Joanne Harris mindig is érdekelt. Nagy, boldog családi élmény volt számomra a híres film, amelyet később természetesen saját dévédén is beszereztem. Szintén együttes öröm volt, amikor sorra, mind végigolvastuk a Csokoládét, megismertük az igazi Joanne Harrist. Azóta azonban valahogy elszakadtam az írónőtől: a Partvidékiek után érdeklődésem elfáradt, s bár még mindig nyomon követtem, mit írt (mert ajándékként folyton előkerültek a regényei), én magam alaposan adósa lettem az olvasással könyveinek. Máig. Elhatároztam, hogy utánajárok annak a varázslatnak, amely Joanne Harris oly sok annyira különböző könyvéből egyformán, mégis sokféleképp árad.

Íme, a tizenhárom friss olvasmányélmény. (Pontosabban egyelőre kilenc és még kettő, mert a maradék két könyvet még nem sikerült megfogalmaznom: frissítés vasárnap várható.) Stíluselemzőknek érdemes összehasonlítani az első két mondatokat és elábrándozni azon, milyen másféle is a tizenegy regény. A Bővebben részeket viszont olyanoknak nem ajánlom, akik az adott könyvet még nem ismerik: vigyázat, spoilerveszély!

Aludj, kislány
A regény: A huszonkilenc éves Joanne Harris második könyve volt ez a kötet, amely teljességgel megtévesztő fülszövege szerint "a rémregények hangulatát idézi". Ahogyan az írónő előszavában írta, azt hitte, a könyv végérvényesen halott, míg a rajongók kérésének engedve, akik könyvespolcukra akarták tenni a Joanne Harris összest, elő nem készített belőle egy új kiadást. Aki kézbe veszi, két okból is meglepődhet. Egyrészt az írónő, még a Csokoládén innen is gyakorlott tollú, hihetetlenül profi történetmondónak bizonyul, a regény meséje lebilincselő. Másrészt van benne jó pár elem, amely a későbbi, nagy sikerű kötetetek ismerőit arra készteti majd, hogy azt hümmögjék: "aha, hát már itt is..."
Az első két mondat: "Amikor rátekintek a nevemre és utána álló betűkre, mérhetetlen üresség tölt el. Mintha ez a Henry Chester nevű festő, aki kétszer állított ki a Királyi Szépművészeti Akadémián, nem én volnék, hanem valaki más képzeletének bizonytalan körvonalú szüleménye, egy olyan üveg dugója, amelyben egy finoman rosszakaratú dzsinn lakik, aki átjárja a bensőmet és veszélyes kalandok birodalmába repít, hogy megtaláljam önmagam halvány, rémült kísértetét."
Bővebben: A regény címszereplője, Effie ördögi körbe kerül. A neves, de valójában mégis tehetségtelen festő, Henry Chester megvásárolja a szépségét, a báját és a fiatalságát: először, kislányként modelljévé teszi, majd később, alig tizenhét évesen a feleségévé. Henry azonban nem ismeri az igaz szeretet és szerelmet. Feleségében az egykori ártatlan gyermeket keresi, aki iránt állandó, bűntudattal teli vágyat érez. Miután Effie elveszti kisbabájukat, a házasság pokollá válik... Mielőtt azonban valamiféle lélekelemző, izgalmas, de egyszer olvasós ponyvaregényben éreznénk magunkat, van két bökkenő. Az egyik, hogy a történet szálai 1881-be vezetnek vissza, a viktoriánus Angliába, alig néhány évvel Hasfelmetsző Jack vérengzése előttre: minden adott tehát a borzongató, klasszikus hangulathoz. A másik, hogy bár pillanatokra úgy tűnhet, Joanne Harris később is alkalmazott technikájához híven egyszerre több (négy) mesélővel is megajándékoz bennünket, a keret és a történetszövés egyértelművé teszi, hogy közülük egy, Henry, a férj a többi felett áll - ő túléli majd, bármi is történjen a többiekkel, sőt, kommentárt is fűz az ő emlékezéseikhez... A mese pedig bonyolult, de mesterien szövött: Effie tragédiája beteljesedik. Nem kell ő sem a gyerekeket ágyba vinni vágyó, túlfinomult és önző férjének, aki nem tud mit kezdeni túlontúl épeszű és felnőtt feleségével, ezért laudánummal, klorállal és más kábítószerekkel mérgezi (Aludj, kislány...). Sem a kezdetben védelmezőnek és anyainak tűnő egykori bordélytulajdonosnőnek, Fannynak, aki nem "a sötét bűbáj mesternője" (lásd fülszöveg), csak egy silány hipnotizőr (Aludj, kislány...), aki megerőszakolt és megfojtott gyereklánya, Marta gyilkosát keresi, s véli megtalálni Henryben, akit a Martává bűvölt Effie lányos varázsával akar csapdába ejteni. Végül nem kell a csábító szerepében feltűnő, a szerelmi megváltást ígérő Mose-nak sem, akiben győz a haszonleső szerencselovag, s hajlandó inkább jó pénzért sírba zárni a kábult álomban fekvő Effie-t (Aludj, kislány...), mint hogy ingyen és bérmentve elvigye a boldogtalanságból. Ami felkavaró, hogy ebben a regényben végül a gonosz győz: Fanny eltűnik, miután bosszút áll Henryn, az őrületben másodhegedűs Mose-t felakasztják egy olyan bűnért, aminek az el nem követésében biztos volt. Effie halott. Henry pedig, a meggyötört, felelősségre vont, majdnem megőrült Henry még megéri, hogy kommentálja ezt a danse macabre-t, mielőtt vele is végeznek a mérgek és átkok. Vagy talán lenne valamiféle mélyebb üzenete annak, ahogyan a fejezetek és események a tarot egyes lapjainak jóslatait követik? A regény merész, izgalmas kalandozás egy múltbéli hangulatban (tele remek, korjelző utalásokkal és intertextusokkal), jól megírt, könnyen olvasható, mégis stílusos és sokkoló történet épp csak egy cseppnyi misztikummal (volt Effie-kísértet? vagy csak lelkiismeret-furdalás vetített képeket a szereplők elé? hát költöző-lélek-Marta a templomban?). Rémregénynek azonban túl intelligens. Ráadásul az elolvasása után egy ideig biztosan nem tudunk jó érzéssel nézni az érzelmes, 19. századi kislányportrékra...
Olyan, mint a mentás-lime-os csokoládélapka.

Csokoládé
A regényről: Erről a könyvről igencsak nehéz általánosságokat írni. Mindenki tudja, hogy ez "a" nagy Joanne Harris-mű. Ha semmit sem ismersz tőle, ezt muszáj! A fiatal írónő ügynökváltás, kiadókeresés és cseppet sem varázslatos kalandok után megtalálta a szerencsét, az önbizalmat és a sikert. Harmadik könyve 1999-ben világsiker lett, az új évezred bestseller írónőjévé tette szerzőjét, s már 2000-ben finom, kedves, s a regényhez illően gondolatébresztő és komoly filmet készítettek belőle Lasse Hallström rendezésében, Juliette Binoche, Alfred Molina, Judi Dench és Johnny Depp főszereplésével. Igaz, a szívmelengető és az életbe édességet csempésző csokifesztiválos könyv után több kiadó, terjesztő és reklámkiötlő megpróbálta beskatulyázni Harrist a mágikus-realista-gasztroregény-írónő szerepébe, ő azonban mosolyogva bújt ki a klisék közül a Szederborral, átejtett a címmel a már cseppet sem az evés örömeit megidéző Ötnegyed narancs esetében, majd - megőrizve irodalmi konyhatündér imázsát a szakácskönyveivel - hátat fordított az unalmas elvárásoknak és teljességgel új írói utakra tért. Tizenhárom babonás év elmúltával pedig kezd úgy tűnni, hogy a Csokoládé sokkal több volt, mint múló kordivat: kezd klasszikussá válni...
Az első két mondat: "A karnevál szelével érkeztünk. Februárhoz képest meleg szél volt, megrakva az út menti főzőlapokon sülő palacsinta, kolbász és porhanyósan édes ostya zsíros-forró illataival, miközben a konfetti leszánkázott a gallérokon és a mandzsettákon és úgy ringatózott a csatornákban, mintha a télért kínálna gyermeteg kárpótlást."
Bővebben: A Csokoládé című film két nagyon fontos ponton változtatott a regényen. A múltba helyezte, egy régi-régi konzervatív kisvárosba, s a helyi papból helyi polgármestert formált. A filmben egyetértettem a két változtatással. A könyv viszont éppen attól fantasztikus, hogy elég merész a jelenben játszódni, s látszólagos gonosza egyházi ember. Iszonyúan sokrétű könyv a Csokoládé. Itt csak néhány dolgot jegyeznék fel, ami mindig eszembe jut róla. Először is elragadó, hihetetlenül szuggesztív, egyszerűen gyönyörű szövegű regény tele ételekkel, érzésekkel, szeretettel, gyűlölettel, költészettel, lázadással, mesékkel és mágiával. Másodszor fantasztikusan eltalált a főszereplőnő, Vianne alakja. A nő, aki a széllel érkezik, s magával hozza a játékosságot, a nyugtalanságot, s felkavarja maga körül a szeretetet és a gyűlöletet, egy igazi nevesincs, múltja-sincs varázsalak, egy tökéletes jó boszorkány. Mindenkivel képes csodát tenni, mindenkinek az életébe beavatkozik, de csakis azért, hogy boldogabbak, elégedettebbek, önismerők és szeretetre képesek legyenek az emberek. Varázshatalma egyszerre misztikus és hétköznapi: lehet, hogy jóslásaiban, az általa figyelt előjelekben vagy a múltjára való emlékezésekben van a lényeg, mégis, úgy tetszhet, valójában jóságával és csodálatos, érzékkavaró ételeivel tesz csodákat. Megtanítja az embereket önmaguk szeretetére és a bizalomra úgy, hogy ő sokszor nem bízik saját magában, s hosszas vitákat folytat réghalott anyjával, aki - talán nem is volt az anyja... Ő vívódik, küzd, de közben hatására körülötte a világ lassan egyre jobb lesz, valósággal megváltódik a hétköznapiság, közönyösség, konformizmus és bigott szeretetlenség átkától. Illetve megváltódna, ha nem lenne Reynaud tisztelendő. Aki maga a Fekete Ember, a gonosz, mindenben Vianne ellentétpárja. Illetve... Az ő alakja a harmadik dolog, amit nagyon fontosnak érzek a regényben: nélküle nem lenne az a Csokoládé, ami. Reynaud férfi, Vianne nő, egyikőjük a vallásos önmegtagadás, másikójuk a pogány életöröm megtestesítője, a tisztelendő gyűlöli az élet és az étel örömeit, a nagy érzelmeket és a boldogságot, Vianne ezekért és ezekben él, Reynaud lemondásról, fegyelemről, a jövőről és a kötelességről beszél, Vianne világában odafordulás, életöröm, a jelen és a szeretet uralkodik. Mégsem teljesen ellentétesek. Mindkettejük gyerekkorában van egy szégyellt, elfelejteni vágyott titok. Mindketten hisznek abban, hogy hatással tudnak lenni az emberekre, és hogy hatással kell lenniük. S mindkettejüknek van mentora: Vianne-nak a halott maman, Reynaudnak a kómában fekve haldokló pére, az előző tisztelendő. Nekik mondják el gondolataikat, tőlük várják az útmutatást - de közben mindketten egyedül vannak. Nagyon egyedül. Ahogy - ez a negyedik dolog, ami megragadott a könyvben - a történetben kezdetben mindenki nagyon magányos. Anouk, aki Papuccsal vigasztalódik, Armande, akit betegsége, makacssága és a falusi ostobaság elválaszt az unokájától, a túl okos, túlkímélt, szintén magányos Luctől, a boldogtalan, megtört Joséphine vagy a kutyáját szerető, s közben halálát várni kényszerülő Guillaume. Csak a könyv végére lehet remélni, hogy a magány feloldódik, s a falu ismét közösséggé válik: hogy a csokoládéfesztiválnak, vagy a szeretetnek köszönhetően, mindegy is. S ez az ötödik dolog, amiért sokkal szívesebben újraolvasom ezt a Joanne Harris-könyvet, mint bármelyik másikat: végig a tragédia felhője lebeg a könyv fölött, a zárásban azonban szomorúság, gyász és töprengés mind feloldódik a szelíd, megbocsátó vidámságban. Ebben a könyvben minden elveszett lélek számára van remény a boldogságra.
Olyan, mint a forró csokoládé (a kedvencem).

Szederbor
A regényről: A Csokoládé után iszonyatosan nehéz megszólalni. Azt hiszem, ennek Joanne Harris is tudatában volt. Az előző regény tetemes részét az ételekhez, csemegékhez, nosztalgikus hagyományokhoz és a kisvároshoz fűződő eszmefuttatások, varázslatok és titkok tették ki. A Szederborét ugyanígy. A Csokoládénak több síkú narrációja volt. A Szederbornak még merészebb, idősíkokat változtató. A Csokoládéban rejtőzött egy szörnyű, múltbeli titok. A Szederborban is. Hogy a második könyv mégis egészen más: más hangulatú, más súlyú és persze más a cselekménye, már megmutatta, Harris nem a Csokoládé szerzőnője, hanem nagy író. S azóta is - az.
Az első két mondat: "A bor beszél. Kérdezzünk csak meg bárkit."
Bővebben: Jay Mackintosh író. Csak az a baj, hogy évek óta nem írt semmit. Még mindig kitart a népszerűsége, még mindig nagy ígéret: de senki sem érti, hogy a Földialma Joe óta miért nem alkotott újabb nagyregényt, miért pazarolja a tehetségét álnéven írt ponyvákra. Nem érti Kerry, a menedzsere, istápolója, élettársa (?), egyúttal kiszipolyozója, de nem érti maga Jay sem. Ahhoz, hogy értse, be kellene vallania magának a múltat: hogyan alapozta egész gyerekkorát, hitét, bizalmát, bizakodását a jövőben öreg barátjára, a rejtélyes, mindentudó, teremtő erejű és teremtő fantáziájú, varázslatos magokat őrizgető, különleges italokat készítő, világot látott és a világ összes titkait ismerő Joe-ra, s hogyan ábrándult ki belőle és mindebből egy borzalmas napon. Első regényét talán úgy írta meg, hogy visszabújt ebbe az elvesztett gyerekkorba - s azóta sem talált ki belőle. Épp úgy fél az élettől, mint kisfiú korában félt a rivális gyerekbanda gengsztervezérétől. Éppúgy kerüli az emberi kapcsolatokat, ahogy akkor elvesztette az első szerelmét. Azután átköltözik Franciaországba, egy tanyára és furcsamód megtalálja a saját múltját. Elöntik azok az érzések és hangulatok, amik a gyerekkorát jelentették, s lassanként nekikezd feldolgozni mindazt, amit képtelen volt megemészteni. Közben pedig írja új regényét, amely arról a közösségről szól, melyet most ismert meg: a hajthatatlan nagyanyáról, a városból érkezett, kitaszított anyáról, aki süketnéma kislányát neveli világtól elzárt tanyáján, a pletykás, gyanakvó, mégis kedélyes falusiakról, a kegyetlen vidékről... S azután lassan a rejtély darabjai összeállnak. Tudjuk már, mi volt Joe varázslata. Tudjuk, mi lett Joe sorsa. Azt is, hogy a gyerekkor visszahozhatatlan, de örökre velünk marad (mint a Különlegességek üvegei lenn, Jay pincéjében). S megértjük, miért él Marise, a magányos özvegyasszony úgy és ott. Titka tragikus: valaki, aki szép, okos és jobb sorsra érdemes, hogyan kerülhet sorsa béklyójába úgy, hogy reménye sincs kiszabadulni... Zsarolás, gyilkosság, őrület, féltékenység, zaklatás, titkok, harcok és küzdelem a természettel: ez az, ami megnyílik Jay előtt, aki rájön arra, hogy most az egyszer nem fog elfutni, mint kisfiúkorában. Segít, védelmez, teremt: és magának is létrehoz egy új, alkotó életet. Amiben ugyan nem lesz belőle író, viszont tökéletesen boldog lehet. Ha csak az alkotásról, a médiáról vagy az írás lélektanáról szólna, akkor is nagy regény lenne. Ha csak krimi volna, akkor is érdemes lenne elolvasni. De lélektani regény, családregény, netán gasztroregény olvasata is van. Remek újrakezdés a Csokoládé után (és még arra is ráér, hogy néhány utalással kikacsintson a közkedvelt regénytestvérre...).
Olyan, mint az almás-mandulás-fahéjas csokoládégolyó.

Ötnegyed narancs
A regényről: Állítólag sokszor megkérdezik Joanne Harrist, miért ír annyit (bár mostanában már nem mindig) a franciákról. Ő erre különböző, családjával, érdeklődésével összefüggő válaszokat ad, és ez így van rendjén. Ám mégiscsak érdekes, hogy Franciaország II. világháborús történetének lezáratlan, elintézetlen érzelmi ügyeit egy angol írónő kavarta fel, mégpedig hatásosan és lebilincselően. A történetmesélés ezúttal látszólag lineáris, ám a Szederborhoz hasonlóan múltbeli emlékek és dokumentumok fűződnek bele a jelenkori elbeszélésbe és a gyerekkorra való, cseppet sem meghatott emlékezésbe. A magát egyre töredékesebben kifejező rég halott anya naplóalbuma, egy kislány pőre, naturalista elbeszélése és a jelenbeli mesélő, az idős Framboise narrációja szövődik össze egy sokkoló végű, tragikus pillanatokat felidéző regényszöveggé.
Az első két mondat: "Amikor anyám meghalt, bátyámra, Cassisra hagyta a gazdaságot, a borospincében levő vagyont a nővéremre, Reine-Claude-ra, és rám, a legfiatalabbra az albumát, és egy kétliteres üveget, amelyben egyetlen fekete, teniszlabda nagyságú Périgord szarvasgomba lebegett a napraforgóolajban, és amely, ha kinyitjuk az üveget, még ma is az erdő talajának erős, nyirkos illatát árasztja. A vagyon meglehetősen egyenlőtlenül oszlott meg közöttünk, de anyám egy természeti erő volt, mely kénye-kedve szerint osztogatta kegyeit, és nem engedett betekintést sajátos logikája rejtett berkeibe."
Bővebben: Már a Szederbor megmutatta, hogy a gyerekkor sohasem az édes-bűvös-bájos örömök világa. A vidéki gyerekkor meg főképpen nem. Míg az előző regény csak a hetvenes évek ártatlanságát vesztett kamaszkorába vitte vissza szereplőjét és olvasóit, az Ötnegyed narancs egészen a második világháború idejéig nyúlik vissza. Öntörvényű, váltott gyerek főhősnőjét nehéz szeretni gyerekként, s nehéz nem szeretni felnőttként. Hála azonban az idősíkokat váltogató elbeszélésmódnak, a két szereplő - aki természetesen valójában egy - csak a történet legvégén találkozik a fantáziánkban, amikor tudjuk már, milyen titkot őriz a falujába idősen és özvegyi (ál)nevén visszaköltöző Framboise, s mit követett el vagy éppen mit nem követett el a fiatal, kalandvágyó Boise... A regény családtörténet a múltban és a jelenben. Ott van a kőkemény, földessé feketült, szíjassá száradt anya: a vidéki matriarcha, a gazdálkodófeleség, aki nem csak nőnek, embernek is megszűnt lenni, amikor anya, majd özvegy lett. Az anya, aki bizonyára lát valamit a kis francia faluban feltűnő idegenben, a német katonában, Tomas Leibnizben: talán a férfit, talán egy más világot... De leginkább azt az embert, aki meg tudja váltani a rettenetes fájdalmaktól, és akinek a segítségével megőrizheti ép eszét és keménységét: Leibniz, a buzgó feketéző tud gyógyszert szerezni arra a betegségre (valamilyen agydaganat?), ami előbb-utóbb megölné az anyát. Aztán ott van Reinette, a falu legszebb lánya, kedves, bájos, édes, butácska: akit még Leibniz sem tud megvédeni attól, hogy megerőszakolják. Cassis, a hetvenkedő kamasz főképpen nem: s amikor itt alulmarad olyan erőkkel szemben, amiket sose győzhetett volna le, meg is teremtődik egész későbbi személyisége, amelyik mindig félni fog, mindig önző lesz, mindig a hátsó utakat keresi - s ezt adja tovább a gyerekének is. Végül a kilencéves legkisebb lány, Framboise az, aki leginkább érti, mi is játszódik le körülötte, de mivel gyerek, az ő világában a hatalmas és titokzatos hal éppoly fontos, mint az új barát, Leibniz, vagy az anyja, s a mesék, az álmok és a valóság összefonódik. Ez a család találkozik a megszállással, a kiszámíthatatlan gyűlölettel - s veszíti el önmagát. Nem tudom, miért, de a múltbeli zárójelenettől legalább úgy irtózom, mint a disznóöléstől. Egyszerűen hihetetlen, hogy ilyen értelmetlenül, ostobán, arrogánsan, kegyetlenül és ok nélkül egyetlen család, egyetlen nő ellen forduljon az emberek dühe, ahelyett, hogy azokat gyűlölnék, akik esetünkben maguk a gonosz: az ártatlanok kivégzőit, a németeket. Számomra már az is felkavaró, amikor kopaszra nyírva megszégyenített nők fényképét látom a háború utánról: a franciák borzalmasan dolgozták fel traumáikat ezzel a bűnbakkereséssel, a háború sosem ilyen egyszerű! Harris regényének megoldása azonban egy még jelentéktelenebb vétek, egy baleset köré épül, megmutatva, hogy soha nem az számít, mi történt valójában, elég egy tévedés, s a gyűlölet azonnal elharapózhat. Framboise rettegésben éli le az életét, nővére tönkremegy, bátyja családja önző, haszonleső kopók gyülekezetévé válik. Saját életüket rontják el, mert még mindig szégyellik azt a büntetést, amit nem is érdemeltek meg. Framboise igazi felszabadulása, amikor végre megválik a titoktól. Ekkor lesz teljessé világa, s végre boldog lehet. A gyűlöletet csakis úgy lehet legyőzni, ha megszabadulunk a félelemtől. A történet már régen nem csak a háborúról szól: izgalmas, általános érvényű példázat, s remek regény egyszerre.
Olyan, mint a keserű csokoládé émelyítően édes narancsreszelékkel.

Partvidékiek
A regényről: Első alkalommal ez a könyv volt annyira hangulattalan számomra, hogy jó ideig el is tántorított Joanne Harristől. Talán én voltam a hibás: mert nem rossz ám! Sőt - hangulatos, ironikus, furcsa ábrázolata egy igazi mikrotársadalomnak. Le Devin szigetén vannak jók és gonoszok, mulatságosok és nyomorultak, hallgatagok és beszédesek, szegények és gazdagok. A regény a sziget két felének gazdasági vetélkedésével kezdődik (kinek lesz strandja, ki nyeri meg a turistákért folytatott versenyfutást), ám ez a történetvonal lassan egybefűződik a szigetre hosszú idő után hazaérkező Mado otthon- és múltkeresésével, egy bontakozó szerelem történetével és különböző múltbeli titkok szálainak felfeslésével. Joanne Harris a Szederbor titokkeresését, a Csokoládé társadalomábrázolását és a tőle már megszokott érzékletes lélek- és életábrázolást új elemekkel keveri. A narráció nagy meglepetésre hagyományos, lineáris és egyetlen szereplőhöz köthető, a szigetiek megalkotásához pedig minden eddiginél többet merít saját emlékeiből.
Az első két mondat: "A szigetek külön világ. Minél kisebbek, annál igazabb ez a megállapítás."
Bővebben: A Partvidékiek a nyugalom regénye, legalább is a kétharmadáig. A megszeretésében sokat segítettek azok a Maigret-történetek, amelyek a felügyelőt a hangyaszorgalmú Párizsból visszavitték a tengerparti kis halászfalvak kívülről barbár, tanulatlan és gyanakvó, belülről azonban méltóságteljes, szikár és tragikus világába. Joanne Harris valahol ezt a hangulatot találta meg ebben a regényében. Ezt a látszólagos nyugalmat azonban felkavarja néhány dolog, amely elindítja az eseményeket az elsöprő, vészterhes, mégis enyhülést hozó végkifejlet felé. Először is kiderül, a nyugalom - ahogyan a partvidéken született, de hazájába a városból és a művészlétből visszaérkezett Mado rájön - bénult, önfeladó közönyösség. Másrészt a sziget két fele olyan engesztelhetetlen gyűlöletet érez egymás iránt, hogy azt csak egy kívülálló oldhatja fel: talán Flynn, a messziről jött, angol ismeretlen. Harmadrészt Mado, aki úgy érzi, neki kell emberismeretével, erejével és tántoríthatatlanságával a vállára venni szülőfaluja bajait, szintén idegen itt - még a saját apjának is... A könyv érzékletesen ábrázolja a versenyfutást a pénzzel és az intrikával. Úgy tűnhet, a sziget szegényebbik, Les Salants-i vége ötletességgel és emberfeletti erőfeszítéssel legyőzheti a Le Houssiniéré-ieket, köztük is a főellenséget, a betolakodó Brismand-t. Ám a könyv kétharmadánál a történet nekiindul és megállíthatatlanul rohan tovább a három-négy csavarral ellátott végig. Mindennek értelme lesz Mado sose látott nagybátyja titokzatos öngyilkosságától Brismand úr családjának történetén át a parti medúzák veszélyességééig. Végül összeáll egy nem hagyományos, szomorkás szerelmi legenda a messzi múltból, amely egy duplacsavarral kihat az összes jelenbeli szereplő életére is. Semmi sem az, aminek látszik: ez lesz a regény legfőbb felismerése. A műveletlen, bárdolatlan, szótlan apa romantikus, csodásan rajzoló szerelmes, az ostoba nővér boldogtalan anya, a vérszívó gazember lelkes vállalkozó, a leleményes falusi kémlelkű haszonleső, az igaz barát áruló, az elűzött asszony kacér pillangó, a halott öngyilkos, az öngyilkos halott. A tékozló fiú meg nem azonos önmagával... Amikor a történet végén a természet ítélkezik, hirtelen értelmetlenné válik a versengés, a gyűlölet, de még az annyira emberfeletti erőfeszítéssel elért sikerek is - annak a gátnak a lebontása mentheti meg Les Salants-ot, amelyiknek a felépítése az egész addigi történet lényege volt... A kritikák szerint Mado a történet legérdekesebb alakja: erős, önfejű, bátor, makacs, problémás nő. Nekem azonban érdekesebb lett Flynn: akit éppoly változékonyra és kiszámíthatatlanra sikerült rajzolni, mint ami titkos, csak a könyv végén kiderülő élettörténetéből következik. Bár biztosan nem a legjobb Joanne Harris regény, megismerésre méltó, izgalmas kötet páratlanul találó jellemrajzokkal. A két fagylaltozó karmelitát a mólón pedig nem lehet elfelejteni...
Olyan, mint a fehér csokoládéba forgatott mandula jázminszirommal.

Szent bolondok
A regényről: A Szent bolondok Joanne Harris hetedik regénye volt. A könyv cselekményét már akkor felvázolta, amikor még meg sem írta a Csokoládét, ám befejezetlenül félretette a regénykezdeményt, s évekig hagyta pihenni. Ha a sikeres, befutott írónő pályáját nézzük, látható, hogy négy könyvön keresztül szigorúan kerülte a - korábbi köteteiben alapvető - történelmi témákat. Míg első könyve 19. századi vámpírtörténet, a második pedig viktoriánus-gótikus regény volt, egészen a Szent bolondokig nem festett le múltbeli eseményeket, csak annyira, amennyire az szerepet játszott jelenbeli hősei életében. A hetedik könyv újszerű témaválasztása mellett kissé emlékeztetett problematikájában a Csokoládéra, szerelemábrázolásában azonban új utakon járt.
Az első két mondat: "A komédiásokkal kezdődik. Heten vannak, hat férfi és egy lány: a lány flitteres, szakadt csipkeruhában, a férfiak bőrben, selyemben."
Bővebben: A könyv közege egy tengerparti, francia apácazárda a 17. században. Főhősnője pedig az apácák között lelki nyugalmát meglelni vélő Juliette, az egykori mutatványosnő, aki elveszítve társait, szerelmét és biztonságát, az elhagyott kolostorba menekül, hogy védelmet találjon kislányával, Fleurrel. Bár egy kissé hasonlít a szituáció a Csokoládé kezdetére, a mélységesen emberi, gyakorlatias, gyermekét szerető, védelmező, s kissé a mágikus praktikákhoz értő Juliette mégsem Vianne-klón. Sokkal inkább korlátok közé szorult, békére vágyó és tévútra lépett szereplő, aki gyászolja gyűlölt-utált, neki gyermeket adó, de közben mégis mindkettejük vesztét okozó Feketerigóját, Guy Le Merle-t, a szélhámost és szerelmest, aki egyszerre volt pozőr és szabadsághős, az igazság bajnoka és hazug csaló - és aki talán már nem is él. A történet szerkesztése minden eddiginél mozaikosabb és csavarosabb: minden titok a szereplők monológjaiból derül ki, közben előre és hátra kalandozunk az időben, s mindent beterít a hit felhője és a babonák köde. Le Merle betör a békés, éppen apátnőjét vesztett zárdába: papnak öltözve kíséri a püspök unokahúgát, a tizenkét éves Isabelle-t, akinek nagybátyja által előírt célja minimum a szentté válás - a püspök a büszke és babonás, ám tudatlan és merev főnöknővé nevelt kislány vállán szeretne felkapaszkodni a bíborosi magaslatokra az ifjú XIII. Lajos zűrzavaros Franciaországában. A zárda tehát gonosz, kegyetlen és megszállott hellyé válik, ahol a gyengeséget kinevetik, az öregséget lenézik, az emberséget szégyellik, a szeretet pedig tilos. Öngyilkosság, halál, bánat és szenvedés követi egymást, miközben a kis főnöknő kezeiből kifutnak a szálak: babaház-klastroma bábjai haláltáncba kezdenek. Juliette pedig nem tehet semmit: hiába leplezhetné le bármikor a püspökön bosszút állni akaró, az álnokság, a megszállottság és a vallási fanatizmus démonait elszabadító álpapot, az hallgatásra kényszeríti és zsarolja, mégpedig kislányával, Fleurrel... Ám ez a pap tudatosan gonoszként sem olyan ördögi, mint a Csokoládé önmagát mindig felmentő Reynaud-ja. Amikor a regény végén megismerjük indítékait, már egyszerre kell és lehet szeretni és gyűlölni. A zárójelenet egyszerre okos lezárás és szimbolikus felütés. Minden jó véget ér? Vagy mégsem? A pompás regény hiteles korrajz, a történet a történelemből kiragadva is példázatos: beszél szerelemről, bolondságról, becsvágyról, fanatizmusról. Majdhogynem romantikus nagyregény.
Olyan, mint a mákos-meggyes csokoládétörek rózsalekvárral elkeverve.

Bársony és keserű mandula
A könyvről: Joanne Harrisnek már több antológiában jelent meg novellája, néhány pedig kísérleti jelleggel született és a fiókban landolt. Egészen addig, amíg össze nem állította belőle ezt a kötetet, amelynek ujjongó előszavával csak egyet lehet érteni. Jó dolog elbeszélést olvasni, főleg ha az olyan ötletes, sűrített, sokféle és művészi, mint Joanne Harris kínálata. A kötetben huszonkét remek novella található, némelyik sci-fi, más lélekelemzős történet, de van mese, karcolat és igazán megkönnyeztető szépirodalmi teletalálat is az elbeszélések között.
Az első két mondat: "Csodálatos érzés, hogy hosszas pangás után a novella végre visszatért. A jó novella - és talonban van néhány egészen kitűnő - sokkal tovább megmaradhat az emlékezetünkben, mint egy regény."
Bővebben: Máris biztos vagyok benne, hogy Joanne Harris - függetlenül attól, hogy nálunk az Ulpius adja ki, s egyik-másik műve reklámoldalain képes róla azt állítani, ha ez a mű tetszett, a percíró Fejős Éváé is tetszeni fog - máris bevonult az időtálló szépirodalomba. A legjobb bizonyíték erre a Faith és Hope vásárolni indulnak című novella. Látszólag egykezes, könnyű darab: a két idős hölgy egy minden kényelemmel felszerelt, ám elembertelenítő idősek otthonából szökik ki, hogy felvonatozzon Londonba, egyen, igyon, megvegye a Lolitát puhakötéses kiadásban és megszemléljen egy csodálatos, koktélcseresznye-vörös cipellőt... És sikerül nekik. Ennyi. Vagy mégsem? Faith béna, Hope vak: az utazásban tehát egymás szeme és füle, szíve és esze. Amikor élményeket gyűjtenek, nem maguknak teszik. Mindenből mese lesz majd a hosszú, végtelen napokon, ami a végig hátravan. Faith átlagnő volt, Hope cambridge-i professzor: ők még emlékeznek kik voltak, miközben a világ nem - mindenki másnak ők két gyűrött kardigánú, göcsörtös lábú, fura vénasszony. Egy olyan világban élnek, ami úgy ad meg mindent drága kis öregeinknek, hogy azok közben mindent el kell hogy veszítsenek az ételek iránti szeretetüktől és a magyarázatot nem kívánó őrült ötleteiktől a kalandvágyon és a merészségen át a személyiségükig és az önbecsülésükig - ez a világ rossz világ. Harris hőseinek tulajdonképpen nincs miért panaszkodniuk: nem halálos betegek, a fejük is rendben van és a létezésük is biztosított - életük végéig elélhetnek a kényelmes öregotthonban. De vajon mi értelme van ennek a kényelmes életnek, ha épp az hiányzik belőle, ami a lényege lenne? Nem tudom, vidám-e ez a történet: Faith és Hope (a hit és a remény, akiket az egymás iránti szeretet köt össze) utolsó kirándulása a világban. Mindenesetre ironikus hangon elbeszélt, lelkes és anekdotikusan kalandos utazásuk teljes siker: önmagukká változtak, megszabadultak, megcsalták a rendszert, megmutatták, mire képesek... Én mégis mindig sírok a mesén (nem igaz, még most is...): annyira jóvátehetetlen ez az egész. Mert hiába buzdul fel az olvasó a történeten, és határozza el, hogy ő majd megért, ő majd odafigyel... Amíg fiatalok vagyunk, igenis biztosak vagyunk benne, hogy mindent jobban tudunk, és mindent és mindenkit megítélhetünk. Amikor pedig megöregszünk, már úgysem hiszi el nekünk senki a fentiek ellenkezőjét... Példázat is ez a történet, mégpedig elég sokrétű ahhoz, hogy érdemes legyen többször is elolvasni. Mint a könyv többi darabját is Hamupipőke mostohanővérének monológjától a pazarul szellemes Kölnivízig, amely első olvasatban a 18. század higiéniájáról fest mulatságos képet. Kötelező kötet!
Olyan, mint a keserű mandulás-szegfűszeges csokoládébonbon marcipánlikőrrel töltve.

Urak és játékosok
A regényről: Félelmetes kötet.
Az első két mondat: "Ha van valami, amit az elmúlt tizenöt évben megtanultam, az a következő: a gyilkosság nem nagy ügy. Csak egy korlátozás, amely értelmetlen és tetszőleges, akár a többi."
Bővebben: Félelmetes és elképesztő. Többet vasárnapig.
Olyan, mint a keserű kávés csokoládélabda.















Rúnajelek
A regényről: Joanne Harris teljesen ismeretlen vizekre evezett ebben a regényben. A kötet monumentális (magyarul 656 oldal, vagyis hosszabb még a Kékszeműfiúnál is), elképesztően nagy anyagra épül, ami a kitalált világot és a skandináv mitológiát illeti, ráadásul teljesen új terep: egy külön, sajátos, Tolkien-, Le Guin- vagy Neil Gaiman-minőségű és mélységű világot dolgoz ki és jelenít meg. Legenda, mítosz, kalandregény és prófétikus példázat egyben.
Az első két mondat: "Hétfő reggel, hét óra, ötszáz évvel a világvége után, és megint koboldok fosztogattak a pincében. Mrs. Scattergood, a Hét Alvó fogadó tulajdonosa váltig állította, hogy patkányok, de Maddy Smith tudta, hogy téved."
Bővebben: Be kell valljam, a Rúnajelekkel kapcsolatban egy kicsit tanácstalan vagyok. Le kell szögeznem, hogy miközben olvastam, tetszett. A szöveg hihetetlen tempóban vitt előre, a fejezetek kiválóan, abbahagyhatatlanul végződtek, sok volt a humor, a kötetrészek végén minden alkalommal olyan információkhoz jutottam, amiktől leesett az állam (pl. amikor Odin elmondja, hogy Maddy - Modi - az unokája, vagy amikor a Suttogó bemutatkozik...), s nagyon izgalmas volt a háromsíkú és folyton egymásba átjátszó világ is: a látszólagos emberföld a sok-sok ál-lénnyel, a falanszterbe illő vizsgálóbíró rendtagok számokkal teli, kilúgozott világa és a viharzó istenvilág. Azonban valahogyan egy kissé idegen maradt tőlem a könyv. Amikor becsuktam, valahogy először fordult elő velem, hogy nem vágytam rögtön újrakezdeni egy Joanne Harris-regényt. Ennek az egyik oka bizonyára az, hogy nem vagyok nagy fantasy-regény-kedvelő: nehezen nyomom le a makacs torkomon egy nem mesei, de mégsem valóságos világ szabályait, személyeit és tárgyait. Erre azonban nem lehet panasz: a pompás térkép, a szereplők listája és a varázslatos rúnajelek jegyzéke mindenben eligazít (persze kivéve a könyv cselekményének fő titkait). A másik ok azonban valószínűleg az, hogy engem nem mozgatott meg az a skandináv-mitológiai világ, ami Harrist úgy tűnik, igen. Hiába ismertem, valahogy olyan távoli és ismeretlen maradt továbbra is. Nem tudom, miért: mert a skandináv-kelta-normann hagyomány összefonódik valahol annyira, hogy egy mai angolnak személyesebben felfedezhetőnek tűnjék a Rúnajelek világa? Vagy csak valahogy nem voltam mitologikus-ironikus-újrajátszó kedvemben? Annak ellenére, hogy izgalmas, mulatságos és különleges küldetéstörténetet vehettem kézbe, most valahogy túl könnyűnek, túl kevéssé maradandónak találtam a kötetet. Így a Rúnajeleknek biztosan nekifutok még egyszer, hátha akkor jobban tetszik majd. Legkésőbb akkor, ha végre megjelenik a folytatása, a Rúnafények is magyarul.
Olyan, mint a vaníliás trüffel.

Csokoládécipő
A regényről: Joanne Harris az (ál)mitológiai kitérő után visszatért a nagysikerű Csokoládéhoz... Ez rossz hír is lehetett volna. Hány olyan film és könyv létezett, amelynek a második, harmadik részét sose kellett volna megteremteni... Harris azonban nem olyan szerző, aki pusztán azért nyúlna hozzá egy sikeres művéhez, mert nem tud mit írni. Nagyon is van mit fordítania a történet haladásán. A Csokoládécipő nyugtalanító új dimenzióit mutatja be ugyanannak a történetnek, s rádöbbenti az olvasót, hogy semmi sincsen rendben a világban, ha közöttünk jár egy Gyűjtő...
Az első két mondat: "Viszonylag kevéssé ismert tény, hogy egyetlen év leforgása alatt körülbelül húszmillió levelet kézbesítenek halottaknak. Az emberek - a bánatos özvegyek és lehetséges örökösök - elfelejtik értesíteni a postát, nem mondják le a lapelőfizetést, nem értesítik a távoli barátokat, nem fizetik a kölcsönkönyvtári büntetést."
Bővebben: A Csokoládéban Vianne Rocher élete megoldódni látszott. Mintha megszabadult volna a múltjától, mintha a szél már nem kergette volna tovább, mintha - miután átélt egy nagyon furcsa szerelmet Roux-val - végre nőként, anyaként, személyiségként is önmagává változott volna: menekülőből, nevesincs jó boszorkányból emberré. Amikor azonban a Csokoládécipő elkezdődik, minden másképpen van. Vianne elköltözött a kisvárosból az elidegenítő nagyvárosba, Párizsba. Elvált Roux-tól, a barátaitól, akiknek megváltoztatta az életét. Új néven él, új identitást próbál kiépíteni, amihez hozzátartozik az is, hogy nem "varázsol" többet. A hitén, a nevén, a világán és a múltján kívül önmagát is megtagadja: épp készül hozzámenni egy férfihoz, akinek legfőbb jellemzője, hogy megállapodott, prózai és biztos pont, hogy elfoglalt, gazdag és fontos ember, s hogy éppen mindig távol van... A döntésen azonban nem lehet csodálkozni: Vianne-nak született egy második lánya, Rosette (az immár távoli, múltbeli Roux-tól, aki nem is tudja, hogy ő az apa), aki fogyatékos és furcsa. Anouk pedig kamaszodik, magányos, eltévedt, s elvesztette a bizalmát Vianne-ban. Vianne sem bízik már önmagában: nem csokoládézója van, csak dolgozik egyben, nem jósol, csak retteg a jövőtől, mintha igazi személyisége valahogy eltűnt volna valahová. Már nem biztos menedék, szikla, mint a neve mondja, csak egy hétköznapi, középkorú nő... Ebbe a helyzetbe érkezik az új szereplő, a piros lakkcipős Zozie de l'Alba. Ahogy a vakítóan vöröslő Lollipop-cipőivel (sose bocsátom meg a Csokoládécipő-címadást a fordítónak), közvetlen modorával, talpraesettségével, bájos zűrzavarosságával belép Vianne-ék életébe, látszólag épp olyan csodákat idéz elő, mint amikor Vianne megérkezett a Csokoládé kis falujába. Anouk végre boldog lesz, Vianne gondjai megoldódnak, minden parádésan tökéletes. Kivéve, hogy Zozie (a hófehér - alba) maga a Gonosz. Gyűjtő, aki embereket gyűjt. Könyörtelen gyilkos, álruhás bukott angyal, gonosz boszorkány, akinek egyetlen célja, hogy ne csak tönkretegye, de el is vegye mások életét. Nem tudni, ki is ő: valaki, aki már mindenki volt, valaki, aki még mindenki lehet. Bárhol találkozhatunk vele: szeretni fogjuk és nem vesszük észre, mikor gyűjtött be minket, mikor vette el azt, ami a legjobb volt az életünkben - ami az életünk volt. Először Anoukot keríti hatalmába, azután azonban Vianne egész világát. Harrisnak ebben a regényében diadalt ül a gonosz. Nem a megtévedt ostoba ördög, mint Reynaud tisztelendő történetében, hanem a valódi, fensőbbséges, könyörtelen és magabiztos gonosz. S győzne is, ha nem lenne elég egy gyerek szeretete, egy férfi igaz szerelme (Roux előkerült és izgalmasabb, igazabb, mint valaha), s Vianne nagy nehezen felébredő varázslatos harci kedve, hogy legalább saját köréből kiűzze a förtelmet. Vianne-ék megmenekülnek, ám Zozie csak egy vereséget szenvedett, de le nem győzetett - bármikor megjelenhet újra, akár most és itt is. Borzongató befejezés... És borzongató, mint csinál Harris az olvasójával: amikor hajlandó vagy elhinni, hogy Roux hazudik, hogy nincs is hajója, amikor már nem bízol benne, rajtad is győz egy időre a gonosz, Zozie... Ennél erősebben könyv még nem használt fel engem, az olvasóját. Megdöbbentő. Bár nekem egy kissé túl sok volt benne a mágiáról szóló beszéd (a Csokoládét ilyen szempontból sokkal titokzatosabbnak éreztem), az Urak és játékosok és a Kékszeműfiú között Harrisnak sikerült egy újabb tökéletes változatot kidolgoznia a gonoszról szóló regényre. Elképesztőt és olvasandót.
Olyan, mint az erőspaprikás-édesköményes keménycsokoládé.

Kékszeműfiú
A regényről: Iszonyú nehéz róla írni.
Az első két mondat: "Az jár a fejében, hogy a gyilkosság színe kék. Jégkék, ködfal-kék, fagyott-kék, halott-kék, hullazsák-kék."
Bővebben: Vasárnapig következik.
Olyan, mint a kék papírba csomagolt kiszámíthatatlan pralinéösszeállítás levendulás, diós, zöld teás, repcemézes, kávés, meggypálinkás és chilis darabokkal.















A francia konyha
A könyvről: Bájos, hatalmas léptékű látványszakácskönyv fantasztikus képekkel (mennyi kék, mennyi csodálatos ház, ropogós fehér selyemfüggönyökkel!), csodás emlékekkel és remek ízekkel. Harris olyan erősen beleteszi saját személyiségét, hogy a legkevésbé sem érdekel, hány recept származik valóban tőle. Bátor az indítás, amely az ételek szeretetére hív fel, hogy élvezni tudjuk a különleges fűszerek, a selymes tejszín, a pompás húsok és a vad ízű friss zöldségek összhatását vagy a gazdag és pompás desszerteket. Persze az ételimádat és a nosztalgia összekapcsolódik a bioalapanyagok használatának és a vidéki őstermelők támogatásának hangsúlyozásával, ami igen modern üzenet. Ám a szakácskönyv legfontosabb figyelmeztetése mégis az, hogy az evést nagyon lehet és kell szeretni: akár vegetáriánus vagy, akár fogyókúrázol, akár csipegetsz, akár falsz, akár kísérletező szakács vagy, akár csak lusta ínyenc, az a jó, ha az étkezés ünnep és mindennapi öröm!
Azok a receptek, amelyek engem megragadtak: meleg kecskesajtsaláta, Pissaladiére, Tartelette Méridionale, rája fűszervajban, Coq au vin, zöldfűszeres bárányszelet, burgonya pék módra, cukkini citromos vajjal, breton flan, créme caramel, körtés-csokoládés brióspuding, mendiant-ok, Venus mellbimbója...

A francia piac
A könyvről: Joanne Harris tipkusan az az író, aki kétszer sem csinál semmit ugyanúgy. Bizonyíték rá a második szakácskönyve, amely nem játssza meg, hogy az előrelátó gasztrotündér még kétszázötven oldalnyi saját családi receptet és anekdotát tartalékolt volna egy esetleges receptkönyv-folytatáshoz, hanem vállalja, hogy a társszerzőknek az új könyvhöz útra kellett kelniük, s végül a mosolygós-büszke Délnyugat-Franciaországban sikerült megtalálniuk a megfelelő könyvanyagot, rengeteg csodálatos, új francia receptet. Közben szinte személyes ismerőseink lesznek a huncutul öntudatos és vállalkozó szellemű, félig a múltban élő, ám nagyon is modern emberek: csavaros eszű halászok, piaci kofaasszonyok, baromfitenyésztők (lásd pl. a 175. oldal képét egy alaptípusért). Ehhez egy anekdota a könyvből: hogyan fogadta a hetvenéves méhész az új EU-előírást, miszerint a családi receptes maszekméze nem árusítható többé. "És hogy boldogul? - kérdeztem. - Ó, hát most képeslapot árulok. Darabját öt euróért. - Micsoda? Nem kér értük egy kicsit sokat? - Lehet, de mindegyikhez ingyen adok egy üveg mézet. - felelte huncutul csillogó szemmel." Aki szereti az igazi, jó, gazdag étkeket, a mélyen emberi, nosztalgikus humort, vagy a gyönyörű, festői fotókat, élvezni fogja ezt a könyvet is.
Azok a receptek, amelyek engem megragadtak: sajtos pite, meleg kecskesajtsaláta gascogne-i módra, sütőtök bayonne-i sonkával, flockal töltött sárgadinnye, spenótos burgonyasaláta camembert-öntettel, pezsgős lazac, burgundi marhahús vörösborban, karamellkrém, kávékrém, őszibarack bíboros módra, cseresznyetorta, Sisi, baszk torta.

Link:
Joanne Harris regényei magyarul

Megjegyzések
Ami csodás: Joanne Harris minden regénye folyamatosan, majdnem naprakészen és magyarul kerülhet a kezembe!
Amit nem tudok megbocsátani a kiadónak:
1. A Csokoládécipő ízléstelen és házilag barkácsolt borítóját és borzalmas magyar címét: kíváncsi vagyok a legújabb könyv vajon Csokibarackot a tisztelendőnek címen fog e megjelenni...
2. A szemérmetlenül minőségromboló reklámocskákat a könyvekben (Ha tetszett a Rúnajelek, tetszeni fog a Hotel Bali is.), a teljesen félrevezető fülszövegeket a könyvek hátulján (lásd Aludj, kislány).
3. A lektorálatlanul hagyott fordítási hibák garmadáját. Talán a legrosszabbul a hat fordító magyarította Szent bolondok járt számtalan eltévedt vonatkozású "ő"-jével, de a híres Csokoládé néhány része is megfontolandó: például az első két mondatban vajon hogyan lett a szél megrakva illatokkal (értem én a szót, de a szél nem lehet megrakott, csak tele...), hova lett a tekergőző/gördülő konfetti (lehet, hogy szerpentin) a csatornából, s egyáltalán, a konfetti miért gyermeteg kárpótlás a télért, miért nem a tél eszement ellenszere? "We came on the wind of the carnival. A warm wind for February, laden with the hot greasy scents of frying pancakes and sausages and powdery-sweet waffles cooked on the hotplate right there by the roadside, with the confetti sleeting down collars and cuffs and rolling in the gutters like an idiot antidote to winter." Magyarul lásd fenn.