2015. április 20., hétfő
Ebben a bejegyzésben öt olyan könyv került egymás mellé, amelyet nemrég olvastam, s valamiért mind az ötöt szomorkás-fájdalmas-jóvátehetetlen érzéssel tudtam csak befejezni. Jó könyvek voltak...
Hélène Grémillon: A bizalmas
Geopen, 2014
Írtam már róla, hogy a Geopen Kiadónál megjelenő szépirodalmi műveknek van egy olyan múltfelfedező és családtörténetes, mégis posztmodern epikus vonala, amit egyszerűen imádok. (Kemény, szomorkás, különlegesen szerkesztett-megírt: ilyen könyv a Fénykép ezüstkeretben, a Leningrádi Madonnák, A jácintkék ruhás lány, a Csillag, a Büntetlenül...) Ebbe a vonulatba tartozik az 1977-es születésű francia írónő első könyve is (azóta csak egy új regényt publikált): a díjak sokaságát begyűjtő, huszonhét nyelvre lefordított A bizalmas. 1975-ben kezdődik a történet, amikor Camille, az épp anyját gyászoló könyvkiadó furcsa kéziratokat kezd kapni; leveleket, amelyekből egy folytatásos regény bontakozik ki. Ám minél több a küldemény, annál biztosabb, hogy a két szemszögből íródó, a második világháború idejére visszavezető sztori nem egy feltűnésre vágyó író fikciója, hanem kőkemény valóság, amely valamilyen módon Camille életével is kapcsolatban van. Minél több fordulaton vagyunk túl, minél több szereplőt megismertünk, annál több lesz a kérdés. Kicsoda Camille valójában? Miért halt meg az anyja? És mit tudott, milyen titkokat őrizgetett halála előtt? S ki a bizalmas, aki a háttérben marad, mégis mindenki minden titkát ismeri? A regény szó szerint még az utolsó sorában is meglepetést tartogat: tilos előre elolvasni a végét! Hadd lepjen meg. Szembenézős, kemény, idősíkokat váltogató történet, igazán remek.
Clara Royer: Csillag
Geopen, 2013
Nyomozz a múltban: de aztán készülj fel mindenre és mindennek az ellenkezőjére! - figyelmeztet a magyar származású francia írónő első regénye. Az elképesztően fiatal (1981-es születésű, a Csillagot 2011-ben, harmincévesen publikáló) írónő magyar irodalomtörténetet tanít a Sorbonne-on. Könyvében felhasználja saját emlékeit is, de úgy vélem, naivitás lenne azt hinni, hogy saját nagymamája (aki őt szólította mindig Csillagnak, így, magyarul, ahogy a regényszereplő Ethelt is szólítja Marie, a nagyanyja) azonos lenne könyvének bármely alakjával. Ez a különösen megírt, identitáskereső könyv ugyanis - a szokásos családtörténetekkel szemben - nem ad megbékéltető, leleplező, kiegyenlítő lezárást. Igaz, Ethel sok mindent megtud a családjáról, a történelemről, a második világháborúról, a zsidóüldözésről, a semmibe menekülésről. Ám egyrészt be kell látnia: talán azért kutat olyan megszállottan nagyanyja valódi identitása után, mert önmagával sincs tisztában, magával nincsen kibékülve. Másrészt, ahogyan Ethellel együtt nyomozva a szemünk előtt foszlik szét a lány nagymamájának egyértelmű és felfogható, közhely-identitása (menekült, álnevet, hamis papírokat nyert, Franciaországba került, múltját tudatosan elfelejteni akaró és elfelejtő magyar zsidó), s kerül a helyébe egy rejtélyes, krimiszerű és zavaros "valóság", amelyben már se hősök, se mártírok nincsenek, csak fájdalom, szomorúság, elhallgatás, féligazság és sötétség, az már - talán kissé túl vehemens dühvel, de - leszámolás azzal, hogy az elmondhatatlan tragédiákat egyszer csak meg lehet írni és le lehet zárni. Persze talán meg lehet rajzolni: Ethel, a grafikus a könyv utolsó lapjain épp ezen kezd el dolgozni... De hogy sikerül-e szabadulnia a feltárt múlttól? Ki tudja. Jó könyv, bár néhol egy kissé körülményes. Első regénynek kiváló.
Johanna Adorján: Exkluzív szerelem
Park, 2010
Az 1971-es stockholmi születésű írónőnek már a nevén is látszik, hogy apai ágon magyar származású. Egyébként magát dán-német újságíróként és médiakutatóként határozza meg: jelenleg Berlinben él. Ebben a debütáló regényében saját nagyszülei múltját kutatja, akikről az első és legfontosabb tudnivaló, hogy 1991-ben, túl hetvenedik életévükön közös öngyilkosságot követtek el. Az unoka, aki csak gyerekkori emlékeket őriz a két emberről, felnőtt fejjel a nyomába ered a különös tettnek. Vele együtt jutunk el a történet gyökereihez: Magyarországhoz, ahonnan a nagyszülők élete elindult. Szemünk előtt ölt testet és kap személyiséget a furcsamód fukar, pedig tehetős, zenekedvelő, kemény modorú gyógytornász nagymama, s az őt nagyon szerető, finom és művelt, orvos nagyapa. Akik zsidók, ezért a háború időszakát rettegve, bujkálva töltik. Akik hívő kommunistává válnak, így a Rákosi-korszakban jelentős posztot kapnak, ám egyre fogy körülöttük a levegő. És akik azután disszidálásra kényszerülnek, a bizonytalanságba: majd pedig húznak egy vonalat, s kiépítenek egy új, büszke, nyugalmas és tehetős életet, amelyben azonban semmiféle múltnak, se jó, se rossz emléknek nincs helye. Miért választják a közös halált? Van-e joga bárkinek ilyen döntést hozni? Hány arca van egy embernek? Megismerhető-e emlékekből és tárgyakból? Megismerhető-e egyáltalán? Johanna Adorján múltkeresése talán kicsit felületes néhol a tények tekintetében, de nagyon személyes és érzelmileg mozgósító. A mozaikdarabka-fejezetekből összeálló könyv azonban nem könnyeket facsar, inkább szembenézésre indít. Jó első regény, igazán.
Maria Nurowska: Szerelemnapló
Opus, 2004
Nurowska 1944-es születésű lengyel írónő, s ha valaki ellátogat szépen frissített honlapjára, rögtön lenyűgözheti két dolog. Az első, hogy milyen méltósággal és szépséggel öregszik az idén hetvenegy éves szerző. A második viszont az, milyen termékeny írói pályát mondhat magáénak, mintegy negyven regénnyel, színdarabokkal, novellákkal telve. Ezt az 1991-es regényét (sajnos németből és nem lengyelből fordítva) egyik kedvenc kiadóm adta ki, amely megkapta tőlem "a legrövidebb fennállási idő alatt a legtöbb jó könyvet kiadó vállalkozás" címet. Gyönyörű történet, tele érzelemmel: hidegen és érzelmek nélkül megírva... A főszereplő, Elzbieta Elsner zsidó apa és lengyel anya lánya. Amikor szolidaritásból beköltözik apjával a varsói gettóba, tizenkilenc éves, s még nem tudja, hogy egy egész életet választ e döntésével. A gettóban kényszerűségből prostituáltként tartja fenn magát, bár apját így sem tudja megmenteni. Végül megszökik, s papírjaival identitást is cserél: bekerül egy különleges lengyel családba, ahol egy gyerek anyjává fogadja. A nő, akinek tulajdonképpen az egész élete és az egész házassága hazugság, huszonnégy év alatt hat élet-levelet ír a férjének, ám egyiket sem küldi el soha... Valamennyiben bevallja, ki is ő valójában, s vallomást tesz arról, mi mindenre kényszerítette közben a sorsa, összhangban a háború után megtorló, aztán kommunistává váló, végül enyhülő Lengyelország történelmével. Különös szereplők bukkannak fel a múltból, a sok-sok elhallgatás elmondhatatlanná válik... Vajon hogyan végződik Elzbieta-Kystyna története 1968 októberében? Ez a mozaikos szerkesztésű, csupa fájdalom családtörténet azért is hatott rám erősen, mert főhőse sok-sok élményét (egy kicsit másképp) akár Magyarországon is átélhette volna 1944 és 1968 között... Izgalmas és fordulatos, a legmagasabb szinten szépirodalmi kötet, meglepően szép köntösben.
Amélie Nothomb: Hódolattal esengve
Sík, 2000
A könyv, amely elnyerte a Francia Akadémia regény nagydíját, a rövid ideig fennálló kiadó igényes francia irodalmi sorozatában jelent meg. Nothomb, a már huszonöt évesen, első regényével hatalmas sikert arató írónő jövőre lesz ötvenéves, s immár huszonkét könyv található az életművét felsoroló listán (közülük még A gyilkos higiéniája, a Holt határon, az Ördögi kozmetika és a Vádirat jelent meg magyarul, melyekről itt és itt írtam). Mindmáig azonban ez az egyik leghíresebb műve, mivel a lehető legfurcsább módon használja fel a valós önéletrajzi elemeket. Mielőtt a belga diplomata szülőktől épp Japánban született francia írónő, aki gyerekkorában élt Kínában, Amerikában és Dél-Ázsia országaiban is, kiadta volna első könyvét, egy évre visszatért dolgozni Tokióba, egy tipikus japán nagyvállalathoz. A Hódolattal esengve első olvasatban ennek a szinte hihetetlen és groteszk egy évnek a szűkszavú története. Ám minél többször olvassuk el a fiatal nyugati nő anti-karrierjének meséjét, annál kevésbé a kultúrák ütközéséről fog szólni. Helyette inkább alázat és önbecsülés, tisztelet és zsarnokság, elfojtások és abszurditások történetévé alakul, amely egyúttal a nők (a japán és a nem japán nők) helyzetéről is beszél. Vajon a modern életforma el tudja-e törölni az összes hagyományt? És ha nem, miért éppen a legkártékonyabb, a legkülönösebb és a legvisszahúzóbb hagyományok maradnak meg, a legnagyobb becsben tartva? Vajon nekünk, nem-japánoknak is van efféle adósságunk a jövővel kapcsolatban? A könyv rövid, gyors olvasmány, mint Nothomb valamennyi írása: súlyos kérdései és sötét hangulatai azonban sokáig az olvasóval maradnak. Nem csoda, hogy olyan díjat nyert, amelyet általában kilóra is súlyos nagyregények szoktak kiérdemelni. Ez is igazi, fájdalmas szépirodalom.
Linkek
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Könyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregény
Könyvek és vélemények 5. - Aprócskák
Könyvek és vélemények 6. - Nagybetűs izgalom
Könyvek és vélemények 7. - Tíz jó könyvről tíz mondatban
Geopen, 2014
Írtam már róla, hogy a Geopen Kiadónál megjelenő szépirodalmi műveknek van egy olyan múltfelfedező és családtörténetes, mégis posztmodern epikus vonala, amit egyszerűen imádok. (Kemény, szomorkás, különlegesen szerkesztett-megírt: ilyen könyv a Fénykép ezüstkeretben, a Leningrádi Madonnák, A jácintkék ruhás lány, a Csillag, a Büntetlenül...) Ebbe a vonulatba tartozik az 1977-es születésű francia írónő első könyve is (azóta csak egy új regényt publikált): a díjak sokaságát begyűjtő, huszonhét nyelvre lefordított A bizalmas. 1975-ben kezdődik a történet, amikor Camille, az épp anyját gyászoló könyvkiadó furcsa kéziratokat kezd kapni; leveleket, amelyekből egy folytatásos regény bontakozik ki. Ám minél több a küldemény, annál biztosabb, hogy a két szemszögből íródó, a második világháború idejére visszavezető sztori nem egy feltűnésre vágyó író fikciója, hanem kőkemény valóság, amely valamilyen módon Camille életével is kapcsolatban van. Minél több fordulaton vagyunk túl, minél több szereplőt megismertünk, annál több lesz a kérdés. Kicsoda Camille valójában? Miért halt meg az anyja? És mit tudott, milyen titkokat őrizgetett halála előtt? S ki a bizalmas, aki a háttérben marad, mégis mindenki minden titkát ismeri? A regény szó szerint még az utolsó sorában is meglepetést tartogat: tilos előre elolvasni a végét! Hadd lepjen meg. Szembenézős, kemény, idősíkokat váltogató történet, igazán remek.
Geopen, 2013
Nyomozz a múltban: de aztán készülj fel mindenre és mindennek az ellenkezőjére! - figyelmeztet a magyar származású francia írónő első regénye. Az elképesztően fiatal (1981-es születésű, a Csillagot 2011-ben, harmincévesen publikáló) írónő magyar irodalomtörténetet tanít a Sorbonne-on. Könyvében felhasználja saját emlékeit is, de úgy vélem, naivitás lenne azt hinni, hogy saját nagymamája (aki őt szólította mindig Csillagnak, így, magyarul, ahogy a regényszereplő Ethelt is szólítja Marie, a nagyanyja) azonos lenne könyvének bármely alakjával. Ez a különösen megírt, identitáskereső könyv ugyanis - a szokásos családtörténetekkel szemben - nem ad megbékéltető, leleplező, kiegyenlítő lezárást. Igaz, Ethel sok mindent megtud a családjáról, a történelemről, a második világháborúról, a zsidóüldözésről, a semmibe menekülésről. Ám egyrészt be kell látnia: talán azért kutat olyan megszállottan nagyanyja valódi identitása után, mert önmagával sincs tisztában, magával nincsen kibékülve. Másrészt, ahogyan Ethellel együtt nyomozva a szemünk előtt foszlik szét a lány nagymamájának egyértelmű és felfogható, közhely-identitása (menekült, álnevet, hamis papírokat nyert, Franciaországba került, múltját tudatosan elfelejteni akaró és elfelejtő magyar zsidó), s kerül a helyébe egy rejtélyes, krimiszerű és zavaros "valóság", amelyben már se hősök, se mártírok nincsenek, csak fájdalom, szomorúság, elhallgatás, féligazság és sötétség, az már - talán kissé túl vehemens dühvel, de - leszámolás azzal, hogy az elmondhatatlan tragédiákat egyszer csak meg lehet írni és le lehet zárni. Persze talán meg lehet rajzolni: Ethel, a grafikus a könyv utolsó lapjain épp ezen kezd el dolgozni... De hogy sikerül-e szabadulnia a feltárt múlttól? Ki tudja. Jó könyv, bár néhol egy kissé körülményes. Első regénynek kiváló.
Park, 2010
Az 1971-es stockholmi születésű írónőnek már a nevén is látszik, hogy apai ágon magyar származású. Egyébként magát dán-német újságíróként és médiakutatóként határozza meg: jelenleg Berlinben él. Ebben a debütáló regényében saját nagyszülei múltját kutatja, akikről az első és legfontosabb tudnivaló, hogy 1991-ben, túl hetvenedik életévükön közös öngyilkosságot követtek el. Az unoka, aki csak gyerekkori emlékeket őriz a két emberről, felnőtt fejjel a nyomába ered a különös tettnek. Vele együtt jutunk el a történet gyökereihez: Magyarországhoz, ahonnan a nagyszülők élete elindult. Szemünk előtt ölt testet és kap személyiséget a furcsamód fukar, pedig tehetős, zenekedvelő, kemény modorú gyógytornász nagymama, s az őt nagyon szerető, finom és művelt, orvos nagyapa. Akik zsidók, ezért a háború időszakát rettegve, bujkálva töltik. Akik hívő kommunistává válnak, így a Rákosi-korszakban jelentős posztot kapnak, ám egyre fogy körülöttük a levegő. És akik azután disszidálásra kényszerülnek, a bizonytalanságba: majd pedig húznak egy vonalat, s kiépítenek egy új, büszke, nyugalmas és tehetős életet, amelyben azonban semmiféle múltnak, se jó, se rossz emléknek nincs helye. Miért választják a közös halált? Van-e joga bárkinek ilyen döntést hozni? Hány arca van egy embernek? Megismerhető-e emlékekből és tárgyakból? Megismerhető-e egyáltalán? Johanna Adorján múltkeresése talán kicsit felületes néhol a tények tekintetében, de nagyon személyes és érzelmileg mozgósító. A mozaikdarabka-fejezetekből összeálló könyv azonban nem könnyeket facsar, inkább szembenézésre indít. Jó első regény, igazán.
Opus, 2004
Nurowska 1944-es születésű lengyel írónő, s ha valaki ellátogat szépen frissített honlapjára, rögtön lenyűgözheti két dolog. Az első, hogy milyen méltósággal és szépséggel öregszik az idén hetvenegy éves szerző. A második viszont az, milyen termékeny írói pályát mondhat magáénak, mintegy negyven regénnyel, színdarabokkal, novellákkal telve. Ezt az 1991-es regényét (sajnos németből és nem lengyelből fordítva) egyik kedvenc kiadóm adta ki, amely megkapta tőlem "a legrövidebb fennállási idő alatt a legtöbb jó könyvet kiadó vállalkozás" címet. Gyönyörű történet, tele érzelemmel: hidegen és érzelmek nélkül megírva... A főszereplő, Elzbieta Elsner zsidó apa és lengyel anya lánya. Amikor szolidaritásból beköltözik apjával a varsói gettóba, tizenkilenc éves, s még nem tudja, hogy egy egész életet választ e döntésével. A gettóban kényszerűségből prostituáltként tartja fenn magát, bár apját így sem tudja megmenteni. Végül megszökik, s papírjaival identitást is cserél: bekerül egy különleges lengyel családba, ahol egy gyerek anyjává fogadja. A nő, akinek tulajdonképpen az egész élete és az egész házassága hazugság, huszonnégy év alatt hat élet-levelet ír a férjének, ám egyiket sem küldi el soha... Valamennyiben bevallja, ki is ő valójában, s vallomást tesz arról, mi mindenre kényszerítette közben a sorsa, összhangban a háború után megtorló, aztán kommunistává váló, végül enyhülő Lengyelország történelmével. Különös szereplők bukkannak fel a múltból, a sok-sok elhallgatás elmondhatatlanná válik... Vajon hogyan végződik Elzbieta-Kystyna története 1968 októberében? Ez a mozaikos szerkesztésű, csupa fájdalom családtörténet azért is hatott rám erősen, mert főhőse sok-sok élményét (egy kicsit másképp) akár Magyarországon is átélhette volna 1944 és 1968 között... Izgalmas és fordulatos, a legmagasabb szinten szépirodalmi kötet, meglepően szép köntösben.
Sík, 2000
A könyv, amely elnyerte a Francia Akadémia regény nagydíját, a rövid ideig fennálló kiadó igényes francia irodalmi sorozatában jelent meg. Nothomb, a már huszonöt évesen, első regényével hatalmas sikert arató írónő jövőre lesz ötvenéves, s immár huszonkét könyv található az életművét felsoroló listán (közülük még A gyilkos higiéniája, a Holt határon, az Ördögi kozmetika és a Vádirat jelent meg magyarul, melyekről itt és itt írtam). Mindmáig azonban ez az egyik leghíresebb műve, mivel a lehető legfurcsább módon használja fel a valós önéletrajzi elemeket. Mielőtt a belga diplomata szülőktől épp Japánban született francia írónő, aki gyerekkorában élt Kínában, Amerikában és Dél-Ázsia országaiban is, kiadta volna első könyvét, egy évre visszatért dolgozni Tokióba, egy tipikus japán nagyvállalathoz. A Hódolattal esengve első olvasatban ennek a szinte hihetetlen és groteszk egy évnek a szűkszavú története. Ám minél többször olvassuk el a fiatal nyugati nő anti-karrierjének meséjét, annál kevésbé a kultúrák ütközéséről fog szólni. Helyette inkább alázat és önbecsülés, tisztelet és zsarnokság, elfojtások és abszurditások történetévé alakul, amely egyúttal a nők (a japán és a nem japán nők) helyzetéről is beszél. Vajon a modern életforma el tudja-e törölni az összes hagyományt? És ha nem, miért éppen a legkártékonyabb, a legkülönösebb és a legvisszahúzóbb hagyományok maradnak meg, a legnagyobb becsben tartva? Vajon nekünk, nem-japánoknak is van efféle adósságunk a jövővel kapcsolatban? A könyv rövid, gyors olvasmány, mint Nothomb valamennyi írása: súlyos kérdései és sötét hangulatai azonban sokáig az olvasóval maradnak. Nem csoda, hogy olyan díjat nyert, amelyet általában kilóra is súlyos nagyregények szoktak kiérdemelni. Ez is igazi, fájdalmas szépirodalom.
Linkek
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Könyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregény
Könyvek és vélemények 5. - Aprócskák
Könyvek és vélemények 6. - Nagybetűs izgalom
Könyvek és vélemények 7. - Tíz jó könyvről tíz mondatban
