"Ha science-fictionről van szó, elsőszámú kedvenc szerzőm Isaac Asimov. Így amikor két éve megláttam a könyvesboltokban Jack McDevitt új könyvét, a Született stratégát, azonnal megvettem. Hiszen a borító szerint a szerző logikus örököse Asimovnak és Arthur C. Clarke-nak, a fantasztikus irodalom két nagy öregjének. Most, hogy már a negyedik kötet jelent meg McDevitt tollából, s ezt is végigélveztem, tudom, megtaláltam új kedvenc íróm."

Nos, e történet sajnos nem fedi a valóságot. Még csak nem is hallottam a könyvről és a szerzőről második kötete, a Polaris megjelenéséig. Pedig lelkesen figyelem az új megjelenéseket és tényleg nagyon szeretem Asimovot. Ennyit a reklámokról és hatásukról... A lelkesedéshez (mert ennyi igaz) az kellett, hogy valaki megajándékozzon a Polarisszal, amitől egycsapásra ismét kedvet kaptam a sci-fihez.

A kedvem ugyanis egy ideje elment. Sehogyan sem találtam magamnak új tudományos-fantasztikus olvasnivalókat. Újon olyan szerzők műveit érteném, akik nem halottak húsz-harminc éve. Sőt, élnek és nyolcvan évesnél fiatalabbak.
Persze Asimov, Clarke, Dick, Bradbury vagy Silverberg eleget írt ahhoz, hogy még évekig új és új könyveik jelenjenek meg magyarul. Ezeknek mindig örülök. De egy új regény más.
Tudom, a klasszikus sci-fi aranykor lezárult még jóval azelőtt, hogy megszülettem volna, s a második aranykoron (mondjuk a hatvanas-hetvenes évekén) is rég túl vagyunk már. Elfogadom, hogy a régi értelemben vett hagyományos sci-fit ma már nem lehet írni. Hiszen a világ teljesen megváltozott, de nem egészen úgy, ahogy a klasszikus sci-fi írók várták. Bizonyos dolgok, mint a robotika hihetetlen, a mindennapokban is látszó fejlődése, az űrutazás más bolygókra vagy a kapcsolatfelvétel más értelmes lényekkel alig látszik laikus számára közelebbinek, mint negyven-ötven éve. Ezzel szemben mindennapi dolgaink mégis teljesen mások, mint szüleink nemzedékéé (gondolok itt az internetre, a géntechnológiára, a Guttenberg-galaxis problémáira, a túlnépesedésre, a kulturális globalizációra és mindarra, amire gondolnom kellene, csak most nem jut eszembe...).
Végül van egy olyan sejtésem, hogy a sci-fit is elérte a posztmodern irodalom válsága, amely tagadja a hagyományos irodalmi formák, műfajok hierarchiáját és gyakorlati alkalmazhatóságát, valamint a nyelvi kifejezés lehetségességét. Ha a sci-fi elfogadtatta magáról, hogy nem puszta szórakoztató, hanem szépirodalom, miért ne nézzen szembe rögtön a szépirodalom válságával...

De mindennek ellenére már úgy vágytam egy hagyományos, mégis új sci-fire, ami olyan mint Asimov. Vagy Dick. Vagy Clarke. Mivel ők semmiben nem hasonlítanak, a hasonlaton ezt értem: olvasmányos, magát olvastató, újraolvasható, izgalmas, új szemszögű, meglepő, fordulatos, filozófiai, költői, manírtalan, letehetetlen, katarzist okozó. Amilyen az Alapítvány. Vagy az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? Vagy A gyermekkor vége.

McDevitt könyvei épp ilyenek.
Hőseiről, Alex Benedictről, a régiségkereskedőről és asszisztensnő-pilótájáról, Chase Kolpathról eddig hat könyv született, magyarul eddig öt jelent meg: a Született stratéga, a Polaris, a Nebula-díjas Elveszett kolónia, Az ördög szeme és az Echo.
Könnyen olvashatók, egyszerű szerkezetűek, de vastagok, gyors tempójúak és nem lehet őket letenni, szó szerint. Utóbbira úgy jöttem rá, hogy a Polaris olvasása közben majdnem rám reggeledett. A két korábbi regényt egyszer már újra is olvastam, s bár sajnos a cselekményt nem tudtam elfelejteni, a könyvekbe beépített rengeteg (ál)történelmi dokumentum, vers, szimuláció- és filmcselekmény és a szereplők beszélgetései megérték az újraolvasást.
A történet mindegyik regényben letehetetlenül izgalmas, s a legérdekesebb, hogy létrehoz egy teljes világot, de úgy, hogy egy pillanatot sem tölt a felépítésével. Új időszámítás. Sokezer évnyi történelem. Új diktátorok, rendszerek, bolygók, űrállomások, forradalmak, múzeumok, színdarabírók, könyvtárak, filmek, öltözködési divatok, társasjátékok, közlekedési eszközök, robotok. És idegenek, a Némák. Ez ott van már a Született stratéga tizedik oldalán, én meg mint olvasó belecsöppenek ebbe az új univerzumba és szépen belakom. De a mesterséges intelligencia robotrendszere nem önmagáért fontos, hanem mert keres az információs hálózaton, intézi a telefonhívásokat, szimulált személyiségeket tud megidézni, ki lehet kapcsolni, ha betörnek, sőt adott esetben az ember életét is megmentheti... Ellentétben számos kevéssé sikerült modern sci-fivel, ezek a könyvek nem bemutatják a világukat, hanem működtetik és megelevenítik.

Mindegyik regény egy-egy történelmi nyomozásról szól. Miközben akciófilmes kalandok, gyilkossági kísérletek, hazugságok és betörések közepette fut előre a cselekmény, halad a nyomozás, valójában számomra mindenhol a szereplők világának helyreállításáról, az igazság kereséséről van szó. Igaz, világuk létezhetne anélkül is, hogy megtudná, valóban igazak-e azok a legendák és vélekedések, amelyek történelmének legnagyobb győzelméről és legkiválóbb hőséről szólnak. Vagy hogy kiderülne, hová tűnt rejtélyes módon egy kutatóűrhajó teljes személyzete. Nem is beszélve a harmadik könyv rejtélyéről, ahol Alex és Chase a történelem hajnalán titokzatos és ismeretlen helyre távozott földi telepesek nyomát kutatja. De ha már felmerült egy kérdés (és minden könyvben magától, véletlenül merül fel), ha elképzelhetővé válik, hogy valami másképpen volt a múltban, mint tudtuk, akkor szerintem rá kell jönni, mi az igazság. Ettől a kíváncsiságtól vagyunk emberek: hogy mindig tudni akarjuk, mi történt valójában. Ugyanakkor mindig csak újabb legendákat, történeteket és vélekedéseket vagyunk képesek megalkotni az állítólagos valóság ismeretében. Alex és Chase minden könyvben rekonstruálják a valóságot, a múlt egy szeletét, de aztán a következő könyvből kiderül, a világ, a nyilvánosság nem mindig fogadja be ezt a valóságot teljesen...

Nem tökéletes könyvek persze. A második kötet eleje lassú menetű. Általánosságban igaz, hogy McDewitt nem szeret sok időt pazarolni a szereplőire. A gonoszok gonoszok, a jók jók. A főszereplők sem igazán sokdimenziósak, a szerző inkább csak cselekedteti őket, mint jellemzi (és van egy olyan érzésem, hogy Chase kötetről kötetre jobban érdekli, mint Alex - ellentétben az én érdeklődésemmel). Néha kicsit sok a bonyolított, majd elejtett mellékszál.
Mindezek ellenére kiváló ez a sorozat és a legkiemelkedőbb valóban a harmadik kötet, az Elveszett kolónia. Ebben egyelőre még hibát találnom sem sikerült.

Végül a regények két előnyéről írnék. Az első, hogy minden könyv önmagában is megáll. Magam is a másodikkal kezdtem. Miután az Elveszett kolónia is megjelent, mindenkinek ezt ajánlanám ismerkedésül: meg fogja kedvelni McDevittet!
A másik a könyvek humora. Egy önmagát tragikusan komolyan vevő sci-fi általában komikus. McDevitt viszont valóban mulatságos is. A harmadik kötet például az irodalom egyik legjobb zárómondatával rendelkezik, de spoilerveszély miatt ez nem idézhető. Így inkább sok veszély közül egyet leleplezve egy fekete humorú részt választottam a könyvből arról, hogyan reagál Chase a halálos veszélyre:
"- Nanotechnológiás erdőirtó. Négy perc leforgása alatt egy park maradt volna a ház helyén, benne három kőpaddal - mondta Fenn és rám nézett. - Te lettél volna az egyik kőpad. - Ez nyugtalanító volt."
Kívánom mindenkinek, hogy legalább annyira élvezze McDevitt-regényeit, mint én, aki ezzel a négy könyvvel végre újra megtaláltam a sci-fit.

Sci-firől (is) a blogon:
Időutazás, ahogy én szeretem...