Blood kapitány arcai 1. - A Captain Blood című regény alapján készült filmek
Louis Hayward kétszer is eljátszotta Bloodot (Patricia Medinával)
Rafael Sabatini regényeiből számtalan film készült.
Neki köszönheti a mozi világa Scaramouche-t, a francia forradalom idején tevékenykedő titokzatos hőst, akit 1923-ban a tragikus sorsú némafilmsztár, az első filmes Ben Hur, Ramón Novarro, 1952-ben pedig a Karl May-filmekben is szereplő Stewart Granger keltett életre a mozivásznon. 1924-ben az ő The Sea Hawk című kalóztörténetéből forgattak némafilmet, s a címet és a témát Sabatinitől kölcsönözték az Errol Flynn főszereplésével készült 1940-es filmváltozathoz is. 1942-ben pedig a The Black Swan című kalóztörténetéből lett nagyon sikeres mozi Tyrone Power és Maureen O'Hara főszereplésével.
Számomra azonban Sabatini legfontosabb könyve, amely nyomán filmek egész sora született, az 1922-es Blood kapitány. Filmjogait már kiadása évében megvásárolták, s két évvel a regény megjelenése után el is készítették első moziváltozatát. A történet végül 1924 és 1991 között hat különböző feldolgozást inspirált, amelyek közül a mai napig egyértelműen kiemelkedik az 1935-ös, klasszikus, amerikai filmváltozat, amelyet Kertész Mihály rendezett, főszerepeit pedig a fiatal Errol Flynn és Olivia de Havilland játszotta.
Ez a kétrészes bejegyzés Blood kapitány öt (hat) arcáról, vagyis a témáról készített filmekről, s az abban főszerepet játszó színészekről szól. A filmek adatairól itt találsz egy külön felsorolást.

Captain Blood, 1924 - J. Warren Kerrigan 

Az első Blood kapitányt a Vitagraph filmvállalat készítette alig két évvel a regény megjelenése után. Azonnal lecsaptak a jogokra, sőt, egy időre részfelhatalmazást szereztek a szöveg kiadására is, így a Captain Blood 1924-ben Amerikában a film képeivel illusztrálva is megjelent. Jay Pilcher forgatókönyve igyekezett nagyon hű maradni a regényhez mindenben: a történet fordulataiban, a díszletekben, a jelmezekben is újrateremtették Sabatini bestsellerét (kivétel, hogy Blood hetyke bajuszt kapott). A szereplők közt szinte mindenki megtalálható volt, aki a könyvben előfordult. A majdnem kétórás némafilmet a kaliforniai Newport Bayen, eredeti helyszíneken forgatták, és 1924 szeptemberében mutatták be New Yorkban, tisztes sikerrel. Sajnos napjainkra csak harminc perc maradt fenn az alkotásból a Kongresszusi Könyvtárban.

A főszereplő párt, Bloodot és Arabella Bishopot J. Warren Kerrigan és Jean Paige játszotta. Paige-nek ez volt az utolsó filmszerepe. A Vitagraph 1917-ben felfedezett sztárszínésznője, aki híres volt golf- és teniszimádatáról és lovaglótudásáról, ekkor szerepelt utoljára filmen. 29 évesen vonult vissza és 95 évesen halt meg a század végén.

J. Warren Kerrigan, a filmvászon első Blood kapitánya 1879-ben született. Fiatalon, kalandos ifjúság után kezdett színpadon, majd 1910-től némafilmekben játszani. Westernekben lett igazán népszerű, annyira, hogy már 1912-től a legnagyobb férfi filmsztárok közé sorolták. Bálvánnyá és szexszimbólummá vált. Karrierje dicsőséges és töretlen volt egészen az első világháború kitöréséig. A közönség azonban nem volt hajlandó elfogadni, hogy megtagadta a bevonulást a hadseregbe, s ekkoriban kezdtek elterjedni különböző híresztelések biszexualitásáról is. Így 1920-tól két éven át egyetlen filmet sem forgathatott. 1923-ban azonban szerepet kapott a legendássá vált The Covered Wagon (Honfoglalók) című westernben, s karrierje ismét elkezdett felívelni. Ennek ellenére 1924-ben, negyvenöt évesen úgy döntött, 296 film után, pályája csúcsán visszavonul. Így a Blood kapitány lett az utolsó filmje. 1947-ben halt meg.

A film a fennmaradt néhány részlet és a képek alapján nehezen ítélhető meg. (Az általam ismert mintegy harminc perc a film elejéről és végéről való: az első viszonylag folyamatos jelenetsor ott ér véget, amikor Blood kihajózik a spanyol gályával a tengerre, majd máris utolsó ütközete következik.) Mindenképpen kissé megfáradt némafilmnek tűnik, s különös, hogy eredetileg olyan hosszú volt (az átlagos hetven-kilencven perc helyett). Tömegjelenetei professzionálisak, ám kissé túlkoros, parókák és ruhaujjak halmaiba takarózott, humortalan, s olykor érzelemtelen hőseit nehéz összehasonlítani Douglas Fairbanks 1926-os Fekete Kalózának alakjaival: holott a történethez a The Black Pirate-et jellemző bravúros légiesség és humor illene inkább (az a film azonban eredeti történetből készült). Ettől függetlenül a káprázatos kalap alól felpillantó, törékeny, de lenyűgöző tartással rendelkező Miss Bishop és a könnyedsége ellenére is sebezhető, büszke és bátor Blood kettőse sok lehetőséget tartogat, s az erőszakos és már termetre is hatalmas Bishop ezredes is érdekes főgonosznak ígérkezik a töredék alapján.

Captain Blood, 1935 - Errol Flynn 

Erről a filmről most csak viszonylag röviden szeretnék írni, mivel - lévén a kedvenc filmem - külön posztot fogok neki szentelni. Ez volt az első hangosfilm, amely Sabatini-történet alapján íródott. Ugyanis míg a némafilm korában, 1916 és 1926 között tíz mozifilm is készült az író regényei nyomán, a hangosfilm megszületése után még kilenc évnek kellett eltelnie, hogy valaki a korábban oly közkedvelt szerző munkáihoz nyúljon alapanyagként. Ez persze nem csoda, hiszen egy-egy Sabatini-sztorit csak nagy költségvetésű hangos kalandfilmként lehetett volna adaptálni, amilyenre nem tellett akármelyik stúdiónak. Szerencsére a Warner 1935-ben már képesnek érezte magát arra, hogy - igaz, stúdiódíszletek között, és ismeretlen, kis gázsijú főszereplőkkel, de - leforgasson egy ilyet. Mivel időközben megvették a Vitagraphot, a történet jogai a kezükben voltak. Kertész Mihály (Michael Curtiz) pedig, a magyar rendező, aki 1926 óta rendezett Amerikában (több mint húsz jó, ám kevéssé jelentős, többnyire a vígjáték, a krimi vagy a sci-fi műfajába tartozó filmet), alig várta, hogy egy igazán látványos, nagyszabású produkcióval bizonyíthasson. A film forgatókönyvét Casey Robinson készítette, aki nemcsak gyakorlott és biztos kezű író volt, de később olyan nagy sikerű filmek szcenárióját jegyezte, mint a Későn jött boldogság vagy a Kings Row. Kiváló érzékkel rövidített, vont össze és dolgozott át jeleneteket a könyvből, hogy egy, az eredetinél kevésbé pikareszk, ám hasonlóan epikus és kalandos cselekmény szülessen.

A filmhez szerződtetett szereplők közül érdemes kiemelni Basil Rathbone-t, aki ebben a filmben szerepelt először együtt Errol Flynn-nel, ám később még két másik filmben is alakította az ellenlábasát. Pompás francia kiejtéssel raccsoló Levasseur kapitánya vetekszik a legismertebb szerepével, az 1938-as Robin Hood Guy of Gisbourne-jával, s a két film két klasszikus vívójelenete is nyugodtan összehasonlítható. A Blood kapitány női főszerepét egy szinte még ismeretlen színésznőre, a pályáját épp csak elkezdő, mindössze tizenkilenc éves Olivia de Havillandre osztották, aki két aprócska szerep után Max Reinhardt Szentivánéji álomjának Hermiájaként tűnt fel néhány hónappal korábban: a Blood kapitány 1935. december 19-i bemutatója után viszont azonnal a legnagyobb sztárok között találta magát.

Errol Flynn, az első igazi, és sokak számára mindmáig egyetlen filmes Blood kapitány tulajdonképpen szintén ezzel a filmmel kezdte meg színészi pályafutását. Először 1933-ban szerepelt filmen, még Ausztráliában, ahonnan származott, majd 1934-ig Angliában próbálkozott színházi és filmszerepekkel. 1935-re átjött Amerikába, s két aprócska mellékszerep után sikerült megszereznie Peter Blood megformálásnak lehetőségét. A film őt is sztárrá tette, s befolyással volt egész későbbi pályájára.

A Blood kapitány amerikai és nemzetközi kasszasiker lett, s öt Oscarra jelölték: a legjobb film, legjobb rendező, legjobb adaptált forgatókönyv, legjobb hang és legjobb zeneszerző díjára - de érdekes módon egyik kategóriában sem nyert. Évtizedekig mintául szolgált azonban a hasonló zsánerű filmekhez: s napjainkra igazi klasszikussá érett.

Fortunes of Captain Blood, Captain Pirate, 1950, 1952 - Louis Hayward
 
Az 1942-es A fekete hattyú után igazán még egyszer jött fel a Sabatini-megfilmesítések napja: az ötvenes években. Ez az az időszak, amikor a mozi igyekszik versenyre kelni a televízióval, ezért új módon keresi a színeset, kalandosat, egzotikusat: s még egyszer virulnak a különféle kalóztörténetek, lehetőleg színesben. A Blood kapitányhoz Flynn filmjének 1935-ös váratlan sikere után legközelebb ekkor nyúltak a filmesek. A Columbia Pictures forgatta le a következő Blood-filmet 1950-ben, nagy reklámhadjárattal, de még fekete-fehérben. A rendezői székbe Gordon Douglast ültették, aki számos sikeres és kevésbé sikeres akció-, kaland- és westernfilmet készített már. (1952-ben Errol Flynnt is rendezte a Maru, Maruban.) A női főszerepet a dekoratív, egzotikus és humoros, félig spanyol, félig angol származású színésznő, Patricia Medina kapta, aki számtalan történelmi és kalandfilmben játszott az évtizedben.

A forgatókönyvet hárman jegyezték - Michael Hogan, Robert Libott  és Frank Burt -, s a kész filmet megnézve úgy tűnhet, az írók mindvégig haboztak, alkalmazkodjanak-e a Warner sikerfilmjéhez, vagy sem. Alapanyagnak nem a klasszikus regényt, hanem a később kiadott Blood-elbeszéléseket választották (igaz, a stáblistán csak az szerepel, "készült Rafael Sabatini regénye nyomán"): két olyan novella is van, amelyben Blood rabszolgaságba esett társait szabadítja ki a fogságból, ezeket kombinálták össze a The Eloping Hidalga című késői novella főhősnőjének történetével. Egy szemszögből a film tűnhet egyszerűen a Kertész Mihály-féle tizenöt éves filmváltozat "kibővítésének": ahogyan a The Fortunes of Captain Blood című novelláskötet is epizódokkal bővíti ki a regény cselekményét. Ez a szemlélet abban érhető a leginkább tetten, hogy bár a filmben Hayward-Blood finom vonzódást érez a női főszereplő, Isabelita Sotomayor kisasszony (Patricia Medina) iránt, akinek az egész személyiségét megváltoztatta önfeláldozó, személyes példaadásával, mégis talán ha kétszer csókolja meg, s a film végén örökre elválnak - hiszen, mint tudjuk, Flynn-Blood vissza fog jutni Port Royalba, s feleségül veszi igaz szerelmét, Arabella Bishopot (Olivia de Havilland)... Ettől függetlenül a film cselekménye önmagában is megáll, s valójában független az 1935-ösétől.

Amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a Fortunes of Captain Blood sikere után két évvel elkészült folytatás, a Captain Pirate már gyökeresen új szemlélettel közelített Peter Blood figurájához, sőt, filmelőzménye cselekményéhez is. A rendezőt Ralph Murphyre cserélték, a forgatókönyv szerzőjeként pedig Robert Libott és Frank Burt mellé csatlakozott John Meredyth Lucas is. Az immár színesben, még nagyszabásúbbnak elkészített film kezdő jeleneteiben váratlanul arról értesülhet a néző, hogy Blood kegyelmet kapott, ismét doktorként dolgozik, s épp az esküvőjére készül Donna Isabellával - akitől ezek szerint cseppet sem volt végleges az elválása... Ettől a ponttól kezdve a sztorinak természetesen nem lehet semmi köze az 1935-ös filmhez, de Sabatini eredeti regényéhez sem: helyette önálló útra tér  - még ha fel is használ különféle Blood-novellákat. Ezekből származik ugyanis az ötlet, hogy Bloodot ellenfelei ismét kalóz hírébe keverik, letartóztattatják, s megszökve nem tehet mást, mint hogy kalózhajójával elinduljon kinyomozni, ki lehet a neve alatt fosztogató ál-Blood kapitány. Érdekesség, hogy a forgatókönyv egy flashback-jelenetben úgy beszéli el Blood múltját, hogy az nem egyezik nemcsak Sabatini vagy az 1935-ös film változatával, de egészen azzal sem, ami az 1950-es filmből kiderült róla... Ebben a második filmben még nagyobb jelentőségre tesz szert Blood álcázó képessége: míg az 1950-es moziban gyümölcsárusnak és spanyol főhadnagynak, az 1952-es történetben holland kereskedőnek, konyakcsempésznek, idős orvosnak és spanyol ezredesnek is kiadja magát (különféle remek álszakállakkal és álbajuszokkal maszkírozva).

A két Columbia-filmbe egészen más karakterű színészt szerződtettek a főszerepre, mint Errol Flynn. A brit Louis Hayward Dél-Afrikában született 1909-ben. (Egyidős volt Errol Flynn-nel.) A harmincas évek elején lépett színpadra Londonban, pályafutását Noël Coward támogatta. 1933-ban játszott először filmen. Egy év múlva átköltözött Amerikába, ahol fellépett a Broadway-n. 1935-ben hosszú távú filmszerződést írt alá: első sikerét az Anthony Adverse-ben (1936) aratta. Hosszú pályafutása alatt számos különböző szerepet eljátszott, de népszerűségét egyértelműen kalandfilmek daliás hőseként szerezte meg. A második világháború kitörésekor a tengerészethez vonult be. Dokumentumfilmet készített a tarawai csatáról, ezért ki is tüntették. 1945-ben, négy háborús év után René Clair klasszikus Tíz kicsi négerével tért vissza a filmezéshez, amelyben Philip Lombardot alakította. Játszotta D’Artagnant, Monte Cristót és Monte Cristo fiát, Dick Sheltont Stevenson Fekete nyilában (The Black Arrow, 1948) és persze kalózkapitányokat is, például a Sirocco kapitányban (Pirates of Capri, 1949, bár ez inkább afféle Zorro-szerű történet). Ő formálta meg először Simon Templart, az Angyalt filmen (The Saint in New York, 1938). Az ötvenes évek elején négy filmben is együtt játszott Patricia Medinával (a másik kettő a The Lady and the Bandit és a Lady in the Iron Mask). 1952-től a mozifilmek helyett a tévében kezdett rendszeresen szerepelni. Több nagy sikerű sorozat főszereplője és producere volt. 1985-ben halt meg. Blood szerepét negyvenegy és negyvenhárom évesen játszotta el, s egy bátor, találékony és hősies, ám a Flynnénél sokkal töprengőbb, "átlagemberesebb" és mélységesen morális karaktert formált belőle (hozzá kell tenni, az 1935-ösnél sokkal gyengébb forgatókönyvű filmekben).

Louis Hayward két filmje nem újította meg a műfajt és nem tudott az 1935-ös Kertész Mihály-féle Blood kapitány nyomába lépni: a bársonyos hangú színész alakítása és a két színes, izgalmas mozi azonban ma is bármely nézőnek jó szórakozást nyújthat.

A poszt folyatódik: Blood kapitány arcai 2. - A Captain Blood című regény alapján készült filmek

Link
Blood kapitány tekintete (linkgyűjtemény)
0 Responses