Furcsa dolog ez. Elég sok krimi, köztük hard boiled detektívregény elolvasása után, bízva abban, hogy rendelkezem némi ízléssel, pontosan tisztában vagyok azzal, hogy ha valami kemény krimi és mégis ponyva, az Mickey Spillane (1918-2006) életműve. Ahogy egyszer régen, máshol írtam, Spillane hőse, Mike Hammer, a magát magánnyomozónak álcázó harci gépezet, aki mindenen és mindenkin átgázolva, az ellenséget harcképtelenítve tör előre detektívtörténetei során, sok szempontból riasztó figura kellene, hogy legyen. És valahogy - mégsem egészen az.

Először az Egy magányos éjszaka című regény került a kezembe Mickey Spillane-től, ez a különösen problematikus témájú, 1950-ben íródott történet, melyben az alvilági szálak végül egy kommunista körhöz is elvezetnek: vagyis értelmezhető úgy a könyv, mint részvétel Amerikának a hátsóudvarban is vörösöket hajszoló McCarthy-hisztériájában. És mégis, kőkeménysége és könyörtelensége ellenére Spillane meggyőzött: keresni kezdtem a többi művét (összesen négy jelent meg magyarul), és bár állandó fenntartásaim voltak velük kapcsolatban az erőszak ideológiává emelése miatt, mégis be kellett vallanom magamnak, hogy ez a stílus tulajdonképpen, igaz, csak pontosan úgy, ahogy Spillane műveli, tetszik nekem...

Miközben nem győztem felsorolni, mi a problémám például a kalapácsütésről elkeresztelt nyomozófigurájával - például, hogy Hammer abszolút tévedhetetlen; ellenségnek tekintett embertársai iránt semmi megértést nem tanúsít, a világ lakóit pedig eleve felosztja ellenségekre és barátokra; a nőket általában alacsonyabb rendűnek, hogy ne mondjuk, szextárgynak tartja, habár veszettül csodálja (ez igaz még örök szerelmére és titkárnőjére, a káprázatos és okos Veldára is); meglehetősen ostoba és előítéletes időnként, sőt mi több, árnyalatnyit homofób -, Hammer kalandjai végül mindig magukkal sodortak, s átmenetileg muszáj volt elfogadnom a világlátását. Hiába tudtam, hogy nehezen igazolható az az írói trükk, amely Hammer minden brutalitását azzal magyarázza, hogy épp a becsületéért, egy nála gyengébbért vagy épp egy barátja halála miatt áll bosszút, végül mindig sikerült engem az érzelmekkel manipulálni, s elhitetni azt a kényelmes álláspontot, hogy ha a tét egy cinikusan megölt jóbarát, egy öngyilkosságba kergetett nő, egy gyermekét árván hagyó, érte magát feláldozó apa, vagy egy régi katonatárs gyilkosának megtalálása, akkor - amennyiben a hatóságok tehetetlenek - megengedhető, hogy egy Hammer-féle harcos a maga eszközeivel érjen célt. (Hiszen az amerikai magándetektív mindig magányos lovag volt, egyedül küzdött - Hammernél ez annyiban változik, hogy immár vaskesztyűvel és egyes alvilági figurákkal szemben övön alul is.)

Keszthelyi Tibor a krimiről írott könyvében egyenesen fasisztának nevezte Mike Hammert, s ezt igazolandó egy rendkívül erőszakos verekedésrészletet idézett az egyik könyvből. Ma, túl Lawrence Block kemény krimijeinek naturalista részletein vagy épp némely sorozatgyilkost szerepeltető skandináv krimi szókimondásán, Hammer leírt csatái legfeljebb az amerikai akciófilmek egy-egy harci jelenete könyves megfelelőjének tűnnek (beleértve azt is, hogy Hammer a legnagyobb ütések után is mindig talpra áll és visszavág). Sokkal inkább az a kérdés, mennyiben egyeztethető össze magának Hammernek a néha önbíráskodó figurája Amerika hagyományos hitével a szabadságban és a demokráciában.

Ezzel kapcsolatban érdekes, mennyire fontos Patrick Chambers századosnak, a rendőrnek, Hammer barátjának figurája, aki elfogadásával kiegyensúlyozza Hammer elszántságát. Patnek nemcsak annyi a feladata, mint mondjuk Bernie Ohlsnak, "a kerületi ügyész főnyomozójának" Raymond Chandler Philip Marlowe-ja mellett: vagyis hogy bizonyos helyzetekben továbbsegítse az intelligens magándetektívet megkezdett útján. Ehelyett állandó eszemecserében Hammerrel, felhasználva a magánnyomozó adatait, legalizálva "hivatásos bosszúálló" tetteit, mégis, fékezve a kirohanásait, s közben folyamatosan emlegetve és bizonygatva Hammer kiválóságát (miszerint valódi rendőrnek kellett volna mennie), Pat távlatot ad a főszereplő figurájának és - persze, enyhén manipulatív módon - elfogadtatja őt az olvasóval is. Ugyanakkor barátságuk képe elég őszinte ahhoz, hogy meggyőző legyen.

Emellett fontos az is, hogy - furamód még az Enyém a bosszúban is - Hammer többször is Amerika, a szabadság védelmében kezd harcba az azt elvesztegetni akaró, diktatórikus átállást tervező alvilág ellen: azt hiszem, hogy ez nem manipulatív, inkább naiv hazafiasság. Féligazság, de nem hazugság. (És azt hiszem, ennyi tellett Spillane-től...)

A magyarul elérhető könyvek közül a kedvencem a maga sokszoros csavarásával a Halálos hajsza, de nagyra értékelem az Enyém a bosszút is. Az Én, a bíró című kötet viszont nehezen megítélhető olvashatatlan, önparódiába hajló magyar fordítása miatt (amelyről itt írtam már): kár, mert ez volt az első Mike Hammer-regény. Mind a négy könyvre igaz, hogy erős érzelmi alapon áll, minden erőszakossága ellenére forulatosan gondolkodtató krimi, a hangulata pedig igazán sajátos.

Zárásképpen elmondható, hogy az általam olvasott négy korai könyv igen izgalmasan van szerkesztve, fordulatos, csavaros és meglepő benne a bűnügyi rejtély, van benne alvilági és magánéleti titok bőséggel, s olyan lehengerlő, s valahogy mégis irodalmi a szövege, hogy azt kell mondanom, Mickey Spillane könyvei mindenképpen a hard boiled nevezetes művei - a maguk furcsa módján...

Nem biztos, hogy Hammert vendégül látnák azon az estélyen, ahova az okos és érzékeny Marlowe-nak sikerült meghívót szereznie: de persze beverekedné magát a hátsó ajtón. Történetei pedig, mint az ódon, fekete-fehér hard-boiled-filmek, némi fenntartással, azt hiszem, mégis csak kiérdemelték maguknak a klasszikus státuszt.


Link
Mickey Spillane Mike Hammer-regényei magyarul