A címben szereplő kifejezés nyilvánvaló paradoxon, hiszen a Dekameron Giovanni Boccaccio 1353-ban befejezett novelláskönyve, egy igazi reneszánsz alkotás: így hát nem lehet megtalálni az "eredetijét" sem a görög, sem a római irodalomban. Mégis igaza volt Révay Józsefnek, amikor az antikvitás tudós kutatójaként, de egyben Boccaccio művének fordítójaként több általa szerkesztett antik elbeszélésgyűjteményt is ókori dekameronként emlegetett.  A mai bejegyzés ezeket mutatja be: főképpen azt a kettőt, amelyben az összes olyan fontos történetet megtaláljuk, amelyet valaha modern magyar nyelvre fordítottak.

A boldog vadászok - Görög novellák
Fordította, válogatta: Révay József
Magvető, 1959, Fapadoskönyv, 2011
Bár a háború előtt is voltak kísérletek arra, hogy a magyar olvasók jobban megismerkedhessenek az antik szépirodalom rövidebb terjedelemben alkotó szerzőivel, igazán ez az először 1959-ben, Kondor Lajos szép illusztrációival kiadott válogatás ismertethette meg az érdeklődőkkel az ókori görög novellairodalom remekeit. A fordító és válogató Révay József egy érdekes adatra hivatkozik: tudható, hogy i. e. 53-ban, a carrhaei csata után pártus elfogói egy római katonatiszt csomagjában szórakoztató elbeszélés-gyűjteményre leltek, amely úgy látszik, annyira érdekelte tulajdonosát, hogy a hadjáratba is magával vitte. Révay épp ezért egyfajta renovációt végez: összeállít a napjainkig fennmaradt anyagból egy olyan kis válogatást, amely akár annak a bizonyos Roscius századosnak a mindennapi olvasmánya is lehetett volna. Az eredmény tizenkét szerző huszonöt története, köztük olyan csemegék, mint Lukianos Igaz történet című szórakoztató, szatirikus utaztató kalandregénye és pajzán-mesés A csodaszamara, Dion Chrysostomos kisregény terjedelmű utópiája A boldog vadászokról, Hérodotos keleti eredetű Az agyafúrt tolvaja vagy épp Aelianus szomorkás novellája Az erdők vadvirágáról. A további szerzők: Aischinés, Charés, Parthenios, Phlegón, Appianos, Plutarchos, Héliodóros és Aristainetos. A könyv pompás szórakozás sok különféle hangulatú és terjedelmű elbeszéléssel, amelyek meglepnek modernségükkel és elevenségükkel. A válogatás nemrég ízléses második kiadásban is megjelent, továbbá e-könyvként is kapható.

A szerelmes delfin - Ókori dekameron
Fordította, válogatta: Révay József
Európa, 1962, Magyar Könyvklub, 2000, Fapadoskönyv, 2010
Ez a gyűjtemény volt Révay József második kísérlete arra, hogy ízelítőt adjon magyarul az ókori kisepikából. Ezúttal már nemcsak görög vagy görög eredetű, de latin szerzők is feltűntek a válogatásban, köztük Az aranyszamárról híres Apuleius, Petronius, a Satyricon szerzője vagy épp a levélíró ifjabb Plinius. Összesen harmincegy szerző száztizenkét története került be a kötetbe, így született meg egyszer s mindenkorra a téma, forma, hossz, stílus és hangulat szempontjából legbőségesebb ókori novellaválogatás magyar nyelven. A szerzők névsora (a könyvbeli, latinos helyesírással): Herodotos, Platon, Xenophon, Ktesias, Aischines, Timaios, Chares, Aristobulos, Parthenius, Petronius, Josephus Flavius, Dion Chrysostomos, Plutarchos, Plinius, Lukianos, Aelianus, Alkiphron, Aesopus, Antoninus Liberalis, Appianos, Apuleius, Calpurnius Flaccus, Hyginus, Phlegon, Gellius, Heliodoros, Achilleus Tatios, Aristainetos, Julianus, Kallisthenes, Apollonius. Az érdekesen négyzetes formájú, vaskos első kiadást Szántó Piroska szép rajzai illusztrálták. A gyűjtemény még két alkalommal látott napvilágot. A nekem leginkább szívemhez nőtt, bár sokkal dísztelenebb kiadás a második, amelyet a Magyar Könyvklub jelentetett meg az ezredfordulón: ebben ugyan nincsenek rajzok, de kis mérete, kemény táblája ideális velemjáró olvasmánnyá teszi; alkalmas nyaraláshoz, utazáshoz, karácsonyi olvasgatáshoz. Végül ez a könyv is megjelent a Fapadoskönyvnél (sajnos túl pajzán, római borítóval): ha valaki ezt is és A boldog vadászokat is beszerzi, tényleg birtokolja az ókor Dekameronját.

Persze hogy miért kellene mindkettő? Leginkább csak azért, mert ha az ember már megismert egy történetet, általában szívesen olvassa újra és újra. Sajnos azonban akkor, amikor Révay az Európánál megjelenő A szerelmes delfint összeállította, még nagy valószínűséggel kapható volt a Magvető-féle, három évvel korábbi A boldog vadászok. Épp ezért, talán helyhiány miatt, a mindkét könyvben szereplő szerzőktől nem került be minden Vadászokbeli írás a Delfinbe. Hérodotos például utóbbi könyvben kilenc írással van jelen (Arion hattyúdala, A sorsüldözött, A vak király, Az agyafúrt tolvaj, Psammenitos könnyei, A végzetes pecsétgyűrű, Szép Heléna, Agariste kérői, Az áruló palást), előbbiben viszont csak hárommal (A meztelen királyné, Kegyetlen szerelem, Az agyafúrt tolvaj). Ám ebből egy, A meztelen királyné nem szerepel A szerelmes delfinben. Hasonló módon nincs meg, csak A boldog vadászokban Parthenios A titokzatos szerető, Plutrachos A széttépett menyasszony és Harminc kérő, illetve a kisregény terjedelmű, Lukianos-féle A csodaszamár sem, vagyis összesen öt írás (több mint ötven oldalnyi szöveg) nem került be a későbbi válogatásba. Magam ezért érzem úgy, hogy az átfedések ellenére akkor lett teljes az "ókori dekameronom", amikor a Vadászok és a Delfin is szerepelt már a könyvtáramban. Persze aki nem akar ennyire maximalista lenni, A szerelmes delfinből önmagában is kedvére megismerheti az ókori novellairodalmat.

Vagy: A leány meg az istenből (Görög szerelmes novellák, fordította, válogatta: Révay József, Magyar Helikon - Európa, 1968, Magyar Helikon - Európa, 1982, tizenkilenc szerző hetvenkét története), abból a hasonló, szintén Révay-féle gyűjteményből, amelyet Reich Károly szépséges rajzaival kétszer is kiadott a Magyar Helikon. Ebben azonban csak olyan görög novellák szerepelnek, amelyek a Delfin és/vagy a Vadászok anyagában is benne foglaltatnak, latin elbeszélések pedig nem kerültek bele. Így a kötet gyönyörű megformálásán kívül más meglepetést nem tud nyújtani. Érdekes  még A nősténykentaur című gyűjtemény is (Antik prózaírók, válogatta Zsolt Angéla, Európa, 1977), amely azonban alcíméből láthatóan sem igazán novellaválogatás: Szókratész védőbeszédétől és művészanekdotáktól Plinius levélrészletein és a római történetírók műveiből vett részleteken át Apuleius és Petronius szinte teljes összefüggő regényanyagáig sok minden belekerült, kissé túl esetlegesen. A benne feltűnő valódi novellák azonban mind benne vannak A szerelmes delfinben is.

Összefoglalva tehát elmondható: ebben is sokat köszönhetünk
Révay Józsefnek (1881-1970),
akire nemcsak
az antik és nem antik irodalom pompás fordítójaként,
A jegyesek, A nyomorultak, a Dekameron, Az aranyszamár, a Satyricon, A zsidó háború és Seneca Vigasztalásai magyar tolmácsolójaként,
az Aranygyűrű, a Raevius ezredes utazása és más szépséges nyelvű történelmi regények és elbeszélések írójaként,
a latin nyelv tanáraként és elhivatott népszerűsítőjeként
lehet emlékezni,
de úgy is, mint aki végre bevezette a magyar irodalomba  a valódi ókori novellák élvezetét.

Megjegyzés: Érdekesség még, hogy több elbeszélés, amely benne van A boldog vadászokban és A szerelmes delfinben is, közben új címet kapott (de szövege változatlan, kivéve Az áruló palástot, amely a végén kibővült). Ilyen a címadó, Dion Chrysostomos A boldog vadászokja, későbbi címén A boldogok szigete. Továbbá Hérodotos Kegyetlen szerelem című története, amely Az áruló palást, Charés Az álombeli vőlegénye, amely az Odatis érzelmes története, Phlegón A halott szerelme című írása, amely Az élő halott, végül Plutarchos A végzetes sírja, amely Két szerencsétlen öreg címen jelent meg a későbbi kiadásokban.

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme 
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer 
Könyvpárok 11. - Normannok és angolszászok 
Könyvpárok 12. - Új fordítás, új fény

Sokáig készültem erre a könyvre. Kondor Vilmos Szélhámos Budapestjét kézbe venni majdnem olyan érzés volt, mint amilyen az lehetett a kortárs olvasóknak, amikor Sir Arthur Conan Doyle beadta a derekát és végre feltámasztotta Sherlock Holmest. Mert hiába volt igazán merészen sötét thriller A bűntől keletre, hiába volt korfestően kalandos A másik szárnysegéd és A koronaőr második tévedése, az igazi, egyetlen, halhatatlan Kondor-hős mégiscsak Gordon Zsigmond, és én feltétlenül és mindenképpen róla akartam olvasni. Csak még egyszer.

Gordon, az okos, vonzó és acélöklű noir hős, nem mellesleg újságíró először 1936-ban nyomozott nem is olyan gyönyörű fővárosunkban, a 2008-as Budapest Noir című krimiben. Majd egyre komótosabban és komorabban végiglépdelt még további négy regényen, a Bűnös Budapest, A budapesti kém, a Budapest romokban és a Budapest novemberben címűeken, leélve ezzel további húsz évet, egészen 1956-ig. Közben átlibbent még némely elbeszéléseken – s hozzászoktatta a lelkes és egyre bővülő olvasótábort, hogy minden évben visszatér a könyvesboltokba. Ráadásul az alatt a nem egészen öt év alatt, amíg a pentalógia megíródott és megjelent, darabjai bebizonyították a magyar irodalmárok, kritikusok és átlagolvasók széles tömegeinek, hogy a magyar krimi nem halott, csak fel kellene ébreszteni. No meg, hogy Gordon Zsigmond az egyik legnagyobb sikerrel exportálható hungarikum: hiszen kiváló kritikai visszhanggal került sor a Budapest Noir amerikai, francia, holland, lengyel, német és olasz kiadására.

Ezek után azonban következett a derűre ború: Gordon először csak megöregedett, azután viszont el is tűnt, a szerző ígérete szerint mindörökre. Épp ezért örült meg nagyon minden hozzám hasonló olvasó azt hallva, hogy – többek közt annak a tiszteletére, hogy a legendás első regényből, a Budapest Noirból film lett – a sorozat folytatódik, mégpedig egy előzménykötettel, amelyben Gordon ismét fiatal és verhetetlen.

Nos, akkor ennyi lenne a Szélhámos Budapest? Rajongói vágyak beteljesítése, még egy bőr a rókáról? Korántsem. Egyáltalán nem.

Kezdődik minden azzal, hogy ez az új regény a lehető legkorábbi időpontba viszi vissza olvasóit: a Budapest Noir 1936-jából 1930-ba. Abszolút izgalmas időszak ez, amikor a gazdasági világválság még épp csak begyűrűzött hozzánk, s a mindennapok, erkölcsök, szokások, divatok és körülmények jobban hasonlítottak a hat évvel azelőttire, mint a hat évvel későbbire.

Folytatódik a dolog azzal, hogy ha a Budapest Noir félnehézsúlyú, akkor a Szélhámos Budapest inkább pehelysúlyú vagy harmatsúlyú, tele humorral és iróniával. Könnyed, de nem könnyű azonban. Sőt, egyik fő helyszínének, a korabeli Tabánnak az ábrázolásában néha a korabeli bűnügyi riportázsok önmagában is jeles hangvételének az újrateremtésétől felér egészen Krúdy Gyula somolygósan szuggesztív magasságaiig.

Nem elég azonban a hely szellemének magabiztos és pompás felidézése, kell jó téma is: ez pedig szintén adott. A regény a korabeli svindlervilág mellett meglepő sokszínűséggel ábrázolja a huszadik század első harmadának felfedezetlen magyar melegkultúráját is. A nyomozás, amely egy gyanús hátterű, több névre is hallgató színész és alkusz meggyilkolásával kezdődik, egészen messzire vezet: ahogy azt már a Budapest Noirban is megszokhattuk.

Gordon Zsigmond pedig különösen szeretni való ebben a regényben: fiatal, tétova, otthonában is otthontalan, hazájában is bevándorló. Valóságos kulturális sokként éri a hazatérés Amerikából Magyarországra, az meg még inkább, amikor a főváros (állítólag) hipereurópai egyik feléből átkel a tabáni, megkésetten falusias másikba. Persze, a rajongók újra találkozhatnak az olyan szeretett szereplőkkel is, mint a lekvárbűvész Tata, aki ebben a regényben még a nyomozásba is derekasan belefolyik, ahelyett, hogy – mint más regényekben – a háttérben maradna vagy netán meghalna… De Piri, Gordon első Nagy Nője, saját jogán, ebbe a regénybe teremtődve is viszi a pálmát a szereplők közt – még ha a későbbi korok kedves Krisztináját nem is pótolhatja.

Szóval igazán jó könyv a Szélhámos Budapest. Talán egy picit hosszú itt-ott, de ez Heltai Jenővel is előfordult, amikor ennyire élvezte a világépítést. És persze van még egy baj ezzel a szürke-sárga csomagolású, pompás könyvvel: méretben egyáltalán nem illik a régi öt kötet mellé. Sürgősen ki kell tehát adni amazokat is újra, már csak a gyűjtők kedvéért is. Addig: marad ez az újrakezdés, avagy előzmény, egy jó regény. És a vita, amely innentől kezdve tart majd az olvasók között: ha meg akarjuk ismerni Gordon Zsigmondot, vajon az elsőnek írt Budapest Noirral vagy az elsőként játszódó Szélhámos Budapesttel javallott kezdeni? A vita örök: remélem, a könyv is sokáig kedvenc marad majd.

A cikk az Ekultura.hu-n: Kondor Vilmos: Szélhámos Budapest
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Linkek
Kondor Vilmos: A bűntől keletre
Kondor Vilmos: A koronaőr második tévedése
Kondor Vilmos: A másik szárnysegéd
Kondor Vilmos: Magda, a bestiális Népszínház utcai mindene 

Ez a bejegyzés két könyvről szól: az Aeneisről és Shakespeare Julius Caesar című drámájáról. Az ókori latin eposzt mindenki Lakatos István fordításában szokta olvasni, az angol reneszánsz tragédiát pedig Vörösmarty Mihály pompás, veretes magyar változatában. A poszt apropója azonban az, hogy nagy örömömre másik szöveget is választhattam: Kartal Zsuzsa fordításában újra felfedeztem Vergiliust, a Julius Caesar 2014-ben színpadra állított szövegváltozata pedig nemcsak egy csodálatos estét idézett fel, amelyet a Vígszínházban töltöttem, de új fényben láttatta velem Shakespeare zsenijét is.

Shakespeare: Julius Caesar 
Fordította: Forgách András, Fekete Ádám
L'Harmattan, 2014
A fordítás apropója: A Vígszínház 2014. december 6-án mutatta be a Julius Caesart Alföldi Róbert szuggesztív rendezésében, El Kazovszkij ihlette, gondolatébresztően modern díszletekkel, László Zsolt, Hevér Gábor, Hegedűs D. Géza, Varju Kálmán és Stohl András főszereplésével. Ez az előadás semmiképpen sem lett volna hiteles például Vörösmarty szövegével, ezért (is) készíthetett új változatot Forgách András és tanítványa.
Lásd: "Hálás vagyok Alföldi Róbertnek, a Vígszínháznak, és végül, de nem utolsósorban Vörös Róbertnek, hogy (...) lehetővé tették, hogy a gyakorlatban mutassam meg tanítványaimnak, mit jelent klasszikus műveket magyarra átültetni." Forgách András
Rátalálás: Láttam az előadást. Elmondhatatlanul tetszett. Ilyenkor az a legrosszabb, hogy hallva egy pompás, számára még ismeretlen új fordítást, az ember szeretné eltenni a fordulatokat, gesztusokat, mondatokat. Azonban közben van színészi munka és színpadi látvány is, a nézőben meg zajlanak az érzelmek - nem csoda, hogy végül, amikor el akartam mesélni, miért is tetszett ez vagy az a jelenet az új fordításban, szinte semmit sem tudtam felidézni, csak az érzést, hogy jó volt... Nagy örömömre, teljesen véletlenül találtam rá a könyvre, amely (természetesen) a teljes művet tartalmazta, így még annál is többre tehettem szert, mintha meg tudtam volna jegyezni mindazt, ami a színpadon elhangzott.
Összegzés: Egyébként is nagyon szeretem ezt a darabot, legyen szó Marcus Antonius pazarul manipulatív szónoklatáról, a közemberek sziporkázóan szójátékos butaságairól, vagy Caesar ostoba, ám hangsúlyozottan tisztességes szavairól, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy ne menekülhessen gyilkosai elől. A fordításból a kedvencem mégis a 4. felvonás 3. jelenete lett: a két barát (?), Brutus és Cassius parázs, keserű veszekedése, inspirálóan bravúros és ijesztően élethű tolmácsolásban. Mindenkinek ajánlom Shakespeare-t ebben az új tükörben: egy-egy újabb fordítás rengeteg dolgot felfedeztet az eredeti műből, amelyet a megszokott változatban talán észre sem veszünk.
Mutatvány: 1. felvonás 1. jelenet - A foltozóvarga szövege 
Forgách - Fekete: Kérem szépen, uram, én úszom az árral. Az ár az én szerszámom. Én nem ártom magam komoly szakemberek dolgába, nőknek se ártok; mindent összevetve, uram, a vén csukák felcsere vagyok, ha veszélyesen tátognak, betapasztom őket. Nincs olyan rendes ember, akinek a lába ne járt volna az én kezem munkájában.
Vörösmarty: Biz’, uram, én minden életszükségeim árát árral szerzem; én nem ártom magamat sem a mesteremberek közé, sem az asszonyi dolgokba egyébbel mint árral. Igazán szólva, én az öreg lábbelik seborvosa vagyok; ha nagy veszélyben vannak, kigyógyítom őket. Oly derék nép járdogál az én két kezem művein, a milyen csak valaha marhabőrt tapodott.
Shakespeare: Truly, sir, all that I live by is with the awl: I meddle with no tradesman's matters, nor women's matters, but with awl. I am, indeed, sir, a surgeon to old shoes; when they are in great danger, I recover them. As proper men as ever trod upon neat's leather have gone upon my handiwork.

Vergilius: Aeneis
Fordította: Kartal Zsuzsa
Eötvös Klasszikusok 2., Eötvös József Könyvkiadó, 1995 (első kiadás: Kozmosz Könyvek, 1987)
A fordítás apropója: Az Aeneis első igazán modern nyelvűnek nevezhető fordítása 1962-ben jelent meg, Lakatos István munkájaként. Negyedszázaddal később Kartal Zsuzsa (1947-2011) költő érezte úgy, hogy lenne értelme ismét hozzányúlni a szöveghez, célként a pontos, ám élményszerű fordítást és a természetesen hangzó hexametert tűzve ki. Érzékeltetni kívánta, hogy az Aeneis egyfajta európai közös nyelv, amely ma is közel van hozzánk.
Lásd: "Az Aeneis eddig is olvasható volt magyarul. Tizenhárom szemelvényes és nyolc teljes fordításhoz teszek hozzá egy kilencediket. Remélem, húsz-huszonöt év múlva vagy talán előbb megint csak lesz valaki, aki szükségesnek tartja, hogy az európai humanizmus folytonosságához hozzátegye a magáét, az ő és kora szemléletének megfelelő újabb magyar Aeneist." Kartal Zsuzsa
Rátalálás: Nem az Aeneist kerestem: épp az Eötvös Kiadó Eötvös Klasszikusok sorozata középkori irodalmat tartalmazó köteteit igyekeztem megtalálni, amikor felfigyeltem a Kartal-féle fordításra. Halványan derengett régről az első, 1987-es kiadás: tetszett, de nem volt időm végigolvasni. Azóta csak a Lakatos-féle, híres variánst olvastam. Egyik legjobb könyves döntésem volt, hogy megvettem az Eötvös Klasszikusok e korai kötetét: bár akkor még nem tudtam, milyen kincset találok Kartal Zsuzsa fordításában.
Összegzés: A költőnő nagy jelentőséget tulajdonít két dolognak: az Aeneis jó értelemben vett, tiszta érzelmességének (ahogyan a szereplők megélik-átélik a gyászt, a meglepetést, a bánatot, az örömet, a veszteséget, az emlékezést), s annak, hogy legnagyobb magyar költőink mindennapi olvasmánya volt az eredeti mű. Ettől fordítása folyamatos, élvezetes, lélekcsavaró regényként, nem pedig kötelező, klasszikus penzumként olvastatja magát. Helyenként át-átlibben a szövegen Arany János, Zrínyi, Kisfaludy Károly vagy Vörösmarty árnya: leginkább ott, ahol az eredeti Vergilius a mai olvasónak talán elviselhetetlenül patetikus lenne. Kartal azonban a modernséget ötvözi néhány olyan - valóban nagyon ünnepélyes - panellel, amely a fenti költőknek köszönhetően mai nyelvünknek is szállóigeszerű része, így otthonosan hangzik. Ahogy az egész szöveg is végtelenül könnyed és finom, főleg, ami a hexametereket illeti: a metrum mindenhol "kijön", de olyan kellemesen lehet olvasni, hogy kizárólag akkor "zakatol", ha szeretnénk.
Mutatvány: 2. ének, 736-745. sor
Kartal: Mert úttalan úton
tévedek el, de amíg keresek valamerre egy ösvényt,
jaj, hű hitvesem, a balsors elorozza Creúsát.
Eltévedt? Lemaradt? Kimerülvén ült le az útra?
Történt bárhogyan is, szemem őt többé sose látta.
Észre se vettem előbb, úgy ellankadt a figyelmem
addig, míg a Ceres szentélyhez a dombra nem értünk.
Együtt voltunk mind, csakis ő, csakis ő, ki hiányzott,
eltűnt megcsalván társát, a fiát meg a férjét.
Kit nem vádoltam szidván embert meg az istent?
Lakatos: De ahogy menekültem,
S mellékutcákon kanyarogva letértem utunkról,
Én, nyomorult, jaj, elvesztettem a drága Creúsát!
Hátramaradt, eltévedt vagy kimerülve leroskadt?
Jó ég tudja: szemem többé ezután sose látta.
S az, hogy esetleg nincs is már meg, ez is csak az ősi,
Szent hegynél, a Cerés-templomnál tűnt fel, odáig
Rá sem gondoltam; bezzeg, mire mind kijutottunk,
Láttuk: urát, gyerekét - mint csapta be rútul övéit!
Hej, botorul kit nem vádoltam a földön, a mennyben?
Vergilius: Namque avia cursu
dum sequor et nota excedo regione viarum,
heu misero coniunx fatone erepta Creusa
substitit, erravitne via seu lapsa resedit,
incertum; nec post oculis est reddita nostris.
Nec prius amissam respexi animumue reflexi
quam tumulum antiquae Cereris sedemque sacratam
venimus: hic demum collectis omnibus una
defuit, et comites natumque virumque fefellit.
Quem non incusavi amens hominumque deorumque, 

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme 
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer 
Könyvpárok 11. - Normannok és angolszászok

Honfoglalás, kalandozások, tatárjárás, a Zrínyiek – és persze Szent László király élete. Ezek a történelmi témák nagyszabásúak és nagyon izgalmasak. Mindenkit érdekel a magyar história e néhány, nevezetes szelete, de mindben közös, hogy igen nehéz róla olyan könyvet találni, amelyik sem a hazafiasságot, sem a tudóskodást nem viszi túlzásba, mégis okos, a tényeken, történészi kutatásokon alapuló könyv, továbbá igazi, ihletett magyar széppróza. Benkő László történelmi regénysorozatai azonban ilyenek: s közülük is kiemelkedik a Szent László-sorozat, amely három kötetben (A lázadás parazsán, A korona ára, Kard és glória) idézi fel egyik legnagyobb Árpád-házi királyunk, László alakját (élt: 1046-1095, uralkodott: 1077-1095).

A trilógia záró darabja már remekbe szabott címével is sejteti, hogy László tényleges uralkodásáról szól majd: egy olyan királyéról, akinek ma mindenki fantáziájában glória övezi a fejét, hiszen késői utóda, III. Béla király 1192-ben szentté avattatta. Mégis olyan uralkodó ő, akinek hosszú harcot kellett folytatnia a koronáért: azért is, hogy megszerezze, s azért is, hogy megtartsa. A kötet kezdetén László, a király, aki nem mindennapi küzdelmek során segítette hozzá bátyját, Gézát, a trón jogos (?) örökösét, hogy elnyerje az Árpádok trónját unokatestvérétől, Salamon királytól, immár végre egyedüli birtokosa a magyar koronának. Mégsem nyugodhat: Salamon továbbra is azon igyekszik, hogy ismét birtokolhassa a hatalmat, amelyet elveszített, mégpedig nemcsak háborús vereségei, de uralkodói alkalmatlansága miatt is. Kun és besenyő szövetségek árán próbál visszakerülni a trónra, s ezzel ismét háborút idéz az országra.

Nem ez az egyetlen különleges történelmi epizód a könyvben: szintén izgalmas az első magyar szentté avatások históriája, László horvát háborújának, Horvátország megszerzésének leírása, vagy az, miképpen bánik a király unokaöccseivel, Álmossal és Kálmánnal, akik közül az egyik majd követni fogja – de nem az, akit a király szívesen látna a trónon… Miközben bonyolódik a cselekmény, az olyan történelemkönyvekben nem szereplő, ám ettől csak érdekesebbé váló szereplők is feltűnnek, mint a rendkívül szuggesztíven ábrázolt Csegő, Benkő László Aranyasszony után nekem a legjobban tetsző, regénybeli nőalakja.

Ha meg kellene mondanom, miről is szól a könyv, talán arra gondolnék, azt szemlélteti, miért tartották a kortársak nagy királynak, Szent István örökösének László királyt, s miért tekintünk rá ma is úgy, mint az istváni örökség hordozójára, folytatójára. Ez László harcos, különös életén, döntési helyzetein végigtekintve elsőre nem is tűnne olyan magától értetődőnek, tetteit szemlélve viszont egyértelmű. E történelmi koncepció kibontásán túl azonban a regény (és a trilógia) nagyon emberinek is bemutatja a szent királyt: házasságát, amelyből nem származott fiúgyermek, uralkodói kétségeit, amelyeket sok esetben nem követhetett feloldás.

A király arcrekonstrukciója

Egy kemény, céltudatos, erős és határozott uralkodó, egy nagy király képe bontakozik ki a regényből: újszerű ábrázolást nyújtva a magyar történelem egyik kiemelkedő személyiségéről. Érdemes elolvasni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Benkő László: Szent László 3. - Kard és glória
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
További linkek:
Benkő László: A spanyol grófnő
Benkő László: Honfoglalás 1. Táltosidők
Benkő László: Honfoglalás 2. Idegen tüzek
Benkő László: Honfoglalás 3. A megszerzett föld 
Benkő László: Szent László 1. - A lázadás parazsán
Benkő László: Szent László 2. - A korona ára
Benkő László: Viharlovasok - Aranyasszony
Benkő László: Viharlovasok - Porladó szövetség  
Benkő László: Viharlovasok - A másik ösvény

A mai könyvpár kevés sort kap tőlem - mert magáért beszél. Mindkettő az angol történelemről szól, annak is a középkori szakaszáról. Mindkettő igazi unikum magyar nyelven.

Persze
ha soha eszedbe sem jutott, mi igaz az Oroszlánszívű Richárdról szóló legendákból, miszerint a férfiakat szerette, a kapzsisága miatt halt meg, s személyesen találkozott Robin Hooddal,
ha mindig is tudtad, hogy Földnélküli Jánost nem azért hívták Földnélkülinek, mert háborúiban területeket vesztett el a birodalmából,
ha úgy véled, hogy Hódító Vilmos normannjai nem betolakodók voltak a brit szigeteken,
és mindent tudsz arról, mi igaz abból, hogy II. Henrik, a tudós király meggyilkoltatta Becket (Szent) Tamást,
Bárány Attila A normann hódítástól a Magna Cartáig című kötete nem a te könyved. Minden ellenkező esetben azonban feltétlenül érdemes elolvasnod.

Ahogy "párját", történelmi előzményét is, Kiss Sándor Elfeledett évszázadok - Az angolszász Anglia története című munkáját is, melyből többek közt kiderül,
ki volt Nagy Alfréd, s miért nevezték Nagynak,
mit gondoltak a rómaiak a britekről,
s kik voltak, honnan jöttek egyáltalán a britek, a szászok, a piktek meg a jütök,
mikor volt a badoni csata, s miért nem lehetett Artúr király a megnyerője,
miért nem volt jó király a szentté avatott Hitvalló Edward,
s még sok hasonló izgalmas tény.

Mindkét könyv az Attraktor Kiadó gondozásában jelent meg, az előbbi 2011-ben, az utóbbi 2010-ben. Ha valaki kíváncsi a régi Anglia történetére a Kr. e. 1. századtól a Kr. u. 13.-ig, mindenképpen érdemes kézbe vennie a két kötetet.

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme 
Könyvpárok 10. - Képfilozófiák kétszer 

Megjegyzés:
Amikor megírtam a bejegyzést, nem szerepeltettem egy tulajdonképpen elérhetetlen kötetet. Később mégis úgy döntöttem, hogy a könyvpár mellé felveszem harmadiknak a fenti két könyv előzményét,
Bárány Attila Britek, angolszászok, vikingek
című művét, amely szintén az Attraktornál jelent meg 2008-ban.
Ez a kötet mindkét fenti könyv rokona, de alapvetően az Elfeledett évszázadoknak, anyaga azonban más. A politikatörténet mellett-helyett sokkal erősebben van benne jelen a társadalom- és életmódtörténet, s csak az első fele szól a britekről és angolszászokról, második fele a leendő "viking" országokat és Izlandot mutatja be röviden.
Akinek tetszett a fenti két könyv, s esetleg egy könyvtárban, antikváriumban rátalál Bárány Attila e korábbi kötetére is (mivel egyébként mindenhol kifogyott), valószínűleg örömmel veheti kézbe.
Újabb megjegyzés 2018 márciusából:
A könyv közben második kiadásban is megjelent, rendkívül előnyös borítóval - így ismét mindenkinek csak ajánlani tudom. Címe, amely immár a fedélen is olvasható: Britek, angolszászok, vikingek - Észak-Európa a korai középkor századaiban.

A Képfilozófiák a Typotex Kiadó művészettel és művészettörténettel foglalkozó sorozata, amelynek legújabb tagja a gyönyörű kiállítású, méltán elismert Leonardo-könyv, amelyet Daniel Arasse írt. Itt a blogon is szó esett már egy másik Képfilozófiák-darabról, Németh István Az élet csalfa tükrei című kötetéről. Ebben a bejegyzésben két régebbi könyvről írok, amelyek azonban csak nemrég kerültek a kezembe - és teljesen elbűvöltek.

Martos Gábor: A tőzsdeügynök képei - Egy ismeretlen magyar műgyűjtő és kollekciójának története
Képfilozófiák, Typotex, 2014
Ez a vonzó kötet, borítóján egy igazi, "kukoricás" Rippl-Rónai-részlettel, egy különleges kollekció históriája. Élt ugyanis a Horthy-korszak Budapestjén egy - eredetileg zsidó családból származó, ám később református hitre tért - tőzsdeügynök, Mestitz Lajos, aki szerette a festményeket. Épp ezért elegáns, három szoba-hallos lakása a Kossuth téri Elysée-ház harmadik emeletén tele volt képekkel, amelyeket a hozzá érkező, nem műértő látogatók is "igencsak jó"-nak minősítettek. Volt például kilenc vagy tíz műve Rippl-Rónai Józseftől, három Ferenczy Károlytól, kettő Derkovits Gyulától, egy-egy Vaszary Jánostól, Koszta Józseftől, Iványi-Grünwald Bélától, Diener-Dénes Rudolftól, Czóbel Bélától és Perlmutter Izsáktól... És akkor még nem esett szó olyan kisebb mesterek alkotásairól, mint a kortársak által nagyra tartott Mattyasovszky-Zsolnay László szemkápráztató virágcsendélete, a Munkácsy-ösztöndíjas Halmi Artúr Munkácsy-portréja, vagy épp Basch Andor, Biai-Főglein István, Herman Lipót, Pálik Béla, Ferenczy Valér egy-egy munkája. Továbbá furcsa módon Mestitz egy eredeti Giandomenico Tiepolo-rézkarcot is megszerzett valahonnan.
Ám jött a háború: ma sem tudni, hány kép pusztult el a lakásban, amikor a ház bombatalálatot kapott. Majd jöttek a fordulatok évei: Mestitz Lajos nem volt már ügynök, s nem is maradhatott itthon. 1947-ben Svájcba emigrált, s haláláig ott élt, többnyire panziókban, mert szerette a kényelmet. Felesége, a színésznő Borza Irén (egyébként Bajor Gizi barátnője) arra kényszerült, hogy 1949-ben elváljon "disszidens" férjétől, 1956-ban azonban követte őt, s 1957-ben újra összeházasodtak. A képgyűjtemény egy részét barátok, ismerősök juttatták ki a tulajdonos után Svájcba, más képek elkallódtak, vagy hazai gyűjteményekbe sorolódtak be. Hogy aztán végül, az özvegy halála után haza, mára pedig egy, közös gyűjteménybe kerüljenek a kollekció megmaradt darabjai: őrizve egyúttal a különös sorsú magyar műgyűjtő emlékét is.
Róla szól Martos Gábor művészeti író kötete, amely tartalmazza a Mestitz-gyűjtemény összes képének reprodukcióját, adatait, történetét, s annak az izgalmas nyomozásnak a fordulatait is, amelynek során sikerült újra felfedezni Mestitz Lajos gyűjtői munkásságát.

Bodó Mihály: A festészet mint nyelvjáték - Cimabuétől Caravaggióig
Képfilozófiák, Typotex, 2014
Ezzel a könyvvel egyfolytában vitáztam magamban, mégis nagyon élveztem. Annak, aki kedvét leli abban, ha kiűzik a komfortzónájából, továbbá szereti a művészetet, feltétlenül el kell olvasnia a festőművész, ám szobrászi, mérnöki és filozófusi képzésben is részesült Bodó Mihály könyvét. Ennek ugyanis két fontos alapvetése, hogy a festészet valójában nyelvjáték, épp ezért szoros kapcsolat van a mű figurális értelmezése és absztrakt felépítése között. Ahhoz, hogy egy (figurális) festmény létrejöjjön, a festőnek absztrakt felépítést kell megalkotnia. A képnézegető pedig valójában nem a mű létező, rögzített tartalmát értelmezi, és érti meg elsősorban, hiszen egy illúzió szemlélője: amit tesz, sokkal inkább felfogható annak, hogy egy absztrakt felépítést lát, amelyből figurális tartalmat olvas ki.
A feltűnően elméleti címet kapott fejezetek feltűnően közérthető és izgalmas stílusban vezetik végig olvasójukat a festészet óriásainak művészetén Giottótól és Cimabuétől Leonardo, Michelangelo és Raffaello munkásságán át Tizianóig, Tintorettóig és Caravaggióig. A kötet számtalan illusztrációja tökéletesen érthetővé és használhatóvá teszi a tudást, amit a szövegből fényhasználatról, árnyékolásról, parcellahálózatról és geometrikus szerkesztésmódról, színhasználatról és sfumatóról, tónusokról és fraktálokról, vonalakról és tömbökről, aranymetszésről és absztrakt univerzumokról megtudhatunk. Bodó Mihálynak elképesztően ötletes elmélete van arról, miért is olyan Michelangelo Utolsó ítéletének a térábrázolása, amilyen (bizonyos nagyítólencséket feltételez). Szórakoztató számítógépes képmanipulációkkal bizonyítja Caravaggio Szent Péter keresztre feszítése című képén, hogy attól, hogy Caravaggio közismerten nem vázlatok, hanem a helyszínen beállított modellek után dolgozott, semmiképpen sem festette le egyszerűen a látványt, helyette bonyolult sűrítéseket, elforgatásokat, montírozásokat és összetolásokat végzett. Fra Angelico egy festménye színes gyöngyökké változik a könyvben, Leonardo Benois Madonnája végre megkapja az őt megillető elismerést, s feltárul annak a két tökéletesen különböző Tintoretto-képnek a titka is, amelyekre pontosan ugyanaz a geometriai váz rajzolható fel.
Ami miatt időnként mégis vitáztam és berzenkedtem, néhány - számomra - túlságosan végletekig vitt gondolat. Így például - hűen ahhoz, hogy a festmények úgynevezett tartalmával nem foglalkozik - a szerző rendre figyelmen kívül hagyja a vallásos hagyományt, amely az elemzett korszak festőit viszont mégiscsak befolyásolja. Ilyen például, hogy Jézus testéből egy sötét szobában is sugározhat fény: így egy misztikus képnek, mint Piero della Francesca Krisztus megkorbácsolása, nem lehet igazán mesterségbeli hiányosságként felróni, hogy Jézust ábrázoló hátterének lehetetlenek a fényviszonyai. Ugyanígy különös rácsodálkozni, hogy Tiziano egy Mária-képén "a tónushidak és tónuskontrasztok rendszerére bármilyen színkombináció "ráhúzható"" a "tizianoi "piros-kék"" helyett: hisz ebben az esetben a festőnek nincs saját választása, csak a hagyományos két színnel színezheti Jézus anyjának a ruháját, így azok alkalmazásában semmi sajátosan tizianói nincsen. Az is különös, hogy míg a szerző messzemenően elveti a "kép" "elemzésének" a festmény "ürességétől" független önkényességét, időnként mégis elfogad, vagy legalább is fontosként, ki nem kerülhetőként cáfol olyan vélekedéseket, mint hogy a manierizmus festői valamely társadalmi válságában fogalmazták meg műveiket, hogy Tiziano nagyobb mester, mint Raffello, vagy hogy Michelangelo képeinek szerkesztése kevésbé bonyolult, mint Raffaellóé. (Utóbbi érvemnél tisztában vagyok vele, hogy a szerző valójában azt írja, "Michelangelo absztrakt felépítései megközelítőleg sem voltak olyan bonyolultak, mint fiatal művészkollégájának foltrendszerei". Itt azonban úgy érzem, festménylátási módszere elér egy határt: az illusztrációként ugyanezen oldalra berakott Utolsó ítélet-kivágat és a Krisztus színeváltozása közül ugyanis mindenfajta tematikai értelmezés nélkül, még az az ajánlott, absztrakciós módszer szerint is - fordítsuk fejjel lefelé vagy oldalra a képet - egyértelműen Michelangelo képe tűnik "bonyolultabbnak", kavargóbbnak és többrétegűnek: talán épp valótlan, különös fényviszonyai miatt.)
A fenti ellenvetések azonban csak azt bizonyítják, hogy rengeteg gondolatot elindított bennem a kötet (vagy hogy semmit sem értettem meg belőle...). Mindenesetre mindenkinek bátran ajánlom a rendhagyó művészeti képeskönyvet: egy teljesen új szemlélet és nézőpont következetesen végigvitt bemutatását.

Megjegyzés: a második kép Rippl-Rónai József Zorka kék gyűrűvel című 1919-es pasztellje, Mestitz Lajos gyűjteményének egykori darabja (ma Kieselbach-tulajdon), fényképe innen származik.

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások
Könyvpárok 9. - A gyűjtő öröme

Még 2013-ban történt, hogy felnőtt létemre beleszerettem egy gyerekkrimi-sorozatba. Mégpedig nem azért, mert gyerekek között dolgoztam volna (bár ha általános iskolai tanító lennék, biztosan ajánlanám nekik e könyveket), nem is azért, mert a saját gyermekem számára fedeztem volna fel őket (bár hasonló helyzetben mindenkinek ajánlom, hogy mutassa be egymásnak a három barátot és a saját fiát-lányát, hátha megkedvelik egymást). És, remélhetőleg, nem is az volt az ok, hogy gyermeteggé váltam. Egy jó gyerekkönyv ugyanis a felnőtt számára is ugyanakkora (legfeljebb más) élményt nyújt: én pedig megkaptam ezt az élményt, még 2013-ban.

Ekkor jelent meg ugyanis magyarul a Sherlock, Lupin és én széria első darabja, A fekete dáma, amelyben az ifjú Sherlock Holmes, későbbi reménytelen szerelme, az egyelőre kamaszlány Irene Adler és a fiatal, ám már gyakorló mestertolvaj, Arsène Lupin együtt indultak egy titokzatos bűnügy nyomába. Azóta megjelent újabb hét regény, én pedig maradtam továbbra is lelkes olvasója, sőt, újraolvasója a sorozatnak. Irene Adler, pontosabban valójában a sikeres olasz gyerekkönyvszerző, Alessandro Gatti bevonult a kedvenc regényíróim közé.

A Manó Könyveknek köszönhetően nagyon igényes és érdekes szemléletű gyerekkönyvek jelennek meg a magyar piacon. Így nem csoda, hogy az ő felfedezésük Gatti olaszul immár tizenöt kötetessé bővült sorozata is, amelyet szerzője Irene Adlernek, a kötetek elbeszélőjének, a hamisítatlan Sir Arthur Conan Doyle-féle hősnőnek a neve mögé bújva ír, olaszul immár hat éve folyamatosan. A magyar kiadó gyors tempóban követi olasz társát: négy év alatt nyolc Irene Adler-regényt adtak ki, így a három barát magyar rajongói semmiképpen sem unatkozhattak. A könyvek megformálása rendkívül hangulatos: a kedves képpel díszített papírborítót levéve egy-egy régi naplókötetet vagy épp bőrbe kötött, tizenkilencedik századi díszkiadást idéző keménykötés tárul elénk, hátlapján mindig a három főszereplő aláírásával, szennylapján pedig korabeli – és nem egy esetben ötletesen a történethez kapcsolódó – múltidéző újsághirdetésekkel. Belül pedig gyönyörű könyvjeleket találhatunk minden fejezet elején, amelyek szintén a századfordulós metszeteket idézik.

Ilyen lett? Rachel Mcadams Irene Adlerként

A megformálásban minden adott tehát, hogy a gyerekolvasók visszarévedhessenek az 1870-es évekbe, s gondolatban beutazhassák Irene-nal a korszak Párizsát, Londonját, Svájcát és sok más vidékét. Az igazi élményhez azonban még kellenek a pompás krimitörténetek, amelyek mind egy-egy önállóan is megálló, izgalmas nyomozást mondanak el, magyarul Todero Anna kitűnő fordításában. Közben pedig kötetről kötetre bonyolódik egy háttértitok, Irene Adler valódi családjának, származásának a rejtélye is. Szurkolhatunk a lánynak, hogy megtalálja a titok nyitját, és hogy eldöntse, kit is szeret jobban két barátja közül: a leendő nagy mesterdetektívet vagy a leendő nagy mestertolvajt. Eközben pedig olyan eseteket deríthetünk fel, mint Nelson, a barátságos főkomornyik eltűnése és egy, a londoni kikötőben elkövetett gyilkosság (A Kobra bosszúja) vagy éppen egy különös gyilkosságsorozat, amelynek egy rejtélyes egyiptomi fáraósír felfedezéséhez van köze (Szfinx a Hyde Parkban).

Ilyen lett? Lara Pulver Irene Adlerként

Utóbbi, a 2016-ban magyarul megjelent második regény egyébként egészen különleges karácsonyi kaland: a benne szereplő gyilkosságok borzongató és szomorkás titkának megoldása véleményem szerint tökéletesen megállná a helyét egy „felnőtt krimiben” is, ugyanakkor végig sikerül olyan ízlésesen, izgalmasan, de visszafogottan bemutatni, hogy a könyvet nyugodtan kezébe veheti egy tízéves gyerek is.

Valószínűleg most írok az Ekultura.hu-n utoljára erről a pompás sorozatról, épp ezért mindenkinek csak ajánlani tudom a továbbiakban is: a két, 2016-ban kiadott kötetet, A Kobra bosszúját és a Szfinx a Hyde Parkbant, a korábbi regényeket, s természetesen az idén megjelenő, újabb történeteket is.

Linkek
A cikk az Ekultura.hu-n: Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én - A Kobra bosszúja / Szfinx a Hyde Parkban
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – A fehér kastély (5. kötet)
Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – A fekete dáma (1. kötet)
Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – A katedrális árnyéka (4. kötet)
Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – A skarlátvörös rózsa rejtélye (3. kötet)
Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – A Szajna árnyéka (6. kötet)
Irene Adler (Alessandro Gatti): Sherlock, Lupin és én – Utolsó felvonás az Operában (2. kötet) 

Ebben a bejegyzésben két könyvet szeretnék dicsérő szavakkal illetni. Mindkettőt kifejezetten azért vettem észre a könyvkínálatban és azért olvastam el, mert beleillettek egy-egy gyűjteménybe. Azonban mindkettő bőséggel meghálálta a belé vetett bizalmat: különös volt, érdekes és jó olvasmány.

Orson Scott Card: Fhérgek
Delta Vision, 2016
A sorozat: MesterMűvek sorozat, Science Fiction alfolyam
A könyvről: A szerző, korunk egyik legolvasottabb science fiction és fantasy szerzője ezúttal igen furcsa regényt írt, amely - tudtommal - önálló, nem pedig valamely sorozatának része. A Wyrms, amely először 1987-ben jelent meg, elképesztően sajátos hangulatú sci-fi, mivel önálló mitológiával rendelkező fantasynek és utaztató kalandregénynek is lehet olvasni. Hőse, Türelem egy trónját vesztett uralkodócsalád sarja; egy lány, akinek már a születése is szinte csodaszámba ment, egész gyerekkora a túlélésre való felkészüléssel telt, s sokak belé vetett vallásos reménye alapján ő lehetne Imakulata bolygó felszabadítója. Ő azonban megpróbálja elkerülni ezt a küldetést, sikertelenül. Miközben bitorlók uralkodnak az űrutazó emberek betelepítette és meghódította világon, a bolygó más lakói, a lebecsült koblindok, törpök és karcsuntok (geblings, dwelfs, gaunts) ugyanúgy védelmezőre szorulnának egy titokzatos, a bolygón élő valamennyi létező elméjét és emlékeit saját uralma alá hajtani akaró lénnyel, a Fhérgetlennel szemben. S hogy mitől lesz a könyv egészen más és sokkal több, mint amit ez a tartalmi összefoglaló sejtet? Például attól, hogy a felsorolt, fantasybe illő fajok csak hiszik, hogy ők a bolygó őshonos lakói, szemben az emberekkel. Az igazság ugyanis sokkal bonyolultabb, s teremtés, pusztítás, gyarmatosítás és beavatkozás kérdéseit boncolgatja. És ez csak egy a regény feldolgozta problémák közül...
Ajánlott: sci-fi és fantasyrajongóknak, akik valami mást, nem hagyományosat keresnek.

Helen Halstead:
Mr. és Mrs. Darcy
Lazi, 2016
Sorozat: Jane Austen regényeinek folytatásai a Lazinál
A könyvről: Régi szenvedélyem, hogy ha megjelenik magyarul egy-egy olyan könyv, amely kedvenc írónőm, Jane Austen valamelyik regényének a folytatásaként szolgál, azonnal el kell olvasnom. És ha jó, akkor is birtokolnom is kell: hogy azután lelkesen újraolvashassam, amikor csak szeretném. Az ilyesfajta folytatások kiadásával hazánkban elsőként az akkori Palatinus kísérletezett (2005-ben két ilyet is kiadtak), ám véleményem szerint az igazán jó szerzőkre a szegedi Lazi talált rá először: Julia Barrett-re és Joan Aikenre. Az általuk megjelentetett öt plusz kettő jó, sőt, kiváló folytatásregényhez csatlakozott most egy hatodik (nyolcadik), Helen Halstead ausztrál írónő debütáló írása, amelyben a frissen házasságra lépett Mr. és Mrs. Darcy életét mutatja be 1813-1815 között. A regény különleges stílusban lavírozik a Jane Austentől megszokott és a modern történetektől elvárt történetszövés és nyelv között. Óvakodik attól, hogy szerelmes lektűrként gyorsan egy ágyba fektesse a szereplőket, de attól is, hogy kalandregényessé csavarosítva az angol írónő valamelyik mellékalakját, új hangulatot kreáljon egy austeni magvú sztorinak. Helyette két alapvető problémával indulunk, hogy azután olvasmányos és izgalmas regényt kapjunk. Az első: vajon mennyire fogja elfogadni a Darcy-féle előkelő, s a legkevésbé sem vidéki társaság Elizabeth Bennetet, s főképpen kedves, ám javíthatatlan családját. A második: hogyan válik a vidéki leány Elizabethből a Darcy-vagyon és hatalom méltó úrnője úgy, hogy közben ne veszítse el mindazt a személyiségéből, amiért Darcy beleszeretett, s amiért az olvasók is megszerették.
Ajánlott: Jane Austen-kedvelőknek feltétlenül (s úgyis ők a célközönség), de azoknak is, akik érdekes, de nem csöpögős olvasmányt keresnek a regency korról.

Linkek
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos
Könyvpárok 7. - Két egyszervolt kiállítás
Könyvpárok 8. - Hazai és külföldi csalódások 

Ahogyan arról nemrég beszámoltam a blogban is, új keletű rajongás kezdett kapcsolni a középkor irodalmához. (Lovag, hölgy és szerelemkert - Középkori Eötvös Klasszikusok). Ennek pedig egyetlen mű jelentette a kiindulópontját: a Horn király gesztája.

Az 1225-1275 között keletkezett verses középangol lovagregény magyar fordításának megjelenését csak véletlenül fedeztem fel. Miután azonban végre elolvashattam az Attraktor kiadásában 2016-ban megjelent könyvecskét, azonnal keresni és olvasni kezdtem a hasonló műveket, újabbakat és újabbakat.

Ez a poszt magáról a műről szól, egy következő pedig bemutatja majd azokat a más lovagregényeket, középkori versekkel teli köteteket és epikus alkotásokat, amelyek nagy részét annak hála fedezhettem fel magamnak, hogy Horn király gesztája felkeltette az érdeklődésemet.

Ha valakinek feltűnik valahol a művet tartalmazó picike kötet, nem biztos, hogy kézbe is veszi: kis mérete, szürke és zöld színekkel sávozott egyszerű puha kötése, s főképpen talányos címe nem feltétlenül arra predesztinálja, hogy sikerkönyv legyen. Nálam azonban mindennek ellenére óriási sikert aratott: a Horn király gesztája bevonult a nagy kedvenceim közé.

Ez a kicsiny könyv ugyanis egy hamisítatlan középkori angol lovagregényt tartalmaz, mégpedig egy olyat, amelynek kivételes és szerencsés módon semmi köze sincsen a filmen és könyvben már oly nagy karriert befutott Artúr király történetekhez, vagy Trisztán és Izolda szerelmének szomorú históriájához. Viszont legalább olyan érdekes.

Főhőse a nevét a kürtszóról elnyerő Horn király, illetve kezdetben Horn herceg, akinél még nem született a világon szebb gyermek.
Esőcsepp még nem hullott,
de napsugár sem ragyogott
őnála szebb kisfiúra:
fénye üvegként csillogna,
bőre fehér liliom virága,
arca piros rózsa szála. - zengi róla a geszta elején az ismeretlen szerző. Nem csoda hát, hogy amikor a királyt, Horn apját és kíséretét titokban partra szálló, pogány szaracénok támadják meg a kikötő közelében, s egész népével együtt lemészárolják, a fiatal Hornnal nem végeznek, hanem magukkal hurcolják.

A kis herceg – természetesen Krisztustól nyert – megnyerő szépsége még a barbár hajóskapitányt is lenyűgözi: ő sem öli meg Hornt, hanem egy rozzant bárkára téteti, bízva abban, hogy majd egy vihar végez vele. Horn azonban - akit pogány ellensége is így dicsért:
Horn, te bátor fiú vagy,
szépséged is ragyogó nagy,
jóképű és erős karú,
magas, egyenes alkatú. - egy leendő lovaghoz méltóan viseli a megpróbáltatásokat, s amikor a hajó, csodák csodája fövenyre ér egy ismeretlen tájon, tizenkét fiatal társával bátran nekivág, hogy megtalálja az utat, amelyen lovaggá lehet, megbosszulhatja apja halálát, s egykor majd visszafoglalhatja országát is. A tizenhármak egyfajta Kerek Asztal-szerű szövetségben felkeresik az itteni királyt, hogy udvarának bajnokai legyenek, s már meg is kezdődik a kalandok sorozata, amelyben éppúgy szerepel gonosz cselvetés, álruhás kémkedés, hősi vándorút és lovagi párbaj, mint nemes bosszú és szerelmi boldogság.

Artúr, az Excaliburt a kőből kihúzó csodagyermek-király, Lancelot, a Guinever királyné iránt olthatatlan szerelmet tápláló kordés lovag, Gawain, a zöld lovagot kihívó, állhatatos hős, Perceval, a Szent Grált megszerző bajnok, vagy épp Trisztán, a szerelmi bájitallal örökre Izoldához kötött árva ifjú mellé tehát egy újabb nagyszerű hős csatlakozik Horn történetében: egy olyan nemes, vakmerő és tökéletes gavallér, akinek különleges fegyverül szolgál szemkápráztató, ám férfias szépsége.

Nem csoda, hogy a daloló nevű Rymenild, új urának, a királynak gyönyörű leánya is első látásra beleszeret. Ám mielőtt még összeházasodhatnának, Hornnak be kell töltenie bosszúját, s meg kell menteni hazáját. Így ő és Rymenild elválnak, a király pedig sajnos hamar megfeledkezik a házassági ígéretéről: egy áruló lovagnak köszönhetően azzal vádolja ugyanis Hornt, hogy titokban együtt hált Rymenilddel. A lányt legszívesebben egy másik királyhoz adná hozzá, a becsületes Hornról hallani sem akar többé.

Jövök én egy furcsa nászról – újságolják Hornnak –
esküvő, de gonosz fajta:
Rymenild az ara rajta.
Már kiszárad szegény szeme,
patakzik folyvást a könnye. (..)
A csarnokban voltam én,
a kastélynak belsején;
de elszöktem inkább onnan –
kínját látni nem állhattam!
Mily keserves bánat volt ott!
A menyasszony csak zokogott!

A hőstettei nyomán immár királlyá lett Horn így hat év után elindul utolsó küzdelmére: Rymenildért le kell győznie leendő apósa ellenkezését, s meg kell találnia vádlóját, a hazug lovagot, aki utolsó kétségbeesésében még attól sem retten meg, hogy elrabolja Rymenildet. Hornt azonban semmi sem állíthatja meg: gestája, vagyis regényes története tökéletes győzelemmel ér véget.

Aki pedig elolvassa, sok gyönyörű, ám tökéletes könnyedséggel olvasható rímes sorral lesz gazdagabb, amelyekből kiderül, miként nézett ki egy középangol kori hadihajó, hogyan ünnepelte egy lovagkirály a karácsonyt, vagy épp hogy győzte le párviadalban Horn a szaracén lovagot. A Horn király rövid, viszonylag kevés szereplőt felvonultató, kerek és nagyon költői lovagregény: az is kedvét lelheti benne, aki még nem jegyezte el magát örökre a középkor lovagi irodalmával. Hangulata ugyanis autentikus és hamisítatlanul középkori, cselekménye pedig igazán izgalmas.

A hangulatban nagy része volt a mű avatott tollú fordítójának, Kiss Sándornak. Ő már korábban is olyan ritka és különleges fordításköteteket jelentetett meg, mint az összes középkori, angol Robin Hood-történet, vers és színdarab gyűjteménye, vagy épp Artúr király históriájának legkorábbi prózai összefoglalása Geoffrey of Monmouthtól. Sőt, maga is írt alapvető könyveket: az Elfeledett évszázadok gyakorlatilag az első modern, magyar nyelvű összefoglalás az angolszász Anglia történetéről, Az Artur király mondakör címe pedig magáért beszél, benne ugyanis a szerző összefoglalja a legendás uralkodóhoz kapcsolódó összes francia, német és angol irodalmi mű cselekményét…

Ilyen háttérrel nem csoda, hogy Kiss Sándor jelen fordítása, a Horn király gesztája is ilyen élvezetesre sikerült. A pompásan magyarrá változtatott, okosan megjegyzetelt, s ráadásként még tíz középkori képecskével is díszített könyv az Attraktor Kiadónál jelent meg: s számomra a 2016-os év végének nagy meglepetése volt. Lelkesen ajánlom mindenkinek.

Képek: a 14. századi Codex Manasséból, innen, innen, innen és innen.

Benkő László szép mondattal dedikálta számomra A másik ösvény egy példányát: megköszönte olvasói bizalmamat. Számomra ez több volt egyszerű udvariasságnál, írói kedvességnél: rávilágított arra, hogy maga Benkő László is bízik az olvasóiban. Nagyon tetszik nekem több interjúban is kifejtett hitvallása, hogy nincsen „rossz” olvasó: mindegyikünk megérdemli az író figyelmét és tiszteletét. Azt hiszem, emiatt képes az író olyan monumentális, mégis könnyedén olvasható, gyorsan megszerethető könyvsorozatokat létrehozni: sokkötetes, nagy terjedelmű, számos szereplőt mozgató, történelmi tablókkal telt, évszázadot átfogó regényeket. Bízik ugyanis abban, hogy lehet, kell és érdemes efféléket írni: mert mindegyik megtalálja az olvasóját.

Minderre fényes bizonyíték lehet, hogy Benkő László nevével fémjelezve 2013 óta tizenhét vaskos történelmi regény jelent meg, körülbelül hatszáz évről mesélve, összesen öt históriai könyvsorozatban, mintegy hétezer-hétszáz oldalon! Mi pedig, olvasók, boldogan vásároltuk, ajándékoztuk, kölcsönöztük és olvastuk ezeket a regényeket. (És azt a további hármat, amelyet még ez idő alatt megjelentetett, de már a huszadik században játszódtak.) Arra lehetne gondolni, hogy manapság, amikor a könyvek is drágák és a Gutenberg-galaxis is haldoklik (állítólag), ennyi könyvet, témát és oldalt még a lelkes olvasóközönség sem bír el. Benkő László könyvei azonban véleményem szerint épp az ellenkezőjére szolgálnak bizonyítékul: társaságban általában mindig találok legalább még egy embert, aki ismer Benkő-regény(eke)t (igaz, néha persze régi rajongó, s még valamely korábbi kiadásában talált rá a Tatárjárás vagy a Honfoglalás-trilógia), s mindenki azt állapítja meg, hogy ezek pompás könyvek: jó őket olvasni, érdekesek, hitelesek, izgalmasak, s éppen addig tartanak, ameddig kell.

Az író vállalkozásai közül mindeddig a leghosszabb terjedelmű, a Viharlovasok-pentalógia volt, amely tavaly, 2016-ban fejeződött be. Az ötkötetes regénysorozat (A táltos fia, A vér törvénye, Aranyasszony, Porladó szövetség, A másik ösvény) a hagyományokhoz hűen a tizenkilencedik századi (s épp ezért abszolút pontatlan) szóval kalandozásoknak nevezett időszakot elevenítette fel, vagyis a magyarság tizedik századi történetét ábrázolta: hely- és útkeresését kelet és nyugat között, a Kárpát-medencében.

A sorozat utolsó regényében, A másik ösvényben már Taksony fejedelem uralkodik (Géza fejedelem atyja, István királyunk nagyatyja). Ám hatalma esendő: csak a nyugati országrész az övé, s a magyarok egy része nem tőle várja a jövő sikereit, hanem Bulcsú horkától, a kiváló, de elbizakodott vezértől. Vajon meddig tarthatja meg a magyarság kalandozó, zsákmányszerző, portyázó hadi életmódját? A regény, amely a magyarok 953 és 959 közötti történelmét dolgozza fel, sejteti, csakis a másik út lehet helyes, az, amelyik a 955-ös Lech-mezei csatavesztés után egyre inkább követendővé válik. Lelle, a bölcs Aranyasszony, az augsburgi csatavesztés szemtanúja igyekszik felnyitni a férfiak szemét: király kellene az országnak, nem fejedelem, s nyugati keresztény hit, nem más… Taksony azonban már nem elég erős ahhoz, hogy igazi változást hozzon…

Az erős és szuggesztív hangulatú, költői részletekben gazdag, igen ötletesen szerkesztett kötet nemcsak az elkerülhetetlen pusztulást, a kalandozások kudarcát mutatja be, de arról is képet fest, hogyan, miképpen és miért fogalmazódhatott meg őseinkben a gondolat, hogy másik ösvényre térve megmaradhatnak Európában. Persze erről valószínűleg majd egy következő regényben (vagy sorozatban) olvashatunk többet, amely egy bizonyos Gyécse úrfival foglalkozik… Én már alig várom.

A cikk az Ekultura.hu-n: Benkő László: Viharlovasok - A másik ösvény
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A képeken: az augsburgi csata ábrázolásai.
További linkek:
Benkő László: A spanyol grófnő
Benkő László: Honfoglalás 1. Táltosidők
Benkő László: Honfoglalás 2. Idegen tüzek
Benkő László: Honfoglalás 3. A megszerzett föld 
Benkő László: Szent László 1. - A lázadás parazsán
Benkő László: Tatárjárás (Dzsingisz szürke szolgálója, Két lélek egy testben, A végső tenger)  
Benkő László: Viharlovasok - Aranyasszony
Benkő László: Viharlovasok - Porladó szövetség