E bejegyzéssel folytatom a tavaly megkezdett sorozatot, amelyben olyan detektívregény-szerzőkről írok, akik valaha hihetetlenül népszerűek voltak, ma viszont szinte nem is hallani róluk. Korábban S. S. Van Dine-t és detektívjét, Philo Vance-t, majd pedig az amerikai írónő, Mignon G. Eberhart munkásságát mutattam be azoknak, akik még nem találkoztak krimijeikkel. Nemrég a szinte teljesen elfeledett Alice Campbell szerepelt itt. Ma ismét egy hölgy kerül sorra, Mary Roberts Rinehart, akit épp Eberhart és más klasszikus krimiszerzők elődeként szokás tisztelni. Az ő magyarul kiadott műveire is igaz, hogy ma már csak öreg antikváriumok mélyén találhatók meg, sokszor rommá olvasott, háború előtti kiadásban. Pedig e regények nemcsak a krimitörténet részei, de izgalmas, kalandos, jó könyvek is, amelyeket méltatlanul fedett be a felejtés pora.

Mary Roberts Rinehart hosszú életet élt: 1876-ban született Alleghenyben, az azóta Pittsburgh-gel összenőtt kisvárosban és 1958-ban halt meg New Yorkban. Egész gyerekkora állandó nélkülözések közt telt: édesapja, aki tehetséges, de elvetélt feltalálóként varrógépeket hozott forgalomba, ám újításait többnyire nem sikerült elfogadtatnia, alig tudta eltartani népes családját, s végül öngyilkos lett. Mary Roberts, aki kislánykorától imádott klasszikusokat olvasni és iskolásként gyakran publikált a helyi újságban, végül ápolónőnek tanult: 1896-ban kapta meg a diplomáját, ám nem sokáig dolgozott nővérként a kórházban, amelyet találóan "a világ minden tragédiája egy fedél alatt"-nak nevezett. Még ebben az évben házasságot kötött Stanley Marshall Rineharttal, aki - ahogy az az ápolónő-regényekben lenni szokott - orvos volt. A párnak az évek során négy gyermeke született, ám a századfordulóra igencsak felemésztették megtakarításaikat. A feleség újra írni kezdett, Mary R. Rinehart, majd Mary Roberts Rinehart néven. Valamennyi korai elbeszélése és első regénye folyóiratokban jelent meg, s viszonylag kis sikert aratott. Amikor azonban megírta második regényét, A csigalépcsőt (The Circular Staircase), amelyet 1908-ban könyvalakban is kiadtak, s amely több mint egymillió példányban kelt el, Rinehart egycsapásra híres lett. Kijött korábbi regényének könyvváltozata, több színdarabja beköltözött a Broadwayre, a Saturday Evening Post pedig közölni kezdte humoros sorozatát, amelynek főszereplője, Trish (Letitia) Carberry kalandjai végül hat kötetet töltöttek meg, s hihetetlenül népszerűvé váltak az amerikai középosztály körében. Az első világháború idején Rinehart már olyan híres volt, hogy az első amerikai haditudósítónőként küldték Angliába, ahonnan átkelt Belgiumba is, hogy ellátogasson a kórházakba és találkozzon a belga királlyal, majd interjúkat készített Winston Churchill-lel és az angol Mária királynéval. A későbbiekben ugyanilyen izgalmas beszélgetéseket jegyzett le Amerikában a rezervátumban élő feketeláb-indiántörzs leszármazottaival is. Eközben összesen harmincnál több (néha románccal kevert) krimit, több száz detektívnovellát, önéletrajzokat, újságcikkeket, s jó néhány további színdarabot is írt. A húszas évektől Washingtonban, majd 1935-től New Yorkban élt, fiaival vezette a családi kiadót, és írt, írt, írt. Amikor 82 évesen, rákban meghalt, egyike volt Amerika legnépszerűbb szerzőinek. Halála után jóval egy irodalmi díjat is elneveztek róla.

Munkássága egyedülálló a krimitörténetben. Nem lehet elégszer leírni, hogy mindenben a napjainkban is olvasott klasszikus krimiszerzők előfutára volt. Ugyanúgy nevezik amerikai Agatha Christie-nek, mint "tanítványát", Mignon G. Eberhartot. Már második regénye, A csigalépcső is számos krimiszerző számára szolgált mintául, hogyan írjanak olyan kiváló, rejtélyes, logikai feladványra épülő történetet, amelynek az elbeszélője (sokszor egy kiváló megfigyelőképességű, érzelmekkel és józan ésszel megáldott nő) visszatekintve meséli el a rejtélyt, amelyet átélt, ám a titkokat és részleteket csak lassanként, ügyesen adagolva osztja meg az olvasókkal. Magyarul kiadott regényei közül talán a legsikerültebb és legklasszikusabb Az öt ház rejtélye. Zárt környezetben, arisztokratikusan elzárkózó családok között történik a rejtélyes és brutális gyilkosság, melyet újabb követ. Az öt ház a múltban élő tulajdonosai először izgalommal, élvezettel és felháborodással veszik tudomásul, hogy végre velük is történt valami, ahogy azonban a veszély egyre fenyegetőbbé válik, kiderül, itt mindenkinek van félni- és rejtegetnivalója. A narrátor az öt ház fiataljainak egyike, a látszólag örökre önző édesanyjához láncolt felnőtt lány, aki hirtelen rájön, a gyilkosság talán az ő szabadulását is jelenti - legalább is azt, hogy felelős, önálló emberként működhet közre a nyomozásban, s megpróbálhatja megvédeni a neki fontosakat. Aki szereti az Agatha Christie-féle, viszonylag zárt közösségben játszódó regényeket, ezt a - Christie-énél kissé melodrámaibb szövegű, de nem kevésbé lebilincselő - regényt is élvezni fogja.

Rinehart számos regénye dolgozik hasonló narrátor-nyomozó-főszereplővel, s a szuggesztív belső monológ eszközével. Az új típusú hősnő független, mert dolgozó nő, vagy épp a család már nem egészen fiatal, hajadon feje, s logikája és női intuíciója mellett kemény, kitartó, modern nőként veszi fel a harcot a gonoszsággal és - a gyilkossággal. Ilyen A csigalépcső középkorú Rackie nénije - Rachel, aki azt hitte, hogy csak felnövő unokahúgáért és -öccséért él, de amikor a titokzatos, csigalépcsős házban gyilkosság történik, rájön, van saját személyisége, jó adag bátorsága, s közbe kell lépnie. Ilyen A titokzatos végrendelet tiszteletreméltó Miss Bellje, aki rögtön a regény első lapján leszögezi: "egyedül élek. Nincs közelebbi családom. Titkárnőt tartok, aki rendszerint fiatal teremtés." Nem csoda, hogy egyedül ő lesz elég józan és vakmerő, hogy a rejtélyes eltűnések és gyilkosságok tettesének nyomába eredjen Harrison felügyelőnek segédkezve, s egyúttal megpróbálja környezete igazán fiatal tagjainak gubancos ügyeit is rendbe tenni. Ilyen A bőregér idős, rátarti, de éles eszű nyomozókisasszonya, Miss Cornelia van Gorder is, "nyakas aggszűz, utolsó viselője ennek a névnek, amely már akkor tisztelt és híres volt, amikor New York még rongyos és faházakból összetákolt Új-Amszterdam volt" - igaz, e regényben rendhagyó módon nem ő a a narrátor, talán mert Rinehart ezt a könyvet társszerzővel írta, így Edgar Wallace-ian, öncélúan kalandosabb is lett a szokásos, hangulatokat, pillanatokat, érzéseket lefestő, lélektani érdekességű köteteinél. (Egyébként e regény Rinehart sikeres színdarabjából íródott, nyilván ezért is mások az eszközei.) Végül szintén magányos, független, s kissé boldogtalan a narrátor-főhősnője A véletlen közbeszólnak is, csakhogy ő még elég fiatal ahhoz, hogy miközben megpróbálja tisztázni imádott bátyját elvált első felesége meggyilkolásának vádja alól, még mindig reménykedjen abban, hogy egyszer megtalálja a saját társát. A helyzet azonban ennél bonyolultabb.

Rinehart mindig a kalandos, klasszikus, jól formált cselekményt tartotta szem előtt. Kedvelte a családi bűntényeket, a bezárt szobák rejtélyeit, a titkokat, hazugságokat. Nemcsak körmönfont, olvasás közben nehezen kitalálható feladványokat írt, nemcsak bonyolult, meglepő, fordulatos krimitörténeteket talált ki gyilkosságokkal, eltűnésekkel, ékszerrablással, ál-öngyilkossággal. Egy-egy izgalmas, új regényvilág megfestésében is jeleskedett. A véletlen közbeszól vidéki elhagyatottsága, A csigalépcső és A bőregér kísértetházai, A titokzatos végrendelet érthetetlen, titkolózó kastélybeli közössége mind lenyűgöző szuggesztivitással jelenik meg az olvasó előtt Rinehart erős hangulatábrázoló készségének köszönhetően, ami regényeinek igazi erőssége. Ám van egy másik világ is, amit remekül ábrázol: a lecsúszott úri környezetet, a bérlakások világát, amely A bujdosóban és a Két emelettel feljebb-ben jelenik meg. A legérzékletesebben bemutatott hősök itt is nők: társadalmi színvonaluk romjaiba kétségbeesve kapaszkodó, lányukat férjhez adni akaró keselyű-mamák, megélhetésüket munkával biztosító, ám ezért mélyen lenézett és önmagukat is lenéző fiatal lányok, kétségbeesett, a legkevésbé sem vampos kalandornők, akik csak egy jó házasság kikötőjébe akarnak behajózni, tanulni vágyó fiatal lányok, akiket mindenáron férjhez akarnak kényszeríteni, mert az a biztos - idejétmúltnak tűnő társadalmi szereplők, akik azonban kiválóan jellemzik azt a meghasonlott középosztályt, amelynek Rinehart regényei a kedvencei lettek. Ebből a világból érkezik Miss Pinkerton is, Rinehart ápolónő-nyomozója, aki szemlélője lesz a gazdagok, a híresek világának, de azt mindig objektív, kételkedő, realista módon fogadja és írja le. Szerepeltetésével Rinehart egyébként egy újabb hagyományt teremtett: a korszak női nyomozói gyakran lesznek ápolónők a következő évtizedekben.

Rineharttal kapcsolatban további három érdekességet szoktak feljegyezni. Az első, hogy tőle származik a szállóigévé vált "a komornyik a tettes" kifejezés, amelyet annyi későbbi krimiszerző tett nevetségessé kifigurázva a merev, túlklasszikus angolszász krimi közhelyeit. Ez biztosan nem igaz, mivel a sor egyetlen Rinehart-regényben sem szerepel, igaz, inasok és komornyikok valóban gyanúsak regényeiben, akárcsak hölgyek és bankigazgatók. A második, hogy A bőregér (angolul The Bat) szuperbűnözője adta az ötletet Bob Kane-nek, amikor kitalálta Batmant. Ezt lehetetlen cáfolni, hisz állítólag maga Kane mondta, mégis elég különös, hogy egy úri gyilkos, aki pusztán attól Bőregér, hogy éjszaka végzi gonosz munkáját, épp a denevérjelmezbe öltöző igazságosztó figuráját ihlette volna. A harmadik, hogy 1947-ben Rinehart maga is egy kriminális eset középpontjába került, viszont elképesztő, de igaz. Filippínó inasa, aki már negyed százada szolgált a családnál, váratlanul rátámadt az írónőre annak Bar Harborban, Maine államban található nyaralójában, először rálőtt, majd késsel próbálta meggyilkolni őt, ám szerencsére nem járt sikerrel. Tettének oka (őrültség?) homályban maradt, mivel elfogása után öngyilkos lett. A 71 éves Rinehart azonban tökéletesen helyrejött a támadás után, további 11 évet élt és még négy teljes detektívregényt publikált.

Magyarul tudtommal csak tíz regénye jelent meg: a hazai könyvkiadás ugyanis igen megkésve fedezte fel, s meglehetősen összevissza válogatott életművéből a két háború között. A regények listáját itt találhatod. Ha valakinek sikerül egy könyvét megszerezni, ajánlom, bátran döntsön mellette: Rinehartot ma is érdemes olvasni.

Linkek:
Elfelejtett detektívregények 1. - S. S. Van Dine
Elfelejtett detektívregények 2. - Mignon G. Eberhart  
Elfelejtett detektívregények 3. - Alice Campbell
Elfelejtett detektívregények 5. - Charles Baldwin
Elfelejtett detektívregények 6. - Philip MacDonald
Elfelejtett detektívregények 7. - Milton M. Propper
Elfelejtett detektívregények 8. - Öt régi jó könyv

A könyvkiadás folyamatosan új és új neveket hoz elénk. Így van ez a klasszikus értelemben vett szépirodalomban ugyanúgy, mint más műfajokban, például a történelmi regényben vagy a krimiben. Éppen ezért azonban sokszor kiszámíthatatlanul, egy-egy szerencsés vagy szerencsétlen kiadói döntéstől függően terelődik rá egy szerzőre a figyelem vagy terelődik el róla. Jó példa erre az Agave idei vállalkozása: amikor úgy döntöttek, hogy Steven Saylor nagysikerű Gordianus-sorozatának olvasóit egy másik Róma-világba csábítják át, s megjelentetik M. C. Scott A római kém című kötetét, nagyon helyesen figyelmen kívül hagyták, hogy Manda Scott Boudicája egyszer már sikertelen volt az Alexandránál. Most - talán - egy másik kiadó, egy másik olvasóközönségre alapozva, koncentráltabb reklámmal végre megismertet a magyar olvasókkal egy kiváló írót, akit korábban számos véletlen együtthatónak köszönhetően nem sikerült. Ellenpéldának tekinthető a hazai krimikedvelők meg(nem)ismerkedése Janet Evanovich Stephanie Plum-sorozatával. A hölgy kalandjait adta már ki a Magvető (az akkor már haldokló hattyút játszó Albatrosz sorozatban), a Beholder, majd az Ulpius is, utóbbi szingli fejvadászként, háromféle, egyként komolyan vehetetlen borítóval, közben negyedévente olcsókönyv-státuszba utalva, majd végre "normális" címeken. S ha Stephanie Plum végre népszerűvé válik nálunk, akkor azt inkább köszönheti majd az idei filmnek és Katherine Heiglnek, mint a húszéves kiadástörténeti szenvedésnek. Pedig igazán jópofa ez a sorozat!

Mivel ma már M. C. Beaton Agatha Raisinje, A tetovált lány meg a kifogyhatatlanul áradó skandináv krimik járják (csak Agatha Christie örök), olyan szerzőkről is elterelődött a figyelem, akik külföldön ma is sikeresek, ám nálunk a rendszerváltás hajnala óta nem jelent meg kötetük. Kettejükről írnék ma: Paula Goslingról és Evelyn Anthonyról, akik mindketten írónők. Ha szívesen jársz antikváriumba, előbb-utóbb biztosan találkozol valamelyik kötetükkel.

Paula Gosling: műveltség és megszállottság

Gosling 1939-ben született Amerikában, de Angliában vált elismert krimiszerzővé. 18 könyvet írt. Az első, A párviadal azonnal elnyerte a John Creasey-díjat, 1986-ban és 1995-ben pedig filmet forgattak belőle. (Egyik sem hű különösebben a regényhez, ám az előbbi igen emlékezetes, hiszen a legendás Kobráról van szó Sylvester Stallone és Brigitte Nielsen főszereplésével.) A halál angolt tanulért, amelyben színre lépett egyik visszatérő hőse, a cinikus nyomozó, Jack Stryker, 1985-ben elnyerte a krimiszerzők 1955 óta kiadott Arany Tőr díját (ezt olyanok kapták meg, mint Sara Paretsky, Ross Macdonald vagy John Le Carré). Később az angol Krimiszerzők Szövetsége elnöke lett. Ma már nem publikál: magyarul négy regénye jelent meg. Valamennyi izgalmas műveltséganyaggal kápráztat el (a dzsessz-zenétől a spanyol festészeten át az angol krimitörténetig), s valamennyinek van egy megszállott főhőse...

Paula Gosling könyveiben engem a szokatlan szemszög ragad meg leginkább. Már az első könyvben, A párviadalban is, ami nagyon izgalmas, bonyolult, meglepő és fordulatos akciókrimi, nagyon erősen érvényesül a női nézőpont. Ez azonban nem valamiféle giccses szerelmes-regény-beütést jelent. Sokkal inkább azt, hogy olyan részletek, amelyek esetleg hasonlítanak más könyvek egyes epizódjaira (ez a krimiműfaj művelőinél elkerülhetetlen: lásd nyomozás, üldözés) egy aprólékos, érdekes, szokatlan nézőpontból vannak ábrázolva. A veszélybe került Clare Randell például, akire egy bérgyilkos leselkedik, és aki rákényszerül, hogy együtt töltse az életét Malchekkel, a Vietnamot megjárt mesterlövész testőrrel, kezdetben a legkevésbé sem azzal foglalkozik, hogy beleszeressen a védelmezőjébe (ahogy romantikus női regényekben tenné), de nem is kezd el Malchekkel egyenrangú, a maga védelmét szinte férfiként megtanuló társként viselkedni (ahogy egy férfiszerző kötetében várható lenne). Ehelyett fel van háborodva, hogy jól működő életébe (sikeres reklámszakember és épp eldöntötte, hogy nem költözik össze az udvarlójával) zavaros dolgok nyomultak be. Amikor felrobbantják a lakását, úgy érzi, minden odaveszett, amit békés, "előző" életében megteremtett maga köré. Ez segít azonban neki, hogy megváltozzon: hogy végiggondolja, tényleg csak annyira volt-e képes, mint korábbi "sikeréletében".

A kedvenc könyvem az írónőtől a Búbánat-blues, amely egy zenész története, akinek meggyilkolták az egykori szeretőjét. Az előbbi mondat azonban tulajdonképpen semmit sem mond, mivel nincs benne Cosatellinek, ennek a nagyon is mindennapi, mégis ideális, walesi-olasz származású, jó humorú, intelligens, tehetséges, önmagát mégis haknizenéléssel elpazarló főszereplőnek az a kiváló jellemzése, amitől a regény kellemes, humoros és jelentős olvasmányként kezd el működni, amit szívesen veszünk kézbe újra meg újra. Nem beszélve olyan pillanatokról, amikor például a főszereplőnőről kiderül, hogy zenehallgatás közben ficánkol: az egész teste vibrál a zene szeretett ritmusára és hangulatára. Ez leírva erotikusan hangzik, valójában azonban talán te is csinálod... Tipikus női megfigyelés. A vörös Maja, amely egy különös képrablás története és A halál angolt tanul, amely egy egyetem angol irodalom tanszékén játszódik, kiválóan jellemzett, meglepően élő figurák között, hasonlóan egyedi, egyéni könyv. Megéri elolvasni.

Kötetek:
A Running Duck (Fair Game), 1974 - A párviadal (Kobra), Béta, Bp., 1990
Loser's Blues (Solo Blues),1980 - Búbánat-blues, Magvető-Albatrosz, Bp., 1985, Magyar Könyvklub-Saxum, A krimi klasszikusai, Bp., 1998
The Woman in Red, 1983 - A vörös Maja, Magvető-Albatrosz, Bp., 1987
Monkey Puzzle, 1985 - A halál angolt tanul, Rege, Bp., 1991 (A borítón az írónő nevét elírták, Gosslingnak.)

Evelyn Anthony: történelmi és családi kötelékek

Evelyn Ward-Thomas angol írónő 1928-ban született. Álnevét úgy választotta, hogy hála az Evelyn név kétneműségének, férfi írónak gondolhassák: az ezt a hatást erősítő Anthony vezetéknév Szent Antal emlékét őrzi. Több mint 40 regényt írt, ezek nagy része történelmi elbeszélés (pl. Viktória királynőről, I. Erzsébetről, Boleyn Annáról, az orosz cárokról), históriai kémtörténet (pl. Napoleon korából), thriller és kémregény. A The Tamarind Seed című kötetéből 1971-ben Blake Edwards forgatott filmet felesége, Julie Andrews főszereplésével. Az írónő utolsó regénye 2005-ben jelent meg. Magyarul három kötete olvasható: furcsamód egymás utáni három mű az 1970-es évek elejéről. Valamennyi olyan, a jelenben játszódó történet, amely rég elfeledettnek hitt családi kötelékeket és történelmi titkokat elevenít fel.

Evelyn Anthonyról sokáig azt hittem, hogy író. Hozzá voltam szokva, hogy jó háborús (vonatkozású) történeteket férfiak írnak. Először A Poellenberg-örökséggel találkoztam, amiben minden megvan, ami egy kiváló krimihez kell. Cinikus, kiégett, humorérzékkel megáldott, megvesztegethetetlen és mégsem közhelyes magánnyomozó, okos, eleven eszű, sikeres, de boldogtalan főhősnő, aki számára a történet nyomozás a múltja után, a távolból pedig a II. világháború árnya: németek, franciák, zsidók, emberek, kincsek, vagyonok és becsület történetei. A magányos, német származású főszereplőnő hírt kap halottnak hitt édesapjáról, aki német katonatiszt volt. Édesanyja, aki már boldog házasságban él egy angollal, hallani sem akar a múlt feltámadásáról. Eközben egy erős akaratú arisztokrata asszony, mit sem törődve fiaival, nyomozást indít egy felbecsülhetetlen családi kincs, a Poellenberg-sótartó után. A nyomozó akár ölhet is, hogy megkaparintsa. Vajon a kapzsiság vagy az igazság fog győzedelmeskedni? És mi lesz a régi bűnök hosszú árnyékával?

Szintén háborús történet az Idegen a kapuk előtt. Háborús bűnös tárgyalására készülődnek napjainkban. Ügyvédje megzsarol egy amerikai származású hölgyet, egy francia arisztokrata feleségét, az ellenállás hősét: ha nem tanúskodik védence mellett, olyan titkokról lebbenti fel a fátylat, amelyek tönkreteszik a nőt és családját. Mi is történt a francia kisvárosban a háború idején? Ki volt az áruló, ki a hős, ki az áldozat? Mi történt a falu gyerekeivel? És ki volt az idegen, az ejtőernyővel érkező, könyörtelen brit? Miért dolgozott és milyen eredménnyel járt? A regény egy szerelem, egy család és a néma kollaboráns szerepébe kényszerített, de az embertelenség ellen fellázadó francia vidék története is. A meglepő befejezés lezárja a történetet, de számos, napjainkban is érvényes kérdést vet fel - miközben izgalmas, szórakoztató regény marad.

A Végzet eltér ettől a témakörtől. Fő tárgya a kábítószer-csempészés - ez a hetvenes években még viszonylag újnak számított, így érdekes választás a középkorú, sikeres írónőtől. A szép és okos főhősnő könyörtelen elszánással utazik a napfényes, arisztokratikus Toscanába. Miután öccse belehalt a kábítószer-fogyasztásba, s úgy tűnik, halálát nem önkéntes, véletlen túladagolás, hanem egy amerikai-olasz bűnbanda tisztogató akciója okozta, Katherine alapos ügynöki kiképzés után azért veszi fel a kapcsolatot távoli rokonával, az előkelő és fiatal Malaspiga herceggel, mert vélhetően ő a heroincsempészés itáliai főnöke. A regény kettejük kapcsolatának története: hogyan szembesül a független amerikai lány az itáliai arisztokrata környezettel, családi gyökereivel, hogyan kezdi megismerni és megérteni a megkeseredett, különös herceget, s milyen hatással jár ez Katherine küldetésére. E cselekményszálból kiindulva a könyv általában a rózsaszín regények kupacában vagy a neten a romantikus kategóriában szoka végezni megvetett (még borítóján is betűhibás) külsejével, ismeretlen szerzőjével. Pedig klasszikus krimi, bonyolult rejtéllyel, romantikázás helyett érzelmekkel, s - olyan befejezéssel, amely megéri az olvasást. Érdemes elolvasni.

Kötetek:
The Poellenberg Inheritance, 1972 - A Poellenberg-örökség, Magvető-Albatrosz, Bp., 1984
Stranger at the Gates (The Occupying Power), 1973 - Idegen a kapu előtt, Magvető-Albatrosz, Bp., 1982
The Malaspiga Exit (Mission to Malaspiga), 1974 - Végzet, Kossuth, Bp., 1994

Link:
Két kicsi krimiíró - kincsek a kacatok közül

Az Elfelejtett detektívregények sorozatban olyan írókról igyekszem írni, akiktől remek krimik jelentek meg a huszadik század elején, netán a tizenkilencedik század végén, s a II. világháború előtt számos regényüket ki is adták, olvasták is nálunk, mára azonban munkásságuk méltatlanul feledésbe merült. Az egykor közkedvelt és ismert szerzők legtöbb regénye ma már csak öreg antikváriumok mélyén található meg, salátává olvasott, háború előtti kiadásban. Pedig e regények nemcsak a krimitörténet részei, de izgalmas, kalandos, jó könyvek is, amelyeket sajnos méltatlanul fedett be a felejtés pora. S. S. Van Dine és Mignon G. Eberhart után a mai bejegyzés tárgya Alice Campbell két regénye, s az írónő személye, aki - furcsa módon - a krimitörténészek számára is rejtélyes...

Alice Campbell-ről a legtöbb sovány forrás legfeljebb csak annyit tud, hogy 1887-ben született, Georgia államban, később Angliába költözött, s 20 regényt írt. Az internetes lexikonok nem tartalmaznak róla szócikket. A krimirajongók oldalainak többsége pedig azt sem tudja, mikor halt meg az írónő. Mivel azonban viszonylag kis életművéből két remek regény is megjelent magyarul a háború előtt, sőt az egyiknek van modern kiadása is, elhatároztam, hogy nyomozok utána és írok róla itt, a blogon. Először az életrajzát sikerült kiegészíteni. Ehhez itt, itt és itt találtam adatokat: jellemző módon az egyik oldalon egy régi könyve életrajzi előszavából csemegéztek pontatlan, de pontosítható tényeket, míg egy másik blogon az írónő unokája szolgált adatokkal, ha már a lexikonok erre nem voltak képesek.

Alice Ormond Amerikában született, az Elfújta a szélből mindenkinek ismerős georgiai Atlantában, előkelő és megbecsült családba, valóban 1887-ben. A kalandvágyó fiatal hölgy tizenkilenc évesen New Yorkba költözött, ahol állítólag szüfrazsett lett és szocialista, majd nyolc év múlva Párizsba ment, ahol összeházasodott egy amerikai íróval, James Lawrence Campbell-lel, akitől fia született. Első regényét, a Juggernautot 1928-ban jelentette meg. 1930 körül Angliába költözött, ahol haláláig élt. Majdnem bizonyos, hogy 1976-ban halt meg, mindenesetre utolsó, huszadik regénye (The Corpse Had Red Hair) 1950-ben látott napvilágot. Az, hogy élete így feledésbe merült, azért különös, mert saját korában rendkívül népszerű volt. Első könyvét Wilkie Collins A Holdgyémántjához hasonlították, és olyan elismert szerzők illették dicsérettel, mint a remek novellista, A. E. W. Mason, vagy Dorothy Sayers. Könyveit Angliában a neves Collins jelentette meg a Crime Club sorozatban. Hollywood is meglátta a fantáziát regényeiben: a Juggernautból két rémfilm is készült, az első, 1936-ban, a főszerepben a híres Boris Karloff-fal, majd 1949-ben még egy The Temptress címmel. Az itt is látható reklámot pedig Mary Roberts Rinehart amerikai írónő kiadója, a Farrar and Rinehart Inc. nyomtatta az Amerikába látogató írónő népszerűsítésére: az USA-ban ők jelentették meg Campbell regényeit.

Hogy miért esett ki a köztudatból Campbell, aligha deríthető ki. Egy bizonyos: jó író volt. Általában az angol mystery writing-iskola tagjának szokták tartani. Ezt elsősorban az indokolja, hogy amerikai származása ellenére pályáján angolos, konzervatív neveltetése és a két világháború között induló angol krimiszerzők körébe tartozása volt a meghatározó. Regényei kevés szereplőt léptetnek fel, a főszereplők mozgástere szűk, körük önmagába záródik. Bár ez természetesen távol áll a hard boiled detektívregények széleskörű, realista társadalomábrázolásától, mégsem giccses, unalmas vagy művi. A kiválóan bonyolított cselekmény ugyanis nem igényli, nem engedi meg a külső beavatkozást: a bajba került szereplők tragédiája éppen az, hogy lassanként elszakadnak a világtól, képtelenek kilépni saját nézőpontjukból, saját félelmeik közül vagy épp saját házukból. Campbell remekül ért a feszültség fenntartásához. Mindkét könyve, amelyet olvastam, egyedi, nyomasztó-izgalmas hangulatú, lendületesen halad előre, és szinte letehetetlen.

Legtöbb regénye Franciaországban játszódik, amely az angol detektívregény-olvasóknak izgalmas közeg, hiszen a regényhősök ott ismeretlen ország érthetetlen észjárású lakosaival és a szigetországitól eltérő módon működő rendőrséggel szembesülnek. Ilyen A pók hálójában (Spiderweb, 1930) is, amely harmadik kötete volt. A regény fiatal főhősnője, Catherine Franciaországba utazik, hogy meglátogassa nagynénjét, Madame Bendert, aki nemrég egy balesetben veszítette el gazdag férjét, s maga is betegeskedik. Hatalmas, sötét házában, a gyanakvó és gyanús cselédek körében nemcsak az özvegyasszony, de a fiatal lány is kételkedni kezd ép eszében. Egyre több megmagyarázhatatlan esemény történik, s lassan már az igencsak épelméjű és magabiztos ügyvéd, Geoffrey Macadam sem képes elhárítani a gyilkosság rémét. Vagy épp ő áll mögötte?

Mivel A pók hálójában új kiadásban is megjelent, könnyen beszerezhető. Altay Magda mára elég nehézkes fordítása miatt azonban inkább Az ajtó becsukódik (A Door Cloded Softly, 1939) című regényt ajánlom mindenkinek, amely köszönhetően Kosáryné Réz Lola tehetségének, nemigen avult el az elmúlt nyolcvan évben. Ez már az érett írónő tizedik kötete, s sokkal feszesebb szerkezetű, lebilincselőbb és logikusabb, mint a másik könyv. Campbell kevesebbet merít az előző korszak rémregényeinek közhelyeiből (nyikorgó ajtók, titokzatos zajok, különös suttogások), ehelyett műve egy korai Hitchcock-mozira emlékeztet. A rokonszenves testvérpár, David és Alison a lehető legsűrűbb londoni ködben indulnak el meglátogatni a társasági dáma írónőt. Ám véletlenül a Lady Cynthiáéval szomszédos házba kopognak be, ahol kiábrándítóan mocskos és lepusztult környezetben különös vénkisasszonnyal és egy süket inassal találkoznak. Már épp távoznának, amikor valaki felsikolt az emeleten. A háziasszony szerint csak a papagáj - ám Lady Cynthia eszes kislánya biztos benne, hogy a papagájt csak másnap éjjel szállítják a házba, talán épp megmagyarázandó az esetet, amelynek a testvérek tanúi voltak. Kit vagy mit akarnak elleplezni a rejtélyes ház lakói, a vénkisasszony és később előkerülő, délceg fivére? Miért nem hisz senki Davidnek, amikor nyomozni kezd? Miért borít be mindent a köd, a nemtörődömség és a tehetetlenség? Az izgalmas regény során titkok és hazugságok egész sorozatára derül fény...

Alice Campbell művei a sokszorosan elfelejtett detektívregények közé tartoznak: ezúttal nemcsak Magyarországon, de külföldön is feledésbe merültnek nevezhetők. Pedig megérik az olvasást. Ajánlom őket, különösen Az ajtó becsukódikot mindenkinek.

Kiadások:
Spiderweb, 1930 - A pók hálójában, Palladis, Palladis Regénytár, 194? (Altay Magda), Pannon, 1990
A Door Closed Softly, 1939 - Az ajtó becsukódik, Palladis, Pengős, 1939 (Kosáryné Réz Lola)

Linkek:
Elfelejtett detektívregények 1. - S. S. Van Dine
Elfelejtett detektívregények 2. - Mignon G. Eberhart  
Elfelejtett detektívregények 4. - Mary Roberts Rinehart
Elfelejtett detektívregények 5. - Charles Baldwin
Elfelejtett detektívregények 6. - Philip MacDonald
Elfelejtett detektívregények 7. - Milton M. Propper
Elfelejtett detektívregények 8. - Öt régi jó könyv

E bejegyzésben azoknak gyűjtöttem össze kedvenc könyveimet, akik szeretik a szellemekkel, rémekkel, kísértetjárta házakkal, titokzatos eltűnésekkel, nyikorgó ajtókkal és rejtélyes átkokkal teli, hamisítatlan angolszász hangulatot árasztó, régimódi horrornovellákat. Joseph Sheridan Le Fanu, Montague Rhodes James vagy Saki mellett olyan híres szerzők is szerepelnek az alábbi kötetekben, mint Wilkie Collins, az egyik őskrimi, A Holdgyémánt szerzője, vagy a halhatatlan Sir Arthur Conan Doyle.

Sir Arthur Conan Doyle, a történelem meg a szellemek
Aki megkedvelte az európai irodalom talán egyik legkedveltebb detektívtörténet-írójának kifinomultan borzongató, körmönfontan logikus és választékosan ironikus Sherlock Holmes-novelláit, valószínűleg előbb-utóbb eljut addig a pontig, hogy szeretne mást is olvasni a neves szerzőtől. Például kiváló sci-fi történeteket a vitathatatlanul zseniális és elviselhetetlenül arrogáns Challenger professzorról. Vagy épp egy-egy szép, romantikus történelmi elbeszélést, amilyen a Napoleon korában játszódó, ma is izgalmas és olvasmányos A nagy árnyék (The Great Shadow, 1892) és Bernac nagybácsi (Uncle Bernac, 1897) című regény vagy a Gerard brigadéros (The Adventures of Gerard, 1900-1903) novellafüzére. De talán az a leghelyesebb, ha először Doyle rémtörténeteivel próbálkozik meg, amelyek között akad a történelemből merítő, régészkedő, múmiás, tengerészeket felléptető, egészen krimiféle, meghökkentő mesére hasonlító, s szellemekkel, médiumokkal és spiritizmussal foglalkozó is. Legegyszerűbb ilyenkor a Jobb nem firtatni című kötethez nyúlni (Delta Vision Kft., Bp., 2011), amely 15 remek történetet tartalmaz a hozzáértő Kornya Zsolt válogatásában, s kiváló, stílusos fordításban. A kiadó új, MesterMűvek sorozata minden szerzőről rövid pályaképet, s minden novelláról rövid, tudós ismertetőt is közöl, így is közelebb hozva a 100-120 éves írásokat a mai olvasóhoz. Aki kézbe veszi, bízvást nem fog unatkozni. Aki a könyvritkaságokat szereti, választhatja az Eri Kiadó kétkötetes, kis példányszámban megjelent, szépséges köteteit is (Eri, Bp., 2006). A Múmiák meg médiumok és A gázember 12 novelláját Tandori Dezső fordította, így Doyle eredeti műveire ugyan kevéssé emlékeztetnek, viszont kellemes, békebeli kalandozásra viszik a meglepett olvasót a 19. század vérfagyasztó díszletei közé. (A Jobb nem firtatniban e kétkötetes válogatás 7 novellája is szerepel, sokkal jobb, szöveghűbb fordításban, ám a maradék 5 így is megéri az elolvasást.) Vajon mi A barna kéz elkeserítő és rettenetes titka? Minek az emlékét őrzi A bőr bortölcsér? Mitől ijesztő A római tárna rejtélye? Hogyan veszett el Thot gyűrűje? Érdemes Doyle-t olvasni és mindenre választ kapunk!

Montague Rhodes James és a régiségbúvár rémtörténet
A barátságos, különc agglegény, a hihetetlenül aprólékos és művelt filológus, a vallás és a konzervatív filozófia iránt érdeklődő egyetemi professzor hazatér a cambridge-i egyetem ódon épületeihez közel álló lakására, kényelembe helyezi magát, tollat ragad - és tovább javítgatja és csiszolgatja a horrornovellát, amelyet karácsony este, egyetlen gyertya fényénél fog majd felolvasni barátainak... A történet állítólag igaz: James szinte minden novellája (nem írt sokat) így készült el. Bennük egy különös, titokteljes, varázslatos világ szellemei jajgatnak, sírnak, másznak be festményekbe és kacagnak ki kastélyablakokon. A szobák és a boszorkányok alakot váltanak, de mindennél félelmetesebbek az ismeretlen eredetű hangok a szomszéd, állítólag üres és bevetett ágy felől... Novelláiban a félelmet és szorongást, a lidércálmok és fóbiák hangulatát remekül ötvözi a kincskeresés, titkosírás-fejtés, az igazság után való nyomozás lelkesítő izgalmaival. Üvegablakok, ódon pergamenek, szépségesen illuminált kódexek, latin szövegek és történelmi dokumentumok vonulnak el az olvasó szeme előtt, ám a rejtélyek színe nem fakult, James megéri az újrafelfedezést. A MesterMűvek sorozat Szellemjárás Angliában kötete (Delta Vision Kft, Bp., 2011) beszerzendő mindazok könyvtárába, akik szeretnek egy esős pihenőnapon besüppedni párnáik közé, falni a történeteket, s időnként gyanakvóan pillantgatni a gyanúsan sötét, homályos szobasarkok felé... S ha elfogyott a könyv, jó tudni, hogy megjelent a következő, Sötét örökség című válogatás!

Joseph Sheridan Le Fanu és a kiábrándító kísértetek
Egy hamisítatlan ír író élete utolsó tíz évében megváltoztatja az angol irodalom történetét: Le Fanu számos mára már elfelejtett "népi" és "gótikus" szöveg után nyergelt át a reális magyarázatot nyerő természetfeletti jelenségek megörökítésére. Ezzel aztán örökre bevonult az angol nyelvű irodalom históriájába. Művei mindig határesetek: lehet őket úgy olvasni, mint olyan történeteket, amelyek kiábrándítják a misztikusra és természetfelettire vágyó olvasót, mert mindent meg tudnak magyarázni szélhámossággal, álnoksággal, rémálmokkal, egyszerű, klinikai őrülettel és lelkiismeret-furdalás kivetítette képekkel. Ám lehet, hogy mindezek mögött mégis ott lapul néhány szellem, kísértet és rém... Nem lehet nem szeretni ódon nyelvű, bonyolult szövésű kisregényeit, amilyen a Fogadó a Repülő Sárkányhoz, az olyan, doktor Hesseliust felléptető, sorra a szerzőhöz kerülő "dokumentumgyűjteményeket", mint a Zöld tea, vagy az eszelősen és erotikusan eredeti vámpírtörténetét, a Carmillát, amely Bram Stoker ihletője is lehetett. Bár azt senki meg nem magyarázza nekem, hogyan kerül Le Fanu kötete az Alexandra hat mű után korai halált halt A krimi gyöngyszemei című sorozatába, a vaskos, vörös vásznas kódex kifejezetten beszerzésre, olvasásra ajánlott, nem utolsósorban szépséges illusztrációi miatt (Fogadó a Repülő Sárkányhoz, Alexandra, Bp., 2006).

Klasszikus rémtörténetek szép és mocskos köntösben
Nem lehet minden szerzőnek saját kötete, nem igaz? Szédítő kalandozást nyújt az őshorror és a jóleső borzongás berkeiben egy-egy jól összeállított elbeszéléskötet is. Amilyen például a Düledék palota (Magvető, Bp., 2009). A Sárközy Bence által óriási szenvedéllyel és nem kisebb hozzáértéssel összeszerkesztett vaskos kötet 590 oldalon 32 szerző 32 muzeális, ám cseppet sem poros rémtörténetét tartalmazza. Olvashatunk Byron regényrészletet, Walter Scott kisregényt, elbeszélést Kiplingtől és Ambrose Bierce-től, Mark Twaintől és Lovecrafttól, Henry Jamestől és Elizabeth Gaskelltől, s a jól ismert Poe-tól éppúgy, mint a - valószínűleg teljesen ismeretlen, de zseniális - Arthur Machentől. Ám akinek ennyi jó kevés, nekiláthat turkálni az antikváriumok "itt minden olcsó" dobozaiban, például hogy előhúzza a halom aljáról az elképesztően ronda (mondhatnám mocskosan kinéző) borítójú, Máté J. György válogatta Angolszász rémtörténeteket (Pallas, Bp., 1988), amely ugyan magán viseli a rendszerváltó könyvkiadás összes gyerekbetegségét, tartalmaz viszont 10 remek novellát egészen jó fordításban Edward Lucas White-tól, Lovecrafttól, Stokertől, Sakitól és M. R. Jamestől. Ha pedig egy vászonkötéses válogatásért is hajlandóak vagyunk könyvtárba vagy antikváriumba menni, mindenkinek ajánlható a 21 rémes történet (Európa, Bp., 1969), amelyet ugyan Hegedűs István idióta, a témából csúfot űző rajzai igyekeznek komolytalanítani, ám amelynek első 13 szövege hamisítatlan békebeli rémtörténet, s mellesleg benne olvasható a Hitchcock-film alapjául szolgáló, modern, ám nem kevésbé ijesztő A madarak is Daphne du Mauriertől.

Folytassa, Holmes!
Végül egy érdekes kötetet szeretnék még ajánlani azoknak, akik a kísértettörténeteket kedvelik és azoknak is, akik Sherlock Holmes kalandjaiért rajonganak. A Kísértetek a Baker Streeten - Sherlock Holmes tanítványai című könyv (Partvonal, Bp., 2006) sajnos szinte az egyetlen magyarra fordított kötet a sokszáz külföldi közül, amelyikben a neves szerzők újabb Holmes-novelláikat gyűjtötték egybe. Érdekessége, hogy benne épp olyan novellák szerepelnek, amelyekben Holmes valamilyen (látszólagos) természetfelettivel kerül szembe. Létezik-e a hullaevő? Kísérthet-e egy orángután? Hát egy könyvtáros? Mire képes egy eb hűsége? Sikerül-e Holmesnak és Watsonnak minden szellemjárásra racionális magyarázatot találni? Miközben szabályos, stílusos Holmes-novellákat olvashatunk olyan mai szerzők tollából, mint Loren D. Estleman vagy Caleb Carr (ő esszével szerepel), mellesleg kedvünkre borzonghatunk is - talán mert a londoni sűrű köd olyan... ködös. Aki azt kívánta, bárcsak Doyle írt volna még 10-15 történetet, biztosan élvezni fogja ezt az irodalmi csemegét.

Olvasásra fel tehát! Várnak az ódon elbeszélők, vár a békebeli borzongás!

Ritkán szeretek igazán személyes élményeket megosztani könyvekkel kapcsolatban, de ha a Narnia krónikáiról van szó, azonnal eszembe jut egy nyaralás, egy kis, katolikus könyvesbolt, az ajándékozás izgalma, a meleg napsütés, s vénséges vén autónk hátsó ülésének keleti kényelme, ahol hátradőlve kezdtem olvasni Az oroszlán, a boszorkány és a különös ruhásszekrényt... Így ismerkedtem meg C. S. Lewis csodaországával.

Amikor megkaptam az első és a második kötetet, azonnal végigolvastam őket. Gyerekként nagyon büszke voltam magamra, hogy a könyvek bizonyos részeinél bibliai párhuzamok is eszembe jutottak. Ám ami a legjobban lebilincselt, a kötetek stílusa volt. A történet egyszerre volt ismerősen realista és távolian mesés, a cselekmény mitikussága, szimbolikussága nem tette tönkre kalandosságát, sőt, inkább csak fokozta az izgalmakat, az elbeszélésmód pedig, amelyből hol kiszólt hozzám, az olvasóhoz egy nyájas, professzoros narrátor, hol pedig hosszú, szemléletes leírások elevenedhettek meg a szemem előtt, annyira ismerős volt, mégis annyira titokzatos. Milne Micsoda négy napján, Travers A csudálatos Maryjén, Kipling Riki-tiki-tévijén, Carroll Alicén, Mark Twain Koldus és királyfiján és hasonló könyveken edződve úgy éreztem, hogy ismerem ezt az elbeszélőstílust, sőt, a hol kedélyes, hol pengeélesen pontos és találó jelzőkkel bemutatott, hol ironikus, hol varázslatos angol világot is. Mégis más volt ez a könyv: mert Aslan megjelenése, azok a pontok, ahol a szimbolikusság túlfut egy gyerek filozófiai képességeinél, igazi titkot rejtettek. Rengeteget lehetett rajtuk gondolkozni. És nemcsak a Bibliára alapozva. Mindkét könyv maga volt a varázslat.

Felnőttebbként is folyamatos újraolvasója maradtam a regényeknek. Közben hozzájutottam az Utazás a tengeri cirkálónhoz, a harmadik könyvhöz is, amely különösen tetszett: igazi teljességérzés volt minden kérdésre választ kapni, amit csak felvetett a nagy utazás, s mégis ottmaradni a legizgalmasabb varázslatok közepén. Ezután jött Az ezüst trón - és már nem volt megállás. Számomra hosszú évekre ez maradt Narnia: különös, szépséges, nosztalgiával felidézett olvasgatás világa, melyet Kohl Attila, Palásti Erzsébet, Cserna Tamás és Dönti Károly titokteljes, különös rajzai segítettek megteremteni.

Amikor azután elkészült az első Narnia-film és áradni kezdtek hozzánk a matricás albumok, foglalkoztatókönyvek, az évekkel azelőtti BBC-tévéváltozat felvételei, s persze maga a hatalmas, látványos, véres, grandiózus (s engem mellesleg tökéletesen hidegen hagyó) film, kezdtem úgy érezni, hogy valaki betört a titkos kertembe és átgázolt rajta. Az én Narniám nem ilyen volt. A film jóvoltából jutott azonban eszembe, hogy összegyűjtsem az egész új sorozatot, s így végigolvassam Narnia krónikáit. Furcsa ismerkedés volt, hiszen le kellett győznöm az előítéleteimet, meg kellett szeretnem azokat a gyerekkönyveket is, amelyek nem tartoztak a gyerekkoromhoz.

Úgy érzem, sikerült. Még mindig úgy gondolom, hogy a legjobb könyv a legelső, Az oroszlán, a boszorkány és a (különös) ruhásszekrény. Ám imádom a Caspian herceget, A Hajnalvándor útját, Az ezüsttrónt és a katartikus A végső ütközetet is. Biztos vagyok benne, hogy - akármennyire is így jelent meg a legújabb angol kiadásban, amely bölcselkedő marketingszövegével elhiteti, hogy egyedül ez az üdvözítő megoldás, s az új magyar kiadásban is - első olvasáskor szigorúan tilos kronológiai sorrendben végigvenni a regényeket, ha ugyanis A varázsló unokaöccse dublettes eredetmítoszát Az oroszlán... előtt olvassa el valaki, utóbbi meglepő epizódjainak 90 százaléka nem fogja meglepni, így elromlik a varázslat, előbbi "aha, most már értem"-felismerései pedig nem fognak bekövetkezni, így az eredetmítosz érdektelenné válik... Végül úgy vélem, hogy A ló és kis gazdájának a világon semmi (igazi) köze nincs a sorozathoz, s bár jó regény, élveztem és megkedveltem, fogalmam sincs róla, miért nem írt Lewis egy másik, keleties gyerekkönyvet Narnia nélkül, miért nyomorította be a sorozatába ezt az abból szimbolikájában és meseszövésében is kilógó sztorit.

Ám legyen akárhogy is, Narnia csodálatos világa hosszú-hosszú időkig a gyerek- és felnőttirodalom kincse marad. Olyan könyvsorozat, amelyet korszaktól és korosztálytól függetlenül mindenki szerethet. Egy regényfüzér, amelyet érdemes újra és újra elolvasni a rejtélyért, a titkokért, a varázslatért és azért, mert benne egy a miénknél kavargóbb és mesésebb, ám ahhoz hasonlóan veszélyekkel fenyegető birodalom tárul fel, amelyben azonban mindig ott a remény, hogy Aslan felbukkan. S akkor cseppet sem giccsesen, sőt, inkább magától értetődően győz az igazság, a béke és a szeretet. Hát nem egy ilyen világban szeretnénk élni mindannyian?

Az egykor igen sikeres, többszörösen díjazott detektívregény-írónő, Mary Roberts Rinehart (1876-1958) a napjainkban is olvasott klasszikus krimiszerzők előfutára volt. Magyarul csak tíz regénye jelent meg: a hazai könyvkiadás ugyanis igen megkésve fedezte fel, s meglehetősen összevissza válogatott életművéből a két háború között.

The Man in Lower Ten, 1906 - Dráma a washingtoni expresszen, Tolnai Világlapja, 1932/36-44.
The Circular Staircase, 1908 - A csigalépcső, Palladis,1937
The Window at the White Cat, 1910 - A Fehér Macska, Érdekes Újság, Legjobb Könyvek I. évfolyam 26. szám, 1918
K., 1915 - A bujdosó, Tolnai, 1928
The Bat, 1920 - A bőregér, Palladis, 1930 (Avery Hopwooddal)
Two Flights Up, 1928 - Két emelettel feljebb, Palladis, 1937
The Door, 1930 - A titokzatos végrendelet, 1940
Miss Pinkerton, 1932 - Miss Pinkerton, Palladis, 1935 (Hilda Adams-regény)
The Album, 1933 - Az öt ház nagy éjszakája, Palladis, 194?
The Wall, 1938 - A véletlen közbeszól, Palladis, 1938

Azóta egy novellája jelent meg Kutya a gyümölcsösben címmel. (Elképesztő novellák, Európa, Bp., 1988 és ugyanez a Rakéta Regényújság, 1990/6.)

Megjegyzés: A Fehér Macska Farkas László rajzolta eredeti címlapja rendkívül pontatlan: a szerző neve díszes betűkkel Mary Robert Rinchartként szerepel rajta.