Ennek a könyvnek a címe fogott meg először, mégpedig, mint később kiderült, a magyar címe. Hogy egy szerző a poszt-posztmodern irodalom korában olyan merész legyen, hogy egy ilyen pátoszosan közhelyes, mégis hívogatóan meleg hangulatú, hagyományos címet adjon a könyvének, amilyen az Otthon – ritka bátorságra vall. Jenny Erpenbeck német írónő 2008-ban írt regénye németül a Heimsuchung címet viseli, ami talán egy kissé elemzőbb, magyarázóbb – de legalább ugyanolyan egyedi választás. S legalább ugyanolyan hangulati ellentétben áll magával a regénnyel: bájos és finom megnevezése valami sötétnek és elveszettnek.

Ahogy a címe, ez a modern családregény is teljesen egyedi az általam olvasottak között. Úgy tűnik, hogy a német történelem elmúlt mintegy hatvan esztendejét, az NDK-ban életüket leélő generációk szellemi és erkölcsi hagyatékának vállalható és vállalhatatlan részét (rendhagyó) családregényben, (posztmodern) nagyregényben érdemes megörökíteni: erről tanúskodik Uwe Tellkamp A torony (2008) vagy Eugen Ruge A fogyatkozó fény idején (2011) című, magyarul olvasható műve is. Ám míg e két könyv feltűnően hosszú (A torony a maga több mint kilencszáz oldalával nyilvánvaló visszatérés a mindent megörökítő és mindent tartalmazó realista nagyregénynek legalább a külsőségeihez, de Eugen Ruge rendhagyóbb, párhuzamos szerkesztésű, sokszálú regénye is majdnem ötszáz oldal), az Otthon terjedelme még a kétszáz oldalt sem éri el. S míg A torony szereplőit kilistázni is nehéz, s A fogyatkozó fény idején is – ahogy alcíme mondja – egy család regénye (nem véletlenül hasonlították előszeretettel Thomas Mann A Buddenbrook házához), az Otthon főszereplője szándékoltan nem egy vagy több család, hanem – egy ház és egy kert. Egy telek, és mindaz, amit ráépítettek és elbontottak róla az egymást váltó rendszerek, generációk, szereplők, divatok.

Adott tehát egy törekvés a német irodalomban, aminek a fiatal írónő tökéletesen megfelel: az NDK-s idők és a hozzájuk vezető út leleplező bemutatása, a számvetés, emlékállítás, nosztalgiátlanná csupaszítás, kérlelhetetlen megírás kényszere. És adott a feladat mindenben rendhagyó megvalósítása, amely a magyarul elérhető talán legolvasmányosabb és legsötétebb regényt hozza létre a témában.

Az Otthon feltűnően rövid, mégis monumentálisnak hat. Hangsúlyozottan nem családtörténet, mozaikosságával mégis azzá válik: nyomozásra, összeesküvések felismerésére kényszerít, és fájó hiányokat sajdít meg a gyomrunkban, amikor visszatekintve elvarr néhány mellékszálat, mindig igaz, kérlelhetetlen, sőt, akár kegyetlen, ám hiteles módon. Szigorú szerkesztése látszólag megakadályozza az azonosulást, hiszen minden fejezetet, szóljon bárkiről, a kertészről szóló szöveg vezet be. Ő a (szinte) néma szereplő, a külső szemlélő, korszakok és változások (közönyös?) tanúja, aki a könyvben leírt évtizedeket pusztán abból a szemszögből nézi és tartja számon, időről időre mit ültetnek el, mit vágatnak ki, mit tüntettetnek el vele a kert és a ház újabb és újabb tulajdonosai. Ha az ő nézőpontja az örök és állandó, ha ő nemcsak egy gyarló átlagember, hanem valamiféle mitikus jelentőségű szemlélő is, akkor mindaz, ami körülötte történik, a huszadik század eseményeinek tragikus karneválja, nem más, mint nevetséges bábjáték. Hiszen csak annyi marad belőle, hogy ültettek egy diófát, aztán meg kivágták.

Ám az újabb és újabb szereplők mégsem csak marionettfigurák, nem csak jelképes alakok (még ha épp tizenketten vannak is), így a velük való azonosulás előbb-utóbb mégiscsak megtörténik. Az újabb és újabb hősöktől, akik a századelőtől a századvégig sorakoznak egy-egy fejezetben a nagygazda megtébolyult vénkisasszony-lányától, a telek első tulajdonosától a „jogcím nélküli birtokhasználóig”, a fiatal nőig, aki azért lopózik be a házba, mert nagyanyja, a kert és a ház korábbi tulajdonosa, az NDK-s idők hű pártkatonája és sikeres írója lábnyomát és tévedéseit kutatja ehelyütt, egyszerűen nem lehet fensőbbségesen elfordulni. Mind hibáznak, mind különösek, mind németek. Mindnyájuk sorsát determinálta valami, mind őriztek valamilyen titkot. Egyikőjüknek sem lehet megbocsátani: az építésznek a korrupt gyávaságot, a posztógyárosnak a reszkető, meglapuló közönyt, az építész feleségének a paráznaságot, az írónőnek a hamis hitet (és így tovább) – mégis valamennyiüket meg lehet érteni, olvasva, miért és hogyan is lettek gyávák, közönyösek, szeretők vagy politikusan hívők. Történetüket rövid, lecsupaszított nyelvű, mégis nagyon költői szövegdarabok mondják el, melyeket az olvasónak kell egymás után rendezni. S ami összeáll belőle: tragikus valóság.

És még csak nem is kizárólag német valóság. Igaz, a könyv utószava egyetlen szempontból elemzi Erpenbeck könyvét. Az 1967-es születésű írónőt egy sajtónyilatkozata alapján teljes mértékben azonosítja a könyv utolsó fejezetében feltűnő, családja múltjával találkozni és szembesülni akaró „jogcím nélküli birtokhasználóval”, az írónő nagymamát, a könyv egyik legsokrétűbben elemzett, leginkább kérdőjeles sorsú, tragikus alakját (a szocialista rendszer kivételezett, kiváltságolt, ezzel együtt becsapott, megzsarolt alakját) pedig Hedda Zinnerrel, Erpenbeck valódi nagyanyjával. Ez a valóságmegfeleltetés azonban az értelmezési horizont végletes lekicsinyítése is.

Ez a kert, ez a szimbolikus világegyetem ugyanis nemhogy nem kizárólag az írónőé, de még csak nem is csupán a németeké. A regény a L’Harmattan Kiadó Valahol Európában sorozatának tagjaként jelent meg, hangsúlyozottan német kötetként. Ám a sötét és reményvesztett számvetés sok-sok család, sőt, egy ország múltjával - alkalmazható hazánkra is. Abból a szempontból, hogy mennyi mindennel kell még szembenézni saját múltunkból, nagyon is Európához tartozunk.

A cikk az Ekultura.hu-n: Jenny Erpenbeck: Otthon
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én