A 2020-as év végén három olyan bűnügyi kötet is megjelent, amit már alig vártam. Ebben a posztban ezek szerepelnek: köztük az a két kötet, amely a 11. és 22. kedvenc könyvem volt tavaly.

Olyan jó volt olvasni az év végén
Frank Tallis: Hallgass a neved
Monarchia-krimik, Max Liebermann sorozat 3., Magistra
Régen volt már 2017, amikor megszületett a Magistra Kiadó, s megjelentette első kötetét, egy történelmi krimit, az Aki sosem alszikot, amelyben Tom Sawyer tért vissza felnőttként és detektívként. Ezt követte a Monarchia-krimik sorozat, amely két szerzőt ismertetett meg a magyar olvasókkal. Az osztrák Edith Kneifl-nek végül két kötete látott napvilágot ötkötetes történelmi krimisorozatából, a Szép kastélyban szép halottak és a Haláltánc harangszóra: sajnos egyelőre úgy néz ki, ezeket nem követi folytatás (bárcsak mégis sikerült volna az első résszel kezdeni a sorozatot a második helyett, akkor nem éreztem volna úgy, hogy szó közben léptem be egy beszélgetésbe...) A másik szerző az angol Frank Tallis volt, aki jóval vastagabb, izgalmasabb és monumentálisabb történelmi krimiket ír, amelyekhez felhasználja saját klinikai pszichológusi tudását: s akitől immár a harmadik Liebermann-regény is napvilágot látott. Így az ő esetében talán a folytatásban is lehet reménykedni. Mindenesetre ezek a kötetetek a Magistra Kiadó és a fordító Balla Judit rajongójává tettek...
Ami pedig Tallis Monarchia-beli (sőt, bécsi) detektívtörténeteit illeti, ezek megismertettek valami csak rájuk jellemző jó érzéssel. Ha a három kötet (a két korábbi a Gyilkos illúziók és a Bécsi vér) bármelyikére gondolok, mindig eszembe jut, ahogyan ezekkel a jó fogású, szép, barna kötésű, könnyű papírú, rendezett szedésű regényekkel bekuckózom a nagy szürke fotelembe, üdvözülten ülök a finom melegben, esetleg aprósüteményt ropogtatok lapozás közben, és valami jóféle békesség száll rám. Mindez amúgy meglepő, mivel a Max Liebermann-ról, a fiatal bécsi orvosról és pszichiáterről szóló krimik az előző századforduló világának nagyon is valóságos, sötét, történelmileg is tűpontos, bűnt, bűnhődést és botrányokat is felmutató bugyraiba engednek bepillantást: szélhámoskodó médiumok, nőkereskedők, kémek, arrogáns és tudatlan orvosok, antiszemita politikusok, elhanyagolt művészek lépnek elénk bennük. Vagy, mint a Hallgass a nevedben, elnyomott szellemű, vagy épp a maguk ifjonti brutalitásában szabadjára engedett katonaiskolások. A jelen kötet bevallott tisztelgés Musil Törless iskolaévei című klasszikusa előtt, s fordulatos és bonyolult rejtély egy legendás hírű, ám minden szempontból rosszul működő katonaiskolában. Minden szereplő, legyen diák, vagy tanár, áldozat, vagy elkövető, a maga módján kiszolgáltatott, determinált, szomorú sors tulajdonosa: a történet az izgalmakon túl elgondolkodtató is, a korrajz remekbe szabott.
Mégis, az egész könyvet belengi a normalitás és a béke szelleme is, talán az ezúttal veszélyes szerelembe keveredő, de egyebekben messzemenően okos és modern gondolkodású Liebermann-nak, s barátjának, a megnyugtatóan normális és szerető családban élő Oskar Reinhardt felügyelőnek köszönhetően. Jó velük nyomozni, jó róluk olvasni: eseteiket mindenkinek bizalommal ajánlom. Remélem, 2021-ben újabb kötetben találkozhatok velük!

Örülök, hogy ezt is elolvastam...
Böszörményi Gyula: A Barnum-rejtély
Ambrózy báró esetei VI., Könyvmolyképző
Valahányszor egy újabb Ambrózy báró-krimiről írok itt, a blogon (és szerepel már itt az egész sorozat, a Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok, a Beretva és tőr, az Ármány és kézfogó, a Bitó és borostyán, a Nász és téboly és a Szer'usz világ), mindig az jár az eszemben, amikor Agatha Christie A harmadik lányában Hercule Poirot elégedetten hátradől a reggelizőasztalnál, miután nem sokkal korábban "befejezte opus magnumát, amelyben nagy írók detektívregényeit elemezte. Edgar Allen Poe-ról merészelt maró gúnnyal nyilatkozni, Wilkie Collins romantikus ömlengései kapcsán a módszer vagy rendszer hiányára panaszkodott, miközben két, gyakorlatilag ismeretlen amerikai írót az egekig magasztalt; és minden egyéb módon igyekezett dicsérni ott, ahol szerinte kijárt a dicséret, és szigorúan megvonni azoktól az elismerést, akiket az szerinte nem illetett meg." (Dedinszky Zsófia fordítása, Európa, 2009, 7.) A könyv vita nélkül Poirot szakmai zsenialitásának lenyomata lehet (és még Az órák című kötetben kezdte el írni): azonban annak alapján, ahogy Christie regényeiben a kis belga a bűnügyi színdarabokat szokta (le)értékelni, szinte biztosra vehető, hogy a detektívregényeket szintén nem a szépirodalmi erényeik alapján rangsorolta...
Én sajnos semmiben sem vagyok olyan kiemelkedően zseniális, mint Poirot. Az Ambrózy-sorozattal folytatott recenzensi harcaim (szeret, nem szeret, szívből, színből...) viszont felvetik a kérdést, vajon miért gondolkodom annyira másként ezekről a könyvekről, mint a magyar átlagolvasó. Míg Poirot-nak ott volt a mentség, hogy a bűnügyi irodalom híres alkotásait nem az író, hanem a mesterdetektív szemszögéből olvasta és ítélte meg, nekem nincs mentségem arra, miért nem tudom szeretni az Ambrózy-sorozatot, miközben szeretném, ha szerethetném, mert élvezem a korrajzát és örülök a létezésének. Egyáltalán nem hiszem, hogy ezek rossz könyvek lennének: mégis tény, ami tény, teljesen értetlenül állok az előtt, hogy a sorozat legfrissebb kötete, a cirkuszi környezetben játszódó A Barnum-rejtély jelenleg a 4. legjobb krimi a Molyos értékelések alapján, a 7. legjobb ifjúsági könyv, a 9. legjobb romantikus könyv, a 16. legjobb kortárs könyv...
Ha nem kellene megküzdenem azzal a teherrel, hogy én ennyire másként látom ezeket a könyveket, akkor azt mondanám, hogy ez a regény aztán már végképpen áldozatul esett az olvasói elvárásoknak. Mindennél több benne a korrajz, amiben Böszörményi Gyula káprázatosan jó: az ő 1901-es Budapestjének valódi színei, szagai, illatai, ízei, álmai és tárgyai vannak. Viszont címével ellentétben alig van benne rejtély, titok, nyomozás, s ami van, az is lassú és széteső. Ellenben csordultig van töltve csöpögős, ám nem túl eredeti romantikával (összejön-e Emma a szerelemével, igen, rájön-e Mári, hogy aki szereti, szereti, rá, meglesz-e végre a báró és Mili igazi nászéjszakája, hm). Mindaz, ami romantikus benne, azonban pusztán a rajongóknak szóló vágyteljesítés: semmi meglepő nem következik be ezzel kapcsolatban, minden gördül tovább azon a sínen, amelyre az előző kötetek egyike ráhelyezte. Ami pedig a legfájóbb veszteség, hogy Böszörményit mintha már nem is érdekelné Ambrózy báró. Bár az első regényben úgy tűnt, ő lesz a központi figura, neki lesznek esetei, Mili pedig segíti majd, az újabb könyvekben egyre inkább háttérbe szorult népes és bontakozó családja és összes barátai mögött: a cselekmény nagy részében pedig morgásra, sértődözésre, titkolózásra, betegeskedésre vagy haldoklásra volt ítélve, hogy Milinek sikerüljön kibontakoznia mellette. Mintha Holmest kivonnánk a róla szóló történetekből, és helyette Watson érzelmi életéről kellene olvasni oldalszám, ráadásul felületes mélységben.
Persze mondható, hogy egy sorozat menet közben alakul (talán szerencsésebb lett volna Hangay Mili kalandjaira keresztelni). Az is igaz, hogy az, hogy követelem a férfi és arisztokrata nyomozó méltó visszatérését, felfogható volna valamiféle avítt szokásrend követésének, amelyben a nők nem méltó elmetársai a férfiaknak. De remélem, érződik, hogy nem ez a helyzet. Csak úgy gondolom, a magyar krimiirodalom (azt hiszem) első testi fogyatékkal élő, pengeéles logikájú és pompás külsejű nyomozófiguráját nem kellene mellékszerepre kárhoztatni azért, hogy egy cserfes és (még asszonyként is) igen éretlen leányka vesse bele magát a fékezett habzású nyomozásokba helyette: utóbbi ötlet ugyanis már meglehetősen megkopott.

Maga a megtestesült tökély (kivéve a fedelet)
Andrea Camilleri: Montalbano felügyelő - Karácsonyi ajándék
Európa
El sem tudom mondani, mennyire vártam már, hogy a lenyűgöző életművet maga után hagyó, sajnos 2019 nyarán elhunyt olasz író életörömmel és életbölcsességgel teli hőséről, Montalbano felügyelőről a második novelláskötet is megjelenjen magyarul! Az előző hasonló vállalkozás, a Montalbano - Egy hónap a felügyelővel fordítója, Kürthy Ádám András már 2018-ban azzal a lelkesedéssel beszélt az életműről és műfordításáról, hogy azóta is biztosra vettem, előbb-utóbb egy új, pompásan fordított Montalbano ismét beköszönt az életembe. Nem hittem volna azonban, hogy sikerül még ebben a zűrzavaros 2020-as évben kiadni egy újabb könyvet Andrea Camilleritől. A gyűjtemény minden lapjának forgatása, minden remekül fordított sorának olvasása, mind a húsz történetének egyéni stílusú és csavarosan bonyolított cselekménye hatalmas örömet okozott. Amint befejeztem a könyvet, legszívesebben már kezdtem volna újból.
Általános örömöm csak két dolog rontotta el picit. Az első: fogalmam sincs róla, hogy az Európa előző, ízléses Camilleri-borítója után miért lepte meg a hazai rajongókat minden idők egyik legcsúfabb, Blofeldes címlapjával! Mert ha valakinek tar a koponyája, abból nem lesz mindjárt Luca Zingaretti, ráadásul a könyvbéli Montalbano nem is kopasz. Ez a kép meg nem valódi filmkép: viszont ronda. Ám sokkal jobban bánt és zavar a bibliográfiai fenomén, amit a kötet kiadásával sikerült előállítani. A 2018-as, nagy sikerű, előző Camilleri-kötet ugyanis nagy betűkkel viselte magán a Montalbano feliratot, kisebbel pedig az Egy hónap a felügyelővel címet. Már ez is kissé problémás volt: míg a nagy könyváruházak a kötetet Montalbano - Egy hónap a felügyelővel-nek nevezték, az Európa saját oldala Montalbanónak hívta (a másik megnevezés pedig csak alcímként szerepelt), a jelen kötet belseje Montalbano. Egy hónap a felügyelővel-ként hivatkozott rá, a Molyra pedig Egy hónap a felügyelővel címen került fel. Véleményem szerint a Molynak volt igaza: a könyv olasz címe ugyanis Un mese con Montalbano, vagyis Egy hónap Montalbanóval. Agatha Christie regényeinek címét sem a Poirot - Halál a Níluson stílusban szokás lefordítani... Persze értem, az Európa félt a magyarul érdekesen kinéző toldalékolt alaktól, ezért cserélte a Montalbano szót felügyelőre a valódi címben. De azért a tévésorozatból ismerős nevet is rá szerette volna tenni a borítóra... Ám a kompromisszumos megoldás olyan fedelet (és belső címlapot) eredményezett, ami káprázatosan jól nézett ki, viszont nem derült ki belőle, mi a főcím, mi az alcím, mi a cím egyik vagy másik része...
Erre tett rá egy lapáttal az újabb novelláskötet, amelyen a tipográfia azonos, a Montalbano azonban Montalbano felügyelőre változott (vagyis ha ez egy sorozatcím akart lenni, ami összeköti a könyveket, akkor immár nem az), a címből pedig már megint alcím, vagy félcím, vagy ki tudja mi lett. A cím maga pedig legalább olyan bosszantóan falssá alakult, mint amikor az Ulpius-ház átnevezte Joanne Harris A Cat, a Hat and a Piece of String elnevezésű csodálatos gyűjteményét Egész évben karácsonyra, hogy rátehessen némi adventi látképet a borítóra. A Camilleri-gyűjtemény eredetileg az utolsó novella címét viselte, Gli arancini di Montalbano (szó szerint Montalbano szicíliai rizsgombóca), amelynek a fordítását a magyar kötet már megoldotta, s lett belőle Montalbano szilvesztere. Most komolyan, vajon annyira hülye a magyar (ajándék)vásárló, hogy karácsony előtt egy Montalbano szilvesztere című könyvet nem vesz meg (mert csak két hét múlva lesz szilveszter), de egy Karácsonyi ajándékot igen? Ráadásul az egész alcím-főcím dilemma nem állt volna elő, ha a könyv megkapja az utolsó novella címét: a felügyelő neve is benne lett volna, meg egy ünnep is. Így viszont elég feltűnő, hogy kifejezetten karácsonyi novella, na, az nincs a 20 között...
Van viszont tolvajlás, gyilkosság, zaklatás, csalás, fenyegetés története, ártatlanok elítélése, hazugságok áradata. S mindezek közepén ott áll Montalbano, aki ironikus, sőt, olykor cinikus, türelmetlen, de egyúttal hatékony és ügyes is: s teljesen egyéni meglátásaival kiválóan alkalmas arra, hogy a legérthetetlenebb bűnesetet is új nézőpontból szemlélje és felgöngyölítse. Maguk a novellák talán még az előző könyv elbeszéléseinél is jobban tetszettek. Ami más szerzőnél hátrány szokott lenni, hogy a novella rövid forma, nem fér bele monumentális cselekmény, az itt csodálatos lelemény. Szinte minden írás teljesen más hangulatú, stílusú, számos fordulatával meglepi az olvasót, miközben társadalomábrázolásra vagy találó jellemek felskiccelésére is marad ideje, s a kis terjedelem miatt pont addig tart, ameddig még lenyűgözően érdekes. Legyen szó bántalmazott nőkről, bírói tévedés áldozatáról, vásározó kábítószercsempészekről, cselszövő szeretőkről, bevándorló menyasszonyokról, vagy Teljességgel hasznavehetetlen madzagdarabkákról, a szórakozás, a töprengés és a meglepődés garantált. A csúcs pedig az a novella, amelyben Montalbano átváltozik cselekvő és irgalmatlanul bosszúálló thrillerhőssé: hogy azután megbeszélje magával az íróval, valójában ő sosem volt ilyen fura, s legyen szíves efféle ostoba kalandokat nem írni neki... Minél többet olvasok Montalbanóról, annál inkább szeretem, s annál inkább válik számomra a krimiirodalom klasszikus figurájává. Nem tudok elég hálás lenni a kiadónak, hogy fordítja az eseteit. Alig várom a következő elbeszéléskötetet

Linkek
Három téli találkozás Agatha Christie-vel