A vád tanúja az egyik kedvenc Agatha Christie-novellám. Így amikor megtudtam, hogy az azonos című, az elbeszélést is tartalmazó novelláskötet megjelenik a Helikon Kiadó tavaly frissen megalkotott Agatha Christie-életműsorozatában, biztos voltam benne, hogy ismét eljött számomra az ideje A vád tanúja újraolvasásának.

Bár a krimi királynőjének sok nagyon különböző hangulatú, szerkezetű és hangvételű kriminovellája létezik, számomra ez az egyik legkülönlegesebb és legegyénibb hangvételű. Mesterien rövid és sűrített, hangulata szuggesztív és baljós, stílusa könnyed, a befejezése pedig szinte kitalálhatatlan. Már persze, ha az ember nem találkozott már valamely adaptációjával, amely megismertette a megoldással. Ám még így is letehetetlen: hiszen amikor először olvastam, azt már én is tudtam, ki a gyilkos. Vagyis hogy mi a megoldása a rejtélyes bűnügynek, amellyel a kedves és kisfiús modorú Leonard Vole-t vádolják: a még nem is olyan idős vénkisasszony, Miss Emily French meggyilkolásának.

Először ugyanis drámaként találkoztam a történettel, színpadon, mégpedig a kecskeméti Katona József Színház előadásában. 1925-ös rövid elbeszéléséből ugyanis Christie az ötvenes évek elején, nagy színházi sikerei korszakában remek színdarabot formált. Mindig is szerettem színházba járni: a kilencvenes évek elején leggyakrabban a kecskeméti Katona József Színházban fordultam meg. Ennek a teátrumnak ma valószínűleg minden második magyar mozinéző ismeri dús díszítésű nézőterét, legalább látásból: itt forgatták ugyanis 2017 sikerfilmjének, a Kincsemnek a színházi jelenetét, amelyben Nagy Ervin, vagyis Blaskovich gróf hatalmas elánnal udvarol Hédikének, azaz Balsai Móninak egy páholy legmélyén. Egyébként is szeretni való a színház, s szép sikereket ér el előadásaival, például a 2016-os POSZT-on. A kilencvenes évek elején is jó időszaka volt: sok izgalmas előadás került a színpadára a Macskajátéktól a My Fair Ladyig, sok jó színész közreműködésével. Ezek közül volt az egyik A vád tanúja 1991-ben, Frenkó Zsolt rendezésében és átdolgozásában. Christine Vole (a novellában Romaine Vole) szerepét Lőrinczy Éva játszotta, Leonard Vole-t Bácskai János, Sir Wilfrid Robartsot, a királyi tanácsost pedig, akinek a szerepét Christie a novellabeli Mr. Mayherne-éből fejlesztette tovább, Áts Gyula. Be kell valljam, annak idején egészen elbűvölt az előadás: egy csapásra Agatha Christie-rajongóvá váltam tőle, s elképesztő módon élveztem, mennyire valóságos volt ez a színrevitel, pompásan kitalált váltásokkal, fényekkel, árnyékokkal, kitűnő jelmezekkel, s mégis mennyire színházszerűnek, sőt színpadiasnak tűnt, ahogy egy tárgyalótermi drámához illik. Így aztán mire először találkoztam a novellával, a rejtély titka már a birtokomban volt: a megoldás, ami miatt a dráma fantasztikus lehetőséget nyújt a Mrs. Vole-t játszó színésznőnek, olyannyira, hogy Billy Wilder híres, 1957-es filmjében, amely a darabból készült, ezt a szerepet Marlene Dietrich szerezte meg magának, s játszotta el felejthetetlenül. A novella azonban azok számára is tartogathat meglepetéseket, akik ismerik a feldolgozásokat: hiszen három fontos ponton is teljesen eltér azoktól.

Ráadásul, természetesen, a Helikon új kötete nemcsak ezt az egyetlen írást tartalmazza. Érdekes módon ez a harmadik Magyarországon megjelent, A vád tanúja címet viselő Christie-kötet, de az anyaga nem egyezik meg sem a Hunga-Print, sem pedig az Európa Kiadó által korábban kiadott könyvekével!

Szerepel benne például Agatha Christie magyarul legtöbbször lefordított és kiadott, rendkívül rövid elbeszélése, a Baleset, amelyben a kötelességtudó, nyugalmazott rendőrfelügyelő, Evans forró nyomra bukkan: a Madonna-szépségű Mrs. Merrowdene-ben felismeri egy híres gyilkossági per egykori vádlottját, aki alighanem megmérgezte a férjét, az esküdtszék mégis felmentette. A hölgy ismét férjnél van, férje pedig mérgekkel pepecselő tudós, akiről Evans egyre biztosabban tudja, hogy nemsokára sajnálatos, mérgezéses baleset fogja érni, felesége közreműködésének hála… De vajon hogyan lehet leleplezni egy bűntényt, amit még el sem követtek?

Szintén bekerült a kötetbe a mesteri Fülemüle-villa, az a lebilincselő, hosszabb elbeszélés, amelyből már 1937-ben filmet forgattak, s talán nem csoda, hogy annyian szeretik. Christie-nek ezúttal egy híres francia bűnügyi botrány, a Landru-per adta az ihletet, amelynek egy bozontos szakállú, csúnya és kopasz, a nőkre mégis ellenállhatatlan hatást gyakorló szélhámos gyilkos állt a középpontjában, akinek az első világháború négy éve alatt 283 menyasszonya volt, s ezek közül tíz nyomtalanul eltűnt. A gaztettek emlékét egy hihetetlen precizitással vezetett jegyzetfüzet őrizte meg, leleplezve a számító gyilkost. Persze a lélektani ábrázolás nagyasszonyának modern és kiszámíthatatlan novellájában a sötét belül lakik, úgyhogy csúf, kopasz férfi szereplőt felesleges keresni a történetben: a gyilkos azonban mégis afféle Landru-módon garázdálkodik. Emellett találni a kötetben játékos hangvételű tolvajlásos történetet, szomorkás gyilkossági elbeszélést, amelyben egy gyerekvers vezetheti nyomra a gyanakvó olvasót, egy frappáns Poirot-történetet, több misztikus bűnügyi novellát, s szerepel benne a Csak akarni kell is – amelyről évekig azt hittem, hogy valamely, Alfred Hitchcock által szerkesztett megdöbbentőmese-kötetben olvastam, míg csodálkozva ismertem fel, hogy Christie-történet: minden abszolút modern, fekete humora ellenére.

A kötet utolsó írása, a Poirot és a rejtély a regattán pedig még a fanatikus könyvgyűjtők és megszállott Christie-rajongók számára is meglepetés lehet: az írónő ugyanis kétféleképp is megírta ezt a történetet, s mindeddig magyarul nem lehetett elolvasni a kis belga detektív főszereplésével készült változatot. Most, a kötetben azonban végre elérhetővé vált. Így a novelláskönyvre igaz, hogy tartalmaz egy olyan Agatha Christie-elbeszélést, amely korábban még sosem jelent meg magyarul!

És persze egészében tanúskodik róla, hogy Agatha Christie remek elbeszélő, különlegesen egyéni stílusú prózaíró és hihetetlenül ötletes, könnyed szerkesztő. Így az egész kötetet csak ajánlani tudom mindenkinek.