Az előző bejegyzés Blood kapitány öt (hat) arca közül a korábbi háromról (négyről) szólt. Most itt a folytatás, még két érdekes filmváltozattal. A filmek adatairól itt találsz egy külön felsorolást.

The Son of Captain Blood, 1962 - Sean Flynn 

Sean Flynn - Robert Blood (j: Alessandra Panaro)

Az időrendben következő, a Blood kapitány nyomán készült film egészen kivételes. Önálló történet, amely Sabatinitól csak néhány szereplőt kölcsönöz: kezdetekor megismerhetjük a tizenkilenc éves Robert Bloodot, aki immár elveszítette az édesapját, s végre elnyeri édesanyja engedélyét, hogy tengerre szálljon és kitanulja a hajózás mesterségét. Útközben azonban kalózhajó ejti foglyul őt és a hajóján utazó hölgyeket, s mivel a remekül vívó Robert lovagias védelmezőjükké szegődik, hamarosan a hajóbörtönben találja magát. Megszökik, apja egykori kalóztársait összegyűjtve legyőzi ellenségeit, kiszabadítja szerelmét, majd mint Blood kapitány, visszaindul Port Royalba, hogy fekete rabszolgáit felszabadító édesanyján is segítsen. A film befejezésekor nem marad kő kövön: a forgatókönyvíró Casey Robinson (aki az eredeti Blood kapitányt is jegyzi) ugyanis (némi időrendi csúsztatással) beleszövi történetébe az 1692. június 7-i nagy földrengést is, amely elpusztította Port Royalt - bár természetesen a kalandos történet azért boldog véget ér.

A filmnek azonban valójában a főszereplő az érdekessége. Peter Blood fiát, Robertet ugyanis Errol Flynn fia, Sean Flynn játssza - erre épül az egész filmötlet, s így tud (vagy legalábbis így akar) a film kiemelkedni a sok-sok kalózos tárgyú B-mozi közül. Amellett, hogy a legendás Blood fia szerepében a legendás Flynn fia küzd az igazságtalanság ellen és szerelme, a szép Abby kezéért, a filmben sok a Blood kapitányhoz, a Hét tenger ördögéhez, és az Against All Flagshez (vagyis Flynn kalózfilmjeihez) hasonló jelenet, párbeszéd, beállítás, s megjelenik Arabella Bishop is, anyaszerepben, akit Ann Todd játszik. A film amerikai gyártója annak a Harry Joe Brownnak a cége volt, aki ötven éven át folyamatosan részt vett kalandfilmek és westernek készítésében, producere volt már Louis Hayward két Blood-filmjének is, sőt, érdekes módon a „klasszikus”, Flynn főszereplésével készült Blood kapitánynak is a társproducerei közé tartozott 1935-ben. Az új mozi gyönyörű Technicolor színekben pompázott, s spanyol-olasz-amerikai koprodukcióban készült el, hogy valóban nemzetközi sikert arathasson. A várakozások ellenére azonban nem lett kasszasiker. Amerikában csak két évvel külföldi bemutatói után, 1964-ben kezdték játszani (a Paramount forgalmazásában, ám csak kisebb mozikban). Bukását - részben - talán épp az okozhatta, amit erényének szántak: ott, ahol az 1959-ben elhunyt Errol Flynnről épp kezdtek megfeledkezni (a kontinensen), nem volt érhető számos utalása, s csak egy nagyszabású, de nem túl eredeti kalandfilmnek tűnt. Azoknak a nézőknek viszont, akik egy "ifjú Errol Flynnt" akartak viszontlátni a vásznon, természetesen szintén csalódniuk kellett: hiszen bármiféle összehasonlításnak csakis az elsőfilmes Sean Flynn lehetett a vesztese.

Filmbeli édesanyjával, Ann Todd-dal

Az ő induló filmszínészi pályájának sem tett jót, hogy bármennyire is tehetséges volt, élete első filmjében azonnal beállt legendás apja árnyékába. Sean Flynn 1941-ben született a színész első, viharos házasságából, amelyet Flynn a francia filmsztárral, Lili Damitával kötött. Miután 1942-ben szülei elváltak, a fiatal Sean hol édesanyjával élt Floridában, hol édesapjával (és annak növekvő családjával) Jamaicán. Eközben el kellett viselnie szülei állandó háborúskodását, amely csak Errol Flynn halálával ért véget. 1959-ben Sean megkezdte egyetemi tanulmányait, de néhány hét múlva, amikor apja váratlanul meghalt, felhagyott a tanulással és inkább a film felé fordult. 1960-ban szerepelt először mozivásznon. Első főszerepét a Blood kapitány fiában kapta 1962-ben, majd összesen kilenc, többnyire koprodukciós (spanyol, német, francia, olasz) filmben játszott: többek közt Zorro-filmben és spagetti-westernekben, amelyekben maga csinálta az összes kaszkadőrjelenetet (legyen szó vívásról, lovaglásról vagy akrobatikus mutatványokról). Utolsó filmjét, a Singapore, Singapore című vígjátékot 1967-ben mutatták be, amikor még mindig csak huszonhat éves volt (Errol Flynn ennyi idősen forgatta a Blood kapitányt, ekkor indult a pályája...).

Egy vietnami portré

Sean Flynn ebben az évben bejelentette, hogy felhagy a filmezéssel. Fotóriporterként és újságíróként először 1966-ban utazott el Vietnamba, hogy az ott dúló háborúról tudósítson, többek közt a Time Magazine-nak. 1967-ben visszatért, s biztos lett benne, hogy ezt akarja csinálni egész életében: szabadúszó fotóriporterként és újságíróként veszélyes helyeken különleges képeket készíteni. Így tudósított az 1967-es hatnapos háborúról is Izraelből, majd ismét Vietnamba ment, ahol többször is könnyebben megsebesült. Ezzel a munkájával érdemelte ki az igazi elismerést: munkatársai nagyra tartották fotóit, ő maga pedig bátorsága és elkötelezettsége miatt legendás alakká vált mindenki szemében. (Elképesztő módon a fotózáshoz is nagy tehetsége volt, amit ma is bizonyítanak képei.) 1970 áprilisában, amikor még nem töltötte be huszonkilencedik életévét, egyetlen társával, Dana Scott-tal motorkerékpáron elindult, hogy a kambodzsai vérengzésről tudósítson, és soha nem tért vissza. Lehetséges, hogy azonnal meghalt a Vörös Khmerrel való összecsapásban, de valószínűbb, hogy foglyul ejtették, s hosszú szenvedés után, 1971 nyarán végeztek vele. Anyja és családja még évekig kerestette, remélve, hogy életben van, és egyszer hazajut. Végül 1984-ben holttá nyilvánították. Élete és halála jóval szomorúbb és tragikusabb, mint az apjáé volt. Vitathatatlan azonban, hogy ő is, hasonlóképpen és mégis másképp, igen tehetséges ember volt.

A Blood kapitány fia őrzi Sean Flynn fiatalságát, fiús báját, színészi és kaszkadőr-tehetségét. Tiszteleg az 1935-ös Blood kapitány című film és Errol Flynn emléke előtt. Látványos, izgalmas és lebilincselő szórakozás a korabeli kalandfilmek kedvelőinek.

Одиссея капитана Блада (L'odyssée du capitaine Blood), 1991 - Yves Lambrecht

Szerintem viszonylag kevesen tudják, hogy Sabatini hőséről készült egy szovjet-francia koprodukciós tévéfilm is. Meglepőnek tűnhet a témaválasztás, bár aki emlékszik például a Grant kapitány gyermekei című, 1986-os szovjet-bolgár sorozatra, tudja, hogy a Szovjetunióban készültek nagyon jó, ma is nézhető kalandfilmsorozatok klasszikus regényekből. Hogy miért éppen a Blood kapitányra esett a választás, azt magyarázhatja, hogy Sabatini műveinek oroszul állítólag volt egy nagy felvirágzása a hetvenes évektől. Az viszont biztos, hogy a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a hangulat (és a rendszer) enyhülésével másodvirágzásukat élték a Szovjetunióban az Errol Flynn főszereplésével készült klasszikus kalandfilmek: a Robin Hood, a Hét tenger ördöge, a Blood kapitány. Talán ennek is köszönhető, hogy Andrej Procsenko (aki ekkor már elkészítette Verne Tizenöt éves kapitányának filmváltozatát is) 1991-re megrendezte új, kétrészes filmjét a különös kalózról.

A forgatókönyv írásakor alapvetően a regény anyagát használták fel, de elég szabadon kezelték a hősöket, s az egymással hadban álló egyes népeket és szereplőket is: Bishop és Levasseur például a második rész egy pontján összefog és együtt ármánykodik Blood ellen. S bár a filmben hosszú párbeszédek szerepelnek pontosan adaptálva a regényből, sok dolog teljesen megváltozik, így például a befejezés. A film azzal zárul, hogy Blood Julian lord és Bishop árulása után – továbbra is kalózként – elvitorlázik a hozzá önként csatlakozó Arabellával. Talán a forgatókönyvíró Natalja Kurcsanyina túl antidemokratikusnak érezte, hogy a könyvbeli Blood végül egy - jó - király szolgálatában hagyjon fel a kalózkodással? Így viszont gyakorlatilag halálra ítélte romantikus főhősét: hacsak nem feltételezem, hogy ez az egyebekben realista filmváltozat - Sabatinivel ellentétben - hisz a kalózélet romantikájában... Őszintén szólva, a főszereplők alakítása egy ennél is jobb forgatókönyvet érdemelt volna: a szovjet sorozat készítői főleg Miss Bishoppal nem tudtak mit kezdeni a játékidő nagy részében, pedig igazán különleges színésznőt választottak ki a szerepére, s Blood és Arabella kettőse is romantikusan összeillett. A forgatókönyvnek mégis nagy erőssége, hogy minden eddigi filmváltozatnál több eredeti Sabatini-kalandot foglal magába: az adaptáció jól sikerült részletei tökéletesen átültetik azt a feszült, izgalmas, mégis, olykor ironikus hangulatot, amely a regénybeli Blood tetteinek krónikáját is jellemzi.

A filmet a Fekete-tenger partján forgatták, nagyon szép, bár a legkevésbé sem Angliát és a Karib-térséget idéző helyszíneken: ezt a hatást az is megerősíti, hogy a tengerparti jelenetekben láthatóan metszően hideg, viharos erejű szél fúj az összes felvételen. Ettől függetlenül Blood doktor kis, utcasarkon álló háza például borzasztóan tetszik nekem, akárhol is létezzen, s a hajók is pompásan néznek ki a filmben. A film nyelve orosz, ám a két főszerepet francia színészek játsszák: Yves Lambrecht és Valérie Jeannet. Ennek ellenére a film mégsem aratott nagy sikert: Francia- és Oroszországon kívül csak a bolgár tévé mutatta be. Ennek fő oka azonban nem az elkészült alkotásban, hanem a Szovjetunió szétesésében keresendő: mire a Blood kapitány odüsszeiája 1992 februárjában és márciusában debütált az orosz és a francia televízióban, már orosz-ukrán-francia koprodukciónak kellett nevezni, hiszen 1991 karácsonyán a Szovjetunió megszűnt létezni.

A főszerepet játszó, 1961-es születésű Yves Lambrecht jelen pillanatig az utolsó, aki magára öltötte Blood kapitány jelmezét. A francia színész színpadon kezdett. 1986-tól szerepel filmen: főleg sorozatokban és tévéfilmekben látható. Játszott kosztümös filmekben és krimikben, szerepelt együtt Vincent Perezzel és Jacqueline Bisset-vel is. A magyar nézőknek a Claude Chabrol rendezte Betty (1992) című filmből, illetve tévésorozatok és vígjátékok mellékszereplőjeként lehet ismerős. A Blood kapitány odüsszeiája mindmáig az egyetlen nem(csak) francia gyártású filmje. A kalózdoktor szerepét harmincévesen játszotta el, s vitathatatlan, hogy megjelenésével, kifejező szemöldökével, kék szemével, markáns arcvonásaival, sötét színeivel megdobogtatta a női nézők szívét. Ő az első és egyetlen színész Blood eljátszói közül, aki valóban pontosan úgy nézett ki, amilyennek Sabatini megalkotta hősét. A Blood kapitányban ugyanis ezt olvashatjuk a fekete hajú, s legszívesebben fekete parókát viselő Peter Bloodról: "magas volt és szikár, arca olyan barna, akár egy cigányé, s e fekete arcból, az egyenes vonalú fekete szemöldökök alól meglepő kékségű szemek villogtak elő. Merész sasorra, s roppant átható tekintete büszke, lenéző kifejezést kölcsönzött arcának, ami kitűnő összhangban volt ajka határozott vonalaival." A megfelelő külső mellett Lambrecht akrobatikus ügyességgel és színészi tehetséggel is rendelkezett: hiszen a filmben találni kiváló vívásokat és szuggesztív párbeszédes jeleneteket is.

A Blood kapitány odüsszeiáját érdekes élmény megnézni: bár kissé fakult kópiája és szintetizátor-alapú (egyébként nagyon jó) zenéje a maga korához köti, mégis inspiráló próbálkozás a történet újra feldolgozására: s mindmáig az utolsó ilyen. Bízom benne, előbb-utóbb akad egy filmes rendező, akit ismét érdekelni fognak Blood kapitány kalandjai.

Link
Blood kapitány tekintete (linkgyűjtemény)