Nemrég lelkendeztem itt, a blogon az Európa Kiadó Agatha Christie sorozatáról. Szeretem. És jó, hogy van, mindig örömmel írok róla. Ma azonban máshoz támadt kedvem: miután ugyanis elolvastam Az Álmok Háza új kiadását, kibújt belőlem a kisördög, és boldog-boldogtalannal meg kellett osztanom három nagy felfedezésemet, melyek közül az első a könyvvel, a második a fordítással, a harmadik pedig a borítóval volt kapcsolatos. Ez a könyv ugyanis - annak ellenére, hogy továbbra is Borbás Mária fordította, és tele van remek, felejthetetlen novellákkal - más, mint a korábbi két kiadása.

Először is A Man szigeti kincs című elbeszélésben benne vannak a rejtjelek! Aki korábban felháborodott, milyen tisztességtelen a novellában leírt kincskereső rejtély megfejtéséhez úgy "mellékelni" egy nyomravezető fényképdarabot vagy egy térképet, hogy csak beszélnek róla a szereplők, most újrakezdheti a kincsvadászatot (bár nem ártana hozzá Man szigetét is ismerni egy kicsit...). A novella most már - elvileg - mindazt tartalmazza, amelynek a segítségével 1930 nyarán kincskeresni indulhattak a turisták Agatha Christie és Crookall tanácsnok, a játék kiötlője jóvoltából.

A könyv második érdekessége, hogy mint annyi "régi" fordításban újra kiadott Christie-nek, ennek is belenyúltak egy picit a szövegébe. Engem már a Réz Ádám fordította Gyilkosság meghirdetve-ben is a gasztronómiai vonatkozások ragadtak meg, miszerint azért, hogy a Christie-év alkalmából megjelentetett remek kis scone-receptet hozzá lehessen kapcsolni (kipróbáltuk, mennyei!), az Édes halál fejezetben a vajassütemény szó merészen scone-ra változott (az Édes halál maga viszont megmaradt, sőt, ennek a receptjét mellékelték is a könyvhöz). Persze ez a magyar változat mindenképpen egyike a legmesteribb Christie-fordításoknak, így akármilyen apró szócserével is örök életű.  

Az Álmok Házában viszont - azt hiszem - a muffin okoz komoly gondokat, amelynek nincs magyar megfelelője. A magányos isten című romantikus elbeszélésben korábban kétpennys, ribizlis, cukormázas (aranyos, pufók) fánkot evett a két szerelmes a teázóban, és megállapították, van ebben a süteményben valami vigasztaló... Az új kiadásban viszont kétpennys, mazsolás, cukormázas (aranyos, pufók) puffancsot csemegéz a pár, és ez szintén vigasztalónak bizonyul... Nem nagyon értek a konyhához, így az nem érv, hogy nekem a puffancs sós és zsírban sült. De szemlézve kedvenc receptoldalaimat, megállapítottam, hogy sütőpapírra kanalazott kevert sütiken kívül (azok közt van édes is) leginkább sós pacsnikhoz, golyókhoz, olajba, zsírba szaggatott finomságokhoz jutottam. Szóval szerintem a fánk még mindig jobb volt... (Írtam, de most már nem vagyok ebben biztos: olvasd el a Frissítést a bejegyzés alján!)

Végül a harmadik észrevétel a borítóval kapcsolatos, ám ezúttal nem általános morgolódás, hisz olyat már írtam régebben. Most a konkrét könyv egyetlen borítóképéről van szó, amelyen a Karácsonyi kaland című elbeszéléshez készült illusztráció látható. Ez a novella később kisregénnyé bővülve A karácsonyi puding című kötet címadó elbeszélésévé vált... - és itt szerintem már sokan sejtik, mi a gondom. Ugyanis a tettes mindkét történetben a karácsonyi pudingba rejti az ellopott gyémántot. Nem kisadag Gálába, nem is Arankába, még csak nem is Oetkerbe, ahogy azt a magyar fedélképen ábrázolni sikerült. A karácsonyi puding borítótervezői általában tudják, mi az a karácsonyi puding, még ha ízetlen ötleteik is támadnak néha konyhakéssel és halálfej-mázzal.


Ez pedig itt jobbra az általam ismert legszebb borító, amit christmas pudding témában találtam. Mellette meg Poirot, azaz David Suchet eszi a maga szeletét a családi karácsonyi pudingból a filmváltozatban, hiszen a tévéfilm is segíthetett volna elképzelni, milyen is az inkriminált étek... Mégsem sikerült. Persze lehet azt mondani, hogy az irodalomban minden olvasatnak megvan a létjogosultsága - de akkor ez meglehetősen felületes olvasat volt...

Ráadásul a magyar borítófestményben nemcsak a puding zavar engem. Hanem a kéz is.


Ugyanis a franciák már a reneszánsz idején is gyönyörű női portrékat festettek. Clouet és követői szívesen örökítették meg Gabrielle d'Estrees-t és I. Ferenc más szeretőit fésülködőasztaluknál, fürdőkádjukban, mindig finom, ám meglehetősen sokatmondó beállításokban. A Fontainebleau-i Iskola festői pedig épp ilyen kezeket festettek, kecses tartásban, rosszul ábrázolt harmadik-ötödik ujjal, és az ujjak között gyűrűvel, ékszerrel és - nem, nem rubinnal, hanem mellbimbóval...


Szóval azt hiszem, ez a könyvecske megérdemelt volna egy kicsit szerencsésebb borítót. Ami persze nem változtat azon, hogy szeretem. És jó, hogy van, mindig örömmel írok róla.

Frissítés:
A bejegyzés megjelenése után egy nappal kedves üzenetet kaptam Katona Ágnestől, a Christie-sorozat szerkesztőjétől.
Ebben elárulta, hogy az eredeti szövegben nem a muffin, hanem a megszokott magyar megfelelővel szintén nem rendelkező bun szó szerepelt, amely édes zsömleszerűség. Arra is felhívta a figyelmet, hogy "az angolban a currant jelenthet ribizlit (redcurrant, blackcurrant), de jelenthet mazsolát is (currant and sultana)".
Mindezek után nem tudom, még mindig teljesen egyetértek-e magammal fánk / puffancs-ügyben. Főleg, hogy a currant bun (mely a Wikipédia szerint "édes bun ribizlivel vagy mazsolával", most aztán okosabb lettem...) valódi angol internetes képei és receptjei időnként a mazsolás scone-ra emlékeztetnek engem, időnként meg az F. Nagy Angéla írta Különleges konyha című szakácskönyvben olvasott Mazsolás vajas süteményre (Miss Marple kedvence), amit eddig mindig a muffinnal azonosítottam, s ami régi családi kedvenc nálunk...
Két dolog azonban biztos. Az egyik, hogy az angol sütemények rendszerét megfeleltetni a magyar süteményneveknek legalább olyan nehéz, mint amikor az ókori görögök minden óegyiptomi istennek meg akarták találni a pontos görög megfelelőjét.
A másik, hogy a magyar Christie-sorozat minden készítője, és főképp Katona Ágnes igen nagyra becsüli a krimiolvasókat: annyira, hogy még egy fordítás elkészültének a kalandosságába is beavat bennünket. Amit nagyon szépen köszönök, mindenki nevében.