Rajongás, avagy miért vásároltam meg 4 Agatha Christie-könyvet karácsonyra?
A vád tanúja, És eljő a halál, Halál a Níluson, Hercules munkái... Négy Agatha Christie-kötet, amely 2017 őszén látott napvilágot a Helikon Kiadó új Christie-sorozatában. Két regény, két elbeszéléskötet, két (avagy tizenöt) Poirot-történet, egy történelmi krimi, öt mű, amelyből filmváltozat készült... És első ránézésre: négy könyv, amely már megjelent korábban az Európa Könyvkiadó teljes Agatha-Christie életműsorozatában. Minek akkor újra beszerezni őket annak, aki együtt vált felnőtté az előző sorozattal, s az idők során egyszer már hűségesen és örömmel polcára tette e köteteket?

Az első válasz, természetesen, hogy rajongásból. Jó, hogy az új sorozat új rajongókat teremthet. A második válasz, hogy jó dolog támogatni azt a húsz éve még elképzelhetetlen kezdeményezést, hogy kedvenc krimiszerzőm művei folyamatosan elérhetőek a magyar könyvesboltok és internetes oldalak kínálatában. Végül, a harmadik: a Helikon új sorozatának megformálása, külseje, borítója, brandje annyira ellenállhatatlan, hogy be kell szerezni a darabjait, minden duplázás ellenére.

De Magyarországon vagyunk, a magyar fizetések és a magyar könyvárak világában. A Helikon kötetei tavaly 2499 Ft-ba kerültek teljes áron: ez meggondolásra inti az embert. (Főleg, hogy - ami a Helikon-sorozat megszületését megelőző események szomorú hatása - tele a világ leárazott Európa-kiadású Christie-kkel: az élelmiszerboltokban, olcsókönyves pavilonokban egyes példányokat akár 500 Ft-ért is utánadobnak az olvasóknak... Ami abból a szempontból persze jó, hogy újabb rajongókat teremthet, de most nem ez a témám.)

Szóval egyáltalán nem magától értetődő, hogy a Christie-olvasók azon rétege, akiknek a polcán ott vannak egyes Európa-féle könyvek, utánanyúl ennek a négy kötetnek. Az alábbiakban szeretném kiemelni, miért érdemes mégis beszerezni egy újat A vád tanúja, az És eljő a halál, a Halál a Níluson és a Hercules munkái című kötetekből.

Halál a Níluson
Egy új fordítás

Őszintén szólva annak idején egyetlen olyan David Suchet főszereplésével készült Poirot-film volt, amiben csalódtam: a Halál a Níluson. Világéletemben szerettem ezt a klasszikus és szabályos, mégis formabontó Christie-krimit, amelyen egy luxushajón utazó társaság tagjai közt arat a halál. A krimikirálynő rengeteg igazán egyedi szereplőt alkotott meg a történethez, akikben közös, hogy első látásra szinte mindannyian szerethetőek, mégis mindannyiuknak van legalább egy-egy titka, s aztán ettől a titoktól függően válnak teljesen ellenszenvessé, vagy éppen bonyolultabb, de még hibájukkal együtt is megérhető jellemekké. A Peter Ustinov főszereplésével készült 1978-as moziváltozat igazi sztárszereposztása (Bette Davisszel, Maggie Smith-szel, Angela Lansburyvel és David Nivennel az élen) sem tudta feledtetni, hogy a szereplők jelentős részét kiírták a cselekményből. Épp ezért vártam a Suchet-féle változatot, amelyben végre megjelent szinte az összes Christie-karakter. Csak sajnos egyáltalán nem úgy, mint a regényben.
A Halál a Níluson ugyanis véleményem szerint az elképesztően csavaros, teljesen tisztességes, mégis szinte kitalálhatatlan megoldása mellett azért különleges könyv, mert egy kissé idealista. Hisz abban, hogy amikor valaki önző, elkényeztetett, cinikus vagy kissé romlott kamaszból felnőtté válik, kinőheti a hibáit, háta mögé vetheti a keserveit, és elindulhat tiszta lappal, hogy élje a saját életét. (Vagy: mindent elvesztegethet, hiszen a könyvben erre is van példa.) Épp ezért semmiképp sem lehet véletlen, hogy a könyv szereplőinek fele fiatal, az életet most kezdő alig-felnőtt. Őszintén be kell azonban vallani, hogy a nyolcvanas évek óta nálunk újra és újra megjelent Szabó Zoltán-féle regényfordítás nem igazán passzol ehhez az általam vélelmezett hangulathoz. Rövidre és tömörre fogott magyarítás, amely inkább egy kicsit könnyedebbé teszi az eredeti szöveg hangulatát, mint komollyá.
Épp ezért volt különleges élmény a Helikon kiadásában elolvasni egy régi-új fordítást. A kék, piramisos borító mögött ugyanis a Halál a Níluson Kosáryné Réz Lola magyar változatában szólalt meg - és végre színes-szélesvásznú élménnyel adta meg nekem azt a hangulatot, amit mindig is a regény sajátjának éreztem. Egy sokkal ráérősebben mesélő, mégis tömör, kellemesen könnyű, az eredeti alapanyagot azonban okosan komolyan vevő magyar szöveg született, amely egyszerre kortárs és jól olvasható, de mégis felidézi a regény keletkezésének idejét, 1936-ot is. Ismer olyan szavakat és kifejezéseket, mint öltözőköpeny, bolondos, kifigyel, ragyogóan eszes és bámulatos az előérzete. Nem rövidít az érzelmes párbeszédeken és a lírai természetleírásokon, de korrektül fordítja a krimirejtély részleteit is. Amiért régi-új, mert eredetileg 1938-ban született meg Poirot kéjutazáson címmel. Új kiadása (amely átnézett és kiegészített) azonban nem újrafelhasználás, hanem egyszerűen egy jó döntés: a bámulatosan hosszú életű Kosáryné Réz Lola (1892-1984) ugyanis messze a legjobb krimi-műfordító a háború előttről, s a Macska a galambok között című Christie-regényt ma is az ő fordításában ismeri minden rajongó (pedig ennek a fordításnak már semmi köze a háború előtti időszakhoz, hiszen maga az eredeti mű 1959-es). Nagy élmény elolvasni ezt az új Halál a Nílusont: kedvenc fejezetem, a 26. (a régi, átszámozott változatban 27.) például számomra most lett igazán tökéletes magyarul.

És eljő a halál
Egy kijavított fordítás

Nagyon fontos számomra ez a regény: hiszen imádom a történelmi krimiket, s szeretek mindent, ami az ókori Egyiptommal kapcsolatos. Az És eljő a halál pedig ilyen szempontból maga a megtestesült tökély. Először is történelmi detektívregény, tehát különlegesség az életműben. Másrészt Agatha Christie mindenféle krimijei között is az egyik legjobb, klasszikus, családi rejtéllyel és sok-sok, okosan megmagyarázott gyilkossággal: ráadásul a megoldása is nagyon egyedi. Harmadsorban 1944-ben íródott, vagyis messze megelőzte korát! (Hiszen - bár nem mondhatni, hogy korábban senki sem írt történelmi krimiket - ma a legrangosabb angolszász díj is, amelyet történelmi detektívregények megíróinak kiosztanak, Ellis Petersről van elnevezve, mint a műfaj igazi megteremtőjéről: pedig az ő Cadfael testvére csak 1977-ben kezdett el nyomozni.) Emellett a Christie-könyv tényleg kötelező darab bármely Egyiptom-imádónak, mivel megdöbbentően hiteles.
Agatha Christie régész férje, Max Mallowan mellett maga is részt vett számos ásatáson, így nem volt számára idegen a múlt tárgyszerű rekonstruálása. Mégis egészen váratlan ötletnek engedelmeskedve hagyta el az ismerős terepet, a kortárs világot (amelyben belga mesterdetektívje, Hercule Poirot már többször is ellátogatott Egyiptomba "régészkedni": a Halál a Níluson című regényben és Az egyiptomi királysír esete című novellában), hogy egy hamisítatlan történelmi detektívregényt írjon meg, amely a 11. dinasztia korában, a Középbirodalom hajnalán játszódik. Az események egy család, Imhotep, a ká-pap famíliája körében játszódnak, s számos halálesetnek lehetünk tanúi, mire eljön a váratlan megoldás pillanata.
Christie-t az 1920-ban előkerült, ma Heqanakhte-leveleknek nevezett dokumentumok ihlették, amelyek egy vidéki ká-pap és családfő dörgedelmes írásai családja különböző tagjainak, s rejtélyes módon egy sír törmelékei közül kerültek elő. A ma elfogadott datálás a leveleket kissé későbbre, a 12. dinasztia, I. Szenuszert uralkodása idejére teszi, de Christie saját korának legfrissebb tudományos eredményeire (és barátja, Stephen Granville egyiptológus professzor tanácsaira) támaszkodott, amikor megelevenítette Reniszenb és családja életét. A könyv nemcsak remek krimi és fantasztikus múltidézés, de történelmileg is pontos: akár a korabeli ékszerek, bútorok, dobozkák, kenetek, ételek, földművesmunkák, akár a sírbéli szertartások részleteit tekintjük. 
A regény először 1993-ban jelent meg magyarul a Hunga-Print kiadásában, nem is rossz fordításban. Igazán azonban Sipos Katalin jóvoltából születhetett meg a klasszikus magyar változata, 2008-ban. Sajnos azonban ez volt az az időszak, amikor az Európa nemigen bővelkedett a helyesíráshoz értő nyelvi lektorokban. Mintha valaki a gondos szerkesztés befejező lépéseként még beleirkált volna a Christie-könyvekbe, jól elrontva a szövegüket: emiatt kerülhettek beléjük teljességgel magyartalan, rövidítéspont nélküli Mrs-ek és Mr-ek, így válhatott az egyikben a korvettkapitányból korrekt kapitány, kerülhettek egy másikba művészileg felbalkonozott házak, vagy a fordulat, miszerint egy szereplő többé-kevésbé kinyújtotta az egyik kezét... Az És eljő a halál... szövegén is érződött, hogy valaki sokat szenvedett az egyiptomi nevek átírásával, majd végül Az összes cseréje funkció (nem) használatával ügyesen elrontotta őket: félig sikerült ugyanis elfelejteni, hogy a magyar helyesírás szabályai szerint az egyiptomi neveket kiejtés szerint írjuk. Így aztán két szereplő neve végtelenül ostoba formában került be az Európa általam várva várt kiadásába. A nagyanya, aki angolul az Esa névre hallgat, változatos formákban kezdett szerepelni: hol Esza volt, hol Esa, akár egy oldalon belül is kétféleképpen írva. Pedig az angol s magyar sz, és kész. Ennél azonban sokkal rosszabbul járt Yahmose, aki - igen helyesen - Jahmosze lett. Csakhogy mégis úgy toldalékolták, mintha Jahmosznak kellene ejteni: pl. Jahmosze-t. Ez a név tudtommal sok különféle változatban létezett a sokezer egyiptomi év alatt: tehát volt Jahmesz (de nem Jahmosz) még a fáraók között is az Újbirodalomban (görögösen Amózisz vagy Amazisz, megint más kiolvasással Ahmesz): de akkor úgy kellett volna leírni, tehát pl. Jahmeszt. A fenti, "kiejtés szerint is írok, meg nem is"-formula viszont egyszerűen nem is létezhetett volna!
Tekintve, hogy szinte nincs olyan oldala a könyvnek, ahol a két név valamelyike elő ne fordulna, elég fájdalmas volt elolvasni: bár az egyik kedvenc könyvem, egyfolytában bosszankodtam az újraolvasásainál, hiába akartam volna másra figyelni, a helyesírási hibák folyton megállítottak. Eddig! A Helikon változatában ugyanis sikerült kijavítani a hibákat és annyi Jahmoszét és Jahmoszéval alakot beírni, amennyi csak kell, továbbá a fejezetszámozás is helyreállt. Tudom, hogy nem egy olvasó végtelenül kicsinyesnek érezheti a fentebb körvonalazott problémáimat: mégis, én csak most, ezzel az új kiadású könyvvel éreztem úgy, hogy megkaptam a tökéletes, Sipos Katalin fordította És eljő a halált. (Érdekesség, hogy a Helikon-féle cím után nincsen három pont.)

A vád tanúja 
Egy még soha ki nem adott novella

E könyvről nemrég részletesen is írtam a blogon. Épp ezért csak írásom vonatkozó részét szeretném ideidézni: "A kötet utolsó írása, a Poirot és a rejtély a regattán pedig még a fanatikus könyvgyűjtők és megszállott Christie-rajongók számára is meglepetés lehet: az írónő ugyanis kétféleképp is megírta ezt a történetet, s mindeddig magyarul nem lehetett elolvasni a kis belga detektív főszereplésével készült változatot. Most, a kötetben azonban végre elérhetővé vált. Így a novelláskönyvre igaz, hogy tartalmaz egy olyan Agatha Christie-elbeszélést, amely korábban még sosem jelent meg magyarul!"

Hercules munkái
Egy pompás borító

Új fordítás - átigazított fordítás - magyarul először megjelenő novella: nos, nem maradt más hátra, mint hogy találjak valami hasonló unikumot a Hercules munkáiban is. Őszintén szólva azonban itt a Helikonos kiadás semmit sem tett hozzá az Európáéhoz. Tábori Zoltán fordítása nem különösebben tetszik nekem: túl sok helyen tegeződnek benne, ahol szerintem magázódni kellene a szereplőknek, s a megfogalmazások sem túl szerencsések itt és ott. Ettől függetlenül a szöveg megőrzésre került. Amiben viszont jobb ez a könyv: az elődével szemben nemcsak vállalható, de egyenesen művészi, Tillai Tamás tervezte borító miatt. Ez talán az eddig megjelent kilenc kötet fedélképei közül a második legszebb!
0 Responses