Kockázat - Kloss kapitány kalandjai - 3. rész
Aki szereti a második világháborús kémtörténeteket, valószínűleg ismeri Kloss kapitány nevét. A Kockázat (eredeti címén Stawka większa niż życie, vagyis A tét nagyobb, mint az élet) című, 1968-as filmsorozat főhőse lengyel mesterkém, aki 1941-ben Hans Kloss néven beépül a német Abwehrbe, s a következő öt évben a J-23-as ügynökként számos kalandban van része. A  Stanisław Mikulski főszereplésével készült sorozatról és hőséről nemrég tettem közzé két posztot: egyet arról, hogyan is született meg a filmsorozat ötlete, egyet pedig Kloss kapitány alakjának értelmezéseiről. Most itt a harmadik bejegyzés Kloss kapitány kalandjairól.

A sorozat és készítői

Amiért az előzőekben olyan sokat írtam Klossról, annak fő oka, hogy - bármilyen jó is a televíziós sorozat - a kapitány figurája nélkül egyáltalán nem működne. Akiről azonban meg kell jegyezni, hogy - nem is kapitány, legalábbis a tizennyolc epizódból tizenháromban "csak" főhadnagy. Hivatalosan Oberleutnant, a sorozatban azonban - ellentétben A tavasz tizenhét pillanatával - viszonylag ritkán mondják ki németül a katonai rangokat, helyettük a lengyelt használják. Így lesz Hans Kloss tizenhárom részen át porucznik, míg a tizennegyedikben azután megtudjuk, hogy előléptették: nyilván Hauptmann-ná, de senki sem nevezi annak, helyette a kapitan hangzik el. Igaz, a lengyel képregényváltozatnak már eleve Kapitan Kloss volt a címe. Így nem meglepő, hogy a magyar változatban a főhős az első perctől egyértelműen Kloss kapitány (mégcsak nem is százados): akkor is, amikor a lengyel szinkron vagy a stáblista még poruczniknak, s akkor is, amikor már kapitannak nevezi. Így volt ez a film mindkét magyar hangsávjában: abból ugyanis kettő van/volt.

Kloss kapitánnyal és Stanisław Mikulskival a magyar nézők és a sorozat eredeti bemutatására nosztalgiával emlékezők egyértelműen a - szerintem - legnagyobb magyar hősszínész, Bitskey Tibor (1929-2015) markáns, finoman zengő szinkronhangját kapcsolják össze. A színész és hangja társítása olyan pompásan sikerült, hogy amikor a Kloss szerepének köszönhetően nálunk is elképesztően népszerűvé vált Mikulskit Bán Frigyes meghívta 1971-ben bemutatott krimije, A gyilkos a házban van főszerepére, Tímár rendőrszázadosként is Bitskey Tibor adta a magyar hangját. A Kockázat első, legendás, sokak emlékében élő hanganyaga azonban elveszett, hasonlóan például Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai című német sci-fi-sorozatéhoz. Igaz, az utóbbinál a második szinkront szerencsére sikerült úgy elkészíteni, hogy a legfontosabb magyar hang, McLane parancsnoké, vagyis Mécs Károlyé változatlan maradt, még ha az első hangsávot 1967-ben, míg a másodikat 2004-ben rögzítették is vele. Ahogyan az Orion, úgy a Kockázat második szinkronja is a Filmmúzeum csatornának köszönhető: 2005-ben adták le újra a sorozatot, s ekkor készült az a magyar változat, amely egy-két apróbb (fordítási) hibától eltekintve igazán élvezetes, s amelyben Kőszegi Ákos lett Stanisław Mikulski új magyar hangja.

Tény, hogy az új szinkron igencsak megosztóra sikerült. Ha valakinek nem tetszik, az egészen biztosan utálja is, s legszívesebben időutazást tenne a múltba a Bitskey-hangsávért. Olvastam olyan véleményt is, bárcsak a 2005-ben még nemcsak élő, de rendszeresen szinkronizáló, legendás színészt kérték volna fel ismét a munkára. Azonban ha valaki tényleg rajong Bitskey hangjáért (is), biztosan fel tud idézni néhányat az ezredforduló utáni, zseniálisan megoldott szinkronszerepeiből - Max von Sydow hangját a Különvéleményből, Christopher Plummerét a Ház a tónálból, Brian Coxét A Bourne-csapdából, vagyis csupa elegáns, erős akaratú, fenyegető fellépésű idősebb urat -, épp ezért tudja, hogy Bitskey varázslatos hangja harmincöt év alatt sokat mélyült. Biztos vagyok benne, hogy ha meglenne (vagy megkerülne), nem volna jobb magyar Kloss-hang a negyvenéves Bitskey Tiborénál.

Ennek hiányában azonban véleményem szerint Kőszegi Ákos kiváló választás volt a szerepre: rendkívül férfias, izgalmas, finoman artikulált, de könnyed és fiatal regiszterben is megszólaló hangja nem véletlenül teszi ma az egyik leginkább foglalkoztatott magyar szinkronszínésszé. S van még egy nagy előnye annak, hogy koromnál fogva én már Kőszegi Ákos-Klosst ismerhettem meg: így Bitskey Tibor megmaradt Stirlitznek. Elképesztő módon ugyanis 1974-ben a lengyel beépülő hírszerző után a szovjet beépülő hírszerző szinkronszerepét is Bitskey kapta meg: s nem hinném, hogy lehetett volna jobbat találni Vjacseszlav Tyihonov magyar hangjának. A tavasz tizenhét pillanata egyszerűen nem működne Bitskey szinkronmunkája nélkül: Kőszegi Ákosnak köszönhetően viszont Kloss nem válik (visszamenőlegesen) valamiféle Stirlitz-alteregóvá - hiszen (magyar) hangjában is különbözik a szovjet mesterkémtől.

Ahogyan a lengyel filmsorozat is szinte mindenben eltér szovjet testvérétől. Az első és legszembetűnőbb különbség, hogy A tavasz tizenhét pillanata egyetlen, összefüggő narratívával rendelkezik. A tizenkét epizód, amely "a tavasz tizenhét pillanatát" eleveníti fel, 1945. február 12. és március 24. között játszódik, szinte mindvégig Berlinben (néhány svájci kitérővel), s egyetlen nagy történetet mesél el. Így tulajdonképpen úgy működik, mint egy monumentális, 840 perces epikus mozifilm. Ennek megfelelőek az eszközei is: lassú áttűnések, szekvenciális montázsok, sok hosszú beállítás egymás mellé illesztése, bonyolult kameramozgással kísérve, feltűnően sok, többször szinte kimerevített premier plán és totál, s jelképes elemeket tartalmazó jelenetsorok, amelyek egészen sajátos, költői ízt adnak a filmnek. Közülük is az egyik legemlékezetesebb a szálló madarak képe, amely mintha Stirlitz-Iszajev titkolt, valódi személyiségét, az arcok és álarcok mögé rejtett lelkét szimbolizálná. Az elmondottakhoz illően az örmény születésű zeneszerző, Mikael Tariverdiev emblematikus filmzenéje is monumentális és epikus: alapvetően lírai, érzelemmel teli pillanatokat kísér. Különös módon viszont szinte teljesen hiányzik a zene azok alól a jelenetek alól, amelyekben nyomozás vagy valamilyen akció folyik, pedig ezekhez napjainkban bizonyosan feszültségnövelő, változatos kíséretet írnának.

Ezzel szemben a Kockázat tizennyolc körülbelül egyórás része mind önmagában áll, külön-külön kerek, lezárt történet. A széria mintegy öt évnyi időtartamot ölel fel: az első epizód önmagában hosszabb időt fog át, mint A tavasz tizenhét pillanata egésze. A Kockázat 1941 elején kezdődik, amikor a fiatal Stanisław Kolicki megszökik a német fogolytáborból, eljut a határ szovjet (lengyel) oldalára, s jelentkezik az elhárításnál a hírrel: a németek nemsokára megtámadják a Szovjetuniót. Az utolsó rész 1945 májusában, a háború lezárulta után játszódik, jórészt egy amerikai fogolytáborban, ahol Kloss kapitány, még mindig német inkognitóban, egy rejtőzködő háborús bűnös után kutat. Az egyes részekben Kloss megfordul több németek megszállta, meg nem nevezett lengyel városkában, az egyes epizódokban dolgozik Gdańskban, Krakkóban, Poznańban, Varsóban, Wrocławban, jár Arnswaldéban (Choszczno), Glogauban (Głogow), Kolbergben (Kolobrzeg, bár a filmen Tolbergnek hangzik), Szczecinben, keveredik kalandokba Berlinben, Isztambulban és a franciaországi  Saint-Gilles-ben is. Az egyes részeknek csak néhány visszatérő szereplője van (mint Grzegorz, az antikvárius, Kloss-Janek állandó kapcsolata, vagy Hermann Brunner SS-Sturmbannführer, Kloss legjelentősebb ellenfele, aki öt epizódban - 3., 8., 14., 15., 18. - is szerepel). 

A részek függetlenségének köszönhetően bármelyik Kockázat-epizódot meg lehet nézni és érteni önmagában, egyikhez sem szükséges valamely korábbi rész ismerete. Így Kloss kalandjai tulajdonképpen a végtelenségig bővíthetők volnának: ezt támasztja alá az is, hogy bár legnagyobb sajnálatomra a filmsorozat mindössze tizennyolc részes, a szerzők összesen harmincegy Kloss-küldetést találtak ki (ahogy arról később szó lesz). Ugyanakkor valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy míg Dold-Mihajlik és Szemjonov is folytatta kémhőseinek történetét a háború után is - mind Goldring-Honcsarenko, mind Stirlitz-Iszajev az elhárításnál marad, ahogyan ezt előbbi esetében az 1964-es Fekete lovagok (У чорних лицарів, magyarul: 1966), utóbbinál a már említett A tavasz megszépíti Berlint elbeszéli -, Kloss háború utáni sorsáról, tevékenységéről nem született regény vagy novella. Hacsak nem tekinti valaki folytatásnak a 2012-es film forgatókönyvét (amelyet nem az eredeti alkotók jegyeznek, mivel a film munkálatai hosszan elhúzódtak, s a Zbych néven dolgozó mindkét szerző elhunyt 2011-ben), a kapitányról nem tudni az után, hogy 1945 májusában leleplezte a titokzatos Wolf rajparancsnokot (valójában inkább SS-vezérőrnagyot vagy altábornagyot), s a lengyel hadsereg őrnagyaként távozott az amerikai fogolytáborból.

A Kockázat azonban nemcsak cselekményvezetésében tér el szovjet társától. Mint film is egészen másmilyen. Nem egyetlen rendező keze munkája, hanem kettőé: az epizódokat felváltva rendezte Janusz Morgenstern (1., 3., 6., 7., 8., 9., 10., 13., 16.) és Andrzej Konic (2., 4., 5., 11., 12., 14., 15., 17., 18.). A változatos, izgalmas, akciódús történetek gyorsabb tempójú, sok vágással, a helyszínek közti állandó váltással, párhuzamos montázsokkal, rövid, szuggesztív premier plánokkal élő technikát kívántak meg, s a főszereplő alakjára is egészen másként kellett koncentrálni, mint Stirlitzére. Míg A tavasz tizenhét pillanatában több történetszál fűződik össze - Iszajev ezredesé, Käthéé, az orosz rádiósnőé, Schlag lelkészé, Pleischner professzoré, továbbá a berni és a berlini diplomáciai és politikai machinációké -, addig a Kockázatnak nincsenek ilyen visszatérő, kiemelten fontos mellékszereplői, melléktémái. Így minden film alapvetően Klosst állítja a középpontba, aki a mintegy tizennyolc órás játékidő háromnegyedében a képernyőn tartózkodik. Mire a lelkes rajongó végignézi az összes epizódot, a lebilincselő és feszült hangulatú párbeszédes jeleneteknek köszönhetően már tényleg ismeri Hans Kloss (vagyis Stanisław Mikulski) arcának, játékának minden rezdülését, ugyanakkor sokat láthatja a kapitányt cselekvés, akció közben is: utóbbi jelenetek izgalmát sokszor a különleges fekete-fehér fényképezés adja, sok-sok éles árnyékkal és a lényeget kiemelő, koncentrált fénnyel.

A Kockázat zenéje pedig olyasmi, amiről külön kell írni: ha nem is tett szert olyan legendás hírnévre, mint Tariverdiev score-ja, keletkezése után fél évszázaddal is kiváló kalandfilmzenének tartható. Jerzy Matuszkiewicz a nevezetes főtémán kívül (amelynek szerepel a sorozatban optimista, lírai, feszültségkeltő és kórussal tetézett variánsa is) még számos, a szimfonikus filmzene, a szomorkás háborús dalok, a keleti (török) népzene, az elektronikus zene és a jazz elemeit és jellegzetességeit felhasználó, modern számot írt, amelyek bátran felvehetik a versenyt a korabeli James Bond-filmek John Barry jegyezte zenéjével. A Kockázatnak elengedhetetlen része a zenekíséret: nemcsak atmoszférát hoz létre, vagy lírai érzelmeket fejez ki, de folyamatosan kíséri a gyors vágású akciójeleneteket is, pompás feszültséget keltve.

A sorozat különlegesen szép helyszíneken, gondosan tervezett díszleteket és jelmezeket használva forgott. Ha egy valóban elkötelezett rajongó számon is tart néhány anakronisztikus apróságot, ezek főleg két dologból erednek: egyrészt, hogy - természetesen - a berlini, angliai és francia jeleneteket is Lengyelországban vették fel; másrészt, hogy az egyenruhák és rangjelzések esetében a fekete-fehér fényképezés miatt nem törekedtek, az epizódok kevert sorrendben való felvétele miatt pedig nem is tudtak törekedni az abszolút pontosságra (nem számítva arra, hogy később lelkes és mániákus nézők fognak majd screenshotokkal érvelve azon vitatkozni, miért nem viseli Kloss a Vaskeresztjét, vagy hogy miért hord Brunner fekete színű SS-egyenruhát). Ugyanakkor az egész sorozatról elmondható, hogy összetéveszthetetlen hangulata van, s ha a női szereplők megjelenése olykor tesz is kisebb engedményeket a kordivatnak, egy rendkívül egyedi, előzmények nélküli, s a történet fordulataihoz tökéletesen illő univerzum jön létre benne Kloss körül.

Összességében elmondható, hogy mintaszerűen hiteles, részletgazdag és kidolgozott a Kockázat világa; legyen szó akár egyenruhákról, fegyverekről, autókról, riksákról (!), korabeli propaganda-plakátokról, akár a szuggesztív hangulatú, változatos lakásbelsőkről fali-szőnyegekkel, intarziás szekré-nyekkel, bájos miniatúrákkal, kispolgárian giccses és egész értékes festményekkel, sok-sok fekete-fehérben is otthonosnak ható, mintás tapétával, szarvasagancs-trófeákkal a tiszti kaszinóban, tálkölteményekkel a vadászkastélyban, egzotikus táncosnőkkel az isztambuli mulatóban, Hitler-képekkel az irodákban. (A kedvencem talán a 17. epizód lakásbelsője, a festett virágos, egyforma ajtókkal.) A sorozat egyes részeit Gdańskban, Krakkóban, Varsóban és Wrocławban forgatták, továbbá rengeteg jelenet helyszínéül szolgált Łódź (Mikulski szülővárosa) és Olsztyn, ahol csodálatos helyszíneket sikerült találni. Érdekes módon a sorozatban feltűnő utcák és épületek keveset változtak: Łódźban például ma is megvan az az elhagyatott raktár, ahol Kloss Wojtekkel találkozott, Varsóban létezik az egykori Honoratka (a filmben Mocca) kávézó jellegzetes, keskeny ajtaja, amely mögött a Gestapo várta Annát, Olsztyn mellett pedig ugyanott fut a sín Łańska felé, ahol Kloss leugrott a mozgó vonatról.

Ami az egyes történeteket illeti: azok is elképesztően változatosak. Akad közöttük akciódús, lövöldözéses, rejtőzködéses, kissé szuperhősös (mint a 13. epizód) és csendben nyomozó, emberekkel és információkkal sakkozó, kivárós hangulatú rész is (mint a 2. epizód). Van széles körképet nyújtó, rengeteg szereplőt felsorakoztató, összetett játszmákat elbeszélő epizód (mint a 12.)., és néhány szereplőre koncentrálva hasonlóan bonyolult problémát feladó rész (mint a 9. epizód). Keverednek a cselekménybe bűnügyi (7.), háborús (16.) és egzotikus (4.) elemek is. Van, hogy a film semmi másra nem összpontosít, csak Kloss alakjára, dilemmáira és döntéseire (11.), máskor viszont a forgatókönyv nagy figyelmet fordít valamelyik mellékszereplő részletes jellemzésére, bemutatására is (pl. 10., 17.).

Számomra az elsőt követő három epizód olyan, mint valamiféle útkeresés. Kloss bemutatkozása után Az Excelsior szálloda azonnal a mély vízbe dobja a kémtörténetek kedvelőit, hiszen elképesztően bonyolult, sok szálon futó kémtevékenységbe pillanthatunk bele. Klosson kívül bármelyik szereplő gyanús lehet, ő pedig azért kockáztatja az életét, hogy felfedezze, ki lehet az áruló, s a hálózaton belül dolgozik-e. Épp ezért viszont az epizód cselekménye csak a végén összpontosít rá: ellenben nyomozása közben elképesztő mennyiségű információt kapunk a megfigyelendő öt (hat) emberről, amelyek közül - ahogyan az az epizód végén kiderül - a legtöbb hamis nyomnak bizonyul. Függetlenül attól, milyen ügyesen lavírozik a történetben Kloss veszély, lebukás, csábítás, megfigyelés, likvidálás és átállítás fogalmai között, ez a fajta forgatókönyv nem tud olyan kibontakozási lehetőséget adni a figurának, mint mondjuk a szuggesztíven veszedelmes, csavaros és pompás dialógusokkal teli Dupla Nelson.

A Rose kávéház ezzel szemben a nemzetközi kémkedés berkeibe vezet be, a semleges Törökországba, az ügynökök Paradicsomába utaztatva Klosst, aki csakis ebben az egy filmben visel dupla álcát, hiszen J-23-ként Klossnak adja ki magát, Kloss Abwehr-tisztként viszont civil birodalmi kereskedelmi megbízottnak (sőt, egy jelenet erejéig holland kereskedőnek...). Az epizód sokban a James Bond-filmekre emlékeztet, ám jelentős, mondhatni, kifejezetten anti-Bond eltérésekkel. Ilyen például, hogy Kloss a kártyaasztalnál nem nyer, hanem zseniálisan veszít, hogy ne tudják megvesztegetni; megküzd az ellenfelével a film végén, de nem egyedül győzi le; továbbá nyugodtan lefekhetne a női főszereplővel, de bármilyen ellenállhatatlan bájjal fogadja is a gátlások nélküli hölgy közeledését, végül majdnem kihagyja a lehetőséget. Ráadásul van egy igazi, Bond-filmbe illő párharc-jelenete a titokzatos főgonosz egzotikus végrehajtójával, a néma és késdobáló őstehetség Arammal, akit természetesen legyőz: ám rögtön ezután biztonságba is helyezi, mivel rájön, megbízója nem is az, akinek hitte. Bármennyire is anti-Bond azonban ez a rész, valahogy mégsem eléggé Kloss kapitányos. Épp ezért jó, hogy a további részek inkább a Szigorúan titkos receptjét követik: kémfeladatot adnak a hősnek, amellyel használni tud a központnak és a szövetségeseknek, viszonylag kevés szereplővel dolgoznak és bonyolult párbeszédekkel alkotják meg a cselekményt, amely tökéletesen lezárul, s végig Klossra koncentrál.

Összefoglalva: nagyon jók a Kockázat epizódjai. Különös belegondolni, hogy miután a sorozat ilyen jól sikerült, s ilyen óriási siker lett, a készítők mégsem gondoltak a folytatására. Ma Kloss egészen biztosan még több évadon át visszatérne, esetleg olyan sok epizódban, hogy  a forgatókönyvek szerzői már lassan ki is fogynának az ötletekből... Nem mondom, hogy ez jó volna (hiszen napjaink számos sorozata jut el addig, hogy értékes karaktereket kompromittál vagy pazarol el az egyes évadokat illető, át nem gondolt, zseniálisnak hitt, de valójában hibás döntésekkel), mégis, szívesen elfogadnék mégegyszer ennyi Kloss-történetet is. Az embernek őszinte hiányérzete támad: hiszen olyan jó volna tudni például, mit csinált Kloss az 1. rész, második beépülésének sikere és a 2. rész, az Excelsior szálloda esete között. Hiszen a két epizód között láthatólag hosszabb idő telik el, amit Kloss egyértelműen a kémgyakorlat tökéletes megszerzésével és a németek bizalmának megnyerésével töltött.

Ahogyan már volt róla szó, Kloss először a televíziós színházban született meg: az ottani tizennégy epizód közül pedig mindössze ötöt dolgoztak át tévéfilmmé is. Véleményem szerint még legalább négy vagy öt sztori feltétlenül átemelhető-átírható lett volna az élő televíziós játékok formátumából sorozatepizóddá, köztük olyan kerek és izgalmas történetek, mint a novellaformában magyarul is elolvasható A dominójátszma, A londoni futár és az Egy éjszaka a kórházban. Az alkotók szándékáról elárul valamit az is, hogy a 18. rész forgatókönyvében Brunner eredetileg nem két, de három győzelmet is felrótt volna Klossnak, mielőtt megpróbálja megölni: Edyta (14.) és Tolberg (15.) esete mellett megemlítette volna berlini találkozásukat is. Ennek alapján biztosra vehető, hogy még a sorozat forgatása idején is terveztek az alkotók egy háború végi, berlini kalandot Klossnak: a televíziós játékok között több ilyen is volt, Brunner pedig épp a 9.-ben, a legizgalmasabban szerepelt. Meglepő, hogy miután végül csak tizennyolc, tehát háromszor hat epizódot gyártottak, s bemutatták a tévésorozatot, a hihetetlen népszerűség ellenére sem folytatták tovább a hős kalandjait, legalább még egy hatos szériával, afféle a lyukakat betöltögető módon. Mindenesetre: marad a nagyon megbecsülendő tizennyolc rész, amelyek mindegyike egy-egy az információért, az ellenséggel, hazafiságból, s alapvetően intelligenciával vívott, mesteri küzdelmet ábrázol.

Kloss e harcai időnként csak a szavak, a beszélgetések és az elhallgatások szintjén zajlanak, máskor azonban fizikailag is meg kell harcolnia az árulókkal, zsarolókkal, ellenséges ügynökökkel. Utóbbi szituációk érdekessége, hogy ráadásul mindig inkognitóban kell kikeverednie belőlük, vagyis nem elég, hogy az életét kockáztatva cselekszik vagy verekszik, tetteire utólag még magyarázatot is kell adnia Klossként, a kiváló Abwehr-tisztként. Egyébként is számos alkalommal jelennek meg a történetekben a beépült kémet fenyegető veszélyek: a váratlan találkozás egy régi baráttal, a J-23-ast ismerő ügynök lebukása, a provokáció, vagy a megküzdés a háttérszervezet (a központ) bizalmatlanságával. Több nagyszerű jelenet dolgoz fel olyan helyzetet, amikor Kloss nem lehet biztos abban, nem leplezték-e le, s beszélgetőtársa utalásai nem a letartóztatását készítik-e elő: ha ilyenkor ügyetlenül játszana, vagy bedobná a lapjait, önmagát buktatná le. Mivel azonban vakmerőn cseveg, s nem árul el félelmet, végül mindig megnyeri a játszmát. (A kedvencem ezek közül Brunner, Kloss és a Gestapo-ügynök beszélgetése a 14. részben.)

Ugyanakkor a sorozat készítői arra is figyelmet fordítottak, hogy bemutas-sanak valamit a konkrét kémtevékenységből, ellen-tétben számos kémfilmmel, amelyekből úgy tűnhet, a beépített ügynökök legfőbb feladata mindössze annyi volt, hogy ne lepleződjenek le... Kloss ehelyett változatosabbnál válto-zatosabb módokon juttat el üzeneteket (pad alá ragasztja, használt cigarettaként dobja le, postaládának használt tárgyak mögé rejti őket). Sokféle találkozóhelyre járkál üres lakásoktól, gyártelepek szerszámos kamráitól az antikvárius- és órásbolton át az erdészházig vagy a kinetoszkóp-előadásig. Pepecsel mikrofilmekkel, rejtjelezett üzenetekkel, cédulát rejtő órákkal, preparált rúzstokokkal és mikrofilmet tartalmazó cigarettásdobozokkal, foglalkozik kódsorokkal, jelszavakkal, jelhangokkal, és több dossziényi irattal. Továbbá sok helyen és sokféle módon bíz rádióüzeneteket az éterre. Mindez nyilván mesés és kalandos, de valamennyire mégis beavat a korabeli kémkedés titkaiba..

Ahogy az is hitelesnek tűnik a maga fiktív módján, mennyire fontos, hogy Klosst az ellenfelei annak lássák, ami az álcája: a szinte stréber módon szorgalmas, de jó ösztönű, tehetséges és kreatív, fiatal Abwehr-tisztnek. Ellentétben Sean Connery-Bonddal, akinek az első öt filmben az ellenfelek rendszerint szinte azonnal felfejtik a Universal Exportos álcáját, s a rejtőzködésből és konspirációból mindig nyílt színvallás és üldözés lesz, a kapitány állandóan szerepet játszik: még összeesküvő társainak is Kloss ő, Hans Kloss, nem pedig Kolicki őrnagy. Lebukására is csak egyszer kerül sor, nem óvatlansága miatt, hanem a véletlen összjátékának köszönhetően, de ellenfele, Brunner ekkor már nem tudja kihasználni a helyzetet, amelyet végül így is Kloss ural.

Mivel Klossnak meg kell őriznie az inkognitóját, ez azzal is együtt jár, hogy háborús kémfilmhez mérten meglepően kevés olyan jelenet van a sorozatban, amelyekben a kapitány erőszakot alkalmaz. A tizennyolc részben mindössze tizenegy embert gyilkol meg saját kezűleg, amikor már elkerülhetetlen a végső eszközökhöz nyúlni: közülük egy pénzéhes zsaroló, heten tömeggyilkos SS-tisztek és -katonák, egy Gestapo-ügynök, egy sokszoros áruló, akinek egyébként megkegyelmezne, de az Klosst magát is megpróbálja megölni, egy pedig bérgyilkos bandita. Minden gyilkossággal ráadásul mindig másokat véd meg, másokért áll bosszút: vagyis sohasem pusztán önvédelem, önféltés diktálja a cselekedeteit. Mindig gondolkodik, még akkor is, ha gyilkol: így érdekes módon egyfajta erőszakmentes kalandhőssé tud válni, aki előbb kérdez, azután gondolkodik, s ha nem szükséges, még ezután sem lő, hiszen célja az adott helyzet megoldása, nem pedig, hogy mindent erőszakkal zárjon le.

Az álcák csapdája még három részben jelenik meg, mégpedig igen érdekesen: ezekben Kloss különféle okok miatt barátok között sem árulhatja el, hogy lengyel felderítő, így a saját élete kerül veszélybe. A hetedik és a nyolcadik részben teljesen eltérő körülmények között kerül a partizánok kezére, a 17. részben pedig, mint bujkáló Abwehr-tisztet, kis híján kivégzik a visszavonuló lengyelek. Bár az epizódok tartalma természetesen csak fikció, amelyben a jó fog győzedelmeskedni, ezek a "nem leplezhetem le magam"-jelenetek nagyon izgalmasak, jól kigondoltak és erősek. Stirlitzcel ellentétben, akinek a valós megfelelőjéről gyakran leírják, kizárt, hogy létezhetett volna, hiszen senki sem juthatott ennyire magasra az RSHA berkeiben lebukás nélkül (Stirlitz Standartenführer, ezredes, vagyis mindössze két rendfokozattal áll a hierarchiában a Birodalmi Biztonsági Főhivatal IV. Amtjának, a Gestaponak a vezetője, Müller Gruppenführer alatt), Kloss Abwehr-főhadnagyként, illetve (1945-től) századosként (kapitányként) viszonylag kis hal, még ha befolyásos is. Így a legteljesebb mértékig hihető, ahogyan feltűnik a birodalomban itt és ott, mindig egy-egy célzott feladattal, feletteseire jó benyomást téve, ráadásul közben buzgón barátkozva Brunner SS-Sturmbannführerrel a rivális hírszerző szervezettől.

Összefoglalva elmondható, hogy a Kockázat jó tempójú, érdekes világú, izgalmas történetű televíziós sorozat ma is, készítése után fél évszázaddal. Nemcsak nosztalgiából érdemes megtekinteni, hanem a főszereplő Stanisław Mikulski,  a magát mindössze öt epizódban való részvétellel Kloss emblematikus ellenségévé kinövő Emil Karewicz (Brunner), vagy az olyan kiváló színészek alakításáért is, mint Władysław Hańcza (Wąsowski), Beata Tyszkiewicz (Christin Kield), Wiesława Mazurkiewicz (Hanna Bösel), illetve a sorozat felét is rendező Andrzej Konic (Georg). Igazi, legendás televíziós alkotás, amely bizonyos szempontból semmit sem avult, s ma is várja nézőit.

Itt ér véget a Kloss kapitányról írt harmadik posztom.  Olvasd el az első előzményét és a  második folytatását, s tarts velem a negyedik részben is, amelyben a könyvek, tévéjátékok és képregények Kloss kapitányáról lesz szó!

Linkek
Kockázat - Kloss kapitány kalandjai - 1. rész: Az alapötlet és változatai
Kockázat - Kloss kapitány kalandjai - 2. rész: Kloss kapitány, avagy a tökéletes kém
Kockázat - Kloss kapitány kalandjai - 4. rész: A könyvek, tévéjátékok és képregények Kloss kapitánya
Kloss kapitány összes kalandja - Mutatók
Kloss kapitány - Szubjektív listák

Képek jegyzéke 
Kloss kapitány (Stanisław Mikulski) lengyel egyenruhában, korabeli képeslapon, amely egyúttal hanglemezként is szolgált és a Był taki czas-t játszotta le; Bitskey Tibor korabeli színészfotón; Stanisław Mikulski korabeli színészfotón; Kőszegi Ákos portréja; Stirlitz (Vjacseszlav Tyihonov) A tavasz tizenhét pillanata emblematikus és lírai zárójelenetében, amint megpihen a természetben, mielőtt "visszatér Berlinbe: megy, hogy folytassa munkáját"; Kloss leugrik a robogó vonatról a 8. részben: a kép nem a filmbe bekerült ugráskor készült, akkor ugyanis Kloss a fején hordja a sapkáját (forrás): mindez tanúskodik róla, hogy Stanisław Mikulski legalább két (de inkább jóval több) alkalommal leugrott a mozgó vonatról a felvétel kedvéért...; Kloss és Brunner (Emil Karewicz) a 15. részben; szuggesztív Kloss-közeli a 10. részben; Kloss Pfister tábornok mellett (Stanisław Jasiukiewicz) a 16. részben; Kloss és Simone (Teresa Kamińska) a 16. részben; Kloss és Inga (Barbara Brylska) a 17. részben; Kloss Lohséval (Gustaw Lutkiewicz) és Wąsowski gróffal (Władysław Hańcza) a 6. részben; Kloss és Ingrid (Lucyna Winnicka) a 2. részben; Kloss és isztambuli kapcsolata, a Café Rose táncosnője (Jolanta Wołłejko) a 4. részben: ez az egyetlen kifejezetten James Bondos epizód; Kloss Anna-Maria Elkennel (Barbara Horawianka) a 7. tévészínházi epizódban: ebből lett a sorozat 17. része, amelyben a színésznő is megtartotta a szerepét; Kloss és Ewa (Elżbieta Kępińska) a 11. élő közvetítésű tévéjátékban: ebből a pompás történetből feltétlenül születhetett volna sorozatepizód is; Kloss Hanna Bösellel (Wiesława Mazurkiewicz) a 7. részben; Kloss Grzegorzzsal (Bronisław Pawlik) az 5. részben; Kloss Hanna Bösellel a 7. részben, amikor el kell fogatnia magát a partizánokkal, hogy megakadályozzon egy árulást; Kloss megöl egy SS-katonát a 16. részben; Klosst kishíján agyonlövik a 17. részben; Kloss és Brunner a 8. részben; Kloss és Irmina Kobus (Barbara Drapińska) a 8. részben.
0 Responses