ha minden mondat kimondásához csak egy másodpercre van szükségünk, akkor több mint egymillió évig tartana, míg az összeset artikuláljuk. A nőknek persze néhány évvel kevesebb kellene, de még nekik is igen hosszú ideig tartana.”

Számomra a könyv elbeszéléseinek elolvasása (és érzelmi terhük élvezete és elviselése) után az lett a legfontosabb, amire a könyv címe is utal. Minden történet különböző nézőpontokat érvényesített, én pedig állást foglaltam, ítélkeztem: megsajnáltam, kinevettem, elítéltem, irigyeltem egy-egy szereplőt. Pedig, ahogy Wiśniewski írja: „Csak akkor van jogunk igazságos ítéletet hozni valakiről, ha megvan bennünk az akarat és az igyekezet, hogy megértsük egymást. Ehhez pedig arra van szükség, hogy átlépjünk egy intimitási határt. Csak e határon túl szabad felépítenünk a saját elméletünket jóról és rosszról, de ne feledjük el, hogy még így is relatív lesz.” Ez az intim relativitáselmélet az, ami a könyv befejezése után is velem marad. Így aztán elmondhatom, hogy a könyvecske megváltoztatta körülöttem a világot. Márpedig nemigen várható több az irodalomtól…

A cikk az Ekultúrán: Janusz L. Wiśniewski: Intim relativitáselmélet
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én