Pleisztocén. Miocén. Oligocén. Jura. Karbon. Ordovícium. Kambrium. Ismerősen hangzó, mégis olyan távoli korelnevezések. Vajon képesek vagyunk elképzelni, milyen volt a Föld 570 millió éve? De akár csak kétmillió évvel ezelőtt? Persze, mindenki ismeri a dinoszauruszokat, ám ha többet kérnénk a fantáziánktól, mint hogy képzeljen el egy üvöltő Tyrannosaurust vagy egy legelésző Triceratopsot, vajon milyen eredménnyel járnánk? Ha azt kellene magunk előtt látni, hogyan gyalogolt a 23 méteres Brachiosaurus? Hogyan repült az Archaeopteryx? Hogy viselte a háti csonttüskéit a Dimetrodon? Vagy hogy milyen formákat és színeket láttunk volna, ha lemerülünk a paleozoikum őstengereibe? Ilyesmin eltöprengeni már nehéz feladat. Hiába tekinthet meg az ember sok szép csontot, fosszíliát és ősmaradványt, igazán egy-egy mesésen szép, mégis pontos rekonstrukció indíthatja el a képzeletét. Ennek volt a mestere a cseh festőművész, Zdeněk Burian.


Még egészen kis koromban kaptam meg ajándékba Az őskori ember című gyönyörű albumát, telis-tele emberelődök és ősemberek portréival és életképeivel. Azután következett Az ősidők állatai, amely igazi állathatározóként vezet végig az őskorok állatvilágán a legkorábbi őstengerek lakóitól a jégkorszak óriásaiig. Burian valamennyi képe szuggesztív, varázslatos, aprólékos és sokáig nézegethető pillanatkép egy olyan világról, amelyet sosem láthatott emberi szem.

Az egyik leghíresebb Burian-kép: Brachiosaurusok a mocsarukban

Az ősember találkozása a Gigantopithecusszal

A művész 1905-ben született és 1981-ben halt meg. Hosszú élete alatt több ezer képet, könyvillusztrációt, képregényt és fedélképet festett és rajzolt, igazi világhírnévre azonban az ősidők élővilágát ábrázoló, páratlan szépségű paleofestményeivel tett szert. Ha ma, harminchárom évvel a halála után beírjuk a nevét egy internetes keresőbe, elképesztően pontos, mégis egyedi és különleges festményei százaival találkozhatunk mindenféle nemzetiségű honlapok (főleg iskolai segédanyagnak) feltöltött tartalmaként. Štramberkben emlékmúzeuma üzemel, tele gyönyörűséges képekkel, tervekkel, vázlatokkal. S bár nem ő volt a világ első paleofestője, hiszen már a 19. századtól sokan, sokféleképpen igyekezték ábrázolni az ősidők állatait és az ember elődeit, egyértelműen az ő munkássága a legidőtállóbb. Persze ehhez az is kellett, hogy szerencsés időszakban és kiváló szakemberek irányításával dolgozzon. Burian 1938-ban ismerkedett meg a cseh Josef Augusta professzorral, akivel annak haláláig folyamatosan együtt dolgozott, később pedig Zdeněk V. Spinar lett segítője az alkotásban. Ez biztosította, hogy képei szakmailag a legkiválóbb minőségűek és megbízhatóak legyenek. Az pedig, hogy az 1930-as évektől az 1970-es évekig folyamatosan dolgozhatott, egyúttal azt is jelentette, hogy számtalan sorsdöntő jelentőségű felfedezés kortárs tanúja volt, így például az emberelődökkel kapcsolatos leleteket mindig a legfrissebb elképzeléseknek megfelelően varázsolhatta át megdöbbentően életszerű portrékká.

Ősmakákók és sztyeppei bölények a pleisztocén Európában (Macaca florentina, Bison priscus)

Homo erectus

Azt gondolom azonban, hogy mindez nem lett volna elég önmagában. Az új, végtelenül virtuális világ azóta számos lenyűgöző rekonstrukciót kitermelt az ősidők témájában, nem egyet számítógéppel - miközben Burian annak idején nagy, egyedi, általában A/4-es vagy nagyobb olajfestményeket készített, jó néhányat közülük ráadásul még monokróm színezéssel. Képei tehát nem elsősorban a fantasztikus technika vagy a könnyű sokszorosíthatóság miatt különlegesek. A sok új meg új ősvilági festmény közt számomra azért fontosak és szerethetőek ezek a képek, mert lelkük van. A Burian-művek egészen romantikusak, egyszerre lengi be őket béke és szorítja feszültség. A megvilágítás, a háttér és az előtér figuráinak viszonya, a melankolikus, tragikus vagy oldott hangulat egy-egy enciklopédiába illő, négy-öt fajt szépen egymás mellé illesztő rekonstrukcióját is igazi festménnyé, a nézőt megszólító képpé teszi. A színek, a formák, a távolba vesző ködös hegyek, a különös formájú felhők, az ezerféleképp zöld fák, a mozdulataikkal egymásnak felelő szereplők titokzatos műalkotássá varázsolják a festményeit.

Három portré: Dryopithecus africanus, Australopithecus boisei, Homo erectus heidelbergiensis

Készül az egyik lascaux-i kép

Amikor pedig képein szemébe nézhetünk egy-egy hominidának, emberelődnek vagy ősembernek, az hirtelen visszanéz ránk: mint embertársunk, mint egy személy. Bármilyen nehéz is ezt bevallani, egy 120 cm-es, harminc kilós, vörös szőrrel borított, imbolygó járású Australopithecust elsőre képtelenség nem egyszerűen egy furcsa majomnak elképzelni. Ám Burian rekonstrukciós rajzain ezek a lények olyanok, amilyennek látnunk kell őket: ha magunkat megkülönböztetjük az állatoktól, akkor egy Australopithecus nyilván állat és ember is kell, hogy legyen számunkra. Burian képén pedig az: személyiség, gondolkodó lény, mégis idegen, ismeretlen. Csak a szemébe kell nézni, hogy ezt elképzelhessük.

Talán ezért is olyan népszerűek ezek a nem avuló képek. Mert többek, mint paleofestmények vagy ősi koponyaleletek rekonstrukciói. Világot teremtenek, jóval festőjük, megalkotójuk halála után.

Nem csoda, hogy mindenki ismeri Burian ősvilágát: hiszen igazából úgy ismerjük az ősvilágot, ahogy Burian újrateremtette nekünk.

Paleozoikumi őstenger: ősi tengeri liliomok és korallok, Orthoceras lábasfejűek, trilobiták

Zdeněk Burian munkásságáról az a négy szakkönyv adja a legjobb képet magyarul, amelyhez a legszebb képeit válogatták össze illusztrációnak.
Zdeněk V. Spinar: Élet az ember előtt, Gondolat, 1976, 1979, 1981, 1985, 1988
Josef Wolf: Az őskori ember, Gondolat, 1981, 1982, 1987, 1988
Jan Beneš: Az ősidő állatai, Gondolat, 1989
Vratislav Mazák: Az ősember és elődei, Gondolat, 1990
Különös, hogy akkor ívelt fel nálunk a népszerűsége, amikor ő maga már halott volt.

Barlangimedve-család (Ursus spelaeus)

A fenti és lenti képén össze lehet vetni, hogyan dolgozta fel kétféle technikával ugyanazt a témát: a jégkorszak emberének vadászatát.

Vadászat a medvére az újkőkorban

Az alábbi két képen pedig a fajábrázolás változatait lehet tanulmányozni: az egyik mamutcsoport békésen vándorol a jeges tájban, a másikra kardfogú tigris támad a füves sztyeppén. Két teljesen más hangulatú kompozíció: pedig mindkét esetben csak annyi volt a cél, hogy a néző láthasson egy-egy jellegzetes mamuttípust...

Szibériai mamut, a jégkorszak hatméteres óriása (Mammuthus primigenis)

Mammuthus columbira támad a kardfogú Smilodon

A Zdeněk Burian Blog, csodás festményekkel