A Képfilozófiák a Typotex Kiadó művészettel és művészettörténettel foglalkozó sorozata, amelynek legújabb tagja a gyönyörű kiállítású, méltán elismert Leonardo-könyv, amelyet Daniel Arasse írt. Itt a blogon is szó esett már egy másik Képfilozófiák-darabról, Németh István Az élet csalfa tükrei című kötetéről. Ebben a bejegyzésben két régebbi könyvről írok, amelyek azonban csak nemrég kerültek a kezembe - és teljesen elbűvöltek.

Martos Gábor: A tőzsdeügynök képei - Egy ismeretlen magyar műgyűjtő és kollekciójának története
Képfilozófiák, Typotex, 2014
Ez a vonzó kötet, borítóján egy igazi, "kukoricás" Rippl-Rónai-részlettel, egy különleges kollekció históriája. Élt ugyanis a Horthy-korszak Budapestjén egy - eredetileg zsidó családból származó, ám később református hitre tért - tőzsdeügynök, Mestitz Lajos, aki szerette a festményeket. Épp ezért elegáns, három szoba-hallos lakása a Kossuth téri Elysée-ház harmadik emeletén tele volt képekkel, amelyeket a hozzá érkező, nem műértő látogatók is "igencsak jó"-nak minősítettek. Volt például kilenc vagy tíz műve Rippl-Rónai Józseftől, három Ferenczy Károlytól, kettő Derkovits Gyulától, egy-egy Vaszary Jánostól, Koszta Józseftől, Iványi-Grünwald Bélától, Diener-Dénes Rudolftól, Czóbel Bélától és Perlmutter Izsáktól... És akkor még nem esett szó olyan kisebb mesterek alkotásairól, mint a kortársak által nagyra tartott Mattyasovszky-Zsolnay László szemkápráztató virágcsendélete, a Munkácsy-ösztöndíjas Halmi Artúr Munkácsy-portréja, vagy épp Basch Andor, Biai-Főglein István, Herman Lipót, Pálik Béla, Ferenczy Valér egy-egy munkája. Továbbá furcsa módon Mestitz egy eredeti Giandomenico Tiepolo-rézkarcot is megszerzett valahonnan.
Ám jött a háború: ma sem tudni, hány kép pusztult el a lakásban, amikor a ház bombatalálatot kapott. Majd jöttek a fordulatok évei: Mestitz Lajos nem volt már ügynök, s nem is maradhatott itthon. 1947-ben Svájcba emigrált, s haláláig ott élt, többnyire panziókban, mert szerette a kényelmet. Felesége, a színésznő Borza Irén (egyébként Bajor Gizi barátnője) arra kényszerült, hogy 1949-ben elváljon "disszidens" férjétől, 1956-ban azonban követte őt, s 1957-ben újra összeházasodtak. A képgyűjtemény egy részét barátok, ismerősök juttatták ki a tulajdonos után Svájcba, más képek elkallódtak, vagy hazai gyűjteményekbe sorolódtak be. Hogy aztán végül, az özvegy halála után haza, mára pedig egy, közös gyűjteménybe kerüljenek a kollekció megmaradt darabjai: őrizve egyúttal a különös sorsú magyar műgyűjtő emlékét is.
Róla szól Martos Gábor művészeti író kötete, amely tartalmazza a Mestitz-gyűjtemény összes képének reprodukcióját, adatait, történetét, s annak az izgalmas nyomozásnak a fordulatait is, amelynek során sikerült újra felfedezni Mestitz Lajos gyűjtői munkásságát.

Bodó Mihály: A festészet mint nyelvjáték - Cimabuétől Caravaggióig
Képfilozófiák, Typotex, 2014
Ezzel a könyvvel egyfolytában vitáztam magamban, mégis nagyon élveztem. Annak, aki kedvét leli abban, ha kiűzik a komfortzónájából, továbbá szereti a művészetet, feltétlenül el kell olvasnia a festőművész, ám szobrászi, mérnöki és filozófusi képzésben is részesült Bodó Mihály könyvét. Ennek ugyanis két fontos alapvetése, hogy a festészet valójában nyelvjáték, épp ezért szoros kapcsolat van a mű figurális értelmezése és absztrakt felépítése között. Ahhoz, hogy egy (figurális) festmény létrejöjjön, a festőnek absztrakt felépítést kell megalkotnia. A képnézegető pedig valójában nem a mű létező, rögzített tartalmát értelmezi, és érti meg elsősorban, hiszen egy illúzió szemlélője: amit tesz, sokkal inkább felfogható annak, hogy egy absztrakt felépítést lát, amelyből figurális tartalmat olvas ki.
A feltűnően elméleti címet kapott fejezetek feltűnően közérthető és izgalmas stílusban vezetik végig olvasójukat a festészet óriásainak művészetén Giottótól és Cimabuétől Leonardo, Michelangelo és Raffaello munkásságán át Tizianóig, Tintorettóig és Caravaggióig. A kötet számtalan illusztrációja tökéletesen érthetővé és használhatóvá teszi a tudást, amit a szövegből fényhasználatról, árnyékolásról, parcellahálózatról és geometrikus szerkesztésmódról, színhasználatról és sfumatóról, tónusokról és fraktálokról, vonalakról és tömbökről, aranymetszésről és absztrakt univerzumokról megtudhatunk. Bodó Mihálynak elképesztően ötletes elmélete van arról, miért is olyan Michelangelo Utolsó ítéletének a térábrázolása, amilyen (bizonyos nagyítólencséket feltételez). Szórakoztató számítógépes képmanipulációkkal bizonyítja Caravaggio Szent Péter keresztre feszítése című képén, hogy attól, hogy Caravaggio közismerten nem vázlatok, hanem a helyszínen beállított modellek után dolgozott, semmiképpen sem festette le egyszerűen a látványt, helyette bonyolult sűrítéseket, elforgatásokat, montírozásokat és összetolásokat végzett. Fra Angelico egy festménye színes gyöngyökké változik a könyvben, Leonardo Benois Madonnája végre megkapja az őt megillető elismerést, s feltárul annak a két tökéletesen különböző Tintoretto-képnek a titka is, amelyekre pontosan ugyanaz a geometriai váz rajzolható fel.
Ami miatt időnként mégis vitáztam és berzenkedtem, néhány - számomra - túlságosan végletekig vitt gondolat. Így például - hűen ahhoz, hogy a festmények úgynevezett tartalmával nem foglalkozik - a szerző rendre figyelmen kívül hagyja a vallásos hagyományt, amely az elemzett korszak festőit viszont mégiscsak befolyásolja. Ilyen például, hogy Jézus testéből egy sötét szobában is sugározhat fény: így egy misztikus képnek, mint Piero della Francesca Krisztus megkorbácsolása, nem lehet igazán mesterségbeli hiányosságként felróni, hogy Jézust ábrázoló hátterének lehetetlenek a fényviszonyai. Ugyanígy különös rácsodálkozni, hogy Tiziano egy Mária-képén "a tónushidak és tónuskontrasztok rendszerére bármilyen színkombináció "ráhúzható"" a "tizianoi "piros-kék"" helyett: hisz ebben az esetben a festőnek nincs saját választása, csak a hagyományos két színnel színezheti Jézus anyjának a ruháját, így azok alkalmazásában semmi sajátosan tizianói nincsen. Az is különös, hogy míg a szerző messzemenően elveti a "kép" "elemzésének" a festmény "ürességétől" független önkényességét, időnként mégis elfogad, vagy legalább is fontosként, ki nem kerülhetőként cáfol olyan vélekedéseket, mint hogy a manierizmus festői valamely társadalmi válságában fogalmazták meg műveiket, hogy Tiziano nagyobb mester, mint Raffello, vagy hogy Michelangelo képeinek szerkesztése kevésbé bonyolult, mint Raffaellóé. (Utóbbi érvemnél tisztában vagyok vele, hogy a szerző valójában azt írja, "Michelangelo absztrakt felépítései megközelítőleg sem voltak olyan bonyolultak, mint fiatal művészkollégájának foltrendszerei". Itt azonban úgy érzem, festménylátási módszere elér egy határt: az illusztrációként ugyanezen oldalra berakott Utolsó ítélet-kivágat és a Krisztus színeváltozása közül ugyanis mindenfajta tematikai értelmezés nélkül, még az az ajánlott, absztrakciós módszer szerint is - fordítsuk fejjel lefelé vagy oldalra a képet - egyértelműen Michelangelo képe tűnik "bonyolultabbnak", kavargóbbnak és többrétegűnek: talán épp valótlan, különös fényviszonyai miatt.)
A fenti ellenvetések azonban csak azt bizonyítják, hogy rengeteg gondolatot elindított bennem a kötet (vagy hogy semmit sem értettem meg belőle...). Mindenesetre mindenkinek bátran ajánlom a rendhagyó művészeti képeskönyvet: egy teljesen új szemlélet és nézőpont következetesen végigvitt bemutatását.

Megjegyzés: a második kép Rippl-Rónai József Zorka kék gyűrűvel című 1919-es pasztellje, Mestitz Lajos gyűjteményének egykori darabja (ma Kieselbach-tulajdon), fényképe innen származik.

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme