Ha valaki úgy érzi, az elmúlt napokban már több, mint elég szó esett a blogon a Kockázat (eredeti címén Stawka większa niż życie, vagyis A tét nagyobb, mint az élet) című, 1968-as lengyel filmsorozatról, az megkönnyebbülhet, hiszen a kezdő, a Kloss kapitányt jellemző és a harmadik után ez az utolsó igazi posztom Hans Klossról, avagy a J-23-as ügynökről: az ezt követő kettő már csak a filmsorozattal kapcsolatos mutatókat és a szubjektív kedvenc-listáimat tartalmazza majd. Aki viszont szívesen olvasta egy rajongó bejegyzéseit, talán örül majd ennek az írásnak is, amely a tévésorozat, a Klossról megjelent novellák, képregények és a hőst megalkotó élő közvetítésű tévéjátékok cselekményét és hősét hasonlítja össze.

A könyvek, tévéjátékok és képregények Kloss kapitánya

Kloss kalandjairól magyarul két könyv jelent meg a Magvető Kiadó sárga borítós Albatrosz Könyvek sorozatában, a szerzők mindkettőt a közös álnéven jegyezték, mint Andrzej Zbych. Az első kötet a Kockázat, a második a Kloss kapitány címet kapta magyarul. Mindkét kötet hat-hat elbeszélést tartalmazott (I.: Újraszületés, A dominójátszma, Az utolsó lehetőség, Árulás, Egy éjszaka a kórházban, Edit, II.: Az utolsó előtti előadás, A londoni futár, Szigorúan bizalmas, A jelszó, A Lengyel Köztársaság nevében, Találkozás a várban). Ezzel csatlakoztunk a hosszú sorhoz, hiszen Kloss-történeteket adtak ki fordításban Magyarországon kívül az NDK-ban, a Szovjetunióban (oroszul és ukránul), Litvániában, Bulgáriában, Romániában, Csehszlovákiában (cseh és szlovák nyelven) és Svédországban is.

Be kell valljam, én úgy ismertem meg a két könyvet, hogy a legendás filmsorozatot még nem láttam. Épp ezért annak idején sokat töprengtem azon, ha egyszer olyan nagy sikere volt nálunk a Kloss-történeteknek, s a Magvető Kiadó le is fordított magyarra kétkötetnyi elbeszélést a kapitányról, vajon miért nem adta ki Andrzej Zbych harmadik novellagyűjteményét is. Magamban ugyanis úgy gondoltam, hogy ha mind a Kockázat, mind a Kloss kapitány című kötet hat-hat novellát tartalmaz, egy harmadik hatnovellás kötettel meg is lenne a sorozat tizennyolc darabja. Azt sem értettem, miért kellett a történetek időrendi sorrendjét összevissza kevergetni: miért nem lehetett egyszerűen a filmepizódok egymásutániságával megegyező a kötetek tartalma. Amikor azonban alkalmam volt végre végignézni a tévéfilmeket, kiderült, a helyzet sokkal bonyolultabb.

A két írónak ugyanis, mindvégig a Zbych néven dolgozva, több kalandot sikerült kitalálni Klossnak, mint amennyi megfilmesítésre került. A tizennyolc filmforgatókönyv mellett összesen tizennégy tévéjáték-forgatókönyvük, húsz Kloss-novellájuk és szintén húsz Kapitan Kloss képregény-forgatókönyvük született: ezek azonban csak részben voltak azonosak. Egyes történetek tévéfilmként, tévéjátékként, novellaként és képregényként is megelevenedtek (pl. az Edit), másokat csak az élő televíziós színpad számára, elbeszélésformában, képregényformában, vagy ezek közül csak kettőben-háromban írtak meg.

1969-től, tehát a filmsorozat bemutatása után, három könyvben jelentették meg az elbeszéléseiket: ezekből  akkor még csak tizennyolc volt, s nem kronológiai sorrendben kerültek kötetbe. A magyar változat hűen követte ennek a kiadásnak az első és a második részét: minden fent reklamált következetlenség tehát a lengyel eredetiből származik. A harmadik részt viszont nem adták ki magyarul: erre sajnos nem találtam magyarázatot. Később ráadásul a sorozat címével megegyezően Stawka większa niż życie-nek keresztelt lengyel könyv húsznovellássá bővült, így a hazai olvasók bizony sok Kloss-elbeszélésről lemaradtak.

A húsz novella közül tizenöt lehetett a tévéképernyőről is ismerős. További öt azonban sosem került megfilmesítésre a tizennyolc részes sorozatban. A magyar kiadású Kloss-kötetekbe ezek közül mindjárt három is bekerült: A dominójátszma és az Egy éjszaka a kórházban a Kockázatban, A londoni futár a Kloss kapitányban olvasható. (A további kettő filmetlen novella nem jelent meg magyarul.) Ezzel szemben a 2., 9. és 13. filmepizódnak (Az Excelsior-szálloda, Kraft ezredes zseniális terve, Utasítás nélkül) nem létezik novellaváltozata. Mivel pedig magyarul eleve csak alig fele jelent meg az összes elbeszéléseknek, nyelvünkön nem érhető el a 4., 6., 7., 15., 16. és 18. sorozatepizód történetét kibontó elbeszélés sem. Vagyis: a tizennyolc film közül csak kilencnek olvasható el a könyvváltozata, s ezért fordulhat elő, hogy a nyitó történet szerepel a magyar könyvekben, de a záró epizódot és Kloss búcsúját is örökre elmulasztottuk nyomtatott formában...

Első alkalommal furcsa volt szembesülni vele, hogy a novellák Kloss kapitánya egy kicsit más, mint a filmeké. Arról már volt szó, hogy az irodalmi Kloss lelkes ifjoncként kezdi a munkáját, azonban tulajdonképpen minden történet eltér egy kissé filmen és könyvben. Míg a párbeszédek általában megközelítőleg azonosak (és nagyon jók) mindkét változatban, az elbeszélések sokszor olyan háttérinformációkat is tartalmaznak, amelyek a filmből hiányoznak. Közben viszont időnként úgy sűrítenek a novellák, hogy egész, feszült részek maradnak ki belőlük a filmekhez képest: néha épp olyanok, amelyek a televíziós változatban épp egy-egy pompás, párbeszédes, Kloss-féle nagyjelenetet tartalmaztak. A cselekmény eltérései az aprótól (pl. Christin / Ingrid Kield neve) a nagyon is jelentősig terjednek (utóbbira példa, hogy a 17., archívumkereső epizódban a könyvben az edelsbergi vár, míg filmen egy tó mélye rejti a titkos iratokat). Előfordul, hogy Kloss egy-egy szituációba ugyanúgy keveredik bele, de másként kerül ki belőle, mint a filmben (pl. 10. epizód). A leginkább fontos azonban szerintem az, hogy mivel a novellák kommentálják, mit is gondol egyik vagy másik sorsdöntő pillanatban Kloss, sokszor átértelmeznek olyan jeleneteket, amelyek egyébként ugyanúgy szerepelnek a filmváltozatban. Az Edit című novella kapitánya például teljességgel képes elveszteni a fejét egy indokolatlanul villámgyorsan rátaláló szerelem miatt, amivel kissé hiteltelenné is válik: ezt a történetet filmen ezerszer jobban és logikusabban sikerült kidolgozni. Az elbeszélések Kloss kapitánya is vonzó és bátor ember, de hozzám közelebb áll a filmekben megjelenő alakja, amelyik higgadtabb, logikusabb, jobban el tudja rejteni az érzelmeit, egy cseppet sem vonalas politikai szempontból, ugyanakkor emberibb és szerethetőbb.

Az is igazán érdekes, mennyivel biztosabban sikerült megtalálni az arany középutat a filmen, mint a novellákban, amikor a történetekben olyasféle problematikus dolgok kerülnek reflektorfénybe, mint Kloss, a kommunisták küldte elhárítótiszt viszonya az amerikai vagy brit (vagyis szintén szövetséges) ügynökökkel, a német hadsereg mérsékeltebb tagjaival vagy éppen a Honi Hadsereggel. Utóbbi létezésére például a novellák egyetlen szó utalást sem tesznek, a tévéfilmek közül viszont a 14. epizódban nemcsak megemlítik a képviselőit, hanem az is egyértelművé válik egy beszélgetésből, hogy mind Kloss, mint a Bartek vezette (kommunista) ellenállócsoport állandó kapcsolatban van velük, a 9. részben pedig egy tagjukat is megmenekítik az Abwehr elől. A 15. részben, amely már a háború végén játszódik, még a varsói felkelésre is van utalás. Kloss, aki még Varsóból (vagyis az 5. részből) ismeri Agnieszkát, rákérdez, mi lett az ottani munkatársaival, mire a lány elmondja, hogy ő még a felkelés előtt bukott le, de a többiek "ott maradtak" - Kloss pedig elgondolkozva megismétli a fordulatot. A néző azután ezt az ismétlést tekintheti szomorkás lemondásnak, ha akarja, de sokkal inkább tisztelettel teli megemlékezésnek hat.

Hasonló módon a filmes Kloss emberségesebben viselkedik a nácik ellen szervezkedő német tisztekkel is. A 12., berlini epizódban, amely 1944 tavaszán, tehát a nagy Hitler-ellenes összeesküvés kudarca előtt játszódik, Kloss belekeveredik egy veszedelmes játszmába: bár csak egy saját hálózatára veszélyes, besúgóvá vált ügynököt kellene likvidálnia, hirtelen egyszerre kerül Canaris beavatott emberei, egy az amerikaiakkal kapcsolatot felvenni akaró német tábornok, és a gyanakvó SS és Gestapo célkeresztjébe. Mindebből végül úgy jut ki, hogy sem gyilkossá nem válik, sem saját ügyét nem árulja el, sőt, információkat szerez a németek tárgyalásairól a központja számára - mindemellett mégis megmenti a német összeesküvőket is (egyet kivéve, aki elhamarkodott és ostoba módon öngyilkos lesz). S mindezt úgy, hogy filmes viselkedése csak páratlanul gyakorlatias, vakmerő és céltudatos, de teljesen hiányzik belőle a német tábornok iránt érzett erős gyűlölet és megvetés, illetve a Schultz főhadnagy (a novellában százados) iránti mélységes lenézés, amelyet az azonos tárgyú történet részletesen ecsetel. (Amelyik egyébként megmagyarázhatatlan okból 1944 októberében játszódik, amikor effajta szervezkedés a Gestapo orra előtt már egyértelműen elképzelhetetlen lett volna.) Megjegyzendő, hogy a filmes Kloss a tisztiszolgájával is udvarias, s bár természetesen aszimmetrikus a viszonyuk, ahogy egy hiteles német tiszthez illik, a kapitány sosem kezeli le Kurtot. Ami pedig a filmekben megjelenő szövetséges ügynököket illeti, Kloss velük is képes partneri viszonyt kialakítani, legyen szó akár britekről, akár amerikaiakról (3., 4., 7., 17.). Sztereotípnek csak a 18. epizód amerikai-ábrázolása tekinthető, bár az, ahogyan Kloss együtt dolgozik Karpinsky századossal, mutatja, hogy a film világában akkor sem kell, hogy az egykori szövetségesek ellenségesen méregessék egymást, ha már vége a háborúnak. (Persze ehhez a tanulsághoz az is szükséges, hogy az epizód története végén természetesen a lengyelek arassák le a dicsőség nagy részét...)

A tévéfilmekben azonban a legérdekesebb az orosz-lengyel viszony. A novellák Kloss-sza kisebb vívódás után jut el oda, hogy a németek felállította munkatáborból a szovjetek elfoglalta lengyel területek felé szökjön meg: végül egy francia kommunista tanácsát fogadja meg. Hiába tesz azonban őszinte vallomást a szovjeteknek, és szögezi le, hogy bár "a politika nem érdekelte, egyetlen óhaja a németek ellen harcolni", szinte azonnal deportálnák a hátországba, mint gyanús elemet, ha nem tűnne fel csodálatos hasonlatossága a valódi Hans Kloss-szal. Ilyen hosszú és túl realista magyarázatokra szerencsére a filmen nincsen idő. Ott csak látjuk a főszereplő szökését, majd közvetlenül ezután már a vallomását írja alá (egyébként egy feltűnően rejtélyeskedő szovjet tiszt előtt: "Ismételje meg ezt ott, ahová visszük! - Hová visznek? - Ezt majd időben megtudja."), s hangsúlyozza: "azt is mondtam, hogy amennyiben kitör a háború, harcolni akarok a közös ellenséggel szemben". Ez a mondat természetesen felfogható a kommunista üggyel való azonosulásnak, de hasonlítható Churchill híres szólamához is: "Amennyiben Hitler támadást indítana a Pokol ellen, a legkevesebb, hogy szólnék néhány dicsérő szót az Ördögről az alsóházban."

Egy biztos: Kloss a tizennyolc epizód egyikében sem tesz ideológiai állásfoglalásokat (ellentétben a novellákkal). Azon ritka alkalmakkor, amikor elárulja, kicsoda, mindig hangsúlyozza, hogy lengyel. Ezen túl a készítők több hadi jelenetben is feláldozták a hitelességet a hazafiság oltárán, így a 16. rész végén például nem szovjet, hanem lengyel tankok vonulnak be Głogowba (amelyet amúgy is egy Krakkó közeli vár, Olsztyn és Wrocław játszik a filmben). Ez a nemzeti tartalom is hozzájárulhat a sorozat jelenleg is elképesztő mértékű hazai népszerűségéhez: hiszen sikerült mindenfajta ideológiai kötődést és túlmagyarázást elkerülni. A filmes Kloss helyzete végtelenül tiszta: lengyelként a lengyelekért és hazája felszabadulásáért kockáztatja az életét, nem másért. Így válik sokkal univerzálisabb hőssé, mint amilyen bármelyik elbeszélés alapján lehetne.

A novellák és filmek eltérései mellett a helyzetet tovább bonyolítja a tévéjátékok létezése. Kloss kapitány története ugyanis - ahogy már volt róla szó - nem 1967-68-ban, a sorozat forgatásával kezdődött, hanem 1965-ben, a Televíziószínházban. Janusz Morgenstern 1964-ben eredetileg hat forgatókönyv írására kérte fel az ettől kezdve Zbych néven alkotó szerzőket, amelyeket a Teatr Senzacji nevű, izgalmas történeteket bemutató műsorban adtak elő. Végül egy kilencrészes évad született, amelyet a Morgenstern-féle első rész kivételével Andrzej Konic rendezett meg, s amelyet 1965. január 28. és december 16. között játszott a lengyel televízió. A sorozat akkora siker lett, hogy - hiába zárták le - folytatni kellett: így 1966-67 folyamán további hat részt mutattak be. Állítólag már az első évadban tervezték, hogy Kloss halálával ér majd véget a tévéjáték-széria: a nézők tiltakozása miatt azonban ebből nem lett semmi, sőt, Kloss még a tévéfilmsorozatot is túlélte...

A mai, állítólag professzionális televíziós műsorok gyakori bakijait ismerve számomra szinte felfoghatatlan az a magabiztosság és hibátlanság, amellyel elkészültek ezek az élő tévészínházi közvetítések, amelyekben felváltva lehet látni a színészek itt-és-most játékát négy-öt kidolgozott helyszín közt váltogatva, s az élő jelenetek közé időnként beillesztett, előre felvett, rövid filmrészleteket, amelyek oldják a dobozszínházi jelleget, s becsempésznek néhány szabadban játszódó pillanatot. Kiváló a sorozat (előre rögzített, majd precízen bevágott) zenéje, s nagyszerűek a közreműködő színészek is, akiknek egy része később a tévésorozatban is szerepet kapott, bár sokszor nem ugyanazt. Hihetetlen, mennyire valódi, élő színházi élményt tudnak nyújtani ezek az ütött-kopott kópiák még ma is, miközben összesen talán ha két-három nyelvbotlás, s egy-két rossz felé libbenő függöny jelzi bennük, hogy kockázatvállalóan élő felvételek voltak eredetileg.

Megemlítendő velük kapcsolatban egy érdekesség is: kevesen tudják, hogy az élő közvetítések Kloss-zenéje nem eredeti, a tévének komponált filmzene volt, mint később a tévésorozatban Jerzy Matuszkiewicz munkája. Ehelyett a főcím rövid, szuggesztív zenei részletét és a záró stáblista kíséretét is ugyanattól a kortárs orosz zeneszerzőtől, Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovicstól (1906-1975) választották: előbbi nem egészen fél perc a 7. számú, C-dúr szimfónia Allegretto tételéből (körülbelül a 11. perctől), utóbbi pedig a 4. számú, c-moll szimfónia legelejének mintegy másfél perce (csak kb. 15 másodpercnyi nyitófrázis hiányzik az elejéről, hogy egy hangsúlyos felütéssel kezdődjön). Ezeknek a szimfóniáknak megvolt a maguk sorsa: a 7. melléknevén a Leningrád szimfónia, s a zeneszerző 1941-ben a körülzárt, blokád alá vett, ostromolt városban kezdte el komponálni. Nem véletlen tehát, hogy kiválóan illik a Kloss-tévéjátékok hangulatához, hiszen számos értelmezés szerint a német támadásnak ellenálló hazafiak önfeláldozásának állít emléket. Sokkal érdekesebb azonban a végefőcím-zene kiválasztása: a 4. szimfóniát ugyanis 1936-ban fejezte be Sosztakovics, de sokáig nem lehetett előadni, mivel épp ebben az évben vádolták meg a zeneszerzőt formalizmussal. Számos közeli barátját bebörtönözték, őt magát egy éven keresztül szinte dolgozni sem engedték: épp ezért a szimfónia ősbemutatóját is végül csak 1961-ben lehetett megtartani - vagyis mindössze négy évvel a lengyel tévéjátékok forgatása előtt. Őszintén kíváncsi vagyok, kinek jutott eszébe, hogy épp ennek a sokáig betiltott darabnak a részlete zárja a Kloss-történeteket: de így legalább összeforrhatott velük. Sosztakovics-zene hangzott el egyébként a tévéjátékok számos más pontján is, pl. a 9. részben, Berlin elfoglalásának aláfestéseként a 12. szimfónia egy darabja (kb. a 26. perctől).

A tévéjátékok közül öt olyan történetet dolgoz fel, amely azután a tévésorozatba is bekerült: ilyen az ottani 8., 14., 15. és 17. epizód. (Érdekesség, hogy a 8. résznek két tévéjáték felel meg, mivel a színházi formában sokkal lassabb menetű ugyanazon eseménysor elbeszélése.) További három tévéjáték abból a három novellából készült, amelyek magyarul is olvashatók, de tévéfilm már nem lett belőlük (A dominójátszma, Éjszaka a kórházban, A londoni futár). A maradék hat történet teljesen eredeti: soha nem készült belőle se novella, se képregény, se film, pedig mind nagyon érdekes. A tévészínházi sorozatindító és sorozatzáró mellett ugyanis négy is 1945 májusában, a háború legeslegvégén teljesített küldetést mutat be. Ahogy már írtam, vannak, akik úgy gondolják, hogy a Kockázatot alkotói eredetileg nem tizennyolc, hanem huszonnégy (vagyis négyszer hat) részesnek képzelték el: annyi bizonyos, hogy a végül elkészült epizódokat három hatos részletben gyártották le (1., 5., 8., 14., 15., 17., azután 2., 3., 4., 6., 7., 9., végül 10., 11., 12., 13., 16., 18.). Kellemes álmodozni arról, vajon tervezték-e a tévéjátékok közül még pár újrafeldolgozását, s ha igen, akkor végül miért álltak el tőlük. A lényeg mégis, hogy a tévéjátékokkal együtt harmincegyre emelkedik Kloss kapitány összes kalandjainak száma: a tizennyolc tévéfilm, a más feldolgozásban nem létező két, és a csak a filmsorozatban nem szereplő három novella, valamint a pusztán e formában feldolgozott két képregénysztori mellett ugyanis hat az önálló tévéjáték-forgatókönyvek száma, ami összesen harmincegy különböző történetet jelent.

A tévéjátékok létezése kiválóan magyarázza azt is, miként lehet olyan átgondolt, következetes és visszafogott Stanisław Mikulski játéka a tévéfilmsorozatban. Amikor 1967. március 13-án elkezdi forgatni a Kockázat első epizódját, a színész már két éve játssza (havi, majd negyedévi rendszerességgel) Kloss szerepét: az utolsó tévéjátékot nem egészen egy hónappal korábban, február 23-án mutatják be. Ráadásul az előszörre, még 1967 közepén legyártott hat tévéfilm-epizód közül négy is tévéjáték-forgatókönyvek újrafeldolgozása. Mikulski ezekben ugyanazt a szerepet játssza, nem egyszer azonos partnerekkel, azonos jelenetekben, közel azonos szöveggel, mint egy-másfél évvel azelőtt: így nyilvánvalóan sokkal átgondoltabb és izgalmasabb alakítás születik (újra).

A másik különleges dolog, hogy amikor az azonos történet megtekinthető tévéjáték és tévéfilm formájában is, talán még jobban kitűnik, miben más a tévéjátékok Kloss kapitánya. Ha nem is tér el annyira, mint az a novellák esetében történt, mégis elmondható, hogy a korábbi történetek J-23-ának kevesebb volt az önuralma, gyakrabban árulta el az arca (még ha csak a nézők számára is), s hevesebbek voltak a mozdulatai. Érdekesség az is, hogy sokkal több kémcselekvést végzett el saját kezűleg: iratfényképezést, zárfel-törést, morzés rádiózást. Legpom-pásabban talán az Edit változatait lehet összehasonlítani, itt ugyanis az 1965-ös tévéjáték és az 1968-as film cselekménye és szövege szinte teljesen megegyezik, s a legtöbb főszereplő sem változik. A gyakorlatilag azonos módon rendezett és vágott zárójelenetben az 1968-as Kloss tudja, milyen nagy célért fedi fel magát, tudja, kinek árulja el magát, s bár kockáztat, mindvégig uralja a helyzetet -  1965-ös változata viszont egy rövid ideig szinte tanácstalan, s a jelenet végén hagyja, hogy meglepjék, vagyis, bár végül győzedelmeskedik, sokkal többet hagy a véletlenre. Így félúton jár valahol a történet novellaváltozatának kétségbeesetten kapkodó Kloss-sza és a tévéfilm tökéletesen nyugodt és elszánt kapitánya közt.

Persze mindez azért egy kissé túlzás is: összességében a tévéjátékokban ugyanazt a Klosst látjuk, mint a tévéfilmekben. A Kockázat sorozatában meg nem ismételt tévéjáték-részek pedig kifejezetten szépen egészítik ki a kapitány történetét: nekik köszönhetően a J-23-nak 1942-re és 1945-re nyolc és kilenc, 1943-ra és 1944-re egyként öt-öt akciója esik. Miközben a tévéfilmek közül számomra képtelenség eldönteni, hogy a legjobb hat epizód közül (7., 8., 11., 14., 15., 16.) melyiket is szeretem a legjobban, a tévéjátékoknál egyértelmű, hogy az 5. és a 6. mellett a 9. a legnagyobb kedvencem: a Koniec gry (kb. A játszma vége), amelyben egyszerűen felejthetetlen a Kloss és Brunner közötti, minden korábbinál és későbbinél pompásabb összecsapás. Ez a jelenet, amely a befejezése miatt nem kerülhetett át a tévéfilm-sorozatba, egészen egyszerűen remekül van megírva: összezárja a két ellenséget a körülzárt és ostromolt Berlin egy apró, romos irodájában egy nagyképű és ostoba Obergruppenführerrel, akinek pisztolya van, és egy letartóztatott lánnyal, akit Klossnak valahogyan meg kellene menteni. Kloss minden addiginál ötletesebben, pimaszabbul és kitartóbban blöfföl, ugyanakkor a beszélgetés minden mondata, s minden az ajtón kopogtató katona változást hozhat az erőviszonyokban. Elképesztően jó rész, s ebben már tökéletesen azt a Klosst látni, aki a Kockázat sorozatában is feltűnik majd: az energikus, kockázatvállaló, pengeéles logikájú, intelligens, nyugodt és koncentrált férfit, aki nagyban játszik, közben előírásosan tiszteleg és bájosan mosolyog.

A Kloss-képregények esete, ha nem is ennyire, de szintén bonyolult. 1971-73 közt húsz különböző, a filmeket követően megrajzolt színes füzet jelent meg, amelyek azóta is a gyűjtők megbecsült kincsei. Alkotójuk Mieczysława Wiśniewski volt, aki karikaturistából lett képregényrajzoló. Az egyes képkockák a tévéfilm beállításait tükrözik, ennek ellenére a húsz történetből kettő csak képregényformában létezik (még novellaváltozata sincs), illetve hármat abból a három (épp magyarul is megjelent) elbeszélésből rajzoltak meg, amely sosem került filmre. A képregényfüzetek annak idején Csehszlovákiában (majd Csehországban ismét), Jugoszláviában, Dániában, Finnországban, Norvégiában és Svédországban is nagy sikert arattak, lengyelül pedig reprint kiadásuk is van. (Verebics János szerint magyarul vélhetőleg azért nem jelentek meg a hetvenes években, mert nem lehetett volna őket valamelyik újság formátumához alkalmazni, ami nálunk a megszokott volt, továbbá színesek voltak, s a jogaik nagyon drágák.) Kloss kapitány alakját minden képregényfüzetben Stanisław Mikulskiról mintázták, de a többi szereplőt általában nem rajzolták a tévéfilmes változatához hasonlóra, ahogyan a cselekménybonyolításban is komolyak lettek az eltérések. Érdekesség még, hogy a kapitány alakjának kiszínezésekor nem voltak egészen következetesek. A filmen sokszor elhangzik, hogy Hans Kloss igazi árjaként nemcsak magas, de szőke hajú is. Mikulskinak azonban világosbarna haja volt, ami a fekete-fehér filmen semmiféle gondot nem okozott, a képregény különböző számaiban viszont azt eredményezte, hogy Kloss arcát időnként szinte tejfölszőke, máskor sötétszőke, néha pedig barna haj koronázta.

Nemcsak a képregények sikere mutatja, hogy a lengyelek ma is büszkék Kloss kapitányra, s annak ellenére, hogy a sorozattal kapcsolatban gyakran előkerül a történelemhamisítás vádja, összességében nem tudnak és nem is akarnak megválni legendás hősüktől. Kloss lett az egyik első lengyel filmhős, akiről számítógépes játék készült (még 1992-ben, eredetileg Atarira, majd Commodore 64-re). Kalandjaiból táblás-kártyás társasjátékot készítettek, amelynek ma is jelentős rajongótábora van. Továbbá több könnyűzenei szám íródott róla: a legismertebbet, a film főcímzenéjére íródott Był taki czast (Volt idő) eredetileg maga Stanisław Mikulski énekelte (nem túl nagy kedvvel, de igen meghatóan), s ma is a különböző zenés műsorok repertoárjának kedvelt darabja. A novellásköteteket felújított kiadásban és e-book változatban is meg lehet vásárolni, a képregények változatlanul népszerűek. 2011-ben pedig digitálisan restaurálták az egész filmsorozatot is, s azóta így adják ki DVD-n. Mivel ehhez már angol felirat is készült, Kloss kalandjai a világon bárki számára elérhetővé váltak eredeti nyelven is. Magam is csak ajánlani tudom őket mindenkinek.

Úgy gondolom, hogy a Kockázat című sorozatot érdemes ma is ismerni, hiszen igényesen szórakoztat és egyúttal szép mementóként is szolgál. Ahogyan a 7. epizód végén, minden veszélyt túlélve, körmönfont csapdából kimenekülve, feladatát tökéletesen teljesítve Kloss és társa is egy olyan szereplőre emlékezik, akit sajnos képtelenek voltak megmenteni - úgy játszik a tévésorozat is a valósággal. Izgalmas és okos cselekménybonyolítású történeteiben végül a jó győz: de közben a segítségével emlékezhetünk a háború tragikus valóságára és az áldozataira is.

Köszönöm mindenkinek, aki végigkísért Kloss kapitány nyomában négy poszton is. Érdeklődőknek ajánlom az ötödiket is, a mutatókkal. Kloss kalandjaihoz pedig jó filmnézést, jó olvasást kívánok!

Linkek
Kockázat - Kloss kapitány kalandjai - 1. rész: Az alapötlet és változatai
Kockázat - Kloss kapitány kalandjai - 2. rész: Kloss kapitány, avagy a tökéletes kém
Kockázat - Kloss kapitány kalandjai - 3. rész: A sorozat és készítői
Kloss kapitány összes kalandja - Mutatók
Kloss kapitány - Szubjektív listák

Képek jegyzéke
Kloss kapitány (Stanisław Mikulski) és Brunner (Emil Karewicz) a 15. részben;  a két magyar könyvborító; Kloss a tévésorozat legelső epizódjában, Abwehr-tisztként, a menyasszonyával, dr. Marta Becherrel (Alicja Zommer); Kloss a tévésorozat legutolsó epizódjában, végre lengyel őrnagyként, szovjet tábornokával (Zbigniew Józefowicz); az ezredforduló utáni, kétkötetes lengyel kiadás első kötetének borítója; az első, háromkötetes lengyel kiadás első kötetének borítója: ennek a fordítása a magyar Kockázat; a második kötet borítója, ennek fordítása a Kloss kapitány; a harmadik, magyarul soha meg nem jelent kötet borítója; Kloss az 1. részben, a szövegben tárgyalt jelenetben; Kloss a 11. részben, ideális hősként, aki azt is megbocsátja, hogy a központja majdnem meggyilkoltatta - tévedésből; Kloss és Brunner az 5. számú tévéjátékban, amely a 14. rész megfelelője: a Hitler-kép lényegesen nagyobb, Brunner kevésbé jólfésült, Kloss széles mozdulatokkal ködösít; Kloss és Marta (Wanda Majerówna) a 4. tévéjátékban, amely többé-kevésbé a 8. rész megfelelője: Martát a sorozatban más alakítja, Kloss ottani álcája viszont nagyon hasonló; Kloss és Elżbieta Kobus (Barbara Drapińska) a 4. tévéjátékban, amely a 8. rész megfelelője: ám abban az azonos színésznő alakította szereplőt Irmina Kobusnak hívják, s Kloss jóval kevesebb időt tölt az elbűvölésével; Kloss és Brunner a 6. számú tévéjátékban, amely a 15. rész megfelelője: a beállítás majdnem azonos a sorozatéval, de ott az ellenfelek fordítva állnak egymással szemben az üvegfülkében, és egyikőjük sem visel kabátot; Kloss és Edyta (Aleksandra Zawieruszanka) a 14. részben; azonos jelenet és azonos színészek az 5. számú tévéjátékban; Kloss a 9. számú tévéjátékban, a szövegben említett nagyjelenet végén; a Dupla Nelson nyomán készült képregény fedélképe; fantasztikusan szép és tiszta képkocka Klossról és Edytáról a digitálisan resturált DVD-változatból; Kloss-Mikulski eredeti színes fotón, a 2. epizód forgatása közben; a sorozat 9 DVD-s, felújított változatának borítója.