Ha egy gyerekkönyvnek olyan bájos címe van, mint A cukrozott omlettnek, arra feltétlenül oda kell figyelni. Ha olyan kiváló külsőségekkel kerül az ember kezébe, mint Mázas Zsuzsa minden szereplőt kedves kis bikficként újrateremtő rajzai és fedélképe, feltétlenül meg kell kedvelni a szereplőit. Ha még dedikáltatni is sikerült a szerzővel – aki ráadásul saját gyerekkorának élményeiből merítette és teremtette meg a kötet világát és szereplőit –, hát tényleg igazi öröm belekezdeni.

Pedig A cukrozott omlett egyáltalán nem cuki könyv. Inkább kemény, humoros és nosztalgikus. Adott ugyanis benne egy nagycsalád, öt fiúgyerekkel, akiket az egyszerűség kedvéért mind Jeannak hívnak, egy anyukával, aki „ért a szervezéshez” és egy apukával, aki folyton szervez. Az ő kalandjaikat követhetjük nyomon tíz feszes történeten keresztül, amelyek novellaként, önállóan is elolvashatók, de a könyv végére szívmelengető üzenetű regénysztorivá állnak össze. E kalandok során akad családi telelés (a jeges hegyekben) és családi nyaralás (egy házban, ahol elment az áram), cipel haza az apa dühösen és kézen fogva idegen gyereket, azt hívén, hogy az egyik Jeannal van dolga és cipelnek haza a gyerekek titokban kiskutyát, akad félresikerült detektívjáték, vízzel elöntött lakás, hierarchiafitogtató cserkésztábor és családi lázadás 1968-as módra. Ekkor játszódik ugyanis a regény, amelynek összekötő történetszála a kisbabavárás: az egész család abban reménykedik, hogy ezúttal egy újabb Jean helyett végre egy kis Hélène születik majd.

Hogyan alakul a szereposztás egy ekkora családban? Milyen a testvérek egymáshoz való viszonya? Hogyan éli meg a mindennapokat az okos és sértődékeny Jean-Artur, a szórakozott professzor Jean-Claude, a négyéves Jean-Daniel, akivel mindig csak a baj van, s a legkisebb, selypítő Jean-Edgar? S persze hogyan látja a családját a második fiú, a nyolcéves, kissé falánk és kissé duci Jean-Bernard?

Aki elolvassa ezt a könyvet, visszautazhat az időben egy olyan pillantba, amikor nem volt még sem számítógép, sem televízió (legalább is Jean-A-nak a regény végéig nem sikerült elérnie, hogy a család vegyen egyet), a világ sokkal tekintélyelvűbb volt, viszont talán sokkal kiszámíthatóbb is. Vonzódhatunk a könyvben ábrázolt időszakhoz azért is, mert egy szabadabb világot mutat be minden korlát ellenére: ahol kevesebb volt a gyerekre leselkedő veszély, vagy legalább is kevésbé volt ezeknek bárki tudatában.

Arra azonban fel kell készülni, hogy A cukrozott omlett nem egy ideális családot mutat be. Főleg nem huszonegyedik századi szemmel. Azt gondolom, mindenkinek a saját emlékei és a saját vérmérséklete fogja diktálni, mennyire tudja elviselni azt, hogy az öt Jeant rendszeresen veréssel fegyelmezik, ráadásul többször is indokolatlanul. Bár épp a címadó fejezet, a kilencedik fantasztikusan megnyerő és megható képet fest az apáról, botladozásairól és emberségéről, be kell valljam, a fent leírtak miatt én felnőttként is nehezen tudtam őt megkedvelni egészen eddig a részig. Akkor értettem meg igazán a figurát: de lehet, hogy gyerekként még ez után is zavart volna, hogy ő – hitelesen ábrázolva – a korszak tekintélyüket folyton őrző, miközben valójában természetesen esendő apái közé tartozik.

Összességében azonban vidám, kedves és nem csak fiúknak ajánlható könyvet vehetünk a kezünkbe, amely remekül fordítva, sok-sok humorral kiválóan alkalmas akár felolvasásra is. A kiadó a kilencéveseknek ajánlja, de mi, felnőttek is megtalálhatjuk benne saját élményeinket, akár nagycsaládban nőttünk fel, akár nem.

A cikk az Ekultura.hu-n: Jean-Philippe Arrou-Vignod: A cukrozott omlett
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én