Ekultura.hu - Sophie Hannah: A zárt koporsó - Hercule Poirot új esete
Hercule Poirot, Agatha Christie kis belgája, sokak kedvenc magándetektívje 2016-ban volt százéves. Még ha nem is lehet pontosan tudni a pompás bajszú nyomozó valóságos életkorát, hiszen megalkotója már első feltűnésekor idősebb úrnak ábrázolta, legalább az bizonyos, hogy alakja tavaly éppen száz éve született meg a krimi királynőjének jóvoltából. Agatha Christie ugyanis 1916-ban írta meg első detektívregényét, s egyben Poirot első nyomozását, A titokzatos stylesi esetet. Ezt a százéves évfordulót ünnepelte meg Sophie Hannah A zárt koporsó című új Poirot-regényének külföldi és hazai, egyidejű megjelenése is.

Alig két évvel korábban történt, hogy Hercule Poirot először feltámadt. Pedig állítólag ő az egyetlen olyan könyvbeli szereplő, akinek a New York Times szabályos gyászjelentést szentelt a címoldalán. Agatha Christie talán legismertebb hőse, az öt láb négy hüvelyk magas, kényelemszerető, ámde zseniális belga úriember több mint félévszázados karrier, harminchárom regény és majd’ hatvan novella főszerepének eljátszása után 1975-ben végleg nyugalomba vonult. 2014-ben azonban, sok-sok várakozás után, mégis újjászületett, mégpedig Sophie Hannah A monogramos gyilkosságok című regényében. Nálunk, Magyarországon is hónapokig tartotta lázban a rajongókat az a lehetőség, hogy kezükbe vehetnek egy új nyomozást kedvenc detektívjükkel a főszerepben. Azután végre megjelent a szép külsejű, izgalmas kötet: s számomra beteljesült egy álom, hiszen végizgulhattam a kis szürke agysejtjeivel a legbonyolultabb talányokat is kinyomozó Poirot egy eddig sosem hallott, ismeretlen és körmönfontan bonyolult ügyének a történetét.

Persze nem tetszhetett mindenkinek ez a folytatás, vagy inkább újrateremtés: de talán balga dolog is olyasmit várni, hogy kedvenc regényhősünk visszatérésével egyben megalkotója, a rég halott szerző is feltámad és ír egy ugyanolyat, amilyenek korábbi, eredeti munkái voltak. Már csak azért is, mert Agatha Christie saját Poirot-regényei is igen sokféle hangulattal rendelkeztek. Sophie Hannah a saját változatában egyesítette a csak rá jellemző, meglepő, drámai és keserűen pszichologizáló stílust és Agatha Christie anekdotikus alakteremtő fantáziáját: így születhetett meg egy klasszikusan körmönfont, mégis modern Poirot-regény.

Amely egyébként 1929-ben, Londonban játszódott, s Hastings helyett egy új barátot és munkatársat szerepeltetett Poirot mellett: Edward Catchpoolt, az ifjú és önmagában bizonytalan nyomozót. S bár a rejtélyt végül a piperkőc, apró termetű és zseniális észjárású Poirot oldotta meg, Edwardnak is fontos szerep jutott a gyilkosságok felderítésében.

Az új regény, A zárt koporsó, amely Poirot immár második visszatérése, ott veszi fel a fonalat, ahol az előző könyv leejtette: még mindig 1929-ben vagyunk, igaz, már októberben, a helyszín pedig egy előkelő nemesi kúria, a dallamos nevű Lillieoak, Írországban. Ide érkezik meg Catchpool a ház úrnőjének, Lady Playfordnak a hívására, s nagy meglepetésére azonnal Poirot-ba botlik. Úgy tűnik, a lady mindjárt két nyomozót is a házába rendelt, pedig még Poirot sem tud felfedezni semmi olyasmit, ami egy közelgő bűntényre utalna. Vacsora után azonban felgyorsulnak az események: Lady Playford ugyanis bejelenti, hogy megváltoztatja a végrendeletét, vagyis kitagadja mind fiát és annak feleségét, mind lányát, s ezzel annak, egyébként dúsgazdag orvos vőlegénye is elesik a reménybeli örökségtől. Ráadásul a vagyonos hölgy, számos sikeres gyerekkrimi írója, ezután mindent a titkárára szándékozik hagyni: egy rendkívül vonzó és szellemes fiatalemberre, aki azonban pusztító vesebetegségben szenved, s talán már csak hetei vannak hátra.

Mi magyarázhatja ezt a teljesen logikátlan döntést? Vajon Lady Playford maga is halni készül, ezért véli úgy, hogy érdemes egy haldoklóra hagynia mindenét? Vagy éppen most hagyta cserben a józan esze, amelyik mindvégig kitartott, miközben buzgón írta az alig tinédzser Shrimp Seddon nyomozásainak okos kis történeteit? Netán a beteg titkár fiatal ápolónője hatott rá, aki őrülten szerelmes gondozottjába? Mielőtt azonban Poirot és Catchpool választ kapnának ezekre a kérdésekre, gyilkosság történik: az áldozat a titkár, akit a ladyn kívül tulajdonképpen bárkinek oka lehetett volna megölni. Ám az elkövetés módja, az időrend, és az összes családtag tökéletes alibije valahogy nem illik a képbe… Poirot, a rend és a módszeresség mintaképe pedig nekiáll, hogy megértse a megérthetetlent és bebizonyítsa a lehetetlent.

Amikor befejeztem a csavaros történetű könyvet, arra jutottam, hogy Sophie Hannah-nak sikerült még közelebb kerülnie Agatha Christie világához. A veszekedő nagycsaládtól a vagyonos idős hölgyig, a látszólag tökéletes gyilkosságtól Lady Playfordnak, a különc írónak az ábrázolásáig, az asztali beszélgetésektől a szalonbeli csevegésekig, a halottszemlé-egy kötetében is. A hangulat azonban mégis egészen más; sokkal irracionálisabb, kissé taszítóbb, a legkevésbé sem békebeli: ahogyan az egy 21. századi krimihez illik. A cselekmény talán kissé rejtvényszerűbb, a szereplők pedig kevésbé tűnnek hús-vér alaknak, ám Poirotnak ez az új esete is örömet okozhat minden rajongónak.

Sophie Hannah
Nem egészen Agatha Christie Poirot-ja a benne szereplő kis belga, s talán kissé kevésbé áll helyre a világ rendje a könyv befejezésekor, mint ahogy azt a krimikirálynőnél megszokhattuk. Mégis pompás szórakozás, sokszor újraolvasható kedvenc lehet a könyv, akár saját jogán is. Méltán viseli az Hercule Poirot új esete alcímet: elmondható, hogy benne sokak kedvenc mesterdetektívje ismét feltámad – érdemes követni ezen az újabb nyomozásán is!

Linkek
A cikk az Ekultura.hu-n: Sophie Hannah: A zárt koporsó - Hercule Poirot új esete
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én    
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japában
Ennek a posztnak a két könyvét elsősorban az köti össze, hogy egy sorozatban jelentek meg, a Szenzár Kiadó megújult Harcosok ösvényén szériájában. Másodsorban viszont az, hogy mindkettő régi, keleti, hadművészeti kézikönyv. A Helikon Zsebkönyvek formabontó fedélképei miatt országosan ismert Szabó Levente ezúttal színes és keletiesen lenyűgöző, mégis elegáns sorozatborítótervvel állt elő: a kínai Taj Kung A háború törvényei című könyvének borítóján egy zöld sárkány, Daidódzsi Júzan Szamuráj törvénykönyvének fedelén pedig egy vörös szamuráj igyekszik kitörni a visszafogottan vajfehér védőborítón merész átlóban elhelyezett képcsíkból. A könyvek kisalakúak, kemény kötésesek, színes, fényes védőborítóval, pompásan foghatóak és lapozhatóak. Mindkettőt nagyon élveztem.

Az első kötet
Taj Kung A háború törvényei
című munkája.
Valójában nem egyetlen mű, hanem három: tartalmazza ugyanis a Taj Kungnak tulajdonított, vagy az i. e. 11, vagy (valószínűbben) az i. e. 3. században keletkezett nagy hadművészeti, stratégiai és filozófiai munkát, a Taj Kung hat titkos tanítását, a Vej Liao-ce című, s egyben neki tulajdonított i. e. 4-3. századi keletkezésű taktikai összefoglalót, s a rövid, de igen tanulságos, Huang Si-kung három stratégiája című művet az i. e. 3. századból.
A három könyv eddig elérhetetlen volt magyarul. Taj Kung műve ugyan már megjelent a Fapadoskönyv kiadásában 2011-ben (más átírása miatt Tai Gong Hat titkos tanítása címen), ez a könyv azonban már jó ideje mindenhol kifogyott. Ráadásul Tokaji Zsolt, a jelen kötet fordítója kiegészítette fordítását, amelyet bevezető, előszó és bőséges jegyzetanyag tesz teljessé a jelen, elegáns és szép kiadásban.
Vej Liao-ce könyve valamint Huang Si-kung Három stratégiája pedig mindeddig kiadatlan volt magyarul. Éppen ezért nagyon nagy szó, hogy végre hozzáférhetőek. Ezzel ugyanis bármikor a polcról levehetővé vált az 1080-ra összeállított, klasszikus kínai hadművészeti kánon hét műve közül újabb kettő: s így a hét nagy munkából már hat elérhető magyarul. Nyilvánvalóan a legismertebb ezek közül Szun-ce műve, A háború művészete, amelyet legutóbb épp a Helikon adott ki a Zsebkönyvek között. Ezzel egybekötve jelent meg újra egyik kedvencem, Vu-ce A hadviselés szabályai című kis könyve, valamint egy harmadik hadművészeti könyvecske, Sze-ma Zsang-csü A tábornagy metódusa című írása. Ezekhez csatlakozik Taj Kung Hat titkos tanítása, Vej Liao-ce könyve és Huang Si-kung Három stratégiája. Ráadásul ehhez még azt is érdemes hozzávenni, hogy 2003 óta kézbe vehető magyarul egy valóságos legenda, Szun Pin A háború művészete című könyve, amely csak azért nem szerepel a klasszikus kánonban, mert 1080-ra, az összeállítása idejére egyszerűen elveszett: szövege csak 1972-ben került elő egy sírból, amelybe egy hadművészeti könyveket gyűjtő úriember temetkezett az i. e. 2. században, szerencsére gyűjteménye féltett darabjaival együtt. Így magyarul is hét fontos kínai hadművészeti munka olvasható el immár. (Korábban itt írtam róluk: Keleti különlegességek 2. - Kínai hadművészet.)
Ami pedig különösen érdekessé teszi ezeket, hogy miközben mindent megtudhatunk a támadás, védekezés, ostrom, taktika, hadi logisztika és a kiképzés helyes módszereiről, egyúttal a könyvek bemutatják a korabeli Kína társadalmát és kultúráját, képet rajzolnak a korszak császárideáljáról, s úgy is olvashatók, mint napjaink népszerű filozófiai vagy önsegítő könyvei: trükkjeik és tanácsaik a mai mindennapi életben, a kommunikációban, a vezetésben és a kapcsolatépítésben is felhasználhatók.
Így azután mindenkinek csak ajánlani tudom A háború törvényei című kötetet. Csak azt az egyet sajnálom, hogy bibliográfiai szempontból ismét olyan címet sikerült gyártani, amely pontatlan: hiszen a könyvben egyetlen mű sem viseli a címben szereplő A háború törvényei megnevezést, a kötet szerzője pedig nemcsak Taj Kung, hanem még két másik (bár persze talán szintén csak legendás) személy. Mindegy: így legalább jó nagy meglepetés ért, amikor elolvastam a könyvet - hiszen nem egy, hanem összesen három váratlan és pompás művel lettem gazdagabb. Mindenkinek ajánlom őket!
Megjegyzés: A szövegben emlegetett összes többi hadművészeti munkáról itt írtam: Keleti különlegességek 2. - Kínai hadművészet.
Szun-ce könyvéről pedig itt: Ekultúra - Szun-ce: A háború művészete / Wuzi: A hadviselés szabályai / Szema-fa: A tábornagy metódusa.

A sorozat második kötete
Daidódzsi Júzan Szamuráj törvénykönyv
címre keresztelt írása.
Ez már többször is megjelent magyarul, ám meglehetősen nehéz rátalálni. Szerzőjét, a neves japán szamurájt, hadtörténészt és konfuciánus tudóst ugyanis más néven Taira Sigeszukénak is szokták nevezni. A mű ezzel a szerzőnévvel jelent meg a Szukits Kiadónál 2004-ben, majd a Fapadoskönyvnél 2011-ben A szamurájkódex címmel, egybekötve Mijamoto Muszasi egy könyvével, s emiatt megtalálni a közös kötetcímen lehet, mint A szamuráj útja. Volt egy külön, bibliofil változata is a Bonsai Books minikönyv-sorozatban. Ezekben a kiadásokban Tokaji Zsolt fordította. A Szenzár azonban saját, korábbi kiadását újította fel 2016-ban. Ezt Tóth Andrea készítette és A busidó alapjai címen 2003-ban és 2007-ben jelent meg a kiadónál. Most kapott egy kis szöveggondozást, egy új, pompás fedélképet, s főleg egy új, kevésbé titokzatos, vonzó címet: s így jut el remélhetőleg minél több érdeklődőhöz.
Az 1700-as évek elején íródott összefoglaló ugyanis sokkal kevésbé a harci feladatokról szól, mint arról, hogyan lehetünk békében (vagyis civil, normális, mindennapi körülmények között is méltó szamurájok. (Vagy ahogy Konfuciusz mondaná, nemesb emberek.) Daidódzsi Júzan szerint ugyanis a szamurájságban a legfontosabb a becsületesség, a hűség, a megbízhatóság, a takarékosság, a műveltség, s az, hogy a halál tudatában éljük le az életünkben. Ami azonban nem valamiféle végkeresést vagy spleenes tengődést jelent, hanem, hogy bármikor készen állunk a halálra - vagyis mindig rend és becsület uralkodik az életünkön. Nagyanyám bölcsessége volt, hogy mindennap úgy akar lefeküdni este, hogy minden dolga rendben van: ha másnap már nem ébredne fel, nem hagyna maga után félbehagyott, rendezetlen ügyeket. Valahogy rokonságot érzek a szamurájtudós eszméi, s e kissé közhelyes bölcsesség közt. Ha ugyanis sikerül úgy élni, ahogy Daidódzsi Júzan hirdeti, akkor nyugodtan fekhetünk le egy-egy napunk végén: megtettük, amit kell és helyesen cselekedtünk.
Nagyon érdekes, megdöbbentően modern, ugyanakkor mégis izgalmas, a szamurájok nagy korszakába is visszavezető tanácsok sorjáznak a kötetben. Épp ezért ajánlom mindenkinek!

A sorozat nemsokára folytatódik: remélhetőleg Mijamoto Muszasi Az öt elem könyve című munkájával.

Link
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától 
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Ekultura.hu - Gajdó Tamás - Magyar Nóra - Péter Zsolt: Ne kérdezd, ki voltam - Karády Katalin, a díva emlékére
Visszaemlékezések Erzsébet királynéról, Jászai Mari emlékiratai, Blaha Lujza naplója, emlékek Munkácsy Mihálytól, Radnóti Miklós dedikációi, az első tökéletesen megbízható Rejtő Jenő életrajz posztumusz írásokkal, végül részletek Mindszenty József hagyatékából. Hogy mi köti össze a felsorolt hét kötetet? Egyetlen szó, a kiadó neve: Szépmíves Könyvek.

A finoman ódon hangulatú kifejezés emlékeztet valamire, amit a modern és előretekintő könyvkiadás gyakorta elfelejt: hogy a könyvkészítés míves mesterség, s hogy megalkotni egy kötetet jó esetben azt jelenti, hogy valami különlegessel és esztétikussal gazdagodik a világ. Ezek a könyvek feladatuknak tekintik, hogy szépet adjanak írásban és képben, szövegben és külsőben. Rendkívül harmonikus kiállításúak, de tökéletesen alkalmasak arra is, hogy gyakran kézbevett kedvencek, igazi velemjáró könyvek legyenek: egyszerre a mindennapokban is elkísérő jóféle olvasnivalók, és szemnek kellemes szépségek.

Közöttük jelent meg az a könyv is, amelyre Karády Katalin rajongójaként már régen vártam: egy gyönyörű kötet az énekesnő, filmszínésznő, színésznő, egy igazi magyar díva emlékére. A könyv szerényen háttérbe húzódó írói, Gajdó Tamás és Magyar Nóra, valamint az adattár-készítő szerkesztő, Péter Zsolt olyan alapvető kötetet, egyfajta Karády-lexikont hoztak létre, amilyen még sohasem jelent meg Magyarországon.

De ki is volt Karády, az első igazi magyar sztár?

Ha meghallja a nevét, a legtöbb emberben egy mélyen, erotikusan búgó hang merül fel a múltból. Dallam- és szövegrészletek szűrődnek elő a homályból: „Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte”, „Mindig az a perc a legszebb perc, mit meg nem ád az élet”, „Te vagy a fény az éjszakában”. Mindezek után esetleg kibontakozik egy jajvörösre festett, szépen formált ajak is (fekete-fehérben), amint a dal szavait súgja. S végül kirajzolódik a széles arc, az ívelt, határozott szemöldökkel, a nagy, bánatos pillantású szemekkel, az erős állal, a magas homlokkal: s felette a felfésült hajkorona. Így örökítette meg Karády Katalint, a negyvenes évek magyar filmgyártásának legkülönlegesebb, sőt, talán egyetlen igazi sztárját sok-sok fotós, köztük a híres Inkey Tibor is. Lehunyt szemmel várja az extázist, kivillantott, feltűnően szabályos fehér fogakkal mosolyog, titokzatos kalapok árnyalják az arcát, szépen manikűrözött körmű, hosszú ujjú kezében hamvadó cigarettavég.

Számomra azonban Karády nemcsak egy hang vagy egy kép, nemcsak zseniális énekesnő és tökéletesen fényképezhető, sajátos aurával rendelkező fotómodell. Nagyon szeretem a filmjeit is, s meggyőződésem, hogy nemcsak kitűnő énekesnő, de tehetséges filmszínésznő is volt ez az oly rövid pályafutást magáénak mondó sztár. A fiatal Karády (eredeti nevén Kanczler Katalin) nagyon gyorsan és váratlanul vált népszerűvé első filmjével, az 1939-es Halálos tavasszal, s mindössze harmincnégy éves volt, amikor bemutatták utolsó „igazi” Karády-filmjét (a Szováthy Évát) 1944-ben. Mindössze húsz játékfilm és négy rövidfilm maradt utána, amikor – filmjei betiltása után s tulajdonképpen már a színpadról is letiltva – 1951-ben átlépte a magyar határt. Sosem tért haza: 1968-tól New Yorkban élt, s itt is hunyt el 1990-ben. Az 1980-as évektől azonban mítosza és népszerűsége ismét feltámadt: a Filmmúzeum sorra vetítette régi filmjeit, a késő Kádár-kor lemezkiadásába is be kellett szorítani hihetetlen példányszámban elkelt hanglemezeit. Egész életében legenda volt, s az ma is, 107 évvel születése és huszonhét évvel halála után.

Mégpedig olyannyira legenda, hogy sokan még abban sem biztosak, valóban 1910-ben született-e. Szintén gyakran olvasni cikkeket arról, vajon tényleg hosszabb ideig nevelkedett-e Hollandiában. Vagy hogy valóban egy gazdag ember kitartottja volt-e tizenhat évesen, esetleg mégis inkább a saját neméhez vonzódott-e? S persze ott az örök kérdés, kémkedett-e a színésznő a második világháború idején, mint egyik utolsó filmjének hősnője, a titokzatos Machita?

Ezért remek könyv a Ne kérdezd, ki voltam, hiszen amellett, hogy pontos képet ad arról, milyen volt Karády Katalin, külön foglalkozik a fenti és hasonló legendákkal is. Színes fotón megszemlélve a színésznő anyakönyvi bejegyzését vagy épp házasságkötésének adatait, nem lesz többé kérdéses, mikor is látta meg a napvilágot, vagy hogy 1930-ban, húszévesen nem egy gazdag ember társa, hanem egy adóvégrehajtó tiszt hitvese lett: még egy fotót is megnézhetünk az ifjú feleségről, aki ekkor még nem volt Karády, a díva. Olvashatunk a színésznő művészi felfedezéséről, kapcsolatáról Egyed Zoltán újságíróval, barátairól és ellenségeiről: ám nem úgy, ahogy a legendákat tálaló filmlapok, vagy maga Egyed Zoltán alakította a Karády-mítoszt, hanem a lehetőségig pontos, érdekes adatokra támaszkodva. Belenézhetünk Karády fennmaradt leveleibe, s minden kiderül arról a szerelemről is, amely Ujszászy István vezérőrnagyhoz, a magyar hírszerzés főnökéhez fűzte. Ám a kötet legérdekesebb része talán az, amely bemutatja, hogyan és miért kényszerült emigrációba Karády, hogyan jutott el külföldre és mit csinált ott, továbbá, hogy miért nem jött soha haza. Ezzel a témával kapcsolatban ugyanis talán még több a mítosz, mint a korai éveiről.

A legendák köde helyett tehát egy teljes, izgalmas életrajzot olvashatunk el, amelyet precíz időrend, s Karády filmjeinek, színházi szerepeinek, dalainak és fellépéseinek felsorolása valamint elképesztő mennyiségű, többségében színes kép, fotódokumentum, plakát és festmény egészít ki. A megbízható adattár, gyönyörű képeskönyv és pontos életrajz minden Karády-rajongó és filmkedvelő számára kötelező darabbá teszi a kötetet, de azt gondolom, mindenkinek tetszhet, aki szereti a művészetet, a nosztalgiát vagy a szép könyveket.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Gajdó Tamás - Magyar Nóra - Péter Zsolt: Ne kérdezd, ki voltam - Karády Katalin, a díva emlékére
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Ez a mai könyvesposzt két igen fontos és nagyon jó könyvről szól: mindenképpen szeretném őket szerepeltetni őket a blogon, hátha valaki itt figyel fel rájuk. Ami összeköti őket, hogy mindkettő a kultusz és az emlékezet működését vizsgálja.

Rainer M. János: Az 1956-os magyar forradalom - Bevezetés
Osiris, 2016
Ez a könyv háromszoros meglepetést okozott nekem. Az elsőt már akkor, amikor kézbe vettem: interneten vásároltam ugyanis, s afféle egyetemi tankönyvre hasonlító, szép, fehér papírú, vaskos Osiris-kötetnek képzeltem. Jelen könyv azonban jóval nagyobb, nemcsak kemény kötéses, de szép papír védőborítója is van, belül pedig hatalmas, kitűnő felbontású, s többségében eddig ritkán, vagy egyáltalán nem publikált fényképek díszítik: ha jól számoltam, nyolcvanhét. A papírja is fényes, finom illatú, s fejezeteit színes záróoldalak választják el, mint valamiféle képzőművészeti albumban. Így reprezentatív ajándéknak is kiváló.
A második meglepetés azonban, hogy a szövege ennek ellenére nem rövid, jelképes, fényképkísérő történelmi összefoglaló, hanem egy pompás és nagyon sokoldalú, árnyalt elemzésekkel teli tanulmány, amely tucatnyi okos fejezetben összegzi 1956 lényegét, mégpedig teljességgel modern módon, az eddig elvégzett kutatások eredményeit messzemenően figyelembe véve, minden hősi póztól, mítosztól és politikai pepecseléstől mentesen. Szó esik benne arról, miért és milyen nézőpontokból volt 1956 világesemény. Az előzmények, a szovjet típusú rendszer berendezkedésének, a diktatúra működtetésének és hanyatlásának bemutatása nem az unásig ismert eseménytörténet újramesélésével, hanem a totalitárius rendszerekkel kapcsolatos elméletek rövid áttekintésével történik, eltöprengve azon, mennyiben hasonlítottak a korszak magyarjai a sokat elemzett Homo Stalinicusra, s miért, miben térhettek el attól. Rainer M. János, Nagy Imre életrajzírója új fényben láttatja 1956 nagy történetét is, amelyben szintén nem a cselekedetek egymásutániságára, sokkal inkább a lehetséges forgatókönyvekre, s azok valóra (nem) válása okaira koncentrál. Majd sorra fejezetet kapnak nála olyan témák, mint 1956 társadalomtörténete, a forradalom eszméi, szimbólumai, szervezetei, az 1956-os erőszak és a szabadságharc nemzetközi környezete. Végül a könyv utolsó harmada 1956 hatásaival, elfojtott és szabadjára engedett, valamint jelenkori emlékezetével foglalkozik, s ennek során szembe kell néznie a forradalom emlékezetének legendásításával, átpolitizálásával, s azzal is, hogy még szakszerű forradalomértelmezésből is - talán örökre - többféle létezik: "1956 örökre nyitott történet: értelmezhető a totalitárius alávetés kísérlete elleni lázadásként, a liberális demokráciához való visszatérésre vagy valami új, valóban önigazgató szocializmus felépítésére irányuló szándékként, és az önazonosságában megsértett nemzet szabadságküzdelmeként is." (172. o.)
Egyszerűen nem lehet mást írni róla, mint hogy ez a tökéletes könyv azoknak, akik meg akarják érteni 1956-ot. S ezzel kapcsolatos a harmadik meglepetés: nem tudom, milyen kiadói döntés miatt, de a külső borítón nem szerepel a könyv mindent megmagyarázó alcíme: Bevezetés. Márpedig számomra ez rejti a lényeget, hiszen Rainer M. János törekvése nyilvánvalóan egy az angolszász világban olyannyira megszokott Very Short Introduction elkészítése 1956-ról: egy ilyen könyvnek nagyon okosnak, adatoltnak, tömörnek, sűrítettnek, megbízhatónak, sokoldalúnak és gondolatébresztőnek kell lennie. Több nagy kutató talált már rá úgy élete témájára, hogy egy-egy VSI-vel találkozott róla, s azután örökre a tematika rabjává vált. Kívánom, hogy e könyv minél több olvasójával is történjen valami ilyesmi: ez a Bevezetés akár arra is alkalmas lehet, hogy egy egész generáció átgondolja a napjainkra lassan emlékművé dermedő 1956 lényegét.

Turbucz Dávid: A Horthy-kultusz 1919-1944
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2016
Turbucz Dávid nevére először akkor figyeltem fel, amikor 2011-ben remek életrajzot jelentetett meg Horthy Miklósról. Három évvel később a könyv bővített és javított változata is napvilágot látott: ma már ez is ott áll a polcomon. S közben természetesen figyeltem a megjelenéseit és a blogját, amelyet egy ideig a Horthy-kultusz régi és mai vetületéről vezetett. Eközben a történész ledoktorált, tudományos munkatárs lett az MTA BTK Történettudományi Intézetében - és azután végre megjelentette ezt a könyvet, hosszú éveken át végzett kutatási eredményeinek összefoglalását. Ez vaskos kötetet tesz ki: 464 oldal, ebből több mint 150 csak mellékletekkel, táblázatokkal és a források jegyzékével van tele, s található benne 32 színes képtábla is 55 képpel, továbbá 1976 lábjegyzet.
A szerző elképesztő alapossággal több ezer forrás, újságcikkek, interjúk, emlék- és életrajzi könyvek, tankönyv-fejezetek, versek, dalok, prózai írások, ünnepi beszédek, politikai beszédek és pamfletek, plakátok, festmények, szobrok, ünnepi dekorációk, rádióműsorok, filmhíradók és mozgóképek alapján vonja le következtetéseit, miután bemutatta, mi is egyáltalán a kultusz (netán személyi kultusz), a mítosz és a vezérkultusz, s mennyiben alkalmazhatók ezek a fogalmak a Horthyt övező körülményekre és eseményekre. Akár az általa készített statisztikák, fogalmi rendszerezések és meghatározott fő kultuszelemek, akár a nagy bőséggel bemutatott eseménytörténet és rítusok (kormányzóválasztás, vitézavatások, utazások, bevonulások, évfordulós és születésnapi köszöntések, kormányzósértési perek) felől közelítünk a témához, mindig az derül ki, hogy egyrészt az hihetetlenül érdekes, másrészt, hogy tökéletesen unikális: erről, ilyen alapossággal és teljességgel még senki sem írt a magyar történettudományban.
Épp ezért mindenkinek csak ajánlani tudom a rendkívül hivatalos (bár igen szép) külsejű kötetet. A hírek szerint a szerző következő nagy projektje a huszadik század második felének Horthy-képét vizsgálja: én már szeretném ennek az összefoglalását is egy hasonlóan nagy könyvben olvasni.

Link
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Miért volt jó Christie-t venni karácsonyra?
Agatha Christie-rajongó vagyok. Az Hercule Poirot karácsonya című regény külön kedvencem. Különösen karácsonykor szeretem újraolvasni. Azonkívül mindig is megigézett a Christie-t karácsonyra (A Christie for Christmas!) reklámszlogen, amelyet angol nyelvterületen szerettek alkalmazni a krimikirálynő új köteteivel kapcsolatban.
Nem csoda hát, hogy amikor idén egy teljesen egyedülálló könyv jelent meg az Európánál, az írónő összes karácsonyi történetét tartalmazó omnibusz Karácsonyi krimik, nemcsak magamat ajándékoztam meg vele, de azokat is, akik fontosak számomra. Biztosan vannak olyanok, akik szerint buta voltam, hisz mindez csak újra kiadás: én azonban úgy éreztem, be kell szereznem.
Valóban, ezek az írások megvoltak már nekem, hiszen lelkesen gyűjtöttem a kemény kötéses Christie-összkiadást, amely tavaly véget ért. De így, egy csokorba gyűjtve, csak a karácsonyi történetek rendelkeznek valamilyen különös varázzsal. Például mindegyikben szinte előtérbe tolakszik az ünnep leírása, a karácsonyi szertartások, szokások, fogások, csemegék ábrázolása. Amelyeknek (egy szekrénybe zárva rejtegetett karácsonyi ajándéknak, néhány pukkanós léggömbnek, a várva várt karácsonyi pudingnak vagy éppen az éjféli misének) természetesen funkciója is van a krimicselekményben, ám ugyanakkor mindegyik ellenállhatatlanul békebeli hangulatot áraszt, egyébként annak ellenére, hogy például a két, a karácsonyi puding ötletére épülő elbeszélésben pontosan az a legnagyobb különbség, hogy míg a korábbiban a nagy, vidéki, családi karácsony még színtiszta valóság, a másodikban már inkább csak repedező hagyomány, amelyet kizárólag a nosztalgia tart egyben.
S van egy másik nagy előnye is egy ilyen omnibusznak. Kínálkozó ajándék, igen szép kivitelű, ám ennek ellenére vonzó árú kötet: kiválóan alkalmas arra, hogy megajándékozzuk vele azt, akit szeretünk, s egyszer s mindenkorra Agatha Christie-rajongóvá tegyük. Ráadásul véleményem szerint az Hercule Poirot karácsonya az egyik legjobb Poirot-könyv, a kötet zárónovellája pedig Miss Marple pompás bemutatkozása, okos rejtéllyel és olyan jó, igazi irodalom, emlékező-felidéző-mesélő szöveggel, amely bármely, az elbeszéléstechnikák bűvöletében élő bölcsészt is elkápráztatna.
Így aztán mindenkinek csak ajánlani tudom a kötetet (feltéve, ha még maradt belőle a boltokban). Egyrészt Christie-t kapni nemcsak karácsonykor öröm. Másrészt jövőre is lesz karácsony!

Link
Találkozás a halállal - Linkgyűjtemény Agatha Christie tiszteletére
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Igazán nem nehéz rájönni, hogy ennek a Könyvpárok posztnak mi kötheti össze a két könyvét. Három dolog is. Egyrészt mindkét kötet a Jaffa kiadó történettudományi sorozatában jelent meg, igaz, az egyik a kemény fedelű, a másik pedig az általam montázsosnak keresztelt alsorozatban. Másrészt mindkettőt kiváló történészek írták, akiknek már olvasható volt több korábbi kötetük is a Jaffánál. Végül: mindkettő 1956-ról szól, természetesen illeszkedve a tavalyi év témájához, ám egyik sem a hagyományos nézőpontból.
Azt hiszem, várható volt, hogy 2016-ban, amikor Magyarország az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójára emlékezik, elárasztják majd a boltokat a témáról szóló könyvek. Ehhez képest, be kell valljam, egy kissé csalódnom kellett. Igaz, év végére megjelent néhány alapvető könyv Szakolczai Attilától, Eörsi Lászlótól vagy éppen Rainer M. Jánostól, de ők eddig is publikáltak már a témában, így csak folytatták a munkájukat. Ezen kívül azonban szinte csak naplókat, memoárokat, hősi emlékezéseket sikerült a boltokba küldeni, amelyek ugyan nagyon fontosak, s mindegyik egy-egy új szeletet tesz hozzá az emlékekhez és az adatokhoz, de egy memoár mégiscsak egyszerű forrás. Valamiért azt hittem, hogy így, majdnem harminc évvel azután, hogy a téma szabadon kutathatóvá vált, már több szakirodalmi feldolgozás és tudományos boncolgatás, viszont kevesebb puszta visszaemlékezés jelenik meg majd meg az évfordulós könyvpalettán.
A posztban szereplő két könyv kivétel: igen jók, szakszerűek és természetesen túllépnek azon, hogy forrásokat gyűjtsenek össze. Sőt, azok elrendezgetésével gyökeresen új képet adnak 1956 egy-egy pillanatáról.

Takács Tibor: A párttitkár halála - Egy 1956-os gyilkosság történetei
Jaffa, 2016
Takács Tibor új könyve teljesen sajátos látószögből közelít egy 1956-os, a forradalom szoros következményeként elkövetett, de már a forradalom és szabadságharc leverése utáni gyilkossághoz. A szerző már elmondott néhány látszólag periférikus, valójában reprezentatív, s nagyon emberi történetet a Kádár-kori állambiztonság működéséről a Szoros emberfogás - Futball és állambiztonság a Kádár-korszakban című, szintén a Jaffánál megjelent kötetében. Nekem azonban ez a mostani fényévekkel jobban tetszett: kerek volt, egybefüggő, izgalmas, személyes hangú, mégis szakmailag kifogástalan, hihetetlenül nagy forrásbázisra épült, nem hagyományos kutatói módszereket is használt, s végeredményében is rendhagyó következtetésekhez jutott el.
A gyilkosság, amelyet feldolgoz, valóban egy párttitkár halála: 1956. december 10-én megérkezett Dabasról Gyónra Biksza Miklós, a nap végén pedig már nem élt. A tanácsházáról futott ki az utcára, közben lövéseket adott le a fegyverével, míg egy üres telken néhányan elállták az útját, bántalmazták, majd egy férfi saját fegyverével agyonlőtte. Meglehetősen egyszerű, nem túl vonzó történet, hisz teljesen hiányzik belőle például a hősiesség: sem a gyilkos, aki csak a legvégén keveredett az eseményekbe, sem a dulakodó gyóniak nem állíthatóak be szabadsághősöknek, ám az agresszív, a segítséget elutasító, pánikban a semmi felé menekülő, lövöldöző Biksza sem az a kommunista mártír, akinek később bemutatni próbálták. Az ügyben azonban nem az az igazán érdekes, hogy mi történt és miért (bár erről is sok minden kiderül a könyvből), hanem az a sok-sok történet, amelyet utóbb sikerült belőle létrehozni. Vallomások, emlékezések, peres eljárások forgatókönyvei (hat különböző ügy lett az esetből, a gyilkost sohasem fogták el, halálra ítéltek viszont olyanokat is, akik kifejezetten menteni akarták Bikszát), a tanúk önmaguknak és a hatalom számára megkonstruált történetszövedékei, ünnepi beszédek és mementók foszlányai a szocializmus idejéből és a diktatúrával leszámoló jelenkorból: mind teljesen különbözőképpen mutatják be a párttitkárt, a gyilkost, a többieket, az indítékokat és a következményeket.
Mintha még abban sem lehetnénk biztosak, hogy kideríthető, valójában mi is történt egy ilyen látszólag egyszerű, taszító és gyorsan feltárt ügyben. Az "igazságot", amelyet elvileg a történettudomány keres, örökre eltakarják a vallomások, az emlékátformálások, a diktatúra és az emlékezet működése. Ennek a sajátos folyamatnak az alapos bemutatása, a széles látókörrel megírt, adat- és kétséggazdag szöveg és a sok új kérdésfeltevés azok számára is izgalmas olvasmánnyá avathatja A párttitkár halálát, akik a téma iránt nem igazán érdeklődnek: hiszen a kötet azt a kérdést is boncolgatja, mennyire ismerhető meg a forrásokból a múlt valósága, ez pedig általános érvényű, egyáltalán nem csak 1956-hoz kapcsolódó probléma.
Hozzáteszem: ezzel a kérdéssel mintha nem akarnánk szembenézni. Bár a szerző könyve alcímének az Egy 1956-os gyilkosság történeteit adta, utalva a sok-sok párhuzamos történetre, amely feltárulhat a kutató, olvasó előtt, a legnagyobb könyváruházakban (Libri, Bookline, Alexandra) a történetei szóból történet lett. Ilyenek vagyunk: egy igazságot akarunk, egy történetet akarunk - még ha lehetetlen is.

Tabajdi Gábor: Budapest a szabadság napjaiban - 1956
Jaffa, 2016
A szerző 2013-ban jelentkezett először a sorozatban önálló köteteivel. A Kiegyezés Kádárral - "Szövetségi politika", 1956-1963 című könyv azt mutatta be, hogyan jött létre a híres kompromisszum Kádár János, 1956 forradalmának leverője és a szabadságharcot elvesztő, a megszállást visszakapó magyar nép között, hogyan vált Kádár zsarnokból és bábból elfogadott, sőt kedvelt vezetővé, s hogyan találta meg azt az utat, amely elvezette a diktatórikus eszközökkel letört magyar társadalmat a ma is nosztalgikusan emlegetett, jóléti hetvenes évekhez. Egészen más nézőpontú kötet volt A III/III. krónikája, amely a Kádár-korszak belügyének, elhárításának történeteiből nyújtott át az olvasónak szigorú kronológiába szedve egy roppant izgalmas és kifejezetten reprezentatív ízelítőt. Ezt követte két évvel később a Budapest a titkosszolgálatok hálójában 1945-1989, egy olyan kifordított nézőpontú "útikönyv", amely méltó folytatója volt a Tabajdi és Ungváry Krisztián közös munkájaként elkészült, nagy sikerű Budapest a diktatúrák árnyékában című kötetnek, s hozzásegítette az olvasót, hogy akár azzal az érzéssel kalandozza be Budapestet, hogy a titkos objektumokat, s egyes diktatúrabeli történetek helyszíneit is be tudja azonosítani.
Ezek a művek felkészítettek rá, hogy a szerző 1956 témájához is teljesen újszerűen fog hozzányúlni. Könyvében szövegben és képben, térképeken, fotókon, adatsorokon lehet követni, melyek voltak a forradalom és szabadságharc eseményeinek legfontosabb emlékhelyei, nevezetes helyszínei, és fontos találkozási pontjai.
A mozaikszerűen egymásra épülő fejezetek 1956 mindennapjait mutatják be, s ez véleményem szerint nagyon érdekes, mert a forradalom és a szabadságharc végletesen rövid ideig tartott, mindennap történt valami alapvető, fontos, nagyszabású történelmi esemény (legalább is utólag, politika- és hadtörténeti szempontból így látszik), ezért azután néha úgy tűnik, mintha 1956-nak nem is lettek volna mindennapjai. Ennek a könyvnek a hatására azonban rá kellett jönnöm, hogy az eseményekben részt vevő vagy azokat átélő szereplők tulajdonképpen az egész időszakot különös mindennapok sorozataként élték meg: fényképeztek, nézelődtek, élelmiszert próbáltak szerezni, beszélgettek és vitatkoztak, segélyeztek és gyógyítottak. Igen, harcoltak is, s a harc közben teremhettek hősök. A kötet is feldolgozza a felkelőcsoportok történetét, a harcolók adatait és tevékenységük krónikáját. De 1956 érdekes problémája lehet az is, ha utánajárunk, ki vitte el a szemetet, mikor működött a közvilágítás és mikor nem, volt-e víz, honnan lehetett tüzelőt venni, vagy - és ez már továbbvezet november 4. utánra - honnan sikerült szaloncukrot szerezni 1956 karácsonyán.
Az emberléptékű 1956-ról szól a könyv: meglepően, izgalmasan, népszerűen, mégis tudományosan. Ilyen még nem volt.

Link
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
A logó innen származik.
Kedvenc könyvem 2016-ban - Ljudmila Petrusevszkaja: Rémtörténetek
Orosz. Szovjet. Sötét. Groteszk. Misztikus. Őrült. Abszurd. Szép. Azt hiszem, ezek azok a szavak, amelyek először eszembe jutottak, amikor befejeztem Ljudmila Petrusevszkaja elbeszéléskötetét, a Rémtörténeteket. A Typotex Kiadó igényes Világirodalom sorozatának újabb darabja, azt hiszem, teljességgel egyedülálló a 2016-os év könyvei között, de nehéz párját találni a régebbi kötetek között is. A két tucat szöveget tartalmazó gyűjtemény ugyanis nem hagyományos novellákat tartalmaz, hanem – az írónő szavai szerint – dalokat, allegóriákat, rekviemeket és meséket.

Volt egyszer egy asszony, annak egy kislánya, úgy hívták, Cseppség, s egy fél babhüvelyben élt… Volt egyszer egy asszony, a férje elment a háborúba, lelőtték, eltemették, de egy szép napon hazatért… Volt egyszer egy ember, meghalt a felesége, aztán találkozott egy macskával a hóviharban, s hazavitte… Megöltek egy leányt, de aztán feltámasztották… Megöltek egy feleséget, mégsem halt meg, de volt egy pudlija… Egyszer volt egy asszony, aki meg akarta ölni a szomszédja kislányát…

Így és ehhez hasonlóan kezdődnek azok a rövid írások, amelyek az orosz irodalom egyik élő klasszikusa, Ljudmila Petrusevszkaja könyvében, a Rémtörténetekben olvashatók. Azaz abban a gyűjteményes kötetben, amelynek oroszul éppenséggel az a címe: Egyszer volt egy asszony, aki meg akarta ölni a szomszédja kislányát (Жила-была женщина, которая пыталась убить ребёнка своей соседки). Kíváncsi vagyok, vajon ha magyarul is ezzel a szöveggel a fedélen kerül boltokba a könyv, hányan mertek volna utánanyúlni a könyvespolcra?

Pedig mindnyájunkban ott van a borzongás utáni vágy: s itt nem a tömegcikké vált, sablonosan ijesztgető horrorra vagy thrillerre gondolok, hanem arra az ősi, atavisztikus félelemre, amellyel bele szokás gondolni abba, hogy a nyugodt, átlagos, esetleg boldog élet felborul és átadja a helyét valami kaotikusnak, undorítónak vagy velejéig romlottnak. Persze ilyesféle érzések csak rövid ideig szokták kísérteni az embert: számomra azonban Ljudmila Petrusevszkaja könyvének ez az egyes számú alapélménye. Olvashatunk benne kísértettörténeteket, groteszk meséket, különös kalandokat és szomorkás sztorikat, gótikus hangulatú novellát egy szerzetesről, japános misztikus elbeszélést az állattá változó halottról, népmesés fantasztikus történetet és disztópikus sci-fit. Illetve: mindennek a színét és fonákját, megidézését és paródiáját. Akad háborús történet, megismerhetünk egy botcsinálta sztarecet, olvashatunk öngyilkosokról, őrültekről és kétségbeesettekről: a redukált nyelvű szövegekben azonban a realitás egybefonódik a fantasztikummal, a szovjet és posztszovjet mindennapok leírása pedig a sajátos abszurddal.

Az írónő 1979-ben (forrás)
S ez adja a könyv második erősségét: a Rémtörténetek ugyanis nem egyszerűen csak rémes-misztikus-borzongató sztorik összessége. Közben kegyetlen, különös és könnyed körülírása annak is, milyen diktatúrában élni, vagy ott nevelődni. Nyugodt, átlagos, esetleg boldog életet teremteni úgy, hogy sok-sok hazugságra alapozzuk. Nem törődni azzal, hogy a látszólag nyugodt felszín alatt van valami kaotikus, undorító vagy éppen velejéig romlott. Ez a könyv a kétségbeesettek, öngyilkosok, csalódott anyák, rosszul kötött házasságok, gyógyíthatatlan betegségek, kallódó gyerekek, az újra felkapart háborús sebek, a mindent ködbe burkoló alkoholizmus, a gyász és a totális pusztulás könyve. Vagyis: erősen emlékeztet arra a szovjet, posztszovjet világra, amelynek Ljudmila Petrusevszkaja élő tanúja.

Sanzonesten, a jellegzetes kalapban (forrás)
Az írónő, aki 1938-ban született, volt színész, újságíró és riporter. Volt, hogy betiltották a műveit, volt, hogy eltűrték, de sosem támogatta senki. Már a hatvanas évektől írt, elbeszéléseket, regényeket, drámákat, de írásai sokszor csak szamizdat formában terjedhettek. Magyarországon először színdarabíróként debütált: Három lány kékben című művét 1987-ben úgy mutatta be a Katona József Színház, hogy a darab a Szovjetunióban még be volt tiltva. Az írónő nemzetközi elismertségre a kilencvenes évek elején tett szert, amikor Éjidő című regényét számos nyelvre lefordították, sőt, esélyesnek tartották a Booker-díjra is, 1992-ben pedig elnyerte a németországi Puskin-díjat. Azóta ő az egyik legismertebb orosz kortárs szerző: megkapta az Orosz Állami Művészeti Díjat (2004), a Sztanyiszlavszkij-díjat (2005) és a Triumph-díjat (2006). A Rémtörténetek angol nyelven is valóságos bestsellerré vált és 2010-ben elnyerte a legjobb novelláskötet World Fantasy Díját. Petrusevszkaja emellett a kilencvenes évektől énekesnőként is fellép, hatalmas sikerrel, festményei pedig bekerültek a Tretyakov Galériába és a Puskin Múzeumba is.

Egy Petrusevszkaja-arc (forrás)
Novelláinak sikere nem csoda: mesét azóta szeretünk olvasni, hallgatni, hogy megszülettünk, a népmesék sokasága pedig eredetileg felnőttek számára íródott, keletkezett. Vagyis a keleti szlávok dalai, e furcsa felnőttmesék valami olyasmit idéznek fel bennünk, ami személyiségünk egyik legelrejtettebb része: a mesehallgatót. Az, hogy ezek a mesék rémtörténetek, s hogy egyformán idézik Gogol és Poe, Csehov és Mihail Zoscsenko, a keleti kísértettörténetek és a Petrusevszkajánál alig öt évvel fiatalabb Ljudmila Ulickaja szétesett posztszovjet világát, az pedig már a posztmodern ajándéka. Ezeket a Rémtörténeteket nagyon lehet szeretni, s lehet rajtuk szomorkodni és nevetni, dühöngeni és gondolkodni: ahogy a jó könyveken szokás. Azt hiszem, ezért érzem úgy, hogy a Rémtörténetek volt az Év Könyve.
2016 kedvenc könyvei
Mint a korábbi öt évben, ezúttal is elkészült végre a nagy listám: annak a harminchárom tavalyi megjelenésű kötetnek a felsorolása, amelyek a kedvenceim lettek a 2016-os könyvtermésből.

1-3. helyezettek
Ezúttal húsz szépirodalmi és tizenhárom művészeti, történelmi és természettudományos témájú könyvet vettem fel rá. Az összesen harminchárom kedvenc kiválasztása immár harmadik éve hagyomány a blogon, de a szépirodalmi és nem szépirodalmi könyvek aránya évről évre változik. 2014-ben 22:11, 2015-ben 26:7, 2016-ban viszont 20:13 volt.

4-6. helyezettek
Ez azt jelenti, hogy még soha nem szerepelt ilyen sok non-fiction a kedvenceim között, ami elgondolkodtató: mintha idén minden eddiginél nagyobb kedvem lett volna ilyet olvasni és megszeretni. Nem kellett azonban panaszkodni a szépirodalomra sem, hiszen legalább öt könyvet csak fájó szívvel, hosszas töprengés után hagytam le a listámról, mert voltak még nálunk is nagyobb kedvenceim.

7-9. helyezettek
A húsz szépirodalmi műből kilenc tartozik a "magasirodalomhoz", a többi valamilyen zsáner tagja. A kilencből hét kortárs regény, egy kortárs elbeszélésgyűjtemény, egy pedig kortárs verseskötet. Azonban kifejezetten utálom az ilyenfajta megkülönböztetéseket, így a további összehasonlításaim már mind a húsz könyvre vonatkoznak.

10-12. helyezettek
A húsz kötet húsz szerzője közül csak egy magyar. Tizenegyen nők (55%), ráadásul az öt legeslegkedvencebb könyvem is nőírótól származik. Ezek rendkívül különböző művek, köztük van az orosz irodalom grand old ladyjének, egy fiatal török, egy fiatal cseh és két fiatal szlovák írónőnek a munkája, s akad példa lírai szövegfolyamra, kisregényre, családregényre, groteszk elbeszélésekre és egy Esterházy-intertextusra is.

13-15. helyezettek
A húsz könyv közül tizenkettő detektívregény vagy legalább olvasható kriminek: ezek közül hatot írt nő, négy a történelmi detektívtörténet, s háromnak a szerzője nem él már. Található még a listán posztmodern kémregény és filozófiai regény is, s különlegesség, hogy szerepel egy teljesen magyar szerkesztésű külföldi kötet, az Agatha Christie-féle karácsonyi omnibusz.

16-20. helyezettek
Ami a non-fictiont illeti, itt a rangsorolás egy kissé attól is függött, hogyan jöttek magától értetődően egymás után a témák. Így került az egyértelműen az év kedvencévé vált művészettörténeti monográfia után  két emlékkötet, majd pompás történelemkönyveket és történelmi albumokat két természettudományos népszerűsítő munka követett.

Non-fiction: 1-4. helyezettek
A legtöbb könyvvel a listán kedvencem, a Typotex szerepel: öttel, pedig idén különös módon csak szépirodalmi köteteit vettem fel. Ezt követi három könyvvel az Európa és a Kossuth. Két-két kötetet vettem fel a következőktől: az Akkord, a General Press, az IPC, a L'Harmattan, és a 2016-ban létrejött Szépmíves Könyvek. Továbbá szerepel még egy-egy könyv ezektől a kiadóktól is: Agave, Animus, Corvina, Geopen, Jaffa, Jelenkor, Kronosz, Metropolis Media, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Noran Libro, Osiris, Szukits. A harminchárom kedvenc könyvet tehát összesen húsz kiadó adta ki.

Non-fiction: 5-8. helyezettek
Azoknak a könyveknek, amelyekről már sikerült a blogon véleményt publikálnom, linkként működnek a címei és elvezetnek egy-egy poszthoz. Nemsokára valamennyi itt felsorolt kedvenc ismertetése olvasható lesz.

Non-fiction: 9-13. helyezettek
Íme a szöveges, linkes felsorolás:

Kedvenc könyveim 2016-ból - szépirodalom
1. Ljudmilla Petrusevszkaja: Rémtörténetek, Typotex Világirodalom, Typotex
2. Jana Beňová: Café Hyena (Elkísérési tervezet), Világ-szép-irodalom, L'Harmattan
3. Birgül Oğuz: HAH!, Typotex Világirodalom, Typotex
4. Veronika Šikulová: Hiányos fiasítás, Világ-szép-irodalom, L'Harmattan
5. Dora Kaprálová: Egy férfi - Válasz Esterházy Péternek, Typotex Világirodalom, Typotex
6. Piotr Pazinski: Panzió, Új k-európai történetek, Noran Libro
7. Ondrej Štefánik: Ujjatlan város, Typotex Világirodalom, Typotex
8. Varró Dániel: Mi lett hova?, Jelenkor
9. Denis Guedj: A papagájtétel, Typotex Világirodalom, Typotex
10. Agatha Christie: Karácsonyi krimik, Európa
11. Sir Artur Conan Doyle: Tanulmány vörösben, Szukits
12. Georges Simenon: Maigret csapdát állít, Agave
13. Donna Leon: Az aranytojás, Geopen
14. Brigitte Riebe: A három grácia, Regényes történelem, General Press
15. Borisz Akunyin: Kémregény, Európa
16. Indrek Hargla: Melchior és a hóhér lánya, Metropolis Media
17. Stephanie Barron: A szolgáló titka, Jane Austen nyomoz, IPC
18. Lee Child: Néma város, General Press
19. Helene Tursten: Üvegdémon, Kossuth
20. Sophie Hannah: A zárt koporsó - Hercule Poirot új esete, Európa

Kedvenc könyveim 2016-ból - non-fiction
1. Gellér Katalin: A magyar szimbolizmus, Stílusok - korszakok, Corvina
2. Gajdó Tamás, Magyar Nóra, Péter Zsolt: Ne kérdezd, ki voltam - Karády Katalin, a díva emlékére, Képes emlékezet, Szépmíves Könyvek
3. Thuróczy Gergely, Perczel Olivér: A megtalált tragédia - Rejtő Jenő emlékére, Képes emlékezet, Szépmíves Könyvek
4. Susan Bordo: Boleyn Anna - A leghírhedtebb angol királyné, IPC
5. „Nekünk mégis Mohács kell...” - II. Lajos király rejtélyes halála és különböző temetései, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont
6. Rainer M. János: Az 1956-os magyar forradalom, Osiris
7. Véber János: Két korszak határán: Váradi Péter humanista főpap, kalocsai érsek pályaképe, Sziluett - Korszerű történelmi életrajzok, Kronosz
8. Takács Tibor: A párttitkár halála - Egy 1956-os gyilkosság történetei, Jaffa
9. Hahner Péter: 33 szerelmi háromszög a történelemben, Animus
10. F. Dózsa Katalin: Sisi-legendák, A magyar történelem rejtélyei, Kossuth
11. Hermann Róbert - Kovács László: Petőfi halála, A magyar történelem rejtélyei, Kossuth
12. Brian Cox - Andrew Cohen: Az univerzum csodája: az ember - Hol vagyunk? Egyedül vagyunk? Kik vagyunk? Miért vagyunk itt? Mi lesz a jövőnk?, Talentum Tudományos Könyvtár, Akkord
13. John Gribbin: 13,8 - A Világegyetem valódi kora és a mindenség elmélete nyomában, Talentum Tudományos Könyvtár, Akkord

Zárásképpen pedig íme mindenki együtt:

Linkajánló:
2015 - 2015 legjobb könyvei
2014 - A legjobb könyvek 2014-ben
2013 - A legjobb olvasmányok 2013-ban
2012 -  Az év szeretni való megjelenései
2011 -  2011 legjobb 13+1 könyve
Ekultura.hu-s linkajánló: 

Ekultura.hu - 2017: 2016 legmaradandóbb könyvélményei
Ekultura.hu - 2016: Mit várunk legjobban a Könyvhéten? - 2016
Ekultura.hu - 2016: Mit várunk legjobban a Könyvfesztiválon? - 2016
Ekultura.hu - 2016: 2015 legmaradandóbb filmélményei
Ekultura.hu - 2016: 2015 legmaradandóbb könyvélményei
Ekultura.hu - 2015: Mi kerüljön a karácsonyfa alá 2015-ben?
Ekultura.hu - 2015: Legemlékezetesebb nyári olvasmányaink - 2015
Ekultura.hu - 2015: Mit várunk legjobban a Könyvhéten? - 2015 
Ekultura.hu - 2015: Mit várunk legjobban a Könyvfesztiválon? - 2015
Ekultura.hu - 2015: 2014 legmaradandóbb filmélményei
Ekultura.hu - 2015: 2014 legmaradandóbb könyvélményei 
Ekultura.hu - 2014: Mi kerüljön a karácsonyfa alá 2014-ben?
Ekultura.hu - 2014: Legemlékezetesebb nyári olvasmányaink - 2014 
Ekultura.hu - 2014: Mit várunk legjobban a Könyvhéten? - 2014
Ekultura.hu - 2014: Mit várunk legjobban a Könyvfesztiválon? - 2014
Ekultura.hu - 2014: 2013 legmaradandóbb filmélményei
Ekultura.hu - 2014: 2013 legmaradandóbb könyvélményei
Ekultura.hu - 2013: Mi kerüljön a fa alá?
Ekultura.hu - 2013: Mit várunk legjobban a Könyvhéten?
Ekultura.hu - 2013: Mit várunk legjobban a Könyvfesztiválon?
Ekultura.hu - 2012: 2012 legmaradandóbb könyvélményei
Ekultura.hu - Indrek Hargla: Melchior és a hóhér lánya
Valahányszor meghallottam az évben a Melchior nevet, mindig kicsit úgy éreztem, mintha valaki azt mondta volna: Poirot. Vagy Maigret, vagy Holmes. Miután elolvastam a nyomozói zsenialitással megáldott talinni patikárius harmadik történetét is, biztos lettem benne, hogy a tudós Melchior felnőtt klasszikus könyvbeli detektívtársaihoz. A Melchior és a hóhér lánya, az észt nyelven mára már öt könyvet számláló történelmi detektívregény-sorozat harmadik tagja a két elődénél jóval vaskosabb, izgalmas krimi, amely a történelem rajongóinak is nagyon tetszhet.

A patikussal 2013-ban ismerkedtem meg, s már az első róla szóló könyv, a Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye is annyira megfogott, hogy alig tudtam kivárni a folytatást, a Melchior és a Kerekeskút utca lidércét. Ám ez a legújabb, harmadik regény, amely egyébként önmagában is tökéletesen élvezetes és érthető, minden eddiginél élvezetesebb és alaposabb képet rajzol a 15. századi Talinn-ról, s – azt hiszem – minden eddiginél bonyolultabb és összetettebb cselekménnyel rendelkezik. Szerintem még nagyapámnak is tetszene, aki rajongott a történelemért és a pontos alapokra felépített történelmi regényekért. Ma is őrzök számos kötetet, amelynek a margóján itt-ott csalódott ceruzavonás jelzi, hogy nagyapám elégedetlenül állt meg egy-egy pontatlanságnál vagy anakronizmusnál. Ám ebben a könyvben nem kellene használnia a ceruzáját: a páratlanul logikus és izgalmas krimi ugyanis egyúttal nagyon színes és elbűvölően részletes történelmi regény.

Például megtudhatjuk belőle, milyen volt egy hamisítatlan, középkori vásár muzsikusokkal, csepűrágókkal és mutatványosokkal, céhes bajvívással és sörkiméréssel. Feltárul a 15. századi kereskedőélet, amikor egy-egy hajó érkezéséig a kalmár retteghetett, elsüllyedt-e a vagyona és áruja. Vagy amikor elkezdtek váltóleveleket használni, s ezzel megkezdődött a váltóhamisítás korszaka is. Vagy amikor harminc-negyven különböző űrmértékben és pénzfajtában kellett tudni számolnia annak a segédnek, aki egyszer majd kereskedőmestere helyébe akar lépni. Találhatunk a regényben beszámolót domonkos szerzetesekről és német lovagokról, a korabeli orvoslásról és a szaunák néha erkölcstelen rejtelmeiről. Ellátogathatunk egy titkos kártyabarlangba, amelyet egy köztiszteletben álló kereskedő tart fenn. De kiderül az is, milyen egy igazi középkorvégi lakoma, sőt, hogy miként készül a hús keresztes módra, a hizlalt kakas, vagy a magyaros szarvaslapocka.

A régi Tallinn térképe (forrás)
Indrek Hargla tökéletes magabiztossággal mutatja be az 1422-es év Tallinnját, az akkor még sokkal inkább német, mint észt Hanza-kereskedővárost, a korabeli szokásokat, törvényeket és az események történelmi hátterét. Ám közben ugyanilyen precíz és bonyolult szövésű krimirejtélyt ad fel. A regény egyik szereplője a hóhér kedves, szép lánya, Wibeke, aki az őszeleji vásár napján tanúja lesz, amint egy sötét ruhás, ismeretlen férfi meggyilkol egy fiatalembert. Az áldozat később eltűnik, majd előkerül: a szakadt ruhájú, betört fejű ifjút egy romos háznál találják meg. Él, de elvesztette az emlékezetét. Ujján seb, mintha letéptek volna róla egy gyűrűt, zsebében félbeszakított, alig olvasható, titokzatos levelek. Ki lehet a rokonszenves ifjú, aki Steffennek nevezi magát, de semmire sem emlékszik az előző életéből? Ki lehetett a titokzatos, feketeköpenyes gyilkos? S hogy lehetséges, hogy áldozata megmenekülhetett? Miközben Wibeke és Melchior közösen kutatnak a rejtély megfejtése után, további gyilkosságok és gyilkossági kísérletek történnek. Valaki vagy valakik a háttérből mindenáron meg akarják akadályozni, hogy a patikárius rábukkanjon az igazságra…

Melchior azonban nem hagyja magát. Sajátságos átoktól szenved, ami egy más nézőpontból mégis áldás lehet. Időnként ugyanis különös, őrjítő rosszullétek gyötrik, amelyek öröklődnek a családjában. Ám talán ezzel függ össze szenvedélyes igazságszeretete és kiváló nyomozói szimata is. Így lehet a város patikusából lassanként a város nem hivatásos detektívje, akihez mindenféle sötét ügyben oda lehet fordulni. Így a hóhér lányának esete is neki köszönhetően nyeri el a megfejtését, igaz, a szokáshoz híven csak a regény utolsó oldalain, ahol Melchior pompás záró előadást tart és egy körmönfont kártyatrükk segítségével győzi le ellenfelét, a rejtőzködő gyilkost. Ehhez azonban még magyarázatot kell találnia tizenkét érthetetlen apróságra…

Azt hiszem, nem véletlen, hogy Indrek Hargla Agatha Christie-t nevezte meg detektívregény-szerző példaképének. A Melchior és a hóhér lánya olyan élvezetes és logikus krimi, hogy a benne szereplő titokzatos tények elrendezése valószínűleg még magát Hercule Poirot-t is elkápráztatná. Emellett azonban kiváló történelmi regény is, amely színes tablót rajzol egy pompás és különös középkori világról, amelyet alig ismerünk.

Link
Indrek Hargla: Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye 
Indrek Hargla: Melchior és a Kerekeskút utca lidérce
A cikk az Ekultura.hu-n: Indrek Hargla: Melchior és a hóhér lánya
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Ahogy minden évben, úgy 2017-ben is szeretnék írni a legemlékezetesebb olvasmányaimról röviden. A Könyvpárok sorozat egy-egy darabja általában két kötetről szól majd, amelyeket összeköt valami közös. Az évkezdő olvasmányposzt két olyan, nem hagyományos történelemkönyvről szól, amely azoknak is tetszhet, akik nem szeretik a történelmet! Mindkettőt az IPC adta ki tavaly és mindkettő történelmi halálokról (is) szól.

Susan Bordo: Boleyn Anna - A leghírhedtebb angol királyné
IPC, 2016
Boleyn Anna (1507-1536), VIII. Henrik második felesége, az angol történelem egyik leghíresebb királynéja. És - amint a róla szóló kötet genderkutató szerzőnője rádöbbentett - az első olyan angol királyné, akit kivégeztek. (Ha ehhez még azt is hozzáfűzöm, hogy kettőből az első, s a másik királynét, Howard Katalint is ugyanaz a férj, VIII. Henrik ítéltette halálra, a történet még érdekesebb lesz.)
Susan Bordo, a feminista filozófusprofesszor egészen új szemszögből veszi szemügyre, mit is szokás tudni Boleyn Annáról, s milyen lehetett valójában. Könyvének első része igyekszik elrendezni az életrajz tényeit, s meglehetősen magától értetődően mutatja be, hogy valami nagyon nem stimmel azzal, ahogyan a művelt és okos, a reformációval rokonszenvező, tetteiben megfontolt, s szüzességét hat évi udvarlás alatt is erényesen megőrző Mistress Boleyn három év alatt a több mint száz férfit ágyába engedő, méregkeverő, vérfertőző, eretnek és boszorkányos Bullen szajhává változott a király, az udvar, majd végül a történelembúvárok szemében is. A szerző elképesztő alapossággal és óriási forrásanyag feldolgozásával jár utána, hogy életében és halála után mikor mit írtak le és mit gondoltak Annáról: a kötet második részéből kiderül, mit tanítottak róla a viktoriánus kisleányoknak, miként kelt életre az alakja a régi színművekben és az első modern történelmi regényekben, de azt is láthatjuk, hogyan illesztették narratívájukba az egyes korok vezető történészei. Végül a könyv harmadik része már "a Boleyn Annát" mutatja be: azt a különös, sosem létezett alakot, aki a kedvünk szerint értelmezett források, a könyvek, a filmek és a tévésorozatok nyomán alakult ki több száz év alatt, ám amelyről a 21. század új típusú, médiafogyasztó történelemrajongói elszántan igyekeznek hinni, hogy nem kulturális emlékezetünk terméke, hanem tökéletesen hiteles.
Borzasztóan élveztem a könyvet. Egyrészt azért, mert Bordo lebilincselően ír, úgy harcos és meggyőző, hogy közben szellemes és logikus marad, tudásanyaga pedig lenyűgöző. Másrészt egészen új a szemlélete, amelyik felveti az egyetlen történelmi narratíva létezésének kérdésességét, így az egyes történészi gondolatmeneteket is saját koruk termékeként kezeli: ugyanakkor ez a nézőpont mégsem jelenti a történelemkutatás posztmodern végét, hiszen nem a tényeket, hanem a tények megkérdőjelezhetetlen értelmezését veti el. Harmadrészt pompás élmény volt minden olyan könyvet megtalálni az említés szintjén benne, amely magyarul valaha is megjelent Boleyn Annáról, hiszen ez egyértelműen bizonyította, mennyire alaposan dolgozott Bordo. Szó esik a kötetben Antonia Fraser VIII. Henrik hat felesége című pompás kötetéről éppúgy, mint G. W. Bernard Boleyn Anna című fércmunkájáról. (1) Olvashatunk Alison Weir, Robin Maxwell, Hilary Mantel, Margaret George és Carolly Erickson vonatkozó témájú regényeiről, melyek közül nem egy magyarul is elérhető (vagy legalább az írónő egy-egy más műve). A szerző górcső alá veszi A másik Boleyn-lányt is, s azt a hihetetlen marketingmunkát, amellyel Philippa Gregory (és a filmfeldolgozás készítői) elfogadtatták a világgal, hogy egy nem különösebben pontos és eredeti tematikájú regény és egy meglehetősen felületes és giccses hollywoodi film az egyedüli történelmi igazság hordozója Boleyn Annával kapcsolatban.
Végül, ami különösen jól esett a szívemnek: Bordo ismeri és becsüli Victoria Holt (Jean Plaidy) A Tower asszonya című regényét is, amely véleményem szerint méltatlanul kis visszhanggal jelent meg nálunk. Jónak tartja és "gyönyörűen megszerkesztett"-nek (278. o.) nevezi a könyvet, ami azért fontos számomra, mert úgy gondolom, bár Holtnak rengeteg könyve jelent meg nálunk, magyarországi kiadása épp akkor maradt félbe, amikor legigényesebb történelmi munkái kerülhettek volna sorra, amelyekben a 21. századi sztoriknál jóval ízlésesebben, kevésbé szenzációhajhász módon, mégis izgalmasan, megbízhatóan és irodalmian mutatta (volna) be az angol történelem nőalakjait.
Egy szó mint száz: Susan Bordo könyve izgalmas töprengés a történelemről, kisenciklopédia Boleyn Annáról, vitairat és nőtanulmány, mindemellett pedig élvezetes és különleges olvasmány. Csak ajánlani tudom mindenkinek.

Robert K. Massie: A Romanovok - Az utolsó felvonás
IPC, 2016
Bár nehezen bocsátottam meg az I.P.C. Könyveknek, hogy 2016-ban egyetlen Bűbájoló történet sem fért bele a kiadói programjába, óriási lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy a történelem terén idén igencsak erősítettek. Egyrészt kiadták a fentebb általam már körülrajongott Boleyn Anna-kötetet, másrészt teljessé tették az amerikai életrajzíró, a Pulitzer-díjas Robert K. Massie orosz életrajztrilógiáját A Romanovok című kötettel.
Ezt a negyedik, a korábbiaknál vékonyabb könyvet három másik, vaskosabb előzte meg. Nálunk először a Nagy Katalin - Egy asszony portréja (2013, angolul 2011) jelent meg, ez a meglehetősen terjengős, ám monumentális életrajz a cárnőről, amely egy kis csalódást okozott nekem. Ezután azonban az IPC kiadta a Nagy Péter élete és kora (2014, angolul 1980) című hatalmas munkát, azt, amelyért a szerző annak idején a Pulitzer-díjat kapta, s ez végképpen megkedveltette velem az írót, hiszen alapos, lebilincselő, unikális életrajz volt a nagy orosz cárról. Végül tavaly kijött a Miklós és Alekszandra (2015, angolul 1967), amely Massie első nagy történelmi munkája volt. Ehhez készült "zárófejezetként" A Romanovok című könyv, amelynek eredeti angol címe is erre utal: A Romanovok: Az utolsó fejezet. Mivel az eredetileg 1967-es könyv abból a szempontból mindenképpen elavult, hogy koránál fogva nem szerepelhetett benne az orosz-szovjet rendszerváltozás, a közben feltárt teljes igazság a cári család kivégzéséről, s a Romanovok holttesteinek megtalálása és azonosítása, megszületett ez a "pótkötet", amely csak és kizárólag ezeket a témákat mutatta be.
Első részéből kiderül, hogyan vált kutathatóvá a Romanovok elpusztítása, kik, mikor, hogyan, találták meg a valódi tömegsírt, amelyben mintegy hetven évig pihentek a meggyalázott maradványok, hogyan azonosították az oroszok és az amerikaiak a holttesteket, s miként derült ki, hogy két holttest, Alekszejé és az egyik fiatalabb leányé, hiányzik. A könyv második fele pedig a feltűnt imposztorokról szól, s  legfőképpen Anna Andersonról, aki haláláig állította, ő a megmenekült Anasztaszija nagyhercegnő. Olvashatunk DNS-vizsgálatokról és tudományos vitákról, szovjet bürokráciáról és amerikai összeesküvés-elméletekről: az egész könyv igazán pompás.
Csak egyet sajnálok, hogy ehhez az 1995-ös könyvhöz is érdemes lett volna még egy fejezetet, vagy legalább egy lábjegyzetet hozzátenni arról, hogy 1) 1998-ban eltemették a cári család maradványait Szentpéterváron 2) 2000-ben az orosz ortodox egyház is szentté avatta a Romanovokat 3) 2007-ben, közel a nagy sírgödörhöz, megtalálták Alekszej trónörökös és Marija nagyhercegnő (egy kb. 19 éves lány) addig hiányzó maradványait is: ezzel egyértelművé vált, hogy a másik sírban megtalált fiatal lányt az oroszok azonosították helyesen (ő volt Anasztaszija), s teljessé váltak a kivégzett cári család maradványai, vagyis egyértelművé vált, hogy a cári pár és az öt gyermek közül senki sem élte túl 1918. július 17-ét.
Ettől függetlenül nagy tiszteletadás jár Szántai Zsoltnak, az összes Massie-kötet és a Boleyn Anna fordítójának, aki ezeket a bonyolult és terjedelmes szövegeket elképesztően rövid idő alatt és igen igényesen öntötte át magyar formába. (Mindemellett például a Bűbájoló történeteket is ő fordította.)

(1) Engem annak idején mélyen felháborított G. W. Bernard Boleyn Anna-könyvének a "történészi" hozzáállása. Bizonyítékok helyett ugyanis saját mindentudó tekintélyére hivatkozott, az érvelésnek tűnő részeket pedig logika helyett "elkente". (Itt olvasható a Molyos véleményem a kötetről.) Nos, jó volt megtudnom Bordótól, hogy a 2010-ben megjelent kötet (nálunk 2013-ban adták ki), nem más, mint egy kínos felmelegítés: a szerző ugyanis 1991-es cikksorozatát bővítette könyvvé, amikor alkalma lett meglovagolni A másik Boleyn-lány és a Tudorok sorozat sikerét. Csakhogy annak a cikksorozatnak az állításait már megírásakor, majd 2002-ben még egyszer megcáfolta a tudományos szakma, bebizonyítva, hogy "a könyvben fellehető zavaros logika és vad képzelmények" (297. o.) nem állják meg a helyüket. Nem baj, a laikus rajongóknak azért még egyszer el lehetett adni a szöveget: sőt, még magyarra is sikerült lefordítani, így mindeddig ez volt az egyetlen "tudományos" könyv, amely teljességgel Boleyn Annáról szólt... Nagy elégtétel volt rájönnöm, hogy nemcsak nekem volt problémám Bernard tisztességtelen, "megérzésekre" hivatkozó érvelésével.