Akármennyi detektívtörténetet, krimit, thrillert és akcióregényt írtak eddig és fognak írni a jövőben, s akárhány nyomozó hős született és születik még meg az irodalomban, Sherlock Holmes és valamennyi róla szóló történet mindig is a listák első tételei között fog szerepelni. Sir Arthur Conan Doyle novelláit és detektívjét nagyon nehéz nem szeretni, sőt, szinte lehetetlen.

Ha külsőségekkel kezdjük, el kell ismerni, még az is tudja, hogy néz ki Sherlock Holmes, aki sosem olvasott róla: a kockás sapka, a pipa, netán a nagyító vagy a nyikorgó hegedű mindenkinek eszébe juthat, s esetleg a hosszúkás, bajusztalan, hófehér arc is a határozott sötét szemöldökökkel... Igaz, utóbbi arckép már nem Doyle-tól, hanem az újságrajzoló Sidney Pagettől származik, aki először 1891-ben mutatta be Sherlock Holmes képét a Strand magazin hasábjain. Ám Doyle maga is figyelemmel kísérte az illusztrációkat, s mivel a későbbiekben minden színdarab, majd film is többé-kevésbé ezt a képet felidézve, vagy ezzel a képpel megküzdve ábrázolta Holmest, elfogadható, hogy a rajzokat is "hitelesnek" tekintsük. Hogy milyen az igazi Holmes, az legjobban a viszonylag kevéssé ismert első regényből, A bíborvörös dolgozószobából derül ki. Kissé excentrikus fiatalember, mondják benne a harmincas Holmesról, akit később Watson így jellemez: "... nagyon kedélyes lakótárs volt. Nyugodt természetű, rendszeres ember. (...) Hat láb magas szikár termete feltűnő jelenséggé tette. Szúrós szeme, vékony, merész metszésű orra elszánt kifejezést kölcsönzött arcának. Álla szögletes volt, amelyből határozott jellemre következtettem. Kezén tinta- és egyéb foltok éktelenkedtek, ám ez a legkevésbé sem akadályozta őt a kifinomult tapintásban."

Itt abbahagynám az idézést, mert elhangzott a kulcsszó: kifinomult. Kifinomult tapintás, érzék, figyelem, gondolkodásmód... Ez Holmes. Számomra ez személyiségének kulcsa. Mindegy, hogy belekapaszkodunk-e az előbbi szóba, vagy csak a történeteket olvassuk, Holmes szuggesztív, aprólékosan, száraz humorral, súlyos logikával és mesteri jellemzéssel ábrázolt személyisége talán azért olyan magával ragadó, mert segítségével, alakján keresztül egy sajátos nézőpontól vethetünk koncentrált, határozott pillantást korára, világára, de emellett az emberi sokféleségre, a személyiség olyan jellemzőire, amelyek már cseppet sem kötődnek a viktoriánus korhoz, vagy bármilyen korhoz, mivel örökek.

Holmes alakja nem(csak) attól izgalmas igazán, hogy tipikus angol. Ezt egyébként Szerb Antal írta róla: Doyle "a viktoriánus angol jellegzetes vonásaiból (...) és jellegzetes vágyálmaiból állította össze, a kontinens az angolt hosszú időn át nem is tudta másképp elképzelni, mint Sherlock Holmes alakjában". Ám számos olyan angol hős van, aki sokkal szigetországibb Doyle-nál Kipling ezredesétől a Vörös Pimpernelen át John Bullig, mégsem ennyire népszerű. Ráadásul aki igazi viktoriánus angol a Holmes-sztorikban, az Dr. Watson - tisztes házasságával, a társadalomnak hasznos gyógyító foglalkozásával, hagyománytisztelő elképzeléseivel -, s nem a nőgyűlölő, praktikus életfelfogású Holmes, aki szerint álruhásan kémkedni, mások levelét felbontani, csavargókölyköket alkalmazni, sárban turkálni és mások beszélgetéseibe beleszólni mind megfér az úriemberséggel. Vagy ha nem, akkor nem érdemes úriembernek lenni.

Azzal sem értek egyet teljesen, amit Josef Škvorecký ír: szerinte Holmes "pontosan azt a szerepet töltötte be, amit harminc esztendővel később az első filmcsillagok; az eltaposott nagyvárosi kisember romantikus vágyainak vetülete, álmainak megvalósulása lett." Alapozza ezt arra, hogy Holmes körül már Doyle életében óriási rajongás alakult ki (ami persze tény): klubok, folyóiratok, életrajzkutató társaságok, s a marketing megannyi ismerős fogása körítette a történetek fogadtatását, s ha az olvasó kisember mindezek után kezébe vette a Strandet vagy egy Holmes-kötetet, "romantikus kalandok éjszakáival" pótolhatta "a kietlen gyári csarnokban töltött napokat". Škvorecký zseniális apróságokat vett észre Egy detektívregény-olvasó ötletei című remek kiskönyvében, ám ebben a féligazságában két dolog is hamis: Doyle történeteit nemcsak kispolgárok olvasták és olvassák, s nem minden Doyle-novella visz el egy romantikus világba. Bár Holmes, a zseniális detektív személyében megfelel a romantika egyéniségfelfogásnak, sehol sem találom a romantika kettős világát, álomvilágát vagy egzotikumát A három diák vizsgacsalását elmesélő vagy A mérnök hüvelykujja levágott hüvelykujjat, angol ősmaffiát és tehetetlen rendőrséget felléptető történetében. Ha valaki kikapcsolódásként olvassa a Holmes-történeteket, természetesen kiléphet való világából az olvasmányáéba, de ezt (ma már semmiképpen) nem társadalmi, inkább kulturális alapon teszi majd. S mivel Doyle logikus, szikár, ám retorikus körmondatai a századfordulón sem számítottak könnyített olvasmánynak, ma pedig már főleg nem azok, kell, hogy más legyen a történetek titka puszta vágyteljesülésnél és kikapcsoló álomolvasásnál. Holmes titka valahol máshol van.

Doylenak különösen jó érzéke volt a legendákhoz: A bíborvörös dolgozószoba második fejezetében Holmes és Watson A következtetés tudománya mellett irodalmi detektívekről fecsegnek, s a szerző egyúttal meghatározza azt is, kiknek a köpönyegéből bújt elő a főhőse. Két személy kerül szóba: Émile Gaboriau Lecoqja ("roppant ügyetlen volt a mesterségében", mondja Holmes) és Poe Dupinje ("korántsem volt olyan nagy lángész, mint amilyennek Poe képzelte őt"). Ebben nemcsak az a különös, hogy ezzel Doyle minden olyan irodalomtörténészt egycsapással kiütött, akik elhelyezték/el fogják helyezni figuráját a krimitörténetben: hiszen miután maga meghatározta, milyen Holmes (mint egy továbbfejlesztettt, logikus, hideg, az arisztokrata allűröktől és a felesleges mutatványosságtól megtisztított Dupin) és milyen nem (mint az érzelmes, érzelmi alapon nyomozó, rendkívül lassan haladó és a logikával többnyire szembemenő, szenvedélyes Lecoq), nem nagy kunszt felismerni ezt a két tendenciát bárkinek. Ám az is sokatmondó, hogy Doyle (Holmes) nem hivatkozik egyetlen avult krimiősre, múzeumi darabra sem, csak olyanokra, akik ma, több mint száz év múlva is értékállónak bizonyultak: sehol egy Sheridan le Fanu, Henry Wood, Wilkie Collins vagy Anna Katherine Green. Csak az a két francia, akik ma is legendásak és abszolút olvashatók.

Ebből az alapvetésből kiindulva úgy tűnik, Holmes eleve legendának készült. (Függetlenül attól, hogy Doyle lenézte a ponyvahősét és inkább komoly műveket akart írni. Hányan olvasták tőle A nagy árnyékot? Hát A búr háborút? És A Sátán kutyáját? Na, igen.) Figurája rendelkezik mindazzal a különcséggel, furcsasággal és modorossággal, amit egy korabeli (és egy mai) olvasó elvár egy detektívhőstől. Jól felismerhető, kiismerhető, mégis mindig meglepetést okoz, mivel a történetek látószöge, tárgya, hangulata, logikája, játéka teljesen egyéni, sajátos és friss. Doyle jó író volt és remek főhőst talált ki. Valakit, aki már első megjelenésekor legenda. Nem csoda, hogy jó marketing épülhetett rá akkor és most is. De a reklám mögött, ami koronként változik, ott kell lennie az örök értéknek, ami százhúsz éve eladható nekünk. Mert jó.

Igazi, klasszikus krimi. Benne ott a különös rejtély, az excenrikus, mégis szeretni való magánnyomozó, kétkedő narrátor barátja, a korlátolt rendőrök, tanúk, hazugságok, természetfeletti, ami végül reális magyarázatot nyer, apró nyomok, logikus-különös következtetések, utalások régi ügyekre (a kedvencem "Wilsonnak, a hírhedt kanáritenyésztőnek a letartóztatása" a soha el nem mesélt történetek közül - vajon mit követhetett el?). És hamisítatlan korhangulat, ami olyan igazi, hogy már szinte nem is az. A világ egyszerű és elrendezhető, persze csak Holmes segítségével. Bár sötét, néhol egészen melodrámába vagy horrorba hajló, máskor egész realisztikus ügyek kerülnek Holmes elé (sötét kocsmák, öldöklő szekták, végrendelet-, vagy pénzhamisító, gyilkos bűnbandák, szökött fegyencek), Holmes villogó zsenialakja és Watson kiegyenlítő hétköznapisága miatt a hangulat nyugodt, elegáns marad. Az alakok is érdekesek, szó van szerelemről, barátságról, vénkisasszonyságról, négerkérdésről, brit-indiai ellentétről, gyereküket elnyomó szülőkről, szadista férjekről, megjelennek a viktoriánus korszak "szőnyeg alá söpört" társadalmi "kellemetlenségei". Ám Doyle nem akar lélektani elbeszéléseket írni: minden csak megjelenik, csak felvetődik - az olvasónak kell gondolkozni rajtuk. A Holmes-történetekben (ellentétben más műveivel) Doyle nem moralizál. Így lesz krimiszövege sokkal modernebb a többi prózájánál.

Doyle közismerten leghíresebb ötlete A Sátán kutyájáé, ám úgy gondolom, e világhíres, regényhosszban megírt sztori talán a legvontatottabb Holmes-történet. Doyle sokkal inkább elemében volt, ha novellát kellett írnia, s még A bíborvörös dolgozószoba első, kerek kisregényrésze (amelyet egy történelmi regény második rész folytat, pusztán hogy megadja az ölés indítékát) is élőbb, izgalmasabb, mint A Négyek Jele Ezért kezdőknek sokkal inkább bármelyik tetszőlegesen kiválasztott Holmes-novellát ajánlom, azt gondolom, mindegyik alapján meg lehet szeretni Sherlock Holmes figuráját. Az én két kedvencem A nyomorék és Az Apátsági Major.

Bár a marketing ma is elborít (ifjú Sherlock-történetek, modernizált átíratok, rajzfilmek, műanyagfigurák, folytatásregények, s persze játékfilmek a legendává vált Jeremy Brett-tel - akit nem szeretek, a forgatókönyveket pedig igen vonatottnak tartom -, Basil Rathbone-nal - aki igazi, aranykori mozilegenda, s épp olyan, mint ahogy a Strand olvasói megismerhették Holmest ötven évvel azelőtt -, Matt Frewerrel - akinek a tévéfilmjei igazán közel állnak az ízlésemhez -, a vitathatatlanul zseniális Rupert Everett-tel vagy épp legújabban Robert Downey Jr.-ral), mögötte ott van egy csomó érdekes történet, egy legendás főhős és sok-sok élvezet.

Sherlock Holmest ma is érdemes megismerni!

Linkek:
Sir Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes történetei
Hercule Poirot - Agatha Christie kis belgája

A bejegyzés képei Sidney Paget Sherlock Holmes-illusztrációi. A szövegben szereplő idézeteket Tury Gyula és Sinkó Ferenc fordította.