Szerintem az egész science-fiction irodalomban egy olyan téma létezik, amelyik mindig izgalmas, titokzatos, inspiráló és modern tud maradni: a robotoké. Földön kívüli idegenekkel foglalkozni különös és bátor dolog, de szinte végtelen lehetőségeket rejt magában. Hisz kiket is várjunk? H. G. Wells elvetemült marslakóit? Spielberg barátságos gyermektestű nagyfejűit? Fred Hoyle Fekete Felhőjét? Arthur C. Clarke ördögeit? Ha döntök, kizártam a többi lehetőséget. Ugyanezt teszem, ha atom-, hiper- vagy szemétmeghajtással vagy netán űrliften fogok az űrutazáshoz, ha állást foglalok, vissza lehet-e utazni az időben vagy csak előre, de már akkor is, ha csak azt próbálom megjósolni, milyen lesz a Föld közvetlen, politikai, gazdasági jövője.

Ezzel szemben robotokról gondolkodni hihetetlen szabadságot ad.

Robotok és törvények

Egy robot története, működése és problémái bármilyen földönkívülis, időutazásos, csillaghajós vagy utópikus történetbe beilleszthető, de önmagában is kitűnően megállja a helyét. Egyformán alkalmas parabolának és példázatnak, horrorsztorinak és űrkrimis akciómesének, egyperces novella és regényfolyam tárgyának. A robot lehet jó barát és megalázott szolga, gyilkos és megmentő, ostoba emberutánzat és félelmetes harci gépezet, szuperbűnöző és magasabb rendű intelligencia, sőt, akár az evolúció következő lépcsőfoka is az ember után.

Persze azt lehetne mondani, mindez csak Isaac Asimov előtt létezhetett így. Amikor az ifjú sci-fiszerző 1940-ben megjelentette első robotnovelláját, a Robbie-t, szerkesztője, John Campbell javaslatára kidolgozta a Robotika Három Törvényét, amelyet aztán mindennél frappánsabban és logikusabban alkalmazott már második robottörténetében, a Te hazug! címűben is. (Később mindkét novella bekerült az Én, a robot kötetbe.)

E törvények szerint:
1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen.
2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének.
3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első és második törvény előírásaiba. (1)

Ahogyan Asimov megfogalmazta, a törvények megalkotásának fontos oka volt: "kezdettől fogva tudtam, soha nem fogom megengedni, hogy egy robot meggyilkolja az alkotóját", ezért "mindig hangsúlyoznom kellett, hogy a robotok semmilyen módon nem veszélyeztethetik az embereket és hogy ez a tulajdonság a pozitronikus agyukban gyökerezik" - írta a Robotváros sorozat első előszavában. (2) Úgy tűnhet tehát, hogy a robotokról való képzelődésnek erős gátat vetett Asimov: amióta kitalálta azóta világhírnévre szert tett törvényeit, szinte nem volt sci-fiíró, aki ne tekintette volna a szabályokat saját robotjaira nézve is kötelezőnek. Oda tehát a gyilkos robot, az elszabadult robot és a kiszámíthatatlanul fejlődő robot...?

Nem, dehogy. Maga Asimov is azzal töltötte robottörténeteinek legalább a kétharmadát, hogy kibúvókat keresett a törvények alól részben logikai értelemben, részben viszont azzal, hogy átértelmezte őket, s újra és újra kérdéseket tett fel nekik. A törvények ellentmondásai "az író számára nem számítanak hibának. Ha a Három Törvény tökéletes volna, és nem lenne bennük semmiféle bizonytalansági tényező, ugyan miről szólhatnának a történetek?" - írja ugyanott.

Elmondható tehát, hogy a Három Törvény tökéletes, s új távlatokat nyitott. Új korszakot hozott a science-fictionben. De nincs annál jobb, mint puszta logika segítségével újra és újra támadni és védeni a törvényeket: olvasni, történeteket kitalálni és gondolkodni.

Robotok és könyvek

Amióta a Szukits kiadó megjelentette térbeli kiterjedését, súlyát és jelentőségét tekintve is hatalmas Asimov sorozatát (Encyclopedia Galactica + EG Alternativa+ EG Addenda + Kalibán-trilógia + Káprázat, 13 kötet), van egy olyan érzésem, hogy nem egy leendő Asimov-olvasónak támad az a kényszerképzete, hogy neki sorban, minden Asimov-regényen végig kell rágnia magát, mégpedig abban az egyébként fantasztikus módszerességgel és megbízható aprólékossággal összeállított sorrendben, amit ezek a kötetek ajánlanak: az Alapítvány, a Birodalom és a Galaktika történetének idősorrendjében. Mivel valamennyi magyarul kiadott Asimov-könyvet összegyűjtöttem és el is olvastam, vallom, hogy az időrendben olvasás izgalmas szellemi kaland lehet "haladóknak", de elrémítő és felesleges is a kezdőknek.

Szerintem ha valaki életében először előbb olvassa például Az Alapítvány előtt című könyvet, mint az Alapítvány és Földet (kronológiailag márpedig így helyes), akkor az utóbbi végén már egy cseppet sem fog meglepődni, vagyis jól elrontotta a saját örömét. (Persze ez csak magánvélemény, de mégis, ha Asimov a mozaikos szerkesztést tette meg alapelvnek, mi miért akarjuk mindenáron linearitásra kényszeríteni?) Épp ezért azt sem hiszem, hogy ha valakit Asimov robotjai érdekelnek, akkor muszáj az összes robotnovellát ismernie megírási sorrendben, s addig meg sem állhat az olvasásban, míg a birodalmi kalandregények és a darabokra felszeletelve elolvasott Alapítvány-könyvek után el nem jut más szerzők folytatásaiig. Az a fantasztikus és parádés ív, amivel Asimov élete utolsó másfél évtizedében összekapcsolta pályafutásának és regényeinek három vagy négy külön síkon futó témáját és egységbe foglalta az életművét, egészen lenyűgöző. Én azonban most maradok Asimov robotjainál.

Magyar nyelven megjelent robotnovellái az Én, a robot (I Robot, 1950) és a Robottörténetek (The Complete Robot, 1982) című kötetekben olvashatók. (3) Az utóbbi könyv tartalmazza az előbbi teljes anyagát, de annak kísérőszövege nélkül, eltérő sorrendben. Számomra az első könyv a meghatározó, mivel egy fejlődési ívet rajzol meg "az első szegény robottól, amely még beszélni sem tudott, egészen addig, amikor az emberiséget megvédelmezik a pusztulástól" -, így foglalja össze a történteket Susan Calvin, a csodálatos robotpszichológus a mű végén. Mindig úgy éreztem, hogy ez az összeállítás egyfajta regény, csak épp sok szálon fut. Dr. Calvin személye a kapocs a szereplők között: ő az, aki mind a kilenc színre lépő robotot és esetet jól ismerte, sőt, nem egyszer épp neki kellett összemérnie velük a tudását. Az 1982-es születésű robotpszichológusnő (4) maga a két lábon járó tudás, egyesek szerint olyan, mint a robotjai: hideg, rideg, higgadt, pontos, érzelemtelen, aki átlát mindenkin és akinek mindig igaza van... Valójában van benne valami szánalomra méltó, nagyon tiszteletreméltó és mélyen érzelmes vonás. Azt állítja a robotokról: "Magának a robot csak robot. Fémszerkezet. Elektromosság és pozitronok. Elme és vas! Amelyet az ember teremt, és ha a szükség úgy kívánja, elpusztít. De sose dolgozott velük, így nem is ismerheti őket. Tisztább, jobb fajta, mint mi." (5)

Az ő történeteiben szembesülhetünk először azzal az izgalmas gondolatkísérlettel: ha léteznének (ilyen) robotok, vajon tényleg így bánnánk velük? Valóban félnénk tőlük? Egyáltalán, többre becsülnénk őket, mint egy kutyát? Hozhatnánk parancsainkkal olyan helyzetbe őket, hogy - szó szerint - megbolonduljanak? Lehet-e egy robotnak humorérzéke? El tudja-e viselni egy empatikus robot, hogy mi, emberek egyszerre szeretjük és gyűlöljük egymást? Válhat egy robot vallásalapítóvá pusztán attól, hogy megpróbálja logikusan végiggondolni, ki teremtette? Persze: mi az, hogy logikusan végiggondolunk valamit? Okoz-e gondot, ha a kikezdhetetlen logikusság mellett egy robot ragaszkodik a szavak szó szerinti értelméhez? Kedvenc novellám, a Te hazug! főhőse egy gondolatolvasó robot. Második kedvencem esetében pedig - a Bizonyítékról van szó - épp az a kérdés, hogy robotról szól-e a történet, vagy csak egy rafinált politikusról? De mindenképpen, mindegyik minket, embereket is ábrázol, kérlelhetetlenül és logikusan.

A Robottörténetek sokban árnyalják az Én, a robot rajzolta képet, ez azonban valóban novelláskötet: sok különböző hangulattal, szerkesztési móddal és végkövetkeztetéssel. Találkozhatunk robotkutyával, eltévedt robottal, elhanyagolt mesélőgéppel, Jupiterre utazó felfedezőkkel, pozitronikus autókkal, szerelmes számítógépes programmal, a Fényvers című történetben pedig egy robot lesz egy gyilkosság indítóoka. Hol pozitív és megnyugtató, hol negatív és felkavaró a történetek vége: vajon kellenek nekünk a robotok? És vajon méltó módon bánunk velük? Lehetséges-e egy érzelmeket, megértést és odafigyelést szimuláló, udvarias humanoid robotot ugyanúgy kezelni, mint a porszívónkat? Vagy ő már - személy?

A kötet csúcsa a híres A két évszázados ember című novella Andrew Martinról, a tehetséges robotról, aki nem akart többé robot lenni. Élete végén Asimov Robert Silverberggel együtt kisregénnyé növesztette az elbeszélést A pozitron-ember címmel. Bár néhány izgalmas robotikai eszmefuttatással tágult a történet látóhatára, én mégis az eredeti novellára szavazok: szófukar, gyors váltásokkal teli, pergő cselekményű, mégis nagyon elgondolkodtató mű arról, hol a határ intelligencia és emberlét között. Mindig is ez volt Asimov kedvenc kérdése.

Robotok és Daneel

Robbie, Sebi, Zseni, Dave, Herbie, Nesztor-10, Tony, a George-ok, ZZ, Andrew - mind-mind emlékezetes robotok. De csakis Daneel érdemel külön figyelmet: Asimov legemlékezetesebb gépembere: R. Daneel Olivaw. Az R. a Robot jelölőnév rövidítése.

Daneel kezdetben robotdetektív volt. 1954-ben jelent meg az első olyan regény, amelyben szerepelt, a The Caves of Steel. Magyarul Gyilkosság az Űrvárosban illetve Acélbarlangok címen is ismeretes. Mindkét cím helyes (bár az első ponyvaízű és hatásvadász): a gyilkosság az Űrvárosban történik, a Földnek azon az elzárt, külön, szabad területén, ahol nincsenek Acélbarlangok, a föld alá épített anyaméh-városok, és ahol az űrászok, a Földről korábban elszármazott gyarmatosító emberek képviselői élnek, ha meglátogatják az önmagába zárkózott, túlnépesedett Földet. Egy robottudós az áldozat, a tettes után pedig egy földi detektívnek, Elijah Baleynek kell elkezdeni nyomozni. Az űrászoktól segítségül kapja Daneelt, az űrászkülsejű, még a megszólalás után is embernek látszó csodarobotot. S miközben Baley előítéleteivel küzd és fáradhatatlanul rohan az igazság után, kialakul egy különös kapcsolat: partnerség - kollégaság - talán barátság ember és robot között. Asimovot persze minden érdekli: a Föld jövője, az űrutazás lehetőségei, elzárkózó és terjeszkedő politika, faji és szellemi előítéletek... De a legfontosabb: hogyan követhették el a gyilkosságot olyan környezetben, ahol az erőszak a robotoknak köszönhetően gyakorlatilag lehetetlen. A megoldás hihetetlenül meglepő, s közben végig tépkedhetjük a virágszirmokat, azt mormolva: hát, lehetséges, hogy robot a gyilkos - lehetetlen - lehet - nem lehet - lehet...

A folytatásokban, A mezítelen nap című regényben (The Naked Sun, 1957) és a Tükörkép című novellában (a Robottörténetekben olvasható) Baley és Daneel kapcsolata új és új utak felé kanyarodik, közben pedig megoldják még egy gyilkosság, három gyilkossági kísérlet és egy lopás rejtélyét is: a robotlogika és az emberlogika segítségével. Bármelyik mű ideális első ismerkedés Asimov robotikájával: rövidek, érdekesek, krimisek, de Daneel és Baley kapcsolatának van egy általános, robot-ember értelmezhetősége is.

Ám a dolog akkor válik igazán érdekessé, amikor Asimov évtizedek múlva visszanyúlik régi hőseihez. A Hajnal bolygó robotjai (The Robots of Dawn, 1983) és a Robotok és Birodalom (Robots and Empire, 1985) már nem krimi, sokkal több annál. Az első regény eleje sokban A mezítelen nap indítására emlékeztet: a távoli űrászvilágok egyikén megölnek valakit, s Baleyért küldenek, hogy nyomozzon. Azonban a halott egy robot, Jander, aki éppolyan emberszerű, mint Daneel, s hamar rá kell jönnünk, itt távolról sem a tettes kiléte lesz igazán fontos. Lehetséges-e szerelem ember és robot között? S ha igen: valódi-e? Egy nő, aki egy robotba szerelmes, vajon mit tesz? Kiéli a perverzióit? Megtalálta a tökéletes dzsigolót, aki nem mondhat nemet a Három Törvény miatt? Felfedezi saját magát? Tényleg boldog? Végtelenül magányos? Asimov mindenféle tabukat döntöget a történetnek már ezzel a szálával is, s akkor hol van még az, hogy nyomozója e könyvben - látszólag - ügyetlenebb és földhözragadtabb, vagyis emberibb, mint eddig bármikor, s hogy a Földet nagy veszély fenyegeti... Daneel személyisége is többdimenzióssá válik: ő is keresi a megfelelő magatartást, érzelmeket tanul és robotfelelősségén töpreng. Van-e valami, ami fontosabb a Három Törvénynél? A választ a Robotok és Birodalom adja meg, amelyben ismét találkozhatunk a különleges robottal, Giskarddal, Daneel robotbarátjával is.

Daneel figurája túlnő a robotregényeken és Asimov egész univerzumának kulcsfigurája lehet a Robotok és Birodalom alapján. Ami pedig számomra hihetetlenül izgalmas benne, hogy valóban egészen emberi. Képzelj el egy embert, aki teljesen ki van szolgáltatva neked! Azt teszi, amit parancsolsz. Csak addig a határig mondhat ellent, amíg te megengeded. Figyelmeztethet logikus vagy józan dolgokra, de bármikor figyelmen kívül hagyhatod, amit mond. Elhallgattathatod, megbéníthatod, akár öngyilkosságot is elkövettethetsz vele. Eközben mindenben ráhagyatkozol, kezdesz megbízni benne, sőt, az életedet is rábíznád. Becsülöd igazságszeretetét és független, logikus, felfedező elméjét, ő pedig egyre több érzelmet megtanul tőled. Ismeri minden hibádat, gyöngeségedet és képességedet, s egyetlen célja, hogy az előbbieket leplezze, míg az utóbbiakat segítsen kibontakoztatni. És most képzeld el, hogy nem ember! Csak "elme és vas"! Él vagy nem? Személy vagy nem? Intelligencia vagy nem? Barát vagy nem? Daneel esetében nehéz objektíven válaszolni, de a kérdések nagyon jók!

Asimov robotregényeiben feltette a legjobb kérdéseket.

Robotok és kérdések

De azért maradt még egy pár. Nem csoda, hogy Asimov már életében rákényszerült, hogy beengedjen másokat is robotuniverzumába: ez a világ olyan izgalmas és olyan tökéletes, hogy minden író ott akart robotolni.

1987-ben engedélyezte öt írónak, hogy hatkötetes sorozatot indítsanak az ő törvényeit és világát használva. Ez lett a Robotváros (Isaac Asimov's Robot City), amely magyarul is olvasható (Odüsszeia, Gyanú, Kiborg, Tehetség, Menedék, Perihélium). Kár, hogy a szerzők olyan sok izgalmas ötlet behabzsolása után (két idegen faj megjelenése, két amnéziás főszereplő, egy speciális kulcs, amellyel utazni lehet a térben, s végül egy önműködő robotváros létezése) olyan fárasztó és unalmas eredményre jutottak. A történetszövés a rossz háborús filmekre emlékeztet, ahol a katonát mindig az előtt lövik le, hogy elmondta volna a nagy titkot, amit tud. Ráadásul még a hatodik regény is kissé nyitva maradt, előre gondolva a folytatásokra... Mindez csak rágógumi-irodalom Asimov műveihez képest, ráadásul hihetetlenül izgalmas kérdésfeltevés után (milyen következményekkel jár egy igazi, élő ember megjelenése egy teljesen zárt világban, ahol a robotok nem ismerték korábban az embert, ezért maguknak alkották meg a Humanika Törvényeit), tulajdonképpen nem is kaptunk kielégítő választ, a negyedik regény pedig különösen (sírnivalóan) fárasztó.

Már Asimov halála után az ötödik szerző, William F. Wu újra körbejárt egy másik hasonló témát hatkötetes Robots in Time sorozatában, ahol Hunter, a robot időutazóvá válik. Másik hat író pedig a Robotváros főszereplőinek sztoriját folytatta hat regényben Robots and Aliens címmel. Asimov törvényei közt kalandozni mindig jó, de e regényjátékoknak már vajmi kevés közük van az Én, a robot és Daneel világához...

Ezzel szemben az 1989-es Foundation's Friends kötetben a leghíresebb sci-fiszerzők tisztelegtek Asimov előtt robotnovelláikkal Poul Andersontól Robert Sheckleyig. Sajnos ezek sem olvashatók magyarul.

Ami viszont mindenképpen említésre érdemes, az Roger MacBride Allen Kalibán-trilógiája (1993, 1994, 1996). A három könyv magyarul is olvasható Kalibán, Infernó és Utópia címmel. Bár mindegyik önmagában is kerek és érdekes történet, itt most csak a Kalibánról szeretnék írni. Ezt a regényt ugyanis még Asimov is látta tervezetben, s jóvá is hagyta. Ilyen módon - azt hiszem - sokat elárul arról, milyennek is képzelte röviddel halála előtt a regényes robotika jövőjét.

A történet Infernón, egy egykori űrászbolygón játszódik, ahol már földi telepesek is élnek, akiknek a bolygó másodszori terraformálása a feladata. Az infernóiaké elpuhult, ellustult, teljességgel a robotokra építő társadalom. Egy lépést sem tesznek robotok nélkül, pazarolják e gépek összetettségét és sokoldalúságát. Egyesek szinte vallásos mániájukká tették a mozdulatlanságot: semmit sem csinálnak maguk, inkább belehalnak az életbe, de még mozdulni, táplálkozni, tisztálkodni sem hajlandóak robotok nélkül. A telepeseké ezzel szemben rámenős, talpraesett, bátor közösség, amelyik azonban babonásan irtózik a robotoktól. A telepes bandák robotokat rombolnak, s egyre elhatalmasodóban van rajtuk a Frankenstein-komplexus. Minden érzékeny: a politikai helyzet a robbanásra, a telepes-infernói ellentét a hagyománypárti Vasfejűek radikális tömegpártjának manipulációira, a bolygó ökológiai egyensúlya pedig a legkisebb rossz lépésre... S ekkor folytat le Fredda Leving, a robottervező két kísérletet. Megalkotja az újtörvényes robotokat, akiket a telepesek is elfogadnának: beléjük módosított három törvény kerül, mely nagyobb önállóságot, "emberhez" méltó létezést biztosít nekik. S megtervezi Kalibánt, a törvények nélküli robotot, akivel célja, hogy laboratóriumában tanulmányozza, megtanulható-e a Három Törvény, vagyis az erkölcsös, "emberi" robotviselkedés. Dr. Leving ellen azonban gyilkossági kísérletet követnek el, Kalibán kiszabadul a laborból - s innentől egészen új logikával szemlélhetjük a Három Törvényt és mindazt, ami mögötte van. Vajon jó robot marad-e Kalibán vagy szörnyeteggé válik? Ki a gyilkos? A törvények segítik vagy gátolják a robotot, hogy logikusan, hogy megfelelően viselkedjen? Szerintem a Kalibán majdnem olyan jó, mint egy Asimov-regény. Érdemes elolvasni.

Robotok és Will Smith

Már látom, ahogy néhányan - akik lelkesen eljutottak eddig e végtelen bejegyzés olvasása során - morcos arccal lejjebb húzzák az oldalcsúszkát: Will Smith-t nem... Pedig mindmáig ez, az Alex Proyas rendezte, 2004-es Én, a robot az egyetlen olyan Asimov-film, amely a filmszínházak számára készült, s csak Asimov-történet alapján íródott. (6) Akárhol néztem utána, ezt a filmet szinte minden magyar oldalon utálattal fogadták. Sokszor gondolkoztam rajta, miért. Én ugyanis nagyon szeretem.

Természetesen sokban eltér Asimov világától, ahogyan ez már megszokott a filmváltozatoktól. s talán az is hiba volt, hogy a novelláskötet címét adták neki (7), bár nekem tetszett ez a megoldás. Tény, hogy alapvetően keresztezték a robotnovellák és a Daneel-krimik világát, s írtak egy önálló történetet. Azonban ez erősen asimovi maradt, mondjuk a Kalibánhoz hasonlóan. Kihagyták az űrász-telepes konfliktust, a cselekményt a közeljövőbe helyezték, egy olyan világba, amely szinte azonos a miénkkel, csak éppen minden lakásban ott egy robot... Ez fogyaszthatóbbá tette a filmet, de úgy vélem, ez előny, hisz a kihagyott történetvonalat Asimov is csak kötetek sokaságában dolgozta ki teljesen, nem egyetlen, rövid sztoriban. Megmaradt viszont hűen az eredetikhez az Asimov-művekből ismerős két következmény: a világ párhuzamos megjavulása és szétesése a robotok elterjedésének hatására. A főhős, Spooner magatartása (huszadik századi sportcipő-, és régi típusú hifi-toronyimádata, apja munkanélküliségének felemlegetése, robotutálata) sokban rokonítható a korai Asimov-robotregények hagyománykövetőinek csendesen és értelmetlenül ellenálló viselkedésével. Ahogyan Bailey nyomozó, a Will Smith játszotta Spooner is végtelenül előítéletes és tapintatlan a robotokkal szemben, s múltja megadja a drámai kulcsot is ahhoz, miért. Az pedig, hogy Spooner csinosabb, fiatalabb (és néger) lett, talán Asimovot sem bántotta volna: elvégre ő volt az, aki belevette Bailey történetébe azt a bizonyos holovíziós drámát, amely a solariai nyomozást ábrázolta, s arra ítélte az igazi Baleyt, hogy valahányszor találkozik valakivel, annak az legyen az első mondata: "maga nem is úgy néz ki, mint a filmen"!

A film kritikusai két dolgot nem szoktak megbocsátani. Az egyik a sok akciójelenet. A másik pedig Susan Calvin érző lénnyé tétele. Az elsőre könnyű mentséget találni: A mezítelen nap öt (rövid) solariai nap alatt játszódott, s volt benne egy gyilkosság, három gyilkossági kísérlet, több sorsdöntő séta a napon (amiket Baley hihetetlenül drámaian élt meg, lépésről lépésre), két nagy vita Daneel és Baley között, végül egy érzelmileg hihetetlen módon felfokozott zárójelenet. A film két nap alatt játszódik, van benne két haláleset, egy gyilkossági kísérlet, három nagy vita ember és robot között, s egy érzelmileg és izgalom szempontjából is felfokozott zárójelenet. Azt gondolom, ez nem több eltérés, mint amiben film és könyv különbözik egymástól. S bár mindig mélységesen felháborít, amikor Asimov-utálók arról írnak, hogy könyveinek nincs stílusa, de egy biztos: a könyvek logika és párbeszédek gondolatjátékai köré szerveződnek, eltérve például Bradbury költői, néha tényleg verses prózájától, amely alapján művészfilmet is könnyű rendezni. Vagyis nem csodálkozom, hogy 2004-ben egy okos, gondolkodtató akciófilm lett az Asimov-megfilmesítés végeredménye.

Susan Calvin személye pedig mindig is a szívügyem volt. Jelmeztervező és rendező, forgatókönyvíró és maga a színésznő, Bridget Moynahan mindent megtettek azért, hogy Dr. Calvin hideg, merev, visszafogott, higgadt, pontos, látszólag unalmas és kiszámítható legyen - legalább is a film első részében. (8) Ha már Asimov sosem engedte meg Calvinnek, hogy felszabaduljon (lásd a Te hazug!-ot), s csak annyit szabott rá, hogy mások érzelmeivel mindig tisztában legyen (lásd a Tökéletes kiszolgálás című novella végét), most egy merész húzással feloldódhatott és nővé válhatott - egy robot hatására. Szerintem ez egészen jó ötlet!

Ami azonban tökéletes a filmben, az Sonny története, problémája és személyisége. A forgatókönyv kételyeket ébreszt a Három Törvénnyel, az emberek és robotok hagyományos kapcsolatával és a robotszemélyiség kérdésével kapcsolatban - ahogyan Asimov robottörténetei is. A zárás korrekt, mégis meglepő: bár talán nem az az egyetlen lehetséges következménye a Három Törvénynek és a robotok felelősségérzetének, amit a film megoldása bemutat, furcsamód hasonló kérdések felvetődtek már a Robotok és Birodalomban és a Robotálmok kötetben is, magánál Asimovnál.

Így hát az Én, a robot filmnek is itt a helye, Asimov robotjai között.

Mások robotjai

Zárásképpen íme az öt kedvenc nem asimovi robottörténetem:
1. Robert Sheckley: A szabály
(A novella, amelyben Halloran felfoghatatlan módon bent lett a táborban, amelyet Max, a PR-robot őriz.)
2. Mike Resnick: Hittétel
(Majdnem asimovi, nagyon szomorú novella egy templomtakarító robotról.)
3. Brian W. Aldiss: De ki pótolhat egy embert?
(Robotok groteszkül mulatságos vonulása az apokalipszis szélén, az egyiknek jókora készlete van hasadó robbanóanyagból.)
4. Philip K. Dick: A kettes változat
(Megdöbbentő hidegháborús látomás és érzelmesen rafinált harci robotok, amiket mi terveztünk.)
5. Alan Bloch: Az Ember az másmilyen
(Egy robot rájön, miért.) (9)

Korábban a sci-firől és Asimovról:
Időutazás, ahogy én szeretem...
Komoly kalandok kamaszoknak (is) - Az Űrvadász

(1) Vámosi Pál fordítása az Én, a robot kötetből.
(2) A Robotváros sorozatban véleményem szerint a legnagyobb élmény Asimov hat "robottörténeti" előszava a hat kötethez. Az idézett részt Szántai Zsolt fordította.
(3) Sajnos tudtommal nem fordították le Asimov késői robotsztorijait, pedig a Robotálmok problémafelvetése megérne egy magyar kiadást.
(4) Tetszik nekem ez az évszám, így ugyanis Dr. Calvin egyidős valakivel, akit nagyon szeretek, s aki, remélem, szintén elél majd legalább nyolcvankét évig, mint a doktornő...
(5) Még mindig Vámosi Pál fordítása az Én, a robot kötetből.
(6) Érdekes módon két másik mozifilmet készítettek már műveiből, de mind az 1999-es Bicentennial Man Robin Williamsszel, mind az 1988-as (szörnyű) Nightfall olyan novelláin alapult, melyeket később Robert Silverberggel közösen alakított regénnyé.
(7) És persze mi magyarok is siettünk kiadni a könyvet a filmborítóval, aztán szegény naiv olvasó úgy járt vele, mint a híres Karl May/Marx: A tőkét olvasós viccben: már a százhuszadik oldalnál járt, de még sehol se volt Spooner...
(8) Még azt is elérték, hogy ez a szép és nőies színésznő csúnya, előregörnyedten egyenes és lapos legyen..
(9) Az ajánlott novellákat itt találtam: 1. Robert Sheckley: Ugyanaz duplán (novelláskötet) 2. Kétszázadik (novelláskötet) 3., 5. Metagalaktika 1. 4. Analógia 1.