Amikor ezt a sorozatot elterveztem, még nem gondoltam, hogy mindig párosával fogok benne írni a friss kötetekről. Nem is gondolhattam ilyenre, hiszen azt sem tudtam, hogy júniusig éppen páros számú, hat kötet fog megjelenni a Typotex Világirodalom általam annyira megszeretett sorozatában. (Habár ez példás szimmetriát sejtet: hat hónapot hat megjelenéssel, miközben a tavalyi évben is minden hónapra esett egy cím - ha természetesen nem is így jelentek meg a könyvek valójában.)

Amikor azonban megírtam a bejegyzést az első két, nagyon különböző kötetről, furcsaságra figyeltem fel: két olyan vaskos regény következett ugyanis utánuk, amelyet szlovák írók írtak, majd pedig két vékony, és első látásra egészen más könyv, amelyben mégis közös volt, hogy szerzőjük nő, a regény(?) maga pedig rövidke, s külön részekből épül fel. Így azután magától kialakult, hogy újra és újra két könyvet helyeztem egymás mellé ezekben az ajánlókban.

Fontos azonban, hogy mindez csak játék: hiszen ezeknek a műveknek, s számomra az egész sorozatnak is lényege, hogy teljesen új hangokat, formákat, ötleteket, írói egyéniségeket ismertetnek meg olvasójukkal a kortárs irodalomból, s nincs közöttük két egyforma még témáját vagy írói eszközeit tekintve sem. Ahogyan azt a könyvek remek borítói is sugallják.

Az idei ötödik könyv Birgül Oğuz török írónő HAH! című, hazájában 2012-ben megjelent, az Európai Unió Irodalmi Díját elnyert kötete. Nem merem azt írni, hogy regénye, mert úgy gondolom, hogy ez a szöveg akkor is működik, ha nyolc egységét külön novellának, prózaversnek, szövegfutamnak, írásnak tekintem, s akkor is, ha regényként olvasom őket össze és egymásra. Írója elbeszélésnek nevezte. Én legszívesebben azt mondanám, hogy a HAH! műfaja: könyv. Amit kézbe kell fogni, birtokolni kell az ajánlástól a cikluscímeken és a mottókon át az egyes részekig, sőt, a látszólag bőven mért üres helyekig, amelyek levegőt teremtenek a súlyos szövegdarabok köré. S a legtöbbet így, együtt fogja mondani, a sóhajtástól, amely a címbe került, az utolsó töredékes sorig, amelybe mintha belefojtottak volna egy sóhajtást, örökre ("Annak a szájnak"), s a mottóig, amely a gyászról és az öröklétről szól (akár).

A mű témája (leginkább) a gyász. Ha van kivehető története, akkor az, ahogyan egy harminchoz közeledő fiatal nő elveszíti az édesapját, s miközben megbirkózik a temetési szertartással, a családi torüléssel, a hivatali adminisztrációval és a rászakadt jóvátehetetlen üresség érzésével, minden ízében és gondolatában gyászol. Megtelik fájda-lommal, kiárad, a bánat ködében tévelyeg végig a máskor olyan egyértelmű mindennapokon, s hangok szólnak benne, emlékek elevenednek meg, kérdések sorjáznak. Közben azonban sok más is történik. Megjelenik a szövegben egy édesapa képe, ám nem patetikus módon színpadra állítva, hanem a maga esendőségében, néha bosszantó, néha érthe-tetlen, mindennapi módján. Majd erre rávetül az a kép, ahogyan még egy kislány látja az apját, mindent megoldónak és mindent tudónak. Mindezt a nyolcvanas évek puccs, tüntetések és zűrzavar szaggatta Törökországában, amikor valójában egyetlen felnőtt sem lehetett hős vagy bölcs igazán. Emellett kapunk még egy talán megmentő szerelmet, képet az emberek közönyéről, vágyakozást a szabadságra, s közben újra és újra visszatér az önmarcangoló érzés, a hiány: hogy az apa többé nem található meg sehol, sem az emlékekben, sem a jelenben. A könyv lezárul, a gyász nem bizonyosan: kicsit úgy, mint a valóságban.

A könyv sűrű szövetű, nehezen adja magát, de elkápráztat, amikor sikerül átkerülni a világába. Hiába "csak" 112 oldal, jobban belemerülhetünk, mint egy ezer lapos nagyregénybe, hiszen annyi minden van benne. Ha valaki már ismeri a könyvet és elolvassa a fenti ajánlómat, lehetséges, hogy azt  mondja, csak belelátok, beleolvasok dolgokat ebbe a könyvbe. És lehetséges, hogy igaza van. A HAH! nagyon erős hangon szólít meg, de azt hiszem, mindenkit teljességgel személyre szólóan. Csak meg kell hallani a sóhajtását...

Az idei hatodik könyv, a cseh Dora Kaprálová Egy férfi című műve egészen más hangon beszél. Vidám, ironikus, groteszk, csevegő, közvetlen, hagyománytörő, sőt, akár polgárpukkasztó is. Eredeti címe Téli könyv a szerelemről, de Esterházy Péter hazájában, úgy vélem, méltó módon kapott egy újat: Egy férfi - Válasz Esterházy Péternek. Esterházy (akit most már sosem fogok elfelejteni, ahogyan a 2016-os Könyvhéten az ezúttal nagyszínpad nélkül maradt Vörösmarty tér Oroszlános kútján állva, egy zöldessárga, hamarjában mögé nyitott napernyő mellett azt mondta: "A Könyvhetet megnyitottam. A Könyvhét megnyílt.") a magyar irodalom (egyik?) legnagyobb szerzője. 1995-ben adta ki (egyik?) legjobb rövid művét, az Egy nőt. Kaprálová pedig 2013-ban adta meg minderre a cseh választ, egy folyóiratban, állítólag 66 napon át egy-egy szöveget írva egy férfiról. Majd mindez 2014-ben kötetbe került ezzel az ajánlással: "Szeretettel E. P.-nek, akinek "Egy nő" című könyvét soha nem fejeztem be."

Persze a dolog távolról sem ilyen egyszerű. Először is, mert ha valaki végigolvassa a kötet írásait, sorban, ahogy kell, egy olyan izgalmasan összebogozott kulcsszórendszert fog benne találni, mosolygós ki-, be-, oda- és visszautalásokkal, amelyet minden posztmodern idézés mintaadója, maga Esterházy is élvezne. Szóval, hagyjuk a 66 napos viszonyt, miszerint a kortársnő csak leül, így kétszer 33 (no, nem is 666) nap alatt reggelente vagy estelente, Esterházyra koncentrál, netán a könyvre (netán a borítóra? a magyaron Egon Schiele egy női hátsója van, a németen a milói Vénusz Warhol-módra, a német hangoskönyvön meg Modigliani-féle női keblek - az elmélyüléshez elég zavaróak) - és már ki is csusszan a tollából az aznapi penzum. Nem, sokkal inkább egy előre megfontolt játék alanyai leszünk, amely azonban kissé más, mint Esterházyé volt. Először is, mert az Egy férfi nemcsak a férfiak típusait, fajtáit és alfajait mutatja be nevető precizitással a részegtől és a többször elválttól a papon, az aranyfogún, a kiskorún és a zsarnokin át Jézusig és a férjig. Már a második írásban felmerül egy új tárgy: "Van egy mozgalom. Szeretem. Úgy hívják, gender." Megjelenik a küzdelem a nyilvánvalóval: egy férfi férfi, egy nő pedig mindig nő marad. Eltekinthetünk attól, hogy az Egy férfit egy nő írta? Eltekinthetünk attól, hogy a könyv, amit olvasunk, egy nőé? Van más látásmód? Kell más látásmód? Egy nőnek el kell köteleződnie a nősége mellett? Pláne, ha írónő? Pontosabban, író?

És akkor még Esterházyról szó sem esett, aki röpkén maga is megjelenik a kötetben, legalább is a lánya, legalább is az unokája: aki fiú, vagyis lány... Ez a szereplő-Esterházy, akinek elbeszélőnk odalát a lakására, ráadásul különös: akárhányszor is küldené el neki a kész kéziratát, az mindig a kukában végzi. Megsemmisülés és föltámadás: a szövegek újjászületése. Továbbá olyan témák, mint szerelem, gyász, gyerekkori emlékek, kutatás az egyetlen, igazi férfi után, a férfiség és férfiasság mibenléte, az anyaság mibenléte, az íróság mibenléte... Van miért elolvasni az Egy férfit. Akár rendesen, regényként, akár összevissza lapozgatva a szövegek között. Így is, úgy is beszél: kipróbáltam.

Két nő(író). Két hang. Két kis kötet - nemcsak nőolvasóknak.

Itt olvashatsz a sorozat más köteteiről:
Typotex Világirodalom 1. - A Nő és a Kasztrált   
Typotex Világirodalom 2. - Szlovák szerzők dicsérete
Röptében a világ körül - A Typotex világirodalmi regényei 1.
Röptében a világ körül 2.
Röptében a világ körül 3.
Röptében a világ körül 4.  
A Typotex Világirodalom sorozat kötetei