Egy fordítás, amire nem volt szükség
Amit az ember megismer, azt tekinti öröknek. Ha egy könyvet megszeretünk egy bizonyos fordításban, nehéz róla lemondani. Ehhez képest a mai magyar fordításirodalomban a könyvek folyton, újra meg újra újrafordítódnak. Az okok sokfélék, a megvalósítás szintén.

1.
Van eset, amikor egy könyv számára valóságos öröm lehet, hogy valaki ismét hozzányúlt. Mert - mondjuk - a korábban ismert "teljes" fordítása csak átdolgozás és lerövidítés volt. Mint Rabelais Pantagruel és Gargantua című regényei, amelyek ugyan a 16. században íródtak, de valódi, teljes, alázatos és művészi fordításukra a 21. századig kellett várni. Vagy mert az addig forgatható magyar változat nem az eredeti szövegből készült, s eleve szemelvényes kiadás volt: ezért olyan csodálatos például, hogy Muraszaki udvarhölgy monumentális munkája, az első japán regény, a 11. században íródott Gendzsi szerelmei Gy. Horváth Lászlónak köszönhetően 2009 óta végre hiteles, a japán eredetiből gondos munkával és alkotó szeretettel létrehozott formában vehető kézbe.
Van olyan eset is, amikor egy könyv, amelyet korábbi fordítások és olvasói élmények alapján ismerni véltünk, szinte új életre születik, köszönhetően egy-egy modern, új, magyar szövegnek. Ilyen volt számomra Defoe Robinson Crusoe-ja M. Nagy Miklós fordításában, amely kitört az iskolai közhelyek korlátai közül. Vagy épp Bram Stoker híres-hírhedt Drakulája, amelyről Sóvágó Katalin fordítása előtt is azt hittem, hogy ismerem, de rá kellett jönnöm, hogy a valódi könyv valódi szövegéről fogalmam sem lehetett. Így akár egy szerzőről is gyökeresen megváltozhat az ember gondolkodása: esetemben ez például Kiplingre igaz, akit Sári László és köre munkálkodásának köszönhetően ismerhettem meg teljesen új fényben: például az Indiai történetekből.
Van eset, amikor egy mű új fordítása gazdagítja az irodalmat és az olvasót. Nem söpri el elődeit, hanem melléjük sorakozik. Ilyen például az, amikor színdarabok sokadik fordítása születik meg, s attól kezdve lehet játszani azzal, melyik, mikor, miért tetszik jobban. Shakespeare Julius Caesarja Vörösmarty vagy Forgách András és Fekete Ádám változatában illik-e a mai hangulatomhoz? A Coriolanus Petőfi vagy Eörsi István szövegével, a Romeo és Júlia Kosztolányi vagy Mészöly Dezső szavaival? Vagy Nádasdy Ádám, netán Varró Dániel magyar változatában?  És nem kell örök döntést hozni: választhat a rendező és a színház, választhat az olvasó és választhat a néző. Újra és újra.
Van eset, amikor jót tesz a könyvnek az új fordítás, mert alázatos. Tolsztoj Háború és békéje szebben és jobban szól magyarul 2013 óta: ekkor jelent meg a nagy, klasszikus fordítás, Makai Imre munkája új, átdolgozott, jobbá tett változatban, amely Gy. Horváth Lászlónak köszönhető. Annak idején ezt írtam a könyvről: "Gy. Horváth László több év filológusi precizitású munkájával frissítette fel a klasszikussá vált, Makai Imre készítette eredeti magyar szöveget. A fordító iránti mély alázattal, hiszen semmin sem változtatott, ami tökéletes megoldásnak bizonyult, s az olvasó iránti megbecsüléssel, amikor a véletlenül kimaradt bekezdéseket, értelemzavaróan elfordított apró részleteket, jegyzetre váró furcsaságokat beazonosította és átdolgozta a régi-új szövegben."
Persze van olyan eset is, amikor egy újabb fordítást csak és kizárólag a jogdíjak, szerződések és kiadók zárt, gazdasági és jogi érvekkel körülbástyázott világa termel ki. Jane Austen egész magyarra fordított életműve erről szól: hiszen senki sem magyarázhatja meg értelmes, művészetet, irodalmat érintő érvekkel, hogy az írónő mindössze hat regényét (amelyek 1958 és 2017 között jelentek meg magyarul) miért kellett összesen tizennyolc változatban magyarra fordítani! És mivel a tizennyolc fordításból tizenkettő nem is az eltelt hatvan, mindössze az utóbbi tizenhét év terméke, egyértelmű válik, hogy születésüket egyetlen dolog eredményezte: hogy a nem is oly régi, első magyar fordítások egy-egy kiadó "tulajdonában" voltak, ám tapasztalva a Jane Austen-lázat, más kiadók is szerettek volna jelentkezni a piacon, így kényszerűségből újrafordíttatták a könyveket; nem egyszer, de sokszor. Ezek közt is akadnak kiváló munkák, de vannak silány fércművek is, amelyek elmúltak kiadójukkal együtt: ám előbb még bevonultak néhányak könyvtárába, meggyőzve őket egyik-másik regény unalmasságáról, érthetetlenségéről...
Végül van eset, amikor jót tesz a könyvnek az új fordítás, hiszen felkelti iránta az érdeklődést, ám azután kiderülhet, legalább annyi problémával rendelkezik, mint az előző változat. Én így érzek Salinger Zabhegyezőjével kapcsolatban, amely alig két évvel ezelőtt változott át Rozsban a fogóvá, óriási médiahisztériát kavarva, ám utólag visszagondolva számomra egyetlen tanulságot hozott ez az új szöveg: hogy egy új fordításnak nem lenne szabad azt állítania magáról, ő az egyetlen és a legjobb, s ennek érdekében nevetségessé tenni és agyonkritizálni az elődét. Ezt a munkát a kritikusok szokták elvégezni, miközben a fordító a háttérbe húzódik. Később pedig az idő dönt a szövegről.
És hogy mindezt miért is vetettem képernyőre? Egyrészt, mert érdekelnek a fordítások.
Másrészt: mert a General Press kiadónak van egy pompás, megújult Lee Child-sorozata, amelyben számomra igencsak meglepő módon év elején napvilágot látott egy olyan újra kiadás, amelyről szép csendben kiderült, egyúttal új fordítás is.
És nem tetszett. Nagyon nem.

2.
2017, harmadik kiadás, második fordítás
Lee Child angol születésű amerikai író 2017-ig huszonegy thrillert írt főhőse, Jack Reacher, az egykori katonai rendőr nyomozásairól. A sorozatot magyarul mindig is a General Press kiadó adta ki: eredetileg a Világsikerek ma is létező sorozatában, 2015-re azonban, amikor Lee Child már valóban világranglistás íróvá avanzsált külföldön is, önálló szériát kapott a kiadótól.
A korai időkben még több fordító is dolgozott a Reacher-krimiken: az első évben kiadott két könyvet (az író első két regényét) Zentai Éva (Elvarázsolt dollárok) és Sárossy Beck Anita (Ne add fel könnyen) fordította le. A harmadik kötetnél azonban (A pók hálójában) Gieler Gyöngyi valamire pompásan ráérzett, s ez a kiadó számára is világossá válhatott: innentől kezdve ugyanis két kivétellel az író összes regényét ő fordíthatta le (A pók hálójában, A titokzatos látogató, Lángoló sivatag, Hiba nélkül, Kétélű fegyver, Eltűnt ellenség, Rögös út, A baj nem jár egyedül, Elveszett holnap, 61 óra, Megérte meghalni, Az ügy, Összeesküvés, Nincs visszaút, Bosszúvágy, Néma város, Esti iskola). Ha olyan Reacher-kedvelővel beszélek, aki rajongónak nevezhető, általában Gieler Gyöngyi nevét is megjegyezte. Az ő fordítói munkájának is köszönhető, hogy Lee Child könyvei azok magyarul, amik: sokszólamú, ironikus, retorikus, ás izgalmasan cselekményes regényszövegek. Aki nem mániákus, az is érezni szokta, hogy egy-két könyv más hangon szól. És általában ráhibázik valamelyikre abból a négyből, amelynek a magyar szövege más munkája. Négy van ugyanis: ki tudja, miért a későbbiekben még egy 2006-os (Csak egy lövés) és egy 2008-as (Nincs mit veszítened) magyar megjelenés került más fordítóhoz, az előbbit Erdélyi András, az utóbbit Mártha Bence jegyzi.
2017 elején aztán elkövetkezett a nagy pillanat: bekerült az új életműsorozatba az első olyan regény, amelyet nem Gieler Gyöngyi fordított le: épp a legelső, a sorozatkezdő könyv, az Elvarázsolt dollárok. Alig vártam már ezt a percet, örömmel vettem kézbe a könyvet: az első oldalon azután furcsálkodva tapasztaltam, hogy - eltűntek a géppisztolyosok...
Be kell ugyanis vallani, hogy a regény 1999-ben megjelent (első) fordítása hangulatos volt ugyan, de számos félrefordítást tartalmazott. Persze ki gondolta volna 18 éve, hogy ez a kötet talán kissé maradandóbb lesz, mint sok más thriller, s a magyar szöveg nem egyszeri használatra, hanem - ha nem is az örökkévalóságnak, de - egy szép lassan kialakuló rajongói tábornak (is) készül, akiket érdekel Reacher, s még újra is olvassák majd a kalandjait: szóval jobb lett volna annak idején egy gondos lektor. Mert mégsem rendjén való, hogy amikor Reachert letartóztatják az étkezdében, a rendőrség puskák helyett géppisztolyokkal tör rá. Vagy hogy Reacher "táviratozik a pénzéért", s akkor a bank az adott helyre továbbítja a leveleit. És nem mindegy, hogy valaki latin-amerikai vagy floridai, vagy hogy egy angol név egy embert vagy egy együttest jelent.
Így, ha valaki előre megkérdezett volna arról, hogy jó ötlet-e, ha az új, fekete borítós kiadáshoz újrafordítják az Elvarázsolt dollárokat, valószínűleg azt mondtam volna, hogy persze. És feltételeztem volna, hogy az új fordító Gieler Gyöngyi lesz. Azonban a feladatot nem ő kapta.
1999, első kiadás, első fordítás
És befejezve az új szöveget, csak annyit tudok mondani, bár ő kapta volna, vagy ne kapta volna senki. A jelen, 2017-es kiadásban olvasható szöveg ugyanis véleményem szerint egy olyan új fordítás, amelyre nem volt semmi szükség. Nem jobb, mint az előző. Kijavítja ugyan az előző hibáit, de újakat tartalmaz. Hangulata pedig egyáltalán nincs. A magyar sorozatba így ugyanúgy nem illeszkedik, mint az előző: ám az, ha átnézetlen is, de professzionális munka volt.
Igaz, az új szövegben a géppisztolyokból puskák lettek, Reacher leveleit abba a fiókba küldi tovább a bankja, ahol pénzt vesz ki a számláról, a floridaiak floridaiak, és a neveknek mindenhol megvan a referenciája. Sok kínos apróság kijavítódott. Bár hogy a csapszegvágóból miért lett erővágó, az ujjlenyomat-rögzítő felszerelésből ujjlenyomat levételéhez szükséges eszközök, és abból a hevenyészett felsorolásból, hogy "líra, pezó, won, frank, sékel, rúpia" ez: "olasz líra, spanyol peso, koreai won, francia frank, izraeli sékel, indiai rúpia", azt nem értem. Mintha valaki kényszeresen mindent körülírna és megmagyarázna.
Kár, mert ez a Lee Child-kötet azon kevesek egyike, amelyet Reacher mesél. Övé az elbeszélő hang: ráadásul épp abban a könyvben, amelyik megteremti a stílusát és a figuráját. Az efféle szöveg persze mindig csalás, hiszen az élőbeszédszerűség sosem lehet valóban élőbeszéd, különben teljesen művinek éreznénk, bármilyen paradoxon is ez. De kizárt, hogy valaki egy ál-élőbeszédes narrációban így fogalmazzon: "A kapcsolatunk során ez volt a legjobb szeretkezésünk." A régi fordításban ez áll: "Soha ilyen jó még nem volt az ágyban Roscoe-val."
Az időhasználat is különössé változik. Már a második oldaltól zavart a jelen és a múlt idő indokolatlan kevergetése, de mindvégig megmaradt. Mint itt: "A revolveres pasas az ajtónál maradt, leguggolt, és a fegyvert két kézzel tartva a fejemre célzott. A puskás férfi is közelebb lépett. (...) Minden egyes lépésük tankönyvi példa. A revolveres az ajtóban viszonylag nagy pontossággal tudja fedezni az egész helyiséget, míg ilyen közelről a puska ki tudná loccsantani az agyamat. Nagyot hibáztak volna, ha fordítva helyezkednek el. Előfordulhat, hogy a revolverrel nem találna el ilyen közelről, a puskának pedig akkora a hatótávolsága, hogy a letartóztatásomra érkező tiszttel és a mögöttem ülő idős úrral is végezne, ha az ajtóból tüzelnének vele. Eddig jól végzik a dolgukat. Efelől semmi kétség. Náluk van az előny. Efelől sincs semmi kétség. A keskeny boksz csapdába ejtett. Nem volt nagy mozgásterem. Kinyújtottam a karom az asztalon. A puskás rendőr közelebb lépett. - Rendőrség! Ne mozduljon! - kiáltotta." Ebben a szövegben egyszerűen nem látszik, mi a fegyverhasználati általánosság és mi az esemény, ami épp történik (lásd különösen az Előfordulhat... kezdetű mondattól, aminek előfordulhatnával kellene kezdődnie, hogy legyen bármi értelme). A magyar szöveg pontos, ám teljesen színtelen. Ugyanez, azonos kihagyással a régiben: "A revolveres tag ott maradt az ajtónál. Leguggolt és célra tartotta a két kézre fogott fegyvert. Egyenesen a fejemre célzott. A géppisztolyos beljebb jött, a közvetlen közelembe. (...) A felvonulásuk, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A revolver az ajtóból nagy pontossággal ellenőrzése alatt tudja tartani a helyiséget. A géppisztoly így, a közvetlen közelből egyszerűen felmázol az ablaküvegre. Ellenkező esetben nagy gáz lett volna. Közelharcban a revolver könnyen mellétalál, az ajtóból leadott géppisztolysorozat pedig rajtam kívül eltalálhatná a letartóztatásomat végző rendőrtisztet meg a hátsó bokszban  ülő öregurat is. Ez idáig minden előírásszerűen ment. Afelől nem volt kétség. És ők voltak előnyben. Afelől sem volt kétség. A szűk boksz valósággal csapába ejtett, szinte mozdulni se tudtam. A tenyeremet rátettem az asztalra. A géppisztolyos tag még közelebb jött. - Ne mozdulj! Rendőrség! - rikácsolta." Cseréljük ki a géppisztoly szót - egyebekben azonban a fordítás értelmes, folyamatos és egyértelmű. (Kérdés például, hogy Reacher karral az asztalon nyújtózik-e, vagy ráteszi a tenyerét: de elképzelve csak az utóbbi állja meg a helyét.) Ráadásul még hangulata is van (öregúr, felmázol az ablaküvegre, ahogy a nagykönyvben meg van írva).
2008, második kiadás, első fordítás
És ez az, amit az új fordítónak végképp nem sikerült elkapnia. Annyi tehát, így, ezért, szóval, bár és más efféle kötőszó hiányzik a mondatai és bekezdései közül, hogy az néhol már feldarabolja a szöveget. A darabkák önmagukban megvannak, tisztesen lefordítva, de nincs előrehaladás és nincs egységes stílus. Ilyesmikre gondolok: "- Morrison vagyok - mutatkozott be lihegve. Nem mintha érdekelne. - Én vagyok Margrave rendőrkapitánya. Te pedig egy gyilkos betolakodó. (...) ideje, hogy vallomást tegyél. / Morrison megállt, és rám bámult." A régiben (pontosan ugyanazt hagytam ki): "- A nevem Morrison - zihálta. Mintha kíváncsi lettem volna rá. - Én vagyok a margrave-i rendőrkapitányság parancsnoka. Maga meg egy szemét gyilkos, egy aljas idegen. (...) De most majd szépen vallomást tesz a főfelügyelőnknek. / Itt elhallgatott és rám nézett." Az a de és itt teszi folyamatossá az egészet: meg az, ha a bemutatkozásról nem közöljük, hogy bemutatkozás. (Nem is beszélve a magázódás problémájáról.)
Ami pedig a körülményesség, szaggatottság és nem-folyamatosság mellett még nagyon zavaró, a káromkodások és a szleng használata. Ha van egy önironikus Reacherünk, egy kínosan törvényesen munkálkodó, Bostonban magasan képzett néger rendőrfelügyelőnk, egy csinos, igyekvő, kisvárosi, fehér rendőrnőnk, és egy gyanús, modorára nézve pedig vaddisznó kapitányunk/parancsnokunk, kizárt, hogy valamennyien ugyanannyiszor használják a szar, a tököm és a baromság szót. Nem a lányos szemérem szól belőlem: az zavar, hogy a szleng átgondolatlan használata kihat a szereplők megítélésre egy olyan könyvben, ahol a szerző párbeszéddel jellemez.
Csak három példa. Első: a minden szempontból visszataszító rendőrkapitány (az új fordításban "kifejezetten seggfej", a régiben "ordas bunkó") ezzel köszönti Reachert: "Tedd le a segged arra a székre, és fogd be a szád!" (új) "Rakja le a seggét arra a székre, és tartsa a mocskos pofáját." (régi) Különösebb spoiler nélkül: a kapitánynak nagyon kellene káromkodnia, ehhez képest az új változatban majdnem finom lett! Ezzel szemben mindig kínosan szakmai modorú alárendeltje, aki a Reacher-narrátor állítása szerint precízen megválogatja hivatalosan kimondott szavait, az új változatban rendszeresen felteszi a kérdést hol ennek, hol annak: "Mi a tökömnek...?"
A második: a rendes, kedves és szexis Roscoe rendőrnő, akit felkavar az a jelenet, amelyben kiderül, hogy egy rég halott barátját valójában meggyilkolták, az új fordításban így reagál: "Ez az egész egy nagy faszság, az elejétől a végéig." Ha egy sajnálatos öngyilkosságról bebizonyul, hogy ravasz gyilkosság, az tényleg lehet faszság. De a szöveg ezzel folytatódik: "(X.) nem szúrt el egy ügyet csak úgy (...). És nem is volt depressziós. Ráadásul nem is ivott." Úgy gondolom, hogy ezt figyelembe véve mégiscsak a régi fordításban volt értelmes a kifakadás: "Szemenszedett hazugság az egész, elejétől a végéig. (...) nem szúrt el egyetlen ügyet sem. Nem volt különösen depressziós. És nem ivott." Faszságnak bármit nevezhetünk, de ha valami nem igaz, és ez a lényege, az csak hazugság lehet, vagy netán kibaszott átverés, ha már keményíteni szeretnénk.
Végül az utolsó: egy halálosan megrendült rendőrtiszt a véres tetthelyen, egyszerű tényközlésként sosem mondaná egy személyes ismerőséről azt, hogy halála előtt még levágták a golyóit. Ilyen szituációban az embert állítólag egy dolog tudja megmenteni, a személytelen tárgyilagosság: és ilyenkor azokat a dolgokat heréknek hívják... Nem ez az egyetlen hely, ahol a kedélyes stílustörés alaposan szétbombázza a szöveg megteremtette jeges hangulatot.

3.
Tulajdonképpen miért is írtam le mindezt?
Egyrészt, mert rám jött a mondhatnék. Bocs.
Másrészt viszont azért, mert úgy éreztem, olyasmi történt, ami kétségbe ejtett: szövegszinten elrontották a kedvenc könyvem! Egy olyan kiadó és egy olyan sorozat tartalmazza ezt a - ha nem is rossz, de - nem elég jó fordítást, amelyiknek a minőségében eddig rendületlenül bíztam.
Tudom, az elkényeztetett olvasónak inkább annak kellene örülnie, hogy Lee Child összes regénye megjelenik magyarul, gyönyörű köntösben, és állandóan elérhető a könyvpiacon az újra kiadásoknak köszönhetően. De ez az Elvarázsolt dollárok, ez a csendben kiadott kár-érte-új-fordítás nagyon megütött. Vajon miért született meg? Miért kell kompromisszum, amikor valamit teljesen jól is lehet csinálni? És eddig a General Press teljesen jól is csinálta. (Mert: bosszankodtam én itt a késői Ulpius-fordítások elmondhatatlan minőségén? Nem, mert nem is vártam ilyesmit tőlük.)
De nem adom fel. A nyár vége ugyanis egyszerűen pompázatos újdonságokat hoz.
Augusztusban újra kiadják az Elveszett holnap című Lee Child-regényt. Ez volt az a könyv, amelyik az Elvarázsolt dollárok mellett-után végképpen meggyőzött arról, hogy Reacher az én egyik hősöm és mindent el kell olvasnom róla. Ráadásul szintén egyes szám első személyű elbeszélés. Kezdődik pedig egy torokszorító jelenettel: Reacher késő este, a szinte üres földalattin egy nőre lesz figyelmes, aki pontosan azokat a jeleket mutatja, mint az öngyilkos robbantók... Az új kiadás borítója pazar, csak a fülszöveg fecseg már megint túl sokat. A könyvet legutóbb Gieler Gyöngyi fordította: a hírek szerint még most is.
Októberben pedig régi-régi vágyam teljesül: Reacher-novelláskötet lát napvilágot A nevem: Jack Reacher címmel. Mindig is sajnáltam, hogy a Reacher-novellák nem juthatnak el, csak az angolul olvasókhoz: most azonban végre teljesült a kívánságom, s én is kézbe vehetem őket.
Épp ezért hálás vagyok a kiadónak. És bizakodom.
Az új Elvarázsolt dollárokat pedig elrakom szépen hátulra a könyvespolcon: ha szeretném újraolvasni, jó lesz nekem a régi, Zentai Éva-féle változat, a géppisztolyok ellenére...
0 Responses