2015. május 25., hétfő
Egészen csodálatos ez az év: rengeteg remek, történelemmel foglalkozó könyv jelent meg az eddig eltelt öt hónapban. Közülük négyről szól ez a bejegyzés, s egy ötödikről, amelyik tavalyi kiadású, de idén került a kezembe. Közös bennük, hogy mindegyik a huszadik század történelmének egy-egy eseménysoráról szól, így elmondható róluk, hogy mindegyik friss történelem.
Papp István: Szemek a láncban - Játszmák a magyar állambiztonság történetében
Jaffa, 2015
Most már egészen biztos: a Jaffa egyszerűen nem tud olyan könyvet kiadni a történettudományi sorozatában, ami ne tetszene nekem. Szinte alig tudtam kivárni, míg megjelenik ez a könyv, s még annál is érdekesebb volt, mint amit vártam. Bár tanulmánygyűjtemény, határozott szerkesztési elveinek köszönhetően úgy olvasható, mint egy folyamatosan megírt, megszületett kötet, az egyes esettanulmányokból ugyanis egy kerek, egész kép bontakozik ki a magyar állambiztonság koronként megújuló, más, mégis sokban ugyanolyan munkájáról. Tavaly nagyon sokat olvastam a témáról, a számomra legemlékezetesebb könyveket (melyek közül többre Papp István is gyakran hivatkozik) össze is gyűjtöttem ebben a posztban.
Jelen kötetnek azonban az a különlegessége, hogy a vizsgálódást egy szokatlan szempontból folytatja. A szerző ugyanis a népi mozgalom fáradhatatlan kutatója, a sorozatban kiadott előző könyve, A magyar népi mozgalom története 1920-1990 is erről szól. Így ezúttal is szinte kivétel nélkül olyan személyek és történetek nyomában indult el, akik/amelyek valamilyen módon a magyar népi mozgalom 1945 utáni históriájához kapcsolhatók. Így olvashatunk a kötetben arról, hogyan próbálta Illyés Gyula népszerűségét kihasználni, őt magát mégis "rövid pórázon" tartani a Rákosi-korszak államvédelme - többnyire sikertelenül. Ezért esik szó arról, hogyan került ellentétbe 1948-ban Veres Péter, a Nemzeti Parasztpárt emblematikus alakja nemcsak az MKP-val, de saját pártja "balszárnyával" is, amikor naiv és őszinte módon remélte, hogy szembeszegezheti gyakorlatias, mégis filozofikus kötetét, A paraszti jövendőt a mezőgazdaságról szóló sztálini vízióval... Tanúi lehetünk, hogyan ügynökösködött egy sértett Szabó Dezső-kutató (Nagy Péter), s hogyan szerzett magának bizalmat a népi mozgalom "túlélő" teoretikusai és a volt Eötvös-kollégisták között, hogy azután mindezt elvesztegesse. Persze utóbbi már a Kádár-korszak terméke, ahogy azok a kétbalkezes ügynökök is, akik a hatvanas-hetvenes években a neves ókorkutatót, Borzsák István próbálták meg "befogni", felsőbb utasításra és jószerével teljesen sikertelenül. Egyikőjüknek, az ókortörténettel foglalkozó doktorandusznak alkalmatlan "József"-nek különösen elkeserítő a története: miután egyértelműen bosszúból vállalkozik Borzsák figyelésére, majd öt év munkájával végül semmit sem derít ki, kollégáit buzgón figyelő középiskolai latintanárként "végzi". Eközben az egyetemi körök védelmezően összezáró soraiba és az azt megérteni képtelen állambiztonság működésébe is beleláthatunk. De legalább ilyen érdekes Moldova György Az elbocsátott légiójának keletkezéstörténete és utóélete. Vagy Péter Gábor helyettesének, a népiek felől érkező, később a sorból kiálló, ráadásul emlékiratait is hátrahagyó Fehér Lajosnak, illetve az antiszemita színdarabjával magát kis híján tönkretevő, majd 1948-ban mégis teljes mértékben ártatlanként felmentett "népi tehetségnek", Kádár Lajos írónak a története. Igazából egyetlen dolgot nem értettem csak a szerkesztésben: hogy végül miért tért el a szövegek közlési sorrendje a belső időrendtől, amelyet (az írások eredeti helyét megadó lista sorrendje alapján) eredetileg követett volna a könyv. A Nagy Péterről írtak igen rossz helyre kerültek, csupa a Rákosi- és a koalíciós korszakkal foglalkozó írás közé, az Illyés-tanulmány pedig visszahivatkozik a Veres Péterről írtra, miközben az csak később következik a könyvben. Ez azonban csak apróság.
Ungváry Krisztián könyve után ezzel a második tanulmánygyűjteménnyel is azt bizonyítja a kiadó és a sorozat, hogy ha egy Jaffás történelemkönyvet veszünk kézbe, mindig többet fogunk kapni egy egyszerű, szerkesztett szöveggyűjteménynél. Papp István tanulmányai felelnek egymásnak és kérdeznek egymásra, amiből egységes narratíva alakul ki: egy újabb, amely a magyar állambiztonság játszmáiról állít valamit.
Jobst Ágnes: A Stasi működése Magyarországon - A keletnémet és a magyar állambiztonság kapcsolata 1955-1989
Jaffa, 2015
Ez a könyv legalább olyan jó, mint amilyen ötletes a borítója... A karambolozó Trabant fotója Hegyi Péter fedéltervén nem egyszerűen egy Fortepanos magánfénykép: egy egész rendszernek, sőt, egy egész szervezetnek, a német állambiztonságnak válik a jelképévé.
A szerzőnő kötete pedig szórakoztató, részletgazdag és olvasmányos betekintést nyújt egy számomra eddig teljesen ismeretlen, s véleményem szerint magyarul is nagyrészt feldolgozatlan témába. Azt ugyanis hallomásból mindenki szokta tudni, hogy a Balatonnál nemcsak a pihengető keletnémetek vagy esetleg a családegyesítő nyugatnémetek voltak fellelhetők a Kádár-korszak meleg nyári hónapjaiban, de ott rajzott a Stasi ügynökgárdája is. De hogy pontosan kik, hol, mikor, mennyi ideig, miért és milyen módon kiket is figyeltek: erre már sokkal nehezebb a válasz. Jobst Ágnes, a Történeti Levéltár munkatársa hihetetlen mennyiségű irat feldolgozása után, adatgazdag táblázatok és találóan kiválasztott fényképek segítségével, logikusan és szívós következetességgel jár utána az összes fenti kérdésnek. Könyvéből név vagy fedőnév szerint ismerhetjük meg azokat a bevetett ügynököket, akik Magyarországra költözve, vagy itt tartózkodva figyelhették a németeket és a velük találkozó magyarokat. Az operatív csoport működése mellett feltárul a döntéshozás kettős mechanizmusa is: beláthatunk a kulisszák mögé, ahol a német és a magyar állambiztonság felső vezetői gyakran egyáltalán nem értettek egyet abban, mi is lenne egy-egy probléma megoldása. (Talán vigasztaló, hogy még mindig általában a magyarok voltak a humánusabbak, például úgy vélték, hogy egy letartóztatott és visszafordítandó határátlépő anyát nem kell feltétlenül börtönbe zárni az ügye végéig, a gyerekeit pedig közben külön-külön gyermekotthonba utalni, az is elég, ha együtt, házi őrizetben maradnak egy állambiztonsági lakásban. Hm, humánus állambiztonság...) Olvashatunk konkrét esetekről és általános eljárásokról, megfigyelési módszerekről, levélellenőrzésről, sőt, egy speciális, magyar fejlesztésű levélbontó készülékről is (milyen kár, hogy mire rendeltek volna a németek a prototípusból, kitört a rendszerváltás...), menekültekről, hamisított vízumokról, üldözésről a határon és eszmecserékről Kelet-Berlinben. Mindemellett pedig a könyv körülbelül harmadát a magyar nyitás politikájának, a határnyitás előkészítése, megtörténte, s a Stasi általi fogadtatása történetének szenteli a szerző: erről sem olvashattunk még soha ilyen részletesen. Tudta például valaki, hová is "tette" a magyar állam azt a több mint tízezer keletnémetet, akik 1989 nyarán nálunk tartózkodtak és lelkesen reménykedtek a határnyitásban? (Például Csillebércre, az úttörőtáborba...) Miközben a könyv ebben a záró részében részletesen bemutatja Horn Gyula tevékenységét, a Páneurópai Pikniket és a határnyitás eseménysorát, olyan apróságokat is dokumentál, mint például az, hogyan hagyták hátra "javaikat", például autóikat a reménykedve távozó keletnémetek - minekutána igaz magyar virtussá vált arrafelé elkötni az állami őrzésű parkolókból egy-egy Trabantot...
A szakszerű és alapos, mégis magát olvastató áttekintés remek tagja a sorozatnak, s hű a célkitűzésekhez: olyasmiről szól, amiről máshol még nem olvashattunk, bárkit megszólít, akit érdekel a téma, mégis végjegyzetelt tanulmány, amelynek csak a forrásfelsorolása hat sűrűn teleírt oldalt tesz ki, ráadásul eredeti stílusú, szórakoztatóan tanulságos betekintés a közelmúltba.
Anders Rydell: Fosztogatók
Alexandra, 2015
A Fosztogatók hihetetlenül izgalmas oknyomozó írás: fiatal svéd szerzője a nácik által elrabolt műkincsek nyomába ered benne. Az eredetileg 2013-ban kiadott mű hamar bestsellerré vált, érthető módon. Hiszen kit ne érdekelne Göring Carinhallba összerabolt műkincsgyűjteményének, vagy a német sóbányákba rejtett európai műkincsek felfedezésének a titka... A The Monuments Men című filmből is ismerős szövetséges műkincsvadászok és Hitler egyetemi diplomával bíró hivatásos fosztogatójának, Mühlmann-nak a tevékenysége... A Speer és mások által Hitler részére megálmodott linzi múzeum terve, vagy épp az, hogyan kényszerítették a nácik a leggazdagabb zsidó családok tagjait műkincsgyűjteményük nevetséges áron való kiárusítására, vagy épp ingyenes átadására puszta életükért cserébe. Amikor először hallottam erről a kötetről, azonnal felujjongtam, ugyanis a témáról szóló átfogó kötet szerintem azóta nem jelent meg Magyarországon, hogy 1965-ben kiadták nálunk a nagyon alaposan és érdekesen író, de nagyon "keletnémet" Ruth és Max Seydewitz Hölgy hermelinnel - Remekművek tragédiája című könyvét. Tekintve, hogy azóta eltelt egy fél évszázad, már az az anyag is imponálóan izgalmas volt, amit pusztán tényekben felhalmozott Rydell.
A Fosztogatók valódi értékét azonban számomra egy sokkal elméletibb dolog adja meg. A szerzőt ugyanis nemcsak eseménytörténeti szempontból érdekli a náci fosztogatás. Emellett jogi és erkölcsi szempontokat is érvényesít: hiszen ma is együtt élünk egy csomó olyan műkinccsel, amelyik a nácik fosztogatása miatt "árvult el", s került "mit sem tudó" műgyűjtőkhöz, vagy épp, gazdátlansága miatt állami múzeumokba. Vajon vissza kell-e ezeket adni? Védhető-e egy múzeum álláspontja, ha fel tud mutatni egy harmincas évek végi papírt, miszerint a képet "méltányos áron" eladták neki vagy a jogelődjének a (zsidó) tulajdonosok? Érvényes hivatkozási alap lehet-e egy visszaadás ellen, hogy az adott kép vagy tárgy fél évszázada egy nemzet kincse, és ha valaki visszakapná, esetleg eltűnhetne egy bank páncélterme mélyén? (És tényleg eltűnne-e?) Ha egy holokauszttúlélő visszaköveteli egy műkincsét, akkor vajon kapzsi és üzleties szellemű? És miként vélekedjen az ember egy ügyvédről, aki akkora honoráriumot kér egy ilyen per megnyeréséért, amekkorát csak úgy tud kifizetni a visszakapás után a régi-új tulajdonos, hogy szinte azonnal, kényszerűségből elárverezteti a műkincset?
Siralmas, mozgósító és hihetetlenül izgalmas képet rajzol a könyv a témáról - Magyarországról viszont nem túl hízelgőt... Érdemes elolvasni.
Gregor Mayer: A nagy összeesküvés - A szarajevói merénylet és következményei
Noran Libro, 2014
Ezt a kötetet a címe miatt nem vettem meg az interneten. Ezzel szemben amikor a kezembe került, a magyar kiadáshoz írt szerzői előszó abszolválása után azonnal úgy döntöttem, hogy a polcomon a helye. Az 1960-as születésű újságíró szerző több osztrák és német médium közép-és délkelet-európai tudósítója (Profil, Der Standard, Deutsche Presse-Agentur / DPA), aki hosszabb ideje részben nálunk él. Fiatalon Grazban és Bécsben tanult filozófiát és matematikát. Élt Bagdadban és Belgrádban, tudósított a jugoszláv háborúról és a közel-keleti diktatúrákról. Jól beszél magyarul, s alkalma volt számos magyar közszereplővel interjút készíteni a közelmúltban. Rendszeresen ír a német és osztrák lapokba hazai témákról, kommentálja a különböző magyar ügyeket. 2010-ben (Bernhard Odenahllal közösen) Aufmarsch (Fölvonulások) címmel a magyar szélsőjobboldal előretöréséről publikált könyvet az osztrák Residenz Kiadónál, amely azóta második kiadásban is megjelent.
Eredetileg Verschwörung in Sarajevo - Triumph und Tod des Attentäters Gavrilo Princip (Összeesküvés Szarajevóban - Gavrilo Princip, a merénylő tündöklése és bukása) című kötete is itt jelent meg: s számomra az eredeti cím sokkal szerencsésebb, mivel precízebben tanúskodik arról, mi is a kötet tárgya. A magyar cím olvastán (és persze úgy, hogy sajnos még semmit sem tudtam a szerzőről és tevékenységéről) attól tartottam, hogy valami zavaros elméletsort fogok olvasni arról, miként hatott ki a szarajevói merénylet, Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása az első világháború eseményeinek alakulására. Az eredeti címből azonban kiderül, hogy Mayer kötetének kulcsfigurája maga a merénylő, Princip, s az ő és társai (nagynak egyáltalán nem nevezhető, mégis nagy hatású) összeesküvésének történetétéből bont ki olyan szálakat, amelyek akár napjainkig vezethetnek. Nacionalista ellentétek, idealista terrorizmus és hit a politikai világmegváltásban, impotens biztonsági erők és egy tévelygő magyar diplomata - mindezek csak izgalmas elemek a lebilincselő kötetből, amely nemcsak magának a merényletnek a megszervezését, lefolyását, s a tettesek elfogását és elítélését mutatja be, de foglalkozik Princip kortárs és máig tartó utóéletével is, orvosainak leírásai, a szépirodalom és a média Princip-képét is vizsgálva. Hogyan használta fel a politika a későbbiekben Princip és társai alakját? Melyek voltak az összeesküvők szellemi mozgatórugói?
Az alapos és olvasmányos könyvből minden kiderül, sőt még az is, miért keltenek ennek a százéves sztorinak a részletei "nyugtalanító asszociációkat" napjainkban is.
Ben Macintyre: Kém a csapatban - Kim Philby és a nagy árulás
Gabo, 2015
Ez a könyv nem egy életrajz - hanem két és fél. Eredeti címe, a Kém úr és barátai - A Spy Among Friends azért nagyon találó, mert a gyakorlott életrajzíró Macintyre-nek sikerült egy olyan szempontot találnia Kim Philby életének elmeséléséhez, amelyet korábban még senki sem alkalmazott.
Philbynek ugyanis volt egy egész életre szóló barátja, Nicholas Elliott, aki az MI6 újoncából végül a vezetőjévé küzdötte fel magát, alig volt fiatalabb Philbynél, nagyon hasonló családi háttérrel rendelkezett - és minden titkát megosztotta a legjobb barátjával... Amikor 1963-ban végérvényesen világossá vált, hogy Harold Adrian Russell Philby, akit Kipling regényének hőse után mindenki csak Kimnek becézett, s aki 1937-től az MI6 oszlopos tagja volt, valójában szovjet kém, aki már 1934-ben eljegyezte magát az NKVD-vel, Elliott volt az, aki elutazott hozzá Bejrútba, hogy tárgyaljanak. Ő volt az, aki barátságuk és közös munkájuk folyamán oly sok titokba beavatta, amelyet aztán Philby átadott a szovjeteknek. S sokak szerint ő tette lehetővé, hogy Philby végül elmeneküljön a Szovjetunióba, ahol 1988-as haláláig élt... Vajon mi vezette Elliottot különböző, Philbyvel kapcsolatos döntéseikor? Miért bízott problémás, 1963-ra már gyanúktól övezett, alkoholizmusba hajló és félreállított barátjában a végsőkig? Milyen volt 1940-től tartó, több mint húszéves barátságuk? Macintyre Elliott könyvei, a vele való interjúk és családja körében végzett kutatások után egy "ideális" MI6-es, egy igazi brit ügynök portréját is megrajzolja, párhuzamosan (és ellentétesen) Philby pályájával. S akkor még nem volt szó James Jesus Angletonról, aki fiatal CIA-ügynökként vált Elliott és Philby barátjává és munkatársává, s aki szintén minden titkát megosztotta a vonzó és kedélyes Kimmel - s így az oroszokkal is. Az ő életrajza a fél: ha oly bőségesen nem is ismerhetjük meg, mint Elliottot, azt azért láthatjuk, hogy idealista amerikai ügynökből hogyan válik a CIA szinte paranoiás igazgatójává, aki leszámolva ifjúkora álmaival vadul vadászik a szovjet kémekre mindenhol, ahol nincsenek, s igyekszik megsemmisíteni minden bizonyítékot arra vonatkozólag, milyen titkokat is osztott meg annak idején Philbyvel...
A ritka képekkel kísért könyv nagyon olvasmányos, remek anekdotákat tartalmaz, de az erkölcsi kérdések boncolgatása elől sem tér ki. Közben kirajzolódik a cambridge-i kémek (Donald Maclean, Guy Burgess és Anthony Blunt) története, beleláthatunk az MI6 háború alatti és utáni működésébe, feltűnik Graham Greene és Ian Fleming, a két kémből lett kémregény-író, George Blake, a fiatal MI6-es és szovjet ügynök, akinek a leleplezése végképp megijesztette Philbyt, a rejtélyesen eltűnt szuperbúvár, Lionel Crabb, akit utoljára egy szovjet hajó felé úsztában látott a brit titkosszolgálat, sőt, Philby három feleségével is megismerkedhetünk. A végeredmény egy izgalmas életrajz és sok-sok plusz érdekesség: ez egyébként az első (igazi) könyv Kim Philbyről magyar nyelven.
Link
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Könyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregény
Könyvek és vélemények 5. - Aprócskák
Könyvek és vélemények 6. - Nagybetűs izgalom
Könyvek és vélemények 7. - Tíz jó könyvről tíz mondatban
Könyvek és vélemények 8. - Fájdalmas szépirodalom
Könyvek és vélemények 9. - Scolar-könyvek Salinger köpenyegéből
Könyvek és vélemények 10. - Régi és új krimik
Könyvek és vélemények 11. - Különc krimikönyvek
Jaffa, 2015
Most már egészen biztos: a Jaffa egyszerűen nem tud olyan könyvet kiadni a történettudományi sorozatában, ami ne tetszene nekem. Szinte alig tudtam kivárni, míg megjelenik ez a könyv, s még annál is érdekesebb volt, mint amit vártam. Bár tanulmánygyűjtemény, határozott szerkesztési elveinek köszönhetően úgy olvasható, mint egy folyamatosan megírt, megszületett kötet, az egyes esettanulmányokból ugyanis egy kerek, egész kép bontakozik ki a magyar állambiztonság koronként megújuló, más, mégis sokban ugyanolyan munkájáról. Tavaly nagyon sokat olvastam a témáról, a számomra legemlékezetesebb könyveket (melyek közül többre Papp István is gyakran hivatkozik) össze is gyűjtöttem ebben a posztban.
Jelen kötetnek azonban az a különlegessége, hogy a vizsgálódást egy szokatlan szempontból folytatja. A szerző ugyanis a népi mozgalom fáradhatatlan kutatója, a sorozatban kiadott előző könyve, A magyar népi mozgalom története 1920-1990 is erről szól. Így ezúttal is szinte kivétel nélkül olyan személyek és történetek nyomában indult el, akik/amelyek valamilyen módon a magyar népi mozgalom 1945 utáni históriájához kapcsolhatók. Így olvashatunk a kötetben arról, hogyan próbálta Illyés Gyula népszerűségét kihasználni, őt magát mégis "rövid pórázon" tartani a Rákosi-korszak államvédelme - többnyire sikertelenül. Ezért esik szó arról, hogyan került ellentétbe 1948-ban Veres Péter, a Nemzeti Parasztpárt emblematikus alakja nemcsak az MKP-val, de saját pártja "balszárnyával" is, amikor naiv és őszinte módon remélte, hogy szembeszegezheti gyakorlatias, mégis filozofikus kötetét, A paraszti jövendőt a mezőgazdaságról szóló sztálini vízióval... Tanúi lehetünk, hogyan ügynökösködött egy sértett Szabó Dezső-kutató (Nagy Péter), s hogyan szerzett magának bizalmat a népi mozgalom "túlélő" teoretikusai és a volt Eötvös-kollégisták között, hogy azután mindezt elvesztegesse. Persze utóbbi már a Kádár-korszak terméke, ahogy azok a kétbalkezes ügynökök is, akik a hatvanas-hetvenes években a neves ókorkutatót, Borzsák István próbálták meg "befogni", felsőbb utasításra és jószerével teljesen sikertelenül. Egyikőjüknek, az ókortörténettel foglalkozó doktorandusznak alkalmatlan "József"-nek különösen elkeserítő a története: miután egyértelműen bosszúból vállalkozik Borzsák figyelésére, majd öt év munkájával végül semmit sem derít ki, kollégáit buzgón figyelő középiskolai latintanárként "végzi". Eközben az egyetemi körök védelmezően összezáró soraiba és az azt megérteni képtelen állambiztonság működésébe is beleláthatunk. De legalább ilyen érdekes Moldova György Az elbocsátott légiójának keletkezéstörténete és utóélete. Vagy Péter Gábor helyettesének, a népiek felől érkező, később a sorból kiálló, ráadásul emlékiratait is hátrahagyó Fehér Lajosnak, illetve az antiszemita színdarabjával magát kis híján tönkretevő, majd 1948-ban mégis teljes mértékben ártatlanként felmentett "népi tehetségnek", Kádár Lajos írónak a története. Igazából egyetlen dolgot nem értettem csak a szerkesztésben: hogy végül miért tért el a szövegek közlési sorrendje a belső időrendtől, amelyet (az írások eredeti helyét megadó lista sorrendje alapján) eredetileg követett volna a könyv. A Nagy Péterről írtak igen rossz helyre kerültek, csupa a Rákosi- és a koalíciós korszakkal foglalkozó írás közé, az Illyés-tanulmány pedig visszahivatkozik a Veres Péterről írtra, miközben az csak később következik a könyvben. Ez azonban csak apróság.
Ungváry Krisztián könyve után ezzel a második tanulmánygyűjteménnyel is azt bizonyítja a kiadó és a sorozat, hogy ha egy Jaffás történelemkönyvet veszünk kézbe, mindig többet fogunk kapni egy egyszerű, szerkesztett szöveggyűjteménynél. Papp István tanulmányai felelnek egymásnak és kérdeznek egymásra, amiből egységes narratíva alakul ki: egy újabb, amely a magyar állambiztonság játszmáiról állít valamit.
Jaffa, 2015
Ez a könyv legalább olyan jó, mint amilyen ötletes a borítója... A karambolozó Trabant fotója Hegyi Péter fedéltervén nem egyszerűen egy Fortepanos magánfénykép: egy egész rendszernek, sőt, egy egész szervezetnek, a német állambiztonságnak válik a jelképévé.
A szerzőnő kötete pedig szórakoztató, részletgazdag és olvasmányos betekintést nyújt egy számomra eddig teljesen ismeretlen, s véleményem szerint magyarul is nagyrészt feldolgozatlan témába. Azt ugyanis hallomásból mindenki szokta tudni, hogy a Balatonnál nemcsak a pihengető keletnémetek vagy esetleg a családegyesítő nyugatnémetek voltak fellelhetők a Kádár-korszak meleg nyári hónapjaiban, de ott rajzott a Stasi ügynökgárdája is. De hogy pontosan kik, hol, mikor, mennyi ideig, miért és milyen módon kiket is figyeltek: erre már sokkal nehezebb a válasz. Jobst Ágnes, a Történeti Levéltár munkatársa hihetetlen mennyiségű irat feldolgozása után, adatgazdag táblázatok és találóan kiválasztott fényképek segítségével, logikusan és szívós következetességgel jár utána az összes fenti kérdésnek. Könyvéből név vagy fedőnév szerint ismerhetjük meg azokat a bevetett ügynököket, akik Magyarországra költözve, vagy itt tartózkodva figyelhették a németeket és a velük találkozó magyarokat. Az operatív csoport működése mellett feltárul a döntéshozás kettős mechanizmusa is: beláthatunk a kulisszák mögé, ahol a német és a magyar állambiztonság felső vezetői gyakran egyáltalán nem értettek egyet abban, mi is lenne egy-egy probléma megoldása. (Talán vigasztaló, hogy még mindig általában a magyarok voltak a humánusabbak, például úgy vélték, hogy egy letartóztatott és visszafordítandó határátlépő anyát nem kell feltétlenül börtönbe zárni az ügye végéig, a gyerekeit pedig közben külön-külön gyermekotthonba utalni, az is elég, ha együtt, házi őrizetben maradnak egy állambiztonsági lakásban. Hm, humánus állambiztonság...) Olvashatunk konkrét esetekről és általános eljárásokról, megfigyelési módszerekről, levélellenőrzésről, sőt, egy speciális, magyar fejlesztésű levélbontó készülékről is (milyen kár, hogy mire rendeltek volna a németek a prototípusból, kitört a rendszerváltás...), menekültekről, hamisított vízumokról, üldözésről a határon és eszmecserékről Kelet-Berlinben. Mindemellett pedig a könyv körülbelül harmadát a magyar nyitás politikájának, a határnyitás előkészítése, megtörténte, s a Stasi általi fogadtatása történetének szenteli a szerző: erről sem olvashattunk még soha ilyen részletesen. Tudta például valaki, hová is "tette" a magyar állam azt a több mint tízezer keletnémetet, akik 1989 nyarán nálunk tartózkodtak és lelkesen reménykedtek a határnyitásban? (Például Csillebércre, az úttörőtáborba...) Miközben a könyv ebben a záró részében részletesen bemutatja Horn Gyula tevékenységét, a Páneurópai Pikniket és a határnyitás eseménysorát, olyan apróságokat is dokumentál, mint például az, hogyan hagyták hátra "javaikat", például autóikat a reménykedve távozó keletnémetek - minekutána igaz magyar virtussá vált arrafelé elkötni az állami őrzésű parkolókból egy-egy Trabantot...
A szakszerű és alapos, mégis magát olvastató áttekintés remek tagja a sorozatnak, s hű a célkitűzésekhez: olyasmiről szól, amiről máshol még nem olvashattunk, bárkit megszólít, akit érdekel a téma, mégis végjegyzetelt tanulmány, amelynek csak a forrásfelsorolása hat sűrűn teleírt oldalt tesz ki, ráadásul eredeti stílusú, szórakoztatóan tanulságos betekintés a közelmúltba.
Alexandra, 2015
A Fosztogatók hihetetlenül izgalmas oknyomozó írás: fiatal svéd szerzője a nácik által elrabolt műkincsek nyomába ered benne. Az eredetileg 2013-ban kiadott mű hamar bestsellerré vált, érthető módon. Hiszen kit ne érdekelne Göring Carinhallba összerabolt műkincsgyűjteményének, vagy a német sóbányákba rejtett európai műkincsek felfedezésének a titka... A The Monuments Men című filmből is ismerős szövetséges műkincsvadászok és Hitler egyetemi diplomával bíró hivatásos fosztogatójának, Mühlmann-nak a tevékenysége... A Speer és mások által Hitler részére megálmodott linzi múzeum terve, vagy épp az, hogyan kényszerítették a nácik a leggazdagabb zsidó családok tagjait műkincsgyűjteményük nevetséges áron való kiárusítására, vagy épp ingyenes átadására puszta életükért cserébe. Amikor először hallottam erről a kötetről, azonnal felujjongtam, ugyanis a témáról szóló átfogó kötet szerintem azóta nem jelent meg Magyarországon, hogy 1965-ben kiadták nálunk a nagyon alaposan és érdekesen író, de nagyon "keletnémet" Ruth és Max Seydewitz Hölgy hermelinnel - Remekművek tragédiája című könyvét. Tekintve, hogy azóta eltelt egy fél évszázad, már az az anyag is imponálóan izgalmas volt, amit pusztán tényekben felhalmozott Rydell.
A Fosztogatók valódi értékét azonban számomra egy sokkal elméletibb dolog adja meg. A szerzőt ugyanis nemcsak eseménytörténeti szempontból érdekli a náci fosztogatás. Emellett jogi és erkölcsi szempontokat is érvényesít: hiszen ma is együtt élünk egy csomó olyan műkinccsel, amelyik a nácik fosztogatása miatt "árvult el", s került "mit sem tudó" műgyűjtőkhöz, vagy épp, gazdátlansága miatt állami múzeumokba. Vajon vissza kell-e ezeket adni? Védhető-e egy múzeum álláspontja, ha fel tud mutatni egy harmincas évek végi papírt, miszerint a képet "méltányos áron" eladták neki vagy a jogelődjének a (zsidó) tulajdonosok? Érvényes hivatkozási alap lehet-e egy visszaadás ellen, hogy az adott kép vagy tárgy fél évszázada egy nemzet kincse, és ha valaki visszakapná, esetleg eltűnhetne egy bank páncélterme mélyén? (És tényleg eltűnne-e?) Ha egy holokauszttúlélő visszaköveteli egy műkincsét, akkor vajon kapzsi és üzleties szellemű? És miként vélekedjen az ember egy ügyvédről, aki akkora honoráriumot kér egy ilyen per megnyeréséért, amekkorát csak úgy tud kifizetni a visszakapás után a régi-új tulajdonos, hogy szinte azonnal, kényszerűségből elárverezteti a műkincset?
Siralmas, mozgósító és hihetetlenül izgalmas képet rajzol a könyv a témáról - Magyarországról viszont nem túl hízelgőt... Érdemes elolvasni.
Noran Libro, 2014
Ezt a kötetet a címe miatt nem vettem meg az interneten. Ezzel szemben amikor a kezembe került, a magyar kiadáshoz írt szerzői előszó abszolválása után azonnal úgy döntöttem, hogy a polcomon a helye. Az 1960-as születésű újságíró szerző több osztrák és német médium közép-és délkelet-európai tudósítója (Profil, Der Standard, Deutsche Presse-Agentur / DPA), aki hosszabb ideje részben nálunk él. Fiatalon Grazban és Bécsben tanult filozófiát és matematikát. Élt Bagdadban és Belgrádban, tudósított a jugoszláv háborúról és a közel-keleti diktatúrákról. Jól beszél magyarul, s alkalma volt számos magyar közszereplővel interjút készíteni a közelmúltban. Rendszeresen ír a német és osztrák lapokba hazai témákról, kommentálja a különböző magyar ügyeket. 2010-ben (Bernhard Odenahllal közösen) Aufmarsch (Fölvonulások) címmel a magyar szélsőjobboldal előretöréséről publikált könyvet az osztrák Residenz Kiadónál, amely azóta második kiadásban is megjelent.
Eredetileg Verschwörung in Sarajevo - Triumph und Tod des Attentäters Gavrilo Princip (Összeesküvés Szarajevóban - Gavrilo Princip, a merénylő tündöklése és bukása) című kötete is itt jelent meg: s számomra az eredeti cím sokkal szerencsésebb, mivel precízebben tanúskodik arról, mi is a kötet tárgya. A magyar cím olvastán (és persze úgy, hogy sajnos még semmit sem tudtam a szerzőről és tevékenységéről) attól tartottam, hogy valami zavaros elméletsort fogok olvasni arról, miként hatott ki a szarajevói merénylet, Ferenc Ferdinánd trónörökös meggyilkolása az első világháború eseményeinek alakulására. Az eredeti címből azonban kiderül, hogy Mayer kötetének kulcsfigurája maga a merénylő, Princip, s az ő és társai (nagynak egyáltalán nem nevezhető, mégis nagy hatású) összeesküvésének történetétéből bont ki olyan szálakat, amelyek akár napjainkig vezethetnek. Nacionalista ellentétek, idealista terrorizmus és hit a politikai világmegváltásban, impotens biztonsági erők és egy tévelygő magyar diplomata - mindezek csak izgalmas elemek a lebilincselő kötetből, amely nemcsak magának a merényletnek a megszervezését, lefolyását, s a tettesek elfogását és elítélését mutatja be, de foglalkozik Princip kortárs és máig tartó utóéletével is, orvosainak leírásai, a szépirodalom és a média Princip-képét is vizsgálva. Hogyan használta fel a politika a későbbiekben Princip és társai alakját? Melyek voltak az összeesküvők szellemi mozgatórugói?
Az alapos és olvasmányos könyvből minden kiderül, sőt még az is, miért keltenek ennek a százéves sztorinak a részletei "nyugtalanító asszociációkat" napjainkban is.
Gabo, 2015
Ez a könyv nem egy életrajz - hanem két és fél. Eredeti címe, a Kém úr és barátai - A Spy Among Friends azért nagyon találó, mert a gyakorlott életrajzíró Macintyre-nek sikerült egy olyan szempontot találnia Kim Philby életének elmeséléséhez, amelyet korábban még senki sem alkalmazott.
Philbynek ugyanis volt egy egész életre szóló barátja, Nicholas Elliott, aki az MI6 újoncából végül a vezetőjévé küzdötte fel magát, alig volt fiatalabb Philbynél, nagyon hasonló családi háttérrel rendelkezett - és minden titkát megosztotta a legjobb barátjával... Amikor 1963-ban végérvényesen világossá vált, hogy Harold Adrian Russell Philby, akit Kipling regényének hőse után mindenki csak Kimnek becézett, s aki 1937-től az MI6 oszlopos tagja volt, valójában szovjet kém, aki már 1934-ben eljegyezte magát az NKVD-vel, Elliott volt az, aki elutazott hozzá Bejrútba, hogy tárgyaljanak. Ő volt az, aki barátságuk és közös munkájuk folyamán oly sok titokba beavatta, amelyet aztán Philby átadott a szovjeteknek. S sokak szerint ő tette lehetővé, hogy Philby végül elmeneküljön a Szovjetunióba, ahol 1988-as haláláig élt... Vajon mi vezette Elliottot különböző, Philbyvel kapcsolatos döntéseikor? Miért bízott problémás, 1963-ra már gyanúktól övezett, alkoholizmusba hajló és félreállított barátjában a végsőkig? Milyen volt 1940-től tartó, több mint húszéves barátságuk? Macintyre Elliott könyvei, a vele való interjúk és családja körében végzett kutatások után egy "ideális" MI6-es, egy igazi brit ügynök portréját is megrajzolja, párhuzamosan (és ellentétesen) Philby pályájával. S akkor még nem volt szó James Jesus Angletonról, aki fiatal CIA-ügynökként vált Elliott és Philby barátjává és munkatársává, s aki szintén minden titkát megosztotta a vonzó és kedélyes Kimmel - s így az oroszokkal is. Az ő életrajza a fél: ha oly bőségesen nem is ismerhetjük meg, mint Elliottot, azt azért láthatjuk, hogy idealista amerikai ügynökből hogyan válik a CIA szinte paranoiás igazgatójává, aki leszámolva ifjúkora álmaival vadul vadászik a szovjet kémekre mindenhol, ahol nincsenek, s igyekszik megsemmisíteni minden bizonyítékot arra vonatkozólag, milyen titkokat is osztott meg annak idején Philbyvel...
A ritka képekkel kísért könyv nagyon olvasmányos, remek anekdotákat tartalmaz, de az erkölcsi kérdések boncolgatása elől sem tér ki. Közben kirajzolódik a cambridge-i kémek (Donald Maclean, Guy Burgess és Anthony Blunt) története, beleláthatunk az MI6 háború alatti és utáni működésébe, feltűnik Graham Greene és Ian Fleming, a két kémből lett kémregény-író, George Blake, a fiatal MI6-es és szovjet ügynök, akinek a leleplezése végképp megijesztette Philbyt, a rejtélyesen eltűnt szuperbúvár, Lionel Crabb, akit utoljára egy szovjet hajó felé úsztában látott a brit titkosszolgálat, sőt, Philby három feleségével is megismerkedhetünk. A végeredmény egy izgalmas életrajz és sok-sok plusz érdekesség: ez egyébként az első (igazi) könyv Kim Philbyről magyar nyelven.
Link
Könyvek és vélemények 1. - Sziporkázó tudomány
Könyvek és vélemények 2. - Szép irodalom
Könyvek és vélemények 3. - Kiváló életrajzok
Könyvek és vélemények 4. - Krónika és lovagregény
Könyvek és vélemények 5. - Aprócskák
Könyvek és vélemények 6. - Nagybetűs izgalom
Könyvek és vélemények 7. - Tíz jó könyvről tíz mondatban
Könyvek és vélemények 8. - Fájdalmas szépirodalom
Könyvek és vélemények 9. - Scolar-könyvek Salinger köpenyegéből
Könyvek és vélemények 10. - Régi és új krimik
Könyvek és vélemények 11. - Különc krimikönyvek
