2023 kiemelt érdekességű könyvújdonsága volt a Helikonnál Lucy Worsley Agatha Christie: A Very Elusive Woman című 2022-es kötetének magyar kiadása, amely sokban az író háromrészes, a BBC Two-n bemutatott sorozatának, az Agatha Christie: Lucy Worsley on the Mystery Queen-nek a kutatásain és gondolatmenetén alapult. Én is nagyon megörültem neki, hogy Laura Thompson kiváló kötete (Agatha Christie. Egy angol rejtély, Háttér, 2009) után újabb modern szemléletű Christie-biográfia jelenik meg nálunk is. A szerző, Lucy Worsley stílusa, tempója és széles látóköre meglepett és inspirált. Januárban az év kedvenc könyvei közé is beválogattam az életrajzot ("majdnem remek új életrajz" címkével).

Ezt tulajdonképpen ma sem bánom.

Azóta azonban újraolvastam a könyvet, s rájöttem, mi zavar benne. Úgy vélem, nem igazán jó könyv előnyei, modern szemlélete és okos, új észrevételei ellenére.

Ez a nagyon szubjektív véleményposzt erről szól. Ha valamit nem sikerült jól megfogalmaznom, s minden igyekezetem ellenére bántóan fogalmaztam, azért előre is elnézést kérek. Ha pedig valaki az 1. pontot önmagában nem érzi meggyőzőnek, vagy mentegetőnek találja, annak esetleg érdemes ugrania a 2. és 3. pontra, hogy értse, mi volt a gondom.

De először olyan dolgok, amelyek továbbra is nagyon tetszenek a kötetben:

- Worsley folyamatosan törekszik arra, hogy mindent életrajzi tényt és felmerült gondolatot friss, 21. századi szemmel vizsgáljon meg, miközben nem felejtkezik el arról, hogy Agatha Christie mai szemmel nem volt modern egyéniség (nem nevezhető kora feminista, liberális, nőjogi stb. gondolkodójának). Ahogyan megfogalmazza: "azt szeretném kibontani, miért töltötte egész életét Agatha Christie úgy, mint hogyha hétköznapi ember volna, miközben valójában új utakat taposott ki." (11. o., minden idézet Sipos Katalin fordítása)
- Így képes feltárni, hogy egy olyan korban, amikor az "íróságot" még mindig nem tekintették szakmának abban a társadalmi rétegben, amelybe Christie is tartozott, ő valójában semmiben sem tartotta magát az elvárásokhoz, s bejárt egy saját, önálló karrierutat. Egy olyat, ami egyébként akár a nővére, Madge előtt is ott állhatott volna. Agatha el tudott és el mert indulni egy járatlanabb úton, míg a testvére nem. Ehhez egészen új módon kellett megközelítenie, mi a munka és mi a hasznos tevékenység.
- A könyv nagyon sok tévhitet eloszlat Christie életével kapcsolatban. Az egyik legfontosabb, hogy az írónő eltűnését nem reklámfogásnak, vagy a férje elleni kitervelt merényletnek mutatja, hanem a disszociatív fuga esetének, s ezt kimerítően bizonyítani is képes.
- Tisztelettel ír Christie családjáról, nem veszi át azonban kóros mértékben Christie önéletrajzának nosztalgikus tündérvilág-ábrázolását a gyermekkornál (pl. az apa és az anya kapcsolata, pazarlás, Agatha iskoláztatásának megfelelő volta). Rávilágít, hogy - függetlenül attól, mennyire rajongott Agatha érte - édesanyja egy hagyományos életutat igyekezett ráerőltetni a lányára, a szívesen író és a matematika, logika, természettudomány iránt is érdeklődő fiatal nőt a jó házasság és a puszta háziasszonyság felé terelve. Mindenképpen érdekes Christie első házasságának ábrázolása, mint amely segítségével - úgy, hogy azt maga sem veszi észre - kimenekül az anyai védkarok közül egy saját, modern, önirányította életbe.
- Jó finoman, de egyértelműen megírva olvasni a kötetben arról, milyen szerepet játszott Christie életében a szexuális vonzerő, a szépség, s milyennek képzelte a házasságot.
- Agatha anyaszerepben történő ábrázolása szintén tapintatos, de kritikus. Christie egészen más anya próbált lenni, mint a saját anyja, mégis sikerült elérnie, hogy a lánya igen hamar kimeneküljön az anyai védkarok közül egy saját, modern, önirányította életbe, vagy legalábbis megpróbálja.
- Max Mallowan bemutatása, jellemzése, Christie második házasságának s lánya, Rosalind személyiségének elemzése szintén igazán inspiráló, részletes, érdekes és új elemekkel gazdagított. Ez az első Christie-biográfia, amelyben értelmes megjegyzéseket olvastam Max és Agatha korkülönbségéről, s amely (Thompson mellett) igényesen és "igazságosan" ír Barbara Parkerről és Archibald Christie-ről is.
- Izgalmasan és sokrétűen mutatja be Christie barátait, ismerőseit, azokat az értelmiségi és középosztálybeli szereplőket, akikhez fontos kapcsolat fűzte. Sok más mellett szakít rá időt, hogy Katherine Wooley interszexualitásának mindenféle bizonyítékot nélkülöző híresztelését cáfolja. (1)
- Érdekesen foglalja össze Christie és családtagjai vagyoni helyzetét. Agatha házait nemcsak otthonaiként, hanem egy sikeres életút vagyontárgyaiként és környezeti kereteként is ábrázolja.
- Leszögezi, hogy Christie találta fel a történelmi krimit, sokkal Ellis Peters működése előtt.

Sajnos azonban a biográfia többször, majd a kötet vége felé teljesen átvált az életmű értékelésébe. S nekem, azt hiszem, alapvetően ezekkel a részekkel van bajom. S nemcsak azzal, hogy Worsley napjaink politikai korrektségét akarja számonkérni több mint százéves regényeken. (2) Hanem azzal is, hogy teljesen félreértelmezi a máig ható, időtlen, klasszikus olvasmány fogalmát. Így ír. "Agatha Christie egyes mondatai ma sokaknak okoznak fájdalmat, s ennek szerintem részben az az oka, hogy az emberek úgy tekintik a műveit, mintha időtlenek volnának." (325. o.)
Én nem igazán tudom elhinni, hogy Christie bármely klasszikus könyvét úgy olvasná valaki, mint egy kortárs regényt. Lehet, hogy egy az európai történelemben kevéssé tájékozott olvasónak összemosódhat néhány évtized a könyvekben, de hogy senki sem tenné az 1980-as évekre vagy későbbre őket, az is biztos.
Azt sem hiszem, hogy a nők egyenlő jogairól kizárólag a Don Quijotéból kellene tájékozódnom, a vallásszabadságról az Isteni színjátékból, az élethez való jogról az Odüsszeiából, a boldogságra való törekvésről pedig a Sorsüldözött szerelmesekből. Ezeket a műveket mégis időtálló, mondhatni időtlen klasszikusnak tekintjük, amelyekből igen sokat meg lehet tanulni az emberről vagy önmagunkról, ha akarunk.
Végül: úgy vélem, Christie könyveiben is van ennyi bölcsesség, s művei épp ezért a szépirodalom kategóriába tartoznak. (Ezt itt ki is fejtettem: Egy angol író - Agatha Christie.) De akkor sem jelentenek megoldást mindenre. (3) Ha pedig ráadásul sokan "csak" egyszerű szórakoztató műként olvassák őket, még kevésbé érthető, miért kívánjuk, hogy Christie mindenben meghaladja a korát, s minden mondata átugorja saját árnyékát, legalább kétszer. Ha azt akarjuk, hogy bármely irodalmi mű minden korban, minden problémára tökéletes választ adjon, akkor Shakespeare valamennyi darabját ki kellene dobni. Vagy: belátni, hogy míg egy receptkönyv, amin hosszasabban gondolkodni kell, miként értendő, használhatatlan, egy irodalmi mű esetében egy kicsit mindig érdemes elgondolkodni, már csak azért is, mert minden jó mű egyszerre a saját kora gyermeke és "időtlen" érték.

Worsley azonban nem így gondolja. Úgy értékeli Christie életművét, könyörtelenül és tökéletességet várva el, hogy közben folyamatosan ragaszkodni próbál valamiféle abszolút 21. századi ideálhoz a korrektség és a világábrázolás tekintetében, ráadásul ehhez rendre manipulatívan idézi a regényeket.
Pedig ha az a valódi korrektség, amit reklamál, s főleg, ha a világról csak úgy lehet írni, ahogyan Worsley kívánja, akkor meghal az irodalom (nemcsak a krimi).
Az pedig bármely tudományos munka alapszabálya, hogy nem szabad manipulatívan idézni, s főleg, nem szabad az életrajzot egy az egyben ráolvasni a művekre, és fordítva.
Márpedig Lucy Worsley pontosan ezt csinálja.

1. ELŐÍTÉLETEK ÉS A REGÉNYEK

Bízom benne, hogy a blog eddigi 15 évéből kiderült, hogy elutasítok mindenfajta diszkriminációt. Elítélem a rasszizmust, az antiszemitizmust, a homofóbiát. A korábbi századok klasszikus művei esetében nem véletlenül okoz problémát, ha ilyesfajta eszmék érhetők tetten bennük, bármilyen mértékben is: legyen szó az Elfújta a szélről, a Robinson Crusoe-ról vagy Hauff meséiről.
Most mégis felteszem a kérdést, szabad-e "baljós lélek"-nek nevezni Agatha Christie-t, amiért "a teljes képhez tartozik, hogy olyan nézeteket vallott a rasszokról és a társadalmi rétegekről, amelyek ma már elfogadhatatlanok." (13. o.) Értsd: voltak antiszemita megjegyzései. Rasszizmust és homofóbiát ugyanis még Worsley sem tud felmutatni vele kapcsolatban, leszámítva két esetet, amelyről alább részletesen írok.

Nos, azt értem, hogy Christie egyes mondatait (pl. egy-egy szereplő egymondatos leírása A barna ruhás férfiban, A titokzatos Kék Vonatban vagy Az óriás kenyere egyébként abszolút pozitívan ábrázolni kívánt (!) zsidó szereplőjének jellemzése) ma felszisszenve olvassa az ember, mert tagadhatatlanul kissé antiszemiták.
Csakhogy Christie-t, mivel annyira jó szerző, nagyítóval olvassuk, nem pedig másokhoz és korához viszonyítva.
Épp az idén látott napvilágot magyarul Dorothy Sayers Holttest a fürdőkádban című regénye (General Press), amelynek a fordítása egy olyan viszonylag friss, 2003-as brit kiadásból készült, amelynek előszavában Elizabeth George leszögezi, hogy Sayers fantasztikus író, akitől bármely szerző csak tanulhat, s könyvei új kiadása "eseményszámba megy": "bonyolult témákat bontakoztat ki", messze túlnyúlva a krimicselekményen, "szinte mindent szóba hoz könyveiben", "felejthetetlenné téve azt a két világháború közötti féktelen időszakot". (8-10. o., Rácz Péter fordítása). Én nagyon szeretem Lord Peter Wimsey könnyed és kedves figuráját, aki először, 1923-ban, ebben a műben nyomozott, szóval, végeredményben nem bánom, hogy elolvashattam ezt a regényt.
Sajnos azonban tagadhatatlan, hogy több (szalon)antiszemitizmus van benne, mint a teljes Christie-életműben együttvéve: tényleg, ez van! (4) Lord Peter pedig mindehhez könnyeden mosolyogva asszisztál.
Vagyis ha azt vizsgáljuk, hogy a két kortárs krimiírónő közül ki volt a "baljósabb lélek", biztosan nem Christie-hez jutunk. Amivel persze távolról sem azt akarom mondani, hogy ha más feketébb, akkor nem is olyan nagy baj egy kis feketeség. De tény, hogy Sayers újra felfedezése esetében mintha kissé elsikkadna (nemcsak nálunk!) az a szempont, ami nélkül az ő munkásságáról lehetetlen beszélni. Christie-éről viszont sokkal könnyebb, mivel az életmű sokkal kisebb szeletét érinti.
Ráadásul önmagában elég ostoba is ez a nézőpont. Azon túl, hogy nem tudom, milyen is volna az a "baljós lélek", a kérdéssel kapcsolatban talán inkább azt érdemes megnézni, hogy a faji törvények, a második világháború vagy a holokauszt rádöbbentette-e valamire Agatha Christie-t: például arra, hogy ilyen apró mondatokat sem engedhet meg magának. A válasz: igen, de igaz, hogy csak lassan. Az 1950 utáni regényeiben nincsenek antiszemita kitételek. Még A frankfurti utasban sem.

Worsley ugyanakkor felveti, hogy Mitzi Caspar ábrázolása a Gyilkosság meghirdetvében (1950) az. Én azonban úgy gondolom, ez egy egészen más eset:
"Agatha másokat is megbántott, mert továbbra sem érezte, hogy mi a gond az antiszemitizmussal. A Gyilkosság meghirdetve egyik szereplője Mitzi, egy menekült, akit mulatságos figuraként ábrázolt. Mitzi fél a rendőrségtől, és amit mond: "És maga fog küldeni engem koncentrációs táborba", nagyon rosszízű vicc." (418. o.)
Számomra azonban kérdés, hogy min is kellene nevetnünk. Mitzi valóban karikatúrafigura, legalábbis elsőre. Az orrát fenn hordó angol vidéki társaság kineveti, mivel akcentusa van és töri a nyelvet, bár persze Mitzi szolgálatait elfogadják. Hogy honnan való, nem teljesen eldöntött (Christie Herzoslovakia óta nem szeret valós országokban gondolkodni): dirndliszoknyája és felcsavart hajfonatai, s az ach-kiáltásai alapján jöhetne német vagy osztrák nyelvterületről, de közvetlen viselkedésében inkább a "közép-európai" előítélet testesül meg. (Annak is nevezik egy helyen. És gulyást főz...) Ugyanakkor a történetben elhangzik, részben az ő, részben mások szájából, hogy legalább az egyik hozzátartozóját (a kistestvérét?) a szeme láttára ölték meg, hogy drága egyetemi tanulmányokat folytatott, közgazdasági diplomája van, s most, menekültként ezzel a tudással mégis mosogatni kényszerül Miss Blacklock vidéki otthonában. Igen, abszolút bizalmatlan minden rendőrséggel kapcsolatban, ami érthető, mert a nácik után a kommunisták is meghurcolták. Végül azonban éppen ő lesz az, aki az életét kockáztatva segít leleplezni Miss Marple-nek a gyilkost.
Épp ezért úgy vélem, itt már rég nem az antiszemitizmus létén vagy nem létén kellene gondolkodni, már csak azért sem, mert a fentiekből még az sem biztos egészen, hogy Mitzi zsidó. (5) Sokkal inkább azért, mert anekdotikus ábrázolása egyben egy friss társadalmi jelenség felvázolása is, része annak, amit Christie a könyvben a vidék átalakuló társadalmáról bemutat.
Krimiszempontból pedig Mitzi egészen más típusú figura, amit mutat, hogy fontos szereplő. Egyszerre olyan, mint Poirot A titokzatos stylesi esetben (vagy amilyennek később kiadja magát a Temetni veszélyesben), Katrina a Hát a kerted hogy van?-ban, az operalány a Halloween és halálban és Megan a Nem zörög a harasztban. Poirot-t a fenti történetekben korlátoltnak, sőt, gyerekesnek tekintik, csak mert idegenszerű, s nem jól beszéli az angol nyelvet. Pedig a nyelv (a második kötetben csak imitált) csapdájában a zseniális nyomozót találni, éles eszével és mindent megfigyelő szemével, aki végül mindenki fölé magasodik. A következő két történet idegenjeit a többiek (a többségi társadalom tagjai) nem kezelik magukkal azonos értékű emberként, csak mert mások: az elsőt gyilkosjelöltnek tekintik, könnyedén ítélkeznének felette, a második halála pedig senkit sem érdekel, inkább hisznek el az eltűnéséről valószínűtlen mendemondákat. Poirot azonban mindkét "idegennek" igazságot szolgáltat, bizonyítva, hogy történetük "gonoszai" valójában a társadalom által elismert és befogadott "rendes" angolok voltak. Végül Megan - bár nem idegen - mindenki nevetségének tárgya, elnyomott, tönkretett fiatal nő, mégis ő lesz Miss Marple bátor, nagy kockázatot vállaló szövetségese, amikor le kell leplezni egy gátlástalan gyilkost.
Mitzi ebben a relációban nézve nem nevetségesebb és anekdotikusabban ábrázolt, mint ugyane regényben a színangol Dora vagy a műcinikus Edmund. Miss Marple szövetségeként pedig végül ő nevet utoljára: aki nem a külsőt, az akcentust nézi, hanem megtalálja benne azt a nőt, aki képes segíteni a nyomozás bizonyításában, s csapdába csalni a gyilkost. Azt, aki egyébként egy (látszólag) tökéletes angol vidéki úrhölgy.

Túllépve immár az antiszemitizmus kérdésén, következhetne a rasszizmus. Meglepő módon azonban rasszista kijelentések nem jellemzők az életműre már az elején sem. Ezt Worsley sem tagadja, még ha fanyalog is a Gyilkosság a diákszállóban hindu és fekete ábrázolásain. (420. o.) Megjegyzendő, hogy ebben a könyvben a nyelvet szintén törő Mr. Akibombo esetében Christie ugyanazt csinálja, mint Mitzinél. Elég sokáig hagyja, hogy az afrikai vendéghallgató anekdotikus kis színes legyen, hogy azután ő vezesse rá Poirot a megoldásra, amely egy hidegvérű gyilkos elfogásához vezet. (Ugyanolyan anekdotikusan ábrázol azonban egy csapatnyi angol hallgatót is, mint őt.) (6)

Így marad végül a homoszexualitás. S itt érzem a legjobban, hogy Worsley akar valamit, de maga sem döntötte el, mit. Hiszen jó ideje köztudomású, hogy Agatha Christie regényeiben kezdettől fogva vannak olyan szereplők, akik valószínűleg homoszexuálisak. Azonban ha negatívan ábrázolja őket, annak semmi köze a melegségükhöz. Ha pedig pozitív szereplők, s ebből van a több, egészen korai műveiben is nemcsak rokonszenvvel, de teljes elfogadással jeleníti meg ezeket a karaktereket. Minimálisan kimondható, hogy semmiféle nagy ügyet nem csinálva az emberi sokszínűségből.
Worsley viszont Christie homoszexuális szereplőit először két csoportba osztja. Az elsőbe azok a negatív szereplők tartoznak, akikről sejtetetten kiderül, hogy melegek, ez azonban téves nyom, mert ettől még nem válik senki gyilkossá, s ők sem az adott történet keresett gyilkosai. (Pl. a Lord Edgware meghal Apolló-szépségű inasa.) A másodikba pedig azok, akik szimpatikus, rokonszenvvel ábrázolt szereplők: mint körülbelül majdnem minden meleg karakter a negyvenes évektől... Azt gondolom, hogy ezt csak pozitívan lehetne tekinteni, ha valamiben, akkor ezen a téren Agatha Christie igen nagy újító.
De akkor miért szerepel a könyvben a szemrehányó felvetés, hogy "Az egérfogó homoszexuális és leszbikus szereplőinél, Christopher Wrennél és Miss Casewellnél a szexuális preferenciákról nem esik szó." (476. o.) Azt hagyjuk, hogy nekem itt a "szexuális preferenciák" szó sem tetszik, s ez Worsley sara. Valójában azonban Christie egyetlen szereplőjénél sem esik semmi ilyesmiről szó (7), valahogy mégis egyértelművé válik, hogy az illető karakter vélhetőleg meleg. Az, hogy egy színdarabban nem fogja odaírni a név mellé, hogy "homoszexuális férfi", úgy vélem, nem csak a cenzor miatt fontos: ilyen szempontból sokkal diszkrétebb világban élt. (8) Egyúttal egy olyanban, amelyben mindenki, akinek ez fontos volt, megértette, hogy a két figura meleg. Sejtem, a cenzor is, de szövegileg nem volt mibe belekötnie.
Másfelől fel nem foghatom, Worsley miért biztos benne, hogy Christopher Wren "paródiának készült", s ennek ellenére lett elbűvölő és vicces a darabban. (476. o.) Úgy érzem, ismét ugyanaz történik: Worsley "megsértődik" egy anekdotikus, humoros kezdőábrázoláson az érintett karakter "helyett", s azután nem vesz róla tudomást, hogy a darab vagy a kisregény azon részleteit is Agatha Christie írja, amikor a gyenge, nyafka, szerepjátszó Wrenről kiderül, hogy milyen borzalmas élményt őriz, amikor más szereplők fölé magasodik, vagy amikor már egyértelműen "elbűvölő és vicces". Nem is beszélve a novellában nem, de a darabban szereplő Miss Casewell esetéről, aki annyira garçon, hogy kezdettől, félvakok számára is eltéveszthetetlenül fiús karakter (értve ezen nem leszbikust, hanem az önállót és maszkulint), s igen erősnek, tiszteletreméltónak és érdekesnek mutatkozik a mű végére. Vajon végül mit hiányol Worsley velük kapcsolatban?
Ráadásul a fenti, kettős felosztásból teljes mértékben kimarad Mr. Satterthwaite!
Pedig ő az, aki a legjobban mutatja, hogy Christie-ben a korai időkben sem élt előítélet a meleg karakterek iránt, vagyis nem igaz a felosztás, hogy a korai regényekben téves nyomként negatívan ábrázolt melegek, főleg férfiak, az újabb regényekben pedig pozitívan ábrázolt melegek, főleg nők, szerepelnek. Mr. Satterthwaite, az örök agglegény, aki Mr. Quin segítségével érzelmekkel, emberi kapcsolatokkal és szerelmekkel teli, bonyolult, sokszor múltbeli rejtélyek sokaságát bogozza ki, egyszerre rendelkezik ún. férfias és nőies tulajdonságokkal is, nem affektált, nem is gonosz, sőt, a legösszetettebb, legizgalmasabb Christie-karakterek egyike, a szexuális életével pedig egyáltalán nem foglalkoznak a róla szóló, 1930 és 1937 közt íródott történetek.

Összefoglalva tehát: Agatha Christie-nek voltak antiszemita megjegyzései a korai kötetei leírásaiban, ami igen szomorú. Képes volt azonban változni e téren. Ami az egyéb előítéleteket illeti, igen előremutató módon sikerült mentesnek maradnia tőlük, amivel több esetben még a saját korát is sikerült megelőznie, s egy kommersz műfajban, a krimiben úgy elfogadtatnia egyes dolgokat (pl. két nő békés, boldog együttélését), hogy az olvasók észre sem vették, mikor is lett ez természetes számukra. Ám ahogy az eddigi megjegyzésekből látható volt, Worsley nemcsak azt várná el Christie-től, hogy mint "időtlen" író, soha ne legyen antiszemita, de ott is várna még valami többet, ahol kifejezetten innovatív írói próbálkozásokat találni: mint a kedves fekete egyetemista, s sokkal inkább, a meleg karakterek megírása terén.

2. CENZÚRÁZOTT VILÁGÁBRÁZOLÁS

Ám nem áll meg itt. Ami Christie regényeinek teljes világát illeti, olyan, mintha Worsley szívesen cenzúra alá venné olyan témáit is, amelyeknek semmi közük a a fenti előítéletekhez.

Az első ilyen probléma, amibe beleütköztem, hogy megbocsáthatatlan bűnnek tartja, hogy Christie egyes köteteiben szó esik arról, hogy a gyerekek is gyilkolhatnak. A fentebb már idézett mondat körül a következők is szerepelnek: "az Agatha Christie körül lévő rengeteg ellentmondás mögött egy nagyon is baljós lélek rejtőzik. És nemcsak arról van itt szó, hogy írt ő olyan történetet is, amelyben gyermek gyilkolt. Az is a teljes képhez tartozik, hogy olyan nézeteket vallott a rasszokról és a társadalmi rétegekről, amelyek ma már elfogadhatatlanok." (13. o.)
SPOILEREK! Máshol így ír: "Agatha a háború utáni regényekben a gyermekeket sem kíméli. Sosem volt túl szentimentális, ha gyerekekről volt szó: a Gyilkolni könnyűben például már-már zavaró is, hogy egy fiút milyen könnyedén eltesz láb alól. A ferde házban (1949) pedig egyenesen odáig ment, hogy beleírt egy gyilkos gyermeket. Büszke is volt rá, hogy ezt kitalálta, s később bevette A ferde házat a kedvenc könyvei közé." (416. o.)
Erre nem tudok mást mondani, mint a Függöny szavait: "a tapintat már-már az égre kiált"... Szabad-e egy antiszemita megjegyzés károssága (3. mondat) és aközött párhuzamot húzni, ha egy műben egy gyermek a gyilkos (2. mondat)?
Agatha Christie - úgy hiszem - joggal volt büszke A ferde házra, hiszen sikerült egy olyan olvasható családtörténetet írnia, amelyben elképesztő mennyiségű gyanúsított rajzik, szinte bárkiről elképzelhető, hogy gyilkos, a megoldás pedig logikus és nagyon meglepő: a tabudöntögetése miatt is (de már Az Ackroyd-gyilkosság is az volt), de azért is, mert tényleg a legkevésbé gyanús a gyilkos, s hiába pofonegyszerű a megoldás, s végig ott van az olvasó előtt, az nem vesz róla tudomást. Ráadásul a kötet mentes mindkét nagy nyomozójától, aminek Christie mindig örült. Miért kell ezt úgy beállítani, mintha Agatha Christie írói büszkesége valami ferde dolog lett volna... (9) SPOILEREK vége.
De azt sem értem, miért volna zavaró a Gyilkolni könnyű egyik halála, ha a másik nem. A kamaszfiút kilökik az ablakon, azonnal meghal. A cselédlánnyal kalapfestéket itatnak, ami szörnyű kínok között öli meg. Nem hinném, hogy lenne jogunk - még ha az esetek kitaláltak is - bármiféle fontossági sorrendet kialakítani. Ami biztos, hogy a gyilkos gonosz és gátlástalan.
Ráadásul Christie már korábban is szerepeltetett megölt gyermeket a könyveiben, pl. a Gyilkosság az Orient expresszenben. Persze azt nem lehet kritizálni, mivel a Lindbergh-bébi meggyilkolása, amelyet alapul vesz, tényleg megtörtént! Vagyis sajnos tényleg vannak gyilkosok, akik gyermekeket ölnek.

És mire ide értem, egyre inkább azt éreztem, hogy ha elkezdjük előírni az egyebekben ízléses, szépen megírt, sőt szépirodalmi kriminek, vagy egyáltalán, a szépirodalomnak, mi nem szerepelhet benne, akkor először csak a cenzúrához jutunk, majd szépen lassan megöljük az írást. Mert gyermek ne legyen gyilkos (Joyce Carol Oates: Luxusvilág), gyermeket ne is öljenek meg (William Golding: A Legyek Ura), de gyermek meg se haljon (Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk), sőt, halálos veszélybe se kerüljön (Charles Dickens: Kicsi Dorrit), és persze ott vannak az anyák, az anyák se gyilkoljanak (Biblia, 2Kir 6,24-30), és így tovább...

A gyermekek krimiben való szerepeltetéséhez hasonló erkölcsi felbuzdulás az életrajzban "Miss Marple haragjá"-t érinti. SPOILEREK!
Ez olvasható egy helyen: "az 1960-as évek előrehaladtával Miss Marple-nek és alkotójának is egyre rémisztőbbek az ítéletei. Az Egy marék rozsban például Miss Marple-ön erőt vesz a bosszúszomj, és feldühíti a gyilkos tette." (482. o.)
Bevallom, nem igazán értem, mi itt a probléma. Amellett, hogy egy (amúgy 1953-ban kiadott) képzelt történetben vagyunk, az az ember, a gátlástalan férfi, akire Miss Marple megharagszik, előre megfontoltan megölte a saját apját, a mostohaanyját, majd a cselédlányt, akit előtte elcsábított és bűnsegédévé tett, s mindezek után még másokat is gyanúba akart keverni, mindezt ráadásul iszonyúan sok pénzért. Mit kellene vele tenni? Szeretni? Miss Marple átadja a rendőrségnek, teljesen törvényesen zajlik tehát minden (nem a kedves, öreg vénkisasszony végez vele egy húsdaráló segítségével, vagy ilyesmi)... Tehát, tulajdonképpen, mi a gondja Worsley-nek a könyv megoldásával és idézett helyével? (10)
Hasonló az is, amikor úgy véli, Miss Marple "szinte embertelenné is vált" a késői könyvekben (484. o.). Mármint a Gyilkosság meghirdetvében, ahol Miss Marple összepréseli a száját (??? tényleg, ennyi az indoklás...), s a Nemezisben.
Utóbbinál különösen érdekes, hogy ez szerepel Worsley összefoglalójában: Miss Marple-nek "egy olyan gyilkosságot kell megoldania, amelyben az is szerepet játszott, hogy valaki a saját neméhez vonzódott." Bevallom, én ezen az állításon azért elgondolkoznék. Mert attól, hogy a történet legújabb filmváltozatában ez egyértelmű, véleményem szerint Christie nem egészen ezt írta meg. (11) Fontos viszont, hogy azzal, hogy Miss Marple feleleveníti az eseményeket, s felderít két régi gyilkosságot, itt sem öncélú bosszúállást hajt végre! Egyrészt a gyilkos, akit leleplez, azonnal, a legkisebb, még alaptalan  ijedelem miatt ismét ölni kezd: a jelenben is veszélyes tehát! Másrészt az eset kinyomozásával Miss Marple igazságot szolgáltat egy fiatalembernek, aki tíz éve börtönben van, szexuális bűnözőként, egy olyan gyilkosságért, amit el sem követett! Úgy vélem, egyszerűen nem olvassa figyelmesen a könyvet (vagy csak a filmet nézi meg...) az, aki Michael Rafiel feloldozását kihagyja a regény megoldásának fontos pontjai közül. SPOILEREK vége.
Miss Marple nem ügyvéd, jogász, bíró: az általa felfedett gyilkosokat mindig átadja az igazságszolgáltatásnak. Ez alól csak az a kivétel, ha az illető öngyilkos lesz a végső összeomláskor. (12) Úgy vélem, mint szereplőnek, de akár valódi emberként is joga volna ahhoz, hogy haragudjon azokra, akik elvették más életét, jövőjét, reményét. Vajon ez miért hibája a Christie-életműnek Lucy Worsley könyve szerint?

Összefoglalva: talán az lenne a legjobb, ha az életrajzhoz ilyenfajta elemzések nem társulnának, hiszen nemcsak szubjektívek, de szinte érthetetlenek - miközben valamiféle módon "megítélik" Christie-t, mint aki mindezt "elrontotta" pályája során.

3. MANIPULATÍV IDÉZÉS

Végül a harmadik problémám, hogy a könyvben Lucy Worsley számos alkalommal úgy idéz Christie-regényekből, hogy a kiragadott sorok valamely elméletét igazolják. Ez fentebb már látható volt Miss Marple összepréselt szájánál is.

Például azt vizsgálva, miért volt veszélyes Christie számára, ha eltűnésekor tébolyt állapítanak meg, szerepel a következő a szövegben: "a fajegészségtant halálosan komolyan vették. A gyilkos fia ezt kérdezi a Gyilkosság a golfpályánban (1923): "Én az apám fia vagyok. Hozzám jönne-e bárki is ezt tudván?" És Poirot helyesel: "Ön az apja fia. Én hiszek az öröklődésben." Rosalind életét és házassági esélyeit tönkretette volna egy tébolyult anya, különösen, hogy az apai nagyapja is "a tébolyultak általános paralízisé"-ben halt meg."
Mint látható, Worsley életrajzi állítása igaz, az érvelése azonban így néz ki:
A, Christie-nél nem állapíthattak meg tébolyt, mert ez kedvezőtlenül hatott volna a lányára egy olyan korszakban, amely hisz a fajegészségtanban. (13)
B, A korszak hitt a fajegészségtanban, amire példa a Christie által írt Gyilkosság a golfpályán részlete, amelyben Poirot is hisz az átöröklődésben.
Nos, ez utóbbi már teljes ostobaság. A regény vonatkozó részlete ugyanis így folytatódik:
"- Ahogy mondja: ön az apja fia. Hastings majd elmondja önnek, hogy én hiszek az öröklődésben...
- Hát akkor...
- Várjon. Ismerek egy asszonyt, egy bátor és szilárd jellemű asszonyt, aki képes az igaz szerelemre, a páratlan önfeláldozásra...
A fiú felnézett. Tekintete ellágyult:
- Az édesanyám!
- Igen. Ön az édesanyja fia is, akárcsak az apjáé. Úgyhogy menjen el Mademoiselle Bellához. Mondjon el neki mindent. Semmit ne hallgasson el... és meglátja, mit fog mondani! (...) Kérje meg, hogy ossza meg önnel azt (ti. a jövőbeli életét)." (14)
Vagyis a szövegben Poirot szó szerint valóban azt mondja, hogy hisz az átöröklésben (bár Worsley elég pontatlanul idézett): ám azután erre a bon mot-ra alapozva levezeti a fiatal Jacknek, hogy igenis ő maga alakíthatja az életét. Attól, hogy az apja gyilkos volt, még előtte állhat egy boldog jövő, amit saját maga hoz majd létre, oldalán a hozzá méltó, őt viszontszerető Bellával. Következtetés: Poirot valójában nem hisz az átöröklésben! (És - ezt tényleg magyarázni kell?)

Máshol azt olvassuk, hogy Christie "Saját fészekrakó szenvedélyét részben ráruházza a gazdag és független" Linnetre a Halál a Nílusonból. A gondolatot alátámasztó idézet: "Ez az övé! Rátalált, megszerezte, újjáépítette és megszépítette, pénzt nem kímélve. Ez volt az ő kis birodalma." (297. o.)
Milyen kár, hogy ez az idézet nem szólhat Christie-ről, mivel Linnetet jellemzi. Azt a nőt, akit ez a kedves ház csak addig érdekel, amíg meg nem látja Simon Doyle-t, a férfit, aki még nem az övé, s attól kezdve azt akarja mindenáron, s a ház már nem is számít neki. Rátalál, megszerzi, kistaffírozza és férjül veszi, pénzt nem kímélve. Az övé! (15)
De miért szólna ez Christie életéről (is)? Határozottan az az érzésem az ilyen részeknél, hogy vagy Worsley szövegértésével van gond, vagy ezek az idézetek szövegkeresővel kerültek elő az életműből, hogy felékesítsék az életrajzi fejezeteket: és mindegy is, milyen kontextusban szerepeltek eredetileg...

De azért a szövegértéssel is lehet valami... Egyik kedvenc regényemmel, az Öt kismalaccal kapcsolatban például ez olvasható a kötetben:
"ebben a Poirot-történtben pont a házasság természetének megváltozása áll a középpontban. A házasságot feldúló Elsa Greer ezt mondja nős szeretőjéről: "Szerettem ezt az embert. Boldoggá tettem volna." Meggyőződése, hogy neki joga volt hozzá, hogy megpróbálja elvenni a férfit a feleségétől. Ezt azzal indokolja, hogy "ha két ember nem él boldogan, okosabb, ha elválik." A többi szereplőt azonban felháborítja Elsa álláspontja. Pedig ő képviseli a jövőt. 1969-re, Agatha életének vége felé ez a romantikus házasságfelfogás oda vezetett, hogy ha egy kapcsolat már helyrehozhatatlan (vagyis a romantikus szerelem elmúlt), akkor azt el kell fogadni válóoknak." (371. o.)
Ennek az idézetnek az ilyetén felhasználása három okból is érthetetlen. SPOILEREK!
Az első, legkevésbé fontos: Agatha Christie mély tragédiaként élte meg a saját válását, azt, hogy a tőle - mi tagadás - elhidegült első férjét annak leendő második felesége, Nancy "elvette tőle". Biztos vagyok benne, hogy ha a későbbiekben váláspárti lett is (ami így van, ebben elég rugalmas volt), 1942-ben nem egy olyan háromszöges példázattörténetben állt volna ki a válás mellett, amelyben egy fiatalabb nő tényleg el akar venni egy férfit a feleségétől.
A második, sokkal fontosabb tény, hogy Elsa hazudik mindenkinek, még önmagának is a regényben. A festő Amyas Crale-nek a felesége iránti szerelme ugyanis egyáltalán nem múlt el! Csak Elsa akarja elhitetni magával, hogy a két ember okosabban teszi, ha elválik, és a festő elveszi őt. Hiába közli vele Amyas végül fekete-fehéren, képtelen megemészteni, hogy ő, Elsa, valójában nem volt fontos, hogy csak egy fiatal szexpartner volt, időtöltés, s egyáltalán nem volt vetélytársa Caroline-nak, a feleségnek, pedig ő ezt hitte magáról. Joga esetleg lehetett volna elvenni a férfit a feleségétől, de végül nem sikerült neki, mivel csak ő szerette a férfit, a férfi őt nem: így boldoggá tételről szó sem lehetett. Az, hogy Amyas ilyetén viselkedése nagyon nem vonzó, tény. De a krimi nem egy erkölcsi példázat a jó házasságról. Amyas Crale-nek folyton viszonyai vannak benne. A felesége azonban ezt tolerálja (végül még a jelen esetben is): a férfi pedig mindig visszatér hozzá, mert valójában csak vele akar élni. A szeretőit sosem tekinti úgy, mint jövendő feleségjelölteket: Elsát sem. Vagyis ezzel az idézettel megtámogatni a Christie belső magánügyeiről (volt-e valami közte és Stephen Glanville között, 16) és a válással kapcsolatos magánemberi véleményéről szóló fejezetet egyszerűen szemfényvesztés!
Ha már az Öt kismalac e szituációjáról ír valaki, talán azt volna érdemes hangsúlyozni, hogy a probléma feldolgozásának modernsége sokkal inkább abban áll, hogy Christie nem foglalkozik vele, ideális pár-e a két Crale általa megalkotott kettőse. És a válasz: nem kívülről kell megítélni! A bűnténnyel kapcsolatban azért nem derül ki az igazság, mert Poirot előtt mindenki a saját prekoncepciója alapján látja a házaspárt, nem pedig a valóságot nézi. A férfi erkölcstelen? És a nő: miért fogad el tőle mindent? Ezek a kérdések feltehetők, de a válaszok nem tartoznak ránk. El kell fogadni, hogy ez a házasság működött, mégpedig így, és mi sem állt távolabb a két féltől, mint hogy felbontsa... Egyetlen ember képtelen ezt megérteni: Elsa Greer. Épp ő lenne, akinek a szavaival a jövőt festi le Christie?
A harmadik dolog, amit a végére hagytam: Elsa, mint tudjuk, a könyv gyilkosa. Teljességgel félrepozicionálja saját helyzetét, már a második Mrs. Crale-nek tekintve magát néz keresztül Caroline-on, a fiatalabb szerető fölényével kigúnyolva a nőt. Ám jön a kijózanodás: Amyas Crale egyszerűen elküldi, eldobja, ezzel megalázza őt. Elsa pedig a kudarc megemésztése helyett bosszút áll, egy, sőt, tulajdonképpen két gyilkossággal. Megöli a férfit, s hagyja, hogy a feleséget elítéljék a meggyilkolása vádjával. Ugye nem kell elhinnem, hogy Agatha Christie épp egy olyan nőt használna szócsőül a válás modern felfogásával kapcsolatban, aki valamiféle érzelmi fogyatékosként, sértett birtoklásvágya és önnön fiatalságába vetett téves hite miatt képtelen felfogni, milyen szoros kötelék van Caroline és Amyas Crale közt a házasságban? SPOILEREK vége.

De, azt hiszem, az is szövegértési kérdés, hogy a könyv szerint a Hétvégi gyilkosság Gerdája "abba őrül bele, hogy teljesen beszűkült az élete, a férje pedig követelőző vele szemben, ugyanakkor hűtlen is." (380. o.) Úgy vélem, igen silány összefoglalása ez John és Gerda Christow életének, mivel teljességgel pontatlan.
SPOILEREK! Kettejük házassága régen tönkrement. Christow hibája, hogy halogat, s hogy nem hajlandó kockáztatni, s időben kilépni megromlott házasságából. Christie azzal teszi érdekessé távolról sem hófehér, s a regény elején meghaló figuráját, hogy a "majdnem" pillanatában ábrázolja: sikerül leszámolnia Veronica zsarolásával, majdnem megtalálja a rák gyógyszerét, majdnem sikerül rávennie magát, hogy váljon el Gerdától és vállalja a Henriettával való kapcsolatát, akkor is, ha ezzel azt kockáztatja, hogy a, nem lesz többé kellemes családi otthona, b, magára bőszíti hagyománytisztelő családját, s c, még az is előfordulhat, hogy nem lesz elég jó Henriettának, s az később elhagyja őt. És épp ekkor ölik meg.
Igen, John valóban hűtlen a regényben, s förtelmes módon bánik Gerdával (bár nem szerelmi szempontból követelőző, a gyermekeik már nagyok, hanem a modora szörnyű, mivel lassan már semmit sem tud elviselni Gerdában). Gerda viszont ugyanígy képtelen elviselni Johnt, a valódi embert. Nem érdekli semmi, ami a férfit foglalkoztatja, ami neki fontos, mérhetetlenül lassú gondolkodású, s Johntól mindössze egyetlen dolgot vár: azt hogy felnézhessen rá, s a férfi irányítsa, megvédje őt. Nem szűkülhet be az élete attól, hogy John hűtlen, mivel fogalma sincsen róla - még a halála pillanatában sem! -, hogy a férje rendszeresen és folyamatosan, egy párhuzamos életet felépítve megcsalta őt Henriettával, a varázslatos személyiségű szobrásznővel. Olyan szinten imádja ezzel ellentétben a "tökéletes, csodálatos, hősies" figurává bálványozott férjét, hogy bármit, bármilyen "követelőzést" alázatos bárányként elfogad tőle a gyilkosság előtti utolsó pillanatig. Akkor viszont, látva, hogy John Veronicával ölelkezik, s mindent félreértve érthetetlen, gyilkos düh ébred benne és megöli a férjét. Pár perccel később viszont már azon kesereg, hogy a férfi nincs mellette, hogy vigyázzon rá: és ez a kesergés nem színjáték...
Gerda Christow sérült lelkű ember, nem teljesen normális. Viszont az ő figurájának teljes félreértelmezésével bizonyítani, milyen megalapozottan írt Christie lélektanról, meglehetősen ügyetlen. SPOILEREK vége.

De mégis, mit akarok egy könyvtől, amely szerint a Távolt telt tőled tavaszom... hősnője "néha (!!!...) rosszul ítél meg dolgokat", s "nagyjából megvan benne az a kettősség, ami Agathának sajátja volt". (382. o.) Mindezt arról a Christie mozgatta szereplőről, aki abszolút nem önéletrajzi, s a regény 90. százalékánál rájön arra, hogy eddig rosszul élte az életét, mindenben hazudott magának, minden kihívás és konfliktus elől elmenekült, mindenkire rákényszerítette az akaratát, s változtatnia kell, vagy elvész... Bűnbánata után viszont visszavonulót fúj, s meggyőzi magát, hogy nagy megvilágosodása csak túlzás volt. Így története azzal ér véget, hogy szépen éli tovább hazug, másokra káros életét, mert úgy kényelmesebb... Hogy ez mitől romantikus könyv, nem tudom. Viszont biztos, hogy Agatha Christie életéről egy dolgot tudhatunk meg belőle: hogy nagyon jó író volt.

Összefoglalva: ha azt el is tudnám fogadni, hogy egy 21. századi Christie-életrajz nagyon komolyan felrója tárgyának, hogy írói életművében antiszemita mondatok találhatók (17), az összes többivel akkor sem tudok mit kezdeni. Lucy Worsley látszólag modern szemszögből közelít Agatha Christie-hez, valójában azonban elképesztően pontatlan, elnagyolt, kétségbeesetten korrekteskedő és a regények nem ismeréséről tanúbizonyságot tevő minden, amit a MŰVEKről ír. Ez pedig sajnos kétséget ébreszt bennem a könyv minden olyan állítása iránt is, amit nem tudok könnyedén ellenőrizni: vagyis az ÉLETÚTról írtakkal kapcsolatban. (18) A manipulatív idézés minősített példái pedig kifejezetten nem tudományosak és szakszerűek, csak még jobban eltávolítva ettől a kötettől.

FÜGGELÉK

A rasszizmusnál még nem volt szó a Tíz kicsi négerről. De igazából nem is kell, hogy legyen, hiszen a kötet, a színdarab stb. már Christie életében is címet váltott (többször), azért pedig mégsem hibáztatható Christie, hogy az angol nursery rhyme-ok közt ott van (volt) a Ten Little Nigger.
Nálunk még az 1971 és 1987 közt számos alkalommal kiadott, Fecskeköszöntő című gyermekantológia is tartalmazta, persze nem csoda, hiszen nálunk az n betűs szó már a 19. században kettéhasadt a pejoratív nigger és a semleges néger szóra, amely jelenséget szinte lehetetlen elmagyarázni egy angol nyelvű embernek, és ma már nem is érdemes. (Mindenesetre fontos, hogy a 19-20. században magyarul színesnek nevezni egy feketét sokkal durvább, mint négernek, ez jó volna, ha nem sikkadna el, mert a színes mostanában, fordításokban kezd visszatérni...)
Szóval, az ember azt gondolhatná, hogy a cím- és mondókaváltozás után a Mert többen nincsenekkel nem lehet gond. Ha valaki kezébe veszi a még négeres kiadást, ott is tapasztalhatja, hogy egyébként feketékről egyetlen szó sem esik a könyvben, csak a sziget sziklájának alakjáról van szó, elvileg tehát a rasszizmus szóba sem jöhetne. Worsley-nek mégis sikerül...

Ezt írja: "1939-ben pedig kijött az a zseniális könyv, amit ma a Mert többen nincsenek címen ismerünk. Eredeti címe olyan kifejezést tartalmazott, mely sérti a színes bőrű emberek érzékenységét. A címet Agatha egy gyermekmondókából vette, de a sziget neve is ez az N betűs szó lett, ahol a cselekmény zajlik."
Eddig minden rendben és igaz is. Az idézet azonban folytatódik: "Alison Light rámutat: ez Afrika szándékos megidézése volt, az állítólagos "sötét kontinensé", ahonnan Monty betegen és kábítószerfüggőként tért haza, s ahol az emberi viselkedést szabályozó normák nem voltak érvényesek." (325. o.)
Nos, én is olvastam, amit Alison Light Christie konzervatív modernitásáról ír, de a könyvében pont nem ez szerepel. Light ugyanis - irodalomtudóshoz illően - Christie-t szerzőnek tekinti, akinek írás közben van beleszólása szövegei keletkezésébe. Ezért nem életrajzi elemeket kerget, tévesen, hanem az a hatásmechanizmus izgatja, mit is jelentett, idézett fel a Christie-korabeli olvasókban a Néger-sziget (új szöveggel a Katona-sziget) ábrázolása. Eszerint
"a Néger-sziget egy hely 'egészen közel' Anglia partjaihoz, hozzá tartozva, mégis vadul elkülönülve tőle. Agatha Christie olvasói számára ez a név tökéletesen alkalmas volt rá, hogy automatikusan megidézzen egyfajta izgalmas "másságot", s egy olyan helyet, ahol mindaz felfedhető, ami az angol lét 'sötét oldalát' jelenti. Miközben ez az imagináció teljességgel azonosnak tűnt a korai imperialista irodalom képével, és a különböző rasszokról alkotott közhelyeivel - ahogyan Conrad ábrázolja Afrikát, mint a Sötétséget A sötétség mélyénben, például -, a Christie által megalkotott helyszín sokkal háziasítottabb és sajátabbá tett volt, s természetesnek tekintette, hogy az átlagangol lelkébe már óvodáskorban beleszövődik a rasszista félelmek összessége. Ha a története azt sugallja, milyen könnyű játszani az ilyen félelmekkel, egyben arra is emlékeztet, mennyire kötődnek ezek az öröm és élvezet forrásaihoz." (19)
Amellett, hogy a fenti elemzés azt is megmutatja, miért veszített Katona-szigetté változva a regény egyet a jelentésrétegei közül (de az eredeti szöveg mindig megmarad az irodalomtörténész számára, tehát a változtatás helyes), egyben egy sokkal változatosabb képet rajzol Agatha Christie írói eszközeiről is. Light szerint a Mert többen nincsenek képes reflektálni az imperialista (vagy inkább kolonialista) irodalom közhelyeire, ráadásul alapoz az olvasók köztudomású előítéleteire is. Hiszen végeredményben azt akarja elhitetni, hogy nyolc-kilenc értelmes ember egy ideig hitelt képes adni akár annak is, hogy valami átok ül rajtuk, s a kis figurák egy-egy vendég halála után "maguktól", "megmagyarázhatatlanul" tűnnek el, s a gyilkos egyfajta "távirányítással" gyilkol, vagy láthatatlanná tud válni. Ha mindezt egy egy-két éves korban mindenki által megismert, négeres mondóka és a Néger-sziget mint helyszín inspirálja, mindjárt érthetővé válik.
A fenti idézetből azonban már kiderül: a sziget a regényben azonos is Afrikával, meg nem is. Közeli, mégis távoli (Vera pl. azt mondja a regényben, messzebbről azt hitte, közelebb van a parthoz a sziget... 20), angol, mégis idegen. Szóval pont nem az a valós Afrika, ahol Monty élt, és teljességgel értelmetlen azzal azonosítani, vagy épp azt állítani, hogy Christie rasszizmusát mutatja, ahogyan ír róla.
Light könyvének egész következő oldala épp ezt fejtegeti: hogy Agatha Christie világlátott író (peripatetic writer) volt, amerikai apával, francia tanulmányokkal, kairói báli szezonnal, továbbá szenvedélyes utazó (passionate traveller) volt, a birodalmi körúttól az ásatási útjaiig, így olvasói többségével ellentétben egészen másként gondolkodott a szigetországi, angol vagy brit Mi-fogalomról, mint a legtöbb honfitársa, s ez így volt már a pályája kezdetétől. (21) Vagyis épp nem ezzel a regénnyel kapcsolatban kellene hosszan írni Agatha Christie műveinek nem-időtlenségéről és esetleges rasszizmusáról...
Elmondható tehát, hogy a fenti gondolat nem Alison Lighté, hanem Lucy Worsleyé, s teljes félreértésen alapul.

Ahogy a folytatás is, amely így szól, ismét Christie rasszizmusát felemlegetve: "A könyvben egyetlen fehér ember meggyilkolása olyan súlyú, mint huszonegy afrikaié. Philip Lombard, a gyilkos, valószínűleg a maga védelmében mondja: "A bennszülötteket nem izgatja a halál."" (325. o.)
És ez tényleg az a pillanat volt, amikor másodjára majdnem megszabadultam a könyvtől.

SPOILEREK! Ugyebár, a Mert többen nincsenekben mindenki gyilkos. Mégis, mi alapján gondolja azt Worsley, hogy egy fehér ember megölése egyenlő benne a huszonegy kelet-afrikaiéval?
Ez ugyanis azt jelentené, hogy a regényben minden gyilkos tette azonos súlyú. Ha Lombard tette (21 kelet-afrikai) azonos mondjuk Rogers tettével (aki egy fehér, idős nőt ölt meg), ez azt jelentené, hogy azonos Marston tettével is, aki két gyereket, egy fiút és egy lányt gázolt halálra. Eszerint azt is állíthatnánk, hogy Christie szerint két gyermek meggyilkolása ugyanolyan súlyú, mint egy idős, beteg felnőtt megölése. Ami ugyanúgy tökéletes ostobaság volna, mind a valóságban, mind a regény világában!
Lombard tényleg azzal védekezik, amivel. A Mert többen nincsenek azonban - véleményem szerint - az a könyv, amelynek nincsenek pozitív szereplői. Nem érdekelnek sem a filmváltozatok, sem a színdarab, csak a könyv. A regényben Lombard gazember. És utolsó előttinek hal meg, Vera mellett a legtovább szenvedve kétség és remény között, hogy megússza-e a dolgot. Amikor már épp azt hitte, hogy megmenekül, saját erkölcsi kódexe szerint balekként, gyáván pusztul el, hiszen egy nő öli meg, akiről azt hitte, hogy már ártalmatlan, mert az ujjai köré csavarta.
Ha valaki úgy gondolja, hogy ez a farkasmosolyú karakter Christie szerint rasszista okokból felmenthető, hogy a történet mentegeti őt, jó sorsot juttat neki, akkor az, szerintem, egy másik regényt olvasott. (22) SPOILEREK vége.

S azt hiszem a függelékben leírtak, vagy az Alison Light-tól idézettek is bizonyítják, hogy ha egy életrajzíró műelemzéssel is szeretne foglalkozni, akkor egy érzékenyebb, nyitottabb és más szemszögű látásmód szükséges számára. Különben műve nem lesz igazán jó könyv előnyei, modern szemlélete és okos, új észrevételei ellenére.

Megjegyzések - SPOILEREKkel
(1) Ez egy olyan elmélet a sok közül, amely olyan "modernnek" tűnik, s olyan szörnyű rossz könyvek is épültek már rá, mint Lindsay Jayne Ashford Rejtély az Orient expresszen című regénye. Csakhogy bármiféle bizonyíték nélkül csak annyira megalapozott, mint hogy Karády Katalin mély hangjából némely kortársa számára egyértelmű volt, hogy férfi...(WTF?)
(2) Mert megteszi ezt az életrajzban is, amikor például Max Mallowant teszi felelőssé az "arpacsijai botrányért" (egy igazságtalan, Irakkal történő leletelosztás esete), vagy épp az azóta avultnak számító régészeti módszerekért. Holott ezek a dolgok a korról szólnak, nem az egyes emberről.
(3) Ahogyan Az elefántok mindenre emlékeznekben szerepel: vajon mit lehet kezdeni azzal az olvasóval, aki A második aranyhal befejeztén arra a következtetésre jut, hogy szerzője, a krimiíró Mrs. Oliver "nemes asszony". Európa, 2014, 13. o. (Horváth Kornélia fordítása)
(4) Ennek fő oka, hogy a regényben eltűnt bankár, Sir Reuben Levy zsidó. Ízelítőnek pl. 23-24, 37-38, 43, 44. (milyennek tartjuk általában a zsidókat), 60-62. (a drága hercegné, Sir Peter bájosan csevegő édesanyja tökéletesen antiszemita), 69-71. (Mr. Graves és Mr. Bunter, Lord Peter kedves inasa szelektív antiszemita). A hullacserés rejtély megfejtésében alapvetés, hogy milyenek is (elvileg) általában a zsidók. Az, hogy bármi, ami elhangzott, antiszemita volna, fel sem merül a regény világában, minden köztudomású és rendjén való a témával kapcsolatban...
(5) Nem tudom, hogy érv-e, ezért a lábjegyzet: a Gyilkosság meghirdetve Christie egyik legirodalmibbnak ítélt regénye volt Magyarországon, s Réz Ádám fordításában, különösebb húzások nélkül jelent meg a hetvenes években. Úgy tűnik, Mitzi figuráját nem tekintették benne antiszemita ábrázolásnak. Pedig erre a korabeli könyvkiadás igen kényes volt.
(6) A Tíz kicsi négerről alább írok, ne itt keresd.
(7) Kivéve Raymond egy meleg íróbarátját, aki használja és rendben tartja Miss Marple házát, amíg ő nyaral: de ő meg nem jelenik meg szereplőként a regényben. (Rejtély az Antillákon, 1964)
(8) Ami nem egyenlő azzal, hogy ez így volt jó. Eredményezte viszont azt, hogy sokszor csak olyan jelzőkkel lehetett mégis utalni valakinek a melegségére, amely ma már, önmagában fárasztó sztereotípia: pl. közölni egy férfiról, hogy nyafka, aztán szerethetőnek és megbízhatónak bemutatni, közölni egy nőről, hogy nagyon határozott és férfias, s utána szerethetőnek bemutatni.
(9) Azon örömmel elvitatkoznék, joga volt-e Edith néninek azt tenni, amit tett! Kinek állt ez tényleg érdekében? Ez egy érdekes etikai probléma. A jó regényekről lehet jókat beszélgetni.
(10) Megjegyzem: Miss Marple alapvetően a cselédlány miatt haragszik olyan nagyon. A lány nála kezdett tanulni, látta, milyen mélyről jött, hogy már előrejutott, jobb állásban talán ki tudott volna kevergőzni abból a nyomorból és tudatlanságból, ahonnan indult. De jött a gyilkos, aki a lány fiatalságát, tudatlanságát és érzelemhiányát kihasználva először gyilkossá tette, azután megfojtotta őt, sőt, halálában még ki is gúnyolta (csipesz). (A másik két áldozattal méreg végez a könyvben, s nem gúnyolja ki őket a rozs és a méz.) Azt tartanám problémának, ha a könyvben meg sem jelenne, hogy amit a gyilkos tesz, az nemcsak jogilag, de erkölcsileg is a legalantasabb dolog.
(11) Miss Marple sokat emlegeti a könyvben a pusztító és birtokló szeretetet, aminek Verity áldozatul esik. Úgy gondolom azonban, hogy a gyilkos jelleme sokkal összetettebb annál, hogy egyszerűen leszbikus lenne. Az, amiért a gyilkos öl, borzalmas szeretet, lélekszerelem lehet, de szerintem épp az a teljes tévút, ha valaki ezt a komplex képet a puszta "saját nemhez vonzódás" címkével intézi el.
(12) Meg a Kristálytükör, de ebbe most ne menjünk bele..
(13) Azt most hagyjuk, hogy a téboly öröklődésében jóval a fajegészségtan "feltalálása" előtt is hittek már.
(14) A regény 2023-as kiadása, Helikon, 285. o. (Palkó Katalin fordítása)
(15) Más kérdés, hogy ki miként használja ki a regényben Linnet birtoklási szenvedélyét.
(16) Véleményem szerint egyébként érdekes felvetés volna az igen válasz, ha lenne bármi alapja. Csakhogy a 364-372. oldalról pont az derül ki, hogy Glanville, aki Agatha támogató, beszélgetőpartner barátja volt, amikor Max külföldön szolgált, nemcsak elhidegült a feleségétől, s különköltözött, de ugyanebben az időben, mindjárt ez után lett egy szeretője is, Margaret. (Végül egyébként nem vált el.) Hogy ebből hogy jutunk oda, hogy közte és Agatha közt lett volna valami, mégpedig annak alapján, hogy Max ilyen irányú gyanújának semmilyen "írásos nyoma nincs" - hát nem tudom...
(17) De ezt már Laura Thompson is megtette pl.
(18) A Glanville-téma az egyik olyan, ahol itt is érződik a szöveg "sántasága".
(19) Alison Light: Forever England: Femininity, Literature and Conservatism Between the Wars, Routledge, 2013, 98-100., az idézetek: 99. Az idézetek saját sietős fordításaim. Az eredeti szöveg: "'Nigger Island', a place 'just off the coast' of England, belonging to it and yet wildly different from it. For her readers such a name could be relied upon automatically to conjure up a thrilling 'otherness', a place where revelations about the 'dark side' of the English would be appropriete. Whilst this imagination is clearly consonant with an earlier imperialist literature and its imagining its racial differences - with Conrad's representation of Africa as the Heart of Darkness, for example - Christie's location is both more domesticated and privatised, taking for granted the construction of racial fears woven into psychic life as early as the nursery. If her story suggests how easy it is to play upon such fears, it is also a reminder how intimately tied they are to sources of pleasure and enjoyment."
(20) Mert többen nincsenek, Helikon, 2020, 31. (Szíjgyártó László fordítása)
(21) Az afrikai normákról pedig Light nem is ír semmit.
(22) Rendben, a színdarabot, a filmeket valahogy be kellett fejezni, ezért lesz aztán Lombard mégsem-gyilkos, vagy mégsem-Lombard, de ez már részletkérdés. A tökéletesen megalkotott, engedmények nélküli, eredeti sztori itt biztosan a regényé.
(23) Persze arról tényleg lehetne egy nagyon jót beszélgetni, hogy igaza van-e Wargrave bírónak, amikor "beosztja", kinek mennyit kell a haláltól rettegve, bűntudattól gyötörve élnie még a szigeten, mielőtt meghalhat, s kinek jut gyors halál. Eltekintve most a karakterek megszemélyesítésétől: Christie-t nyilván kötötte a gyerekvers, s a logisztika és a logika is, amelyet olyan részletesen ábrázol a zárásban (mennyi mérge volt a gyilkosnak, hova tudta rejteni, hogyan fért hozzá más fegyverekhez, illetve miként zárja ki az összes tettest a tízből az, hogy ha végigvezetjük, hogy ő ölte meg a többieket, majd öngyilkos lett, valami mindig ne stimmeljen stb.). Mégis, a "halálok" beosztásában van némi "igazságosság".
Az első áldozat Morris, a sötét kis alak (és igen, csak szólok, hogy az ő ábrázolása talán enyhén antiszemita!), aki nemcsak korrupt üzletember, de díler is, és az ő kábítószere miatt lett függő, s végül öngyilkos a bíró egy ismerősének a fiatal, mindössze 21 éves lánya. Az ő halála nem lehet látványos, ezért egy emésztés utáni kapszulába teszik a mérgét.
A második áldozat, s az első, aki a szigeten meghal, Anthony Marston, aki halálra gázolt két gyereket és még csak nem is érti, mi ezzel a gond. Bevallom, engem mindig elgondolkodtatott, hogy elsőnek hal meg, mert a bíró szerint egyszerűen olyan ostoba és amorális, hogy tényleg nem érti, mit követett el... A mérgezése gyors halált hoz. Harmadiknak Mrs. Rogers hal meg, aki férje bűntársaként benne volt a munkaadójuk meggyilkolásában. Mivel viselkedéséből egyértelmű, hogy legfeljebb férje megfélemlített bűnsegédje lehetett, mérgezésben, gyorsan, álmában hal meg. Azt, hogy ő a halállista elején van, talán jogosnak lehet érezni.
A negyedik Macarthur tábornok, aki, mint Dávid Uriást, a fronton a halálba küldte a felesége szeretőjét. Már jó ideje állandó lelkifurdalás gyötri emiatt, felesége halála óta ő is a halálra készül. Talán egy egész kissé még sajnálatraméltó is, de - gyilkos. Őt tarkón vágják, amikor elalszik. Az ötödik áldozat Rogers, az inas, aki megtagadta a gyógyszert egy tehetetlen, idős asszonytól, a munkaadójától, hogy miután meghal, örököljön tőle. Őt fejszével verik fejbe. Az utóbbi kettő még mindig gyors halál, de egyre durvább. (Ha van értelme ilyen megkülönböztetésnek.)
Majd hatodikként következik Miss Brent, aki eddigre kifejezetten gyűlöletes színben tűnik fel: az erkölcsösen erkölcstelen aggszűz, aki öngyilkosságba kergette terhes szobalányát. Ő is mérgezés áldozata lesz, bénulásos halált hal. Dr. Armstrong, a hetedik áldozat már nagyon sokat szenved a bűntudattól, aggódik, álmodik, mielőtt a tengerbe lökik, ahol megfullad. Az ő bűne, hogy kezdődő alkoholizmusa miatt orvosi műhibát követett el, és megölt egy nőt. Sikerült azonban ezt elhallgatnia, leszokott az italról és karriert csinált. Végtelenül gyenge ember, bár Miss Brentnél talán még mindig rokonszenvesebb. De az ő sorsára itt van szükség, mert egyben vörös lazac, azaz red herring.
Végül jön a három legsúlyosabb(nak tűnő) eset. Blore nyomozó, akinek a törvényt kellett volna képviselnie, a nyolcadik halott, aki korrupt rendőrként tanúskodott egy ártatlan ember ellen a maffia parancsára, ezzel halálát okozva. Őt egy rázuhanó szobor üti agyon. Philip Lombard, aki, mint tudjuk, felelős azért, mert meghalt egy kelet-afrikai törzs huszonegy tagja,  az ideális kalandor karikatúrája, a szerencselovag, aki azt hiszi, megúszhatja: ehelyett egy nő lövi agyon. Ez a nő pedig Vera Claythorne, az utolsó áldozat.
Az övé is egy olyan haláleset, amin sokat gondolkoztam. Volt egy idő, amikor úgy véltem, túl súlyos büntetés ennyit kínozni a történetben. Azonban egy pedagógusról, tanárnőről van szó, akire rábíztak egy gyereket, ő pedig előre kitervelten rávette, hogy megölje magát. Csak a tanárnő engedélye kell (Kiúszhatsz a sziklához...), s a kis Cyril, a gazdag örökös máris halott. Lehet, hogy Vera elhitette magával, hogy a szerelme, a család következő öröklő tagja, Hugo érdekében cselekedett, de végeredményben egyértelmű, hogy a tettével férjet és vagyont akart magának. Ha fentebb gondnak tűnt, hogy Christie-nél vannak megölt vagy gyilkos gyermekek, akkor talán ki kellene emelni, hogy a Mert többen nincsenek világában a legnagyobb bűn (amiért több napos bűntudattól szenvedés és öngyilkosságra kényszerítés jár) az, ha manipulációval meggyilkolsz egy gyermeket, pusztán azzal, hogy visszaélsz a bizalmával...
Illetve: vajon miért is kellene elfogadnom, hogy a gyilkos Wargrave bíró ítéletei helyesek? Hiszen ő, az igazságosztó, maga a tökéletes, gátlástalan, szadista sorozatgyilkos... Talán épp az a legérdekesebb a Mert többen nincsenekben, ha mi is hajlamossá válunk elfogadni igazságként a regény gyilkosáét, hogy valakinek helyre kellett állítania a világot, kivégezve olyan gyilkosokat, akiket a társadalom nem tudott bíróság elé állítani vagy felmentett.
Csakhogy - úgy vélem - ehhez ilyen egyszerűen és sorozatosan senkinek sincsen joga. És hogy miért nem, azért érdemes elolvasni szintén Agatha Christie-től a Függönyt.

Megjegyzés: a véleményposztot fél éve próbálom publikálhatóvá pofozni. Még mindig túl szubjektív. De most már kiteszem. Legyen, ami lesz.