2014. július 22., kedd
Itt a nyár, a nap korán felkel, az esték szépek: szóval ideális idő van a nagy olvasásokhoz. Ezért ez a bejegyzés hét igazán olvasnivaló könyvet gyűjt össze, amelyek nekem is nagyon tetszettek.
Rachel Seiffert: Lore
Gabo, 2013
Minden könyvnek megvan a saját története. A Loréé elég fura, mivel egyik leendő kedvencemként vártam a tavalyi, 2013-as Könyvhéten. Aztán elkezdtem olvasni, és valahogy csalódtam benne: unalmasnak, pózolónak, üresnek, rövidnek találtam, így nem is szereztem be saját példányt. Azóta azonban alkalmam volt többször is megnézni Cate Shortland azonos című filmjét, s minél többet gondolkoztam a filmen, annál inkább fel akartam idézni a regény elbeszélésmódját, cselekményének eltéréseit. Úgyhogy mégis elolvastam a Lorét, és ezúttal borzasztóan tetszett. Van benne valami, ami egy kicsit Morris Gleitzman Egyszer című, fiataloknak írt holokausztregényét idézi: a nézőpont, az elbeszélésmód vontatott egyszerűsége, a kegyetlen körülmények rövid, vágásokkal teli leírása, a szenvtelen érzelmesség. Ám ezúttal a könyv gyerekhősei árja németek, háborús bűnös szülők a zónákra szelt Németországon átvergődő gyerekei, akiknek megvan a maguk tragédiája. Különös, hogy a könyvből forgatott film rengeteg jelenetet és hangulatot megőrzött a regényből, ám Lore alakját sokban átformálta, finoman hozzákapcsolva személyéhez a bontakozó szexualitást is. A történet vége is alapvetően más: még nem döntöttem el, hogy melyik tetszik jobban, a filmbeli, vagy a könyves... Egy dolog megjegyzendő még: hogy sajnos ez a kiadás nem teljes. Én nem tettem volna meg azt, amit a kiadó, vagyis hogy Rachel Seiffert háromrészes regényének csak a középső részét fordítom le magyarra, mivel abból készült a Lore című film. A The Dark Room ugyanis három sorsot állít egymás mellé, Helmutét az 1920-as évek Németországából, Loréét, és végül Michaét 1997-ből. Gondolom, ha az írónő Lore történetét (amely egyébként a három közül a középső és leghosszabb) külön akarta volna megírni, akkor külön teszi. A kiadás, fordítás egyébként szép és jó, de azzal, hogy a kiadó attól való félelmében, hogy a Lore című filmet megnézők majd képtelenek lesznek átevickélni a filmből nem ismerős Helmut bevezető történetén, levágták az eredetileg 288 oldalas könyv elejét és végét, igazából sosem tudom meg, mire is nyerte el a The Dark Room a Booker díjat. Ettől függetlenül a Lore így, önmagában is igazi olvasnivalónak bizonyul.
Anna Maria Mäki: Zárt helyek igézete
Rebecca Shaw: Az új lelkész
Ulpius, 2014
Először ott volt Agatha Raisin, aztán jött Hamish Macbeth, és velük kisvárosi, nyomozgatós, humoros történetek. (Az első tizenöt regénynél jár, jelenleg huszonöt létezik, a második hatnál - harmincból.) Azután jött Maisie Dobbs, a húszas évek Angliájának polgári származású magánnyomozója (egyelőre egy kötet a tízből), őt pedig Daisy Dalrymple követte, a húszas évek arisztokrata magánnyomozója (kettő a huszonegyből). Majd következett Miss Pym, az utazó házasságközvetítő, bár tudtommal ő nem nyomoz, viszont őt is M. C. Beaton találta ki, mint Agathát és Hamisht (eddig kettő a hatból). Végül megérkezett Suzanne Hart, a Fánkpalota tulajdonosa (kettő a tizennégyből) - és végül Turnham Malpas új lelkésze, Peter Harris. Három és fél év alatt elég szép teljesítmény ennyi kötet a frissen beindított detektívregény-sorozatok terén: ugyanis ez mind Ulpius-könyv... Remélem, a termés hasonló mennyiségű marad a következő években is... Az új lelkészre koncentrálva azonban: ahogy a Maisie- és Daisy-regények is csak abban hasonlítanak, hogy történelmi krimik, a Turnham Malpas lakóiról szóló mesék (Tales of T. M.) sem hasonlítanak igazán az Agatha Raisin-könyvekhez és társaikhoz. (Az Ulpius honlapján már csak így nevezik ezeket a krimiket: Agatha és társai... Nem kis leegyszerűsítés.) Rebecca Shaw 1994-től kezdve máig tizenhét könyvet írt a nem is olyan álmos kis angol falu mindennapjairól, amelybe különös módon gyilkosságok, öngyilkosságok, zaklatás, pletyka, hazugságok és árulások szövődnek. Lehetne mondani Az új lelkészről, hogy krimi, mert két bűnügy is van benne, s mindkettő tisztességes megoldást nyer a könyv végére, de van benne igen különös, nem a hagyományos, "romantikus-szerelmes" értelemben vett szerelmi történet is, meg egy kis lélektani töprengés, persze mértékkel, továbbá titkok, sőt, állatos szál is. Fogalmam sincsen róla, hogy mi ez a könyv, ha nem detektívregény (hívjuk tehát annak, ahogy az Ulpius is teszi), de egyszerűen jó. Függetlenül üderózsaszín borítójától, nem csöpögős, viszont leköt, elvarázsol egy különös, ismerős, mégis ismeretlen, nagyon angol, de azért modern kisvárosi világba, ahova még én is - aki ki nem állhatom a szappanoperákat a nézők életébe való ciklikus vissza-visszatérésük miatt - akár napi rendszerességgel szívesen ellátogatnék... Alig várom a következő, Ördögi pletyka című kötetet!
Frissítés: Ezt a regényt neveztem meg kedvenc nyári olvasmányomul is az Ekulturán: Legemlékezetesebb nyári olvasmányaink - 2014
Most olvastam 2. - Még mindig főleg fantasy
Most olvastam 3. - Három komoly, három szép
Most olvastam 4. - Szép irodalom
Most olvastam 5. - A modern történelemről 1.
Most olvastam 6. - Izgalmas könyvek
Most olvastam 7. - A modern történelemről 2.
Most olvastam 8. - Hat könyv, hat idézet
Most olvastam 9. - Hasznos könyvek
Gabo, 2013
Minden könyvnek megvan a saját története. A Loréé elég fura, mivel egyik leendő kedvencemként vártam a tavalyi, 2013-as Könyvhéten. Aztán elkezdtem olvasni, és valahogy csalódtam benne: unalmasnak, pózolónak, üresnek, rövidnek találtam, így nem is szereztem be saját példányt. Azóta azonban alkalmam volt többször is megnézni Cate Shortland azonos című filmjét, s minél többet gondolkoztam a filmen, annál inkább fel akartam idézni a regény elbeszélésmódját, cselekményének eltéréseit. Úgyhogy mégis elolvastam a Lorét, és ezúttal borzasztóan tetszett. Van benne valami, ami egy kicsit Morris Gleitzman Egyszer című, fiataloknak írt holokausztregényét idézi: a nézőpont, az elbeszélésmód vontatott egyszerűsége, a kegyetlen körülmények rövid, vágásokkal teli leírása, a szenvtelen érzelmesség. Ám ezúttal a könyv gyerekhősei árja németek, háborús bűnös szülők a zónákra szelt Németországon átvergődő gyerekei, akiknek megvan a maguk tragédiája. Különös, hogy a könyvből forgatott film rengeteg jelenetet és hangulatot megőrzött a regényből, ám Lore alakját sokban átformálta, finoman hozzákapcsolva személyéhez a bontakozó szexualitást is. A történet vége is alapvetően más: még nem döntöttem el, hogy melyik tetszik jobban, a filmbeli, vagy a könyves... Egy dolog megjegyzendő még: hogy sajnos ez a kiadás nem teljes. Én nem tettem volna meg azt, amit a kiadó, vagyis hogy Rachel Seiffert háromrészes regényének csak a középső részét fordítom le magyarra, mivel abból készült a Lore című film. A The Dark Room ugyanis három sorsot állít egymás mellé, Helmutét az 1920-as évek Németországából, Loréét, és végül Michaét 1997-ből. Gondolom, ha az írónő Lore történetét (amely egyébként a három közül a középső és leghosszabb) külön akarta volna megírni, akkor külön teszi. A kiadás, fordítás egyébként szép és jó, de azzal, hogy a kiadó attól való félelmében, hogy a Lore című filmet megnézők majd képtelenek lesznek átevickélni a filmből nem ismerős Helmut bevezető történetén, levágták az eredetileg 288 oldalas könyv elejét és végét, igazából sosem tudom meg, mire is nyerte el a The Dark Room a Booker díjat. Ettől függetlenül a Lore így, önmagában is igazi olvasnivalónak bizonyul.
Nyitott
Könyvműhely, 2008
Elég régen szemeztem a könyv borítójával a Bookline-on, de végül hirtelen elhatározással egy pályaudvari olcsókönyvesnél vettem meg a kötetet. Jó volt így, mert - legalább is számomra - a borítókép és a fülszöveg teljesen más hangulatot sejtetett, mint amilyenek a könyv elbeszélései valójában. Vásárláskor azonban bele tudtam lapozni, s így az első meglepődés után azt is megállapíthattam, hogy bár a könyv világa sokkal fájdalmasabb és irodalmibb, mint gondoltam - de nekem ez a világ kell. A fiatal finn írónő (aki a kötet eredeti megjelenésekor még csak huszonkilenc éves volt) olyasféle szorongással, mindennapi kegyetlenséggel, fenséges sötétséggel és nyomorúságos reményekkel teli világot formál átlagember hősei köré, mintha az amerikai Joyce Carol Oates írásainak univerzumát kereszteznék a brit Margaret Drabble hatvanas évekbeli lázadó fiataljainak sorsával. A könyv hét szöveget és tizenhét novellát tartalmaz, amelyek nyilván egymásra olvashatóak és ügyesen elemezhetőek az így megalkotott ciklusokban, de ha az ember csak egyet olvas el közülük, találomra, akkor is megdöbbentően erősen hatnak. Mindegyik központi, vagy főszereplője nő, sokszor fiatal lány, még többször fiatal családanya: mi, olvasók pedig ebből a helyzetből kiindulva szemlélhetjük és élhetjük át a házasság, gyerekvállalás, halál, szerelem, csalódás, szorongás, kapcsolatkeresés és kommunikációképtelenség történeteit. A könyv tere klausztrofóbiásan, romlottan sötét és zárt hely maga is, amely azonban képes igézetébe vonni az olvasót.
Daphne du Maurier: Madarak
Gabo, 2014
Az írónő műveit mindig is szerettem. Első élményem tőle A Manderley-ház asszonya volt, mivel ez volt nagymamám egyik kedvenc regénye: ma is az ő példányát őrzöm a könyvespolcomon. Azután jöttek a Hitchcock-filmek: A Manderley-ház asszonya, a Madarak, végül pedig a Jamaica fogadó. Utóbbi viszont annyira megtetszett, hogy beszereztem a rettenetes magyar borítóval, de jó fordításban, A fogadó titka címen megjelent Maurier-regényt is, amelyből készült. És amikor ugyanannál az antikváriusnál megláttam A francia kalóz szeretője című könyvet, azt is el kellett olvasnom, ami persze újabb filmekhez vezetett el, még ha nem is Hitchcockéihoz... A sor talán végtelen, mert az írónő művei szinte mind filmre kívánkoznak, de ugyanakkor remek olvasmányok is. Mint például a könyvben olvasható Az almafa, amelyben a mártírtípusú, de már halott feleség valami nagyon furcsát művel a hátra- és életben maradó férjjel - és mindennek kulcsa egy almafa... Vagy a Monte Veritá, amelyben különleges, misztikus hangulatú történetet mesélnek el a váltakozó elbeszélők, csak mesélnek és mesélnek, örök életről és örök szerelemről, miközben a valóság a legkevésbé sem álomszerű és nagyon kegyetlen... És persze ott a kötetkezdő írás, a Madarak, ami akkor is zseniálisan jó apokaliptikus elbeszélés lenne, ha Hitchcock semmit sem forgat belőle. Úgy, ahogy van, tökéletes. Remélem, a Gabo fogja folytatni a Daphne du Maurier-sorozatát: szívesen olvasnék még efféle novellákat az írónőtől.
Az írónő műveit mindig is szerettem. Első élményem tőle A Manderley-ház asszonya volt, mivel ez volt nagymamám egyik kedvenc regénye: ma is az ő példányát őrzöm a könyvespolcomon. Azután jöttek a Hitchcock-filmek: A Manderley-ház asszonya, a Madarak, végül pedig a Jamaica fogadó. Utóbbi viszont annyira megtetszett, hogy beszereztem a rettenetes magyar borítóval, de jó fordításban, A fogadó titka címen megjelent Maurier-regényt is, amelyből készült. És amikor ugyanannál az antikváriusnál megláttam A francia kalóz szeretője című könyvet, azt is el kellett olvasnom, ami persze újabb filmekhez vezetett el, még ha nem is Hitchcockéihoz... A sor talán végtelen, mert az írónő művei szinte mind filmre kívánkoznak, de ugyanakkor remek olvasmányok is. Mint például a könyvben olvasható Az almafa, amelyben a mártírtípusú, de már halott feleség valami nagyon furcsát művel a hátra- és életben maradó férjjel - és mindennek kulcsa egy almafa... Vagy a Monte Veritá, amelyben különleges, misztikus hangulatú történetet mesélnek el a váltakozó elbeszélők, csak mesélnek és mesélnek, örök életről és örök szerelemről, miközben a valóság a legkevésbé sem álomszerű és nagyon kegyetlen... És persze ott a kötetkezdő írás, a Madarak, ami akkor is zseniálisan jó apokaliptikus elbeszélés lenne, ha Hitchcock semmit sem forgat belőle. Úgy, ahogy van, tökéletes. Remélem, a Gabo fogja folytatni a Daphne du Maurier-sorozatát: szívesen olvasnék még efféle novellákat az írónőtől.
Ulpius, 2014
Először ott volt Agatha Raisin, aztán jött Hamish Macbeth, és velük kisvárosi, nyomozgatós, humoros történetek. (Az első tizenöt regénynél jár, jelenleg huszonöt létezik, a második hatnál - harmincból.) Azután jött Maisie Dobbs, a húszas évek Angliájának polgári származású magánnyomozója (egyelőre egy kötet a tízből), őt pedig Daisy Dalrymple követte, a húszas évek arisztokrata magánnyomozója (kettő a huszonegyből). Majd következett Miss Pym, az utazó házasságközvetítő, bár tudtommal ő nem nyomoz, viszont őt is M. C. Beaton találta ki, mint Agathát és Hamisht (eddig kettő a hatból). Végül megérkezett Suzanne Hart, a Fánkpalota tulajdonosa (kettő a tizennégyből) - és végül Turnham Malpas új lelkésze, Peter Harris. Három és fél év alatt elég szép teljesítmény ennyi kötet a frissen beindított detektívregény-sorozatok terén: ugyanis ez mind Ulpius-könyv... Remélem, a termés hasonló mennyiségű marad a következő években is... Az új lelkészre koncentrálva azonban: ahogy a Maisie- és Daisy-regények is csak abban hasonlítanak, hogy történelmi krimik, a Turnham Malpas lakóiról szóló mesék (Tales of T. M.) sem hasonlítanak igazán az Agatha Raisin-könyvekhez és társaikhoz. (Az Ulpius honlapján már csak így nevezik ezeket a krimiket: Agatha és társai... Nem kis leegyszerűsítés.) Rebecca Shaw 1994-től kezdve máig tizenhét könyvet írt a nem is olyan álmos kis angol falu mindennapjairól, amelybe különös módon gyilkosságok, öngyilkosságok, zaklatás, pletyka, hazugságok és árulások szövődnek. Lehetne mondani Az új lelkészről, hogy krimi, mert két bűnügy is van benne, s mindkettő tisztességes megoldást nyer a könyv végére, de van benne igen különös, nem a hagyományos, "romantikus-szerelmes" értelemben vett szerelmi történet is, meg egy kis lélektani töprengés, persze mértékkel, továbbá titkok, sőt, állatos szál is. Fogalmam sincsen róla, hogy mi ez a könyv, ha nem detektívregény (hívjuk tehát annak, ahogy az Ulpius is teszi), de egyszerűen jó. Függetlenül üderózsaszín borítójától, nem csöpögős, viszont leköt, elvarázsol egy különös, ismerős, mégis ismeretlen, nagyon angol, de azért modern kisvárosi világba, ahova még én is - aki ki nem állhatom a szappanoperákat a nézők életébe való ciklikus vissza-visszatérésük miatt - akár napi rendszerességgel szívesen ellátogatnék... Alig várom a következő, Ördögi pletyka című kötetet!
Frissítés: Ezt a regényt neveztem meg kedvenc nyári olvasmányomul is az Ekulturán: Legemlékezetesebb nyári olvasmányaink - 2014
Baráth Katalin: Az arany cimbalom
Agave, 2014
Nem tudtam, mit fog kihozni az írónő a különleges időpontban, az első világháború kitörésének pillanatában játszódó újabb ókanizsai történetéből. Még attól is féltem, hogy a háború - ahogyan a békebeli monarchiás időknek véget vetett - pontot tesz a Dávid Veron-történetek sora végére is. Tévedtem. Egyrészt a könyvben gyakorlatilag nincs (még) háború, csak mozgósítás, másrészt a regény egyharmad része az 1860-as években játszódik, s vaskos történelmi alapokon nyugvó, egész jókais bosszúdrámává kerekíti a történetet (lásd betyárok). Ugyanakkor más szempontból is mást kaptam egy kicsit, mint az eddigi Veron-krimikben. Az arany cimbalom sötétebb, kegyetlenebb, véresebb, "férfiasabb" volt az előző három kötetnél, emellett pedig elmondható, hogy még A türkizkék hegedűnél is több volt benne a külső szemszögből elbeszélt, "nem-Veronos" rész. Főhősnőnknek kevesebb alkalma nyílt szaladgálva szimatolni, tekintve, hogy túszul ejtették: így aztán az egy helyben történő, beszélgetések során és következtetésekkel folyó nyomozás miatt sokkal sűrítettebb lett a könyv hangulata. A szöveg pedig, amely továbbra is mikszáthian varázslatos és jókaisan nyakatekert, ahogy az egy Dávid Veron-regényhez illik, ezúttal - szerintem - olyan irodalmi magasságokat ér el, amitől egyszerűen nem lehet többé ponyvának nevezni ezt a krimit. Nem mintha - szerintem - az előző három az lett volna, de aki csak az olyan könyveket olvassa, amelyek fokozott mennyiségben tartalmaznak vérforrósító narratív struktúrákat és mozgósító intertextusokat, annak ideje megismerkedni Dávid Veronnal! Én meg, mint krimikedvelő, szeretem továbbra is.
Steven Saylor: A nílusi rablók
Agave, 2014
Különös irányba indult el a Gordianus-sorozat A hét csodával. Bár eredetileg pontosan ebbe a vonásba szerettem bele, nem lehet nem észrevenni a korai Gordianus-regényekben, mennyire hosszúak, retorikusak, szövegközpontúak és ráérősen terjedelmesek, legyen szó bennük egy perről vagy egy üldözésről, egy rejtjelfejtésről vagy egy szerelmi jelenetről. Ezzel szemben a későbbi Gordianus-sztorik (nagyjából a Rubicontól a Caesar diadaláig) rövidebbek, kalandosabbak, cselekményesebbek, és még egyszer: rövidebbek. A hét csoda abszolút a kalandosság, fordulatosság mellett teszi le a voksát, de - leszámítva a zárását - még inkább nevezhető novellagyűjteménynek, mint regénynek. Ám folytatása, A nílusi rablók már valódi regény, miközben ugyanúgy kalandos, könnyed és fordulatos, akár az elődje. Tetszik nekem ez a stílusváltás, amit Saylor egyébként azzal magyaráz, hogy míg mondjuk a Római vérhez római szónoklatokat és történetírókat olvasott hozzá, A nílusi rablókhoz inkább görög kalandregényeket, mondjuk Héliodórosztól.* Kíváncsian várom, ír-e még a Nyomozó e korai, ifjú és bohó korszakáról történeteket. Ugyanis valahogy úgy érzem, egyre jobban esik Gordianust fiatalnak, reménytelinek és szerelmesnek látnom... A regény egyébként izgalmas háttértörténettel is rendelkezik, melyet Saylor a Ptolemaiosz uralkodócsalád valódi történelméből merített: már csak ezért is érdemes elolvasni.
*Frissítés: Azóta tehettem fel kérdéseket a szerzőnek, aki nagyon érdekes választ adott, amikor a regények terjedelmi és szerkesztési eltéréseit firtattam. Az interjú itt olvasható, a konkrét válasz pedig a hetedik kérdésben.
*Frissítés: Azóta tehettem fel kérdéseket a szerzőnek, aki nagyon érdekes választ adott, amikor a regények terjedelmi és szerkesztési eltéréseit firtattam. Az interjú itt olvasható, a konkrét válasz pedig a hetedik kérdésben.
Eric Muldoom: Boszorkánylovag
Delta Vision, 2014
Ez a könyv volt az év meglepetése, három okból. Meglepett, hogy megjelent. Meglepett, hogy Kullganról szól, akit már korábban is megkedveltem. És meglepett, mennyire jó könyv.
A blogon többször is lelkendeztem arról, hogy mennyire tetszik nekem a szerző Éjféli erdő című novelláskötete, milyen pazar már a borítója is, milyen jó, hogy olvashatom. Azután jött egy olyan időszak az életemben, amikor mindent leépítettem, ami nem volt kötelező elfoglaltság - így fórumokat sem olvastam hónapokig. Így azután a teljes meglepetés fogott el, amikor megláttam, hogy megjelent ez a könyv. Az, hogy még ebben az évben új Muldoom-kötetet olvashatok, ráadásul vaskos (apró betűvel háromszázhetven oldalas) regényt, szinte csoda volt. Eddig az első ok.
Kullgan figurája már az Éjféli erdőben is megragadott, megkedveltem a stílusát, és nagyon tetszett a Lidellé tornya című történet kalandossága, cselekményessége is, csak épp kicsit úgy éreztem, többet kellene tudnom erről a fazonról... Amire a válasz a Boszorkánylovag lett, amely egyébként az 1998-as Sötét angyalok című könyv teljes és totális átdolgozása. Olyannyira totális, hogy továbbvezet majd egy, a jövő évben várható, Boszorkányúr című második kötethez is, amelyről szó sem volt még 1998-ban, amikor a jóval rövidebb, és a jelen Ammerúniájával már nem összeegyeztethető Sötét angyalok napvilágot látott. Szóval azoknak is érdekes lehet a regény, akik egyszer, régen már olvastak Kullganról egy Sötét angyalok című kötetet.... Eddig a második ok.
És végül a legfontosabb: azt hiszem, hogy mind Raoul Renier Sötét álmok, mind pedig Eric Muldom Éjféli erdő című kötete azt a célt (is) szolgálta a bennük szereplő szövegek felfrissített, átdolgozott, kötetbe gyűjtött megjelentetésén túl, hogy olyanok is megismerkedjenek a magyar fantasy remek szerzőivel, akik egyébként "ránézvést-fantasy"-könyveket kézbe sem vesznek. Hogy ennek a nyitásnak van értelme, arra én már biztosan bizonyíték vagyok (lásd mindazt, amit a fenti két könyvről is írtam): megszerettem a műfajt, a szerzőket, és a Boszorkánylovagot olvasva úgy éreztem, tökéletesen szórakozom egy tipikus (bár darkos és ironikus) kard és boszorkányság köteten. Pedig nem is Robert E. Howard írta....
Egyszóval: mindenkinek bizalommal ajánlom a könyvet, akit érdekelhet egy hamisítatlan fantasy kalandtörténet vendégmarasztaló mocsarakkal, láthatatlan városokkal, mágiával, idézéssel, átkokkal és kardpárbajokkal, idegen szörnyekkel, varázsló elfekkel és harsány harcosokkal, valamint sok humorral, fordulattal, szerelemmel, titokkal - és emlékezetes szereplőkkel. Nem győzöm várni a folytatást.
Linkek
Most olvastam 1. - Főleg fantasyDelta Vision, 2014
Ez a könyv volt az év meglepetése, három okból. Meglepett, hogy megjelent. Meglepett, hogy Kullganról szól, akit már korábban is megkedveltem. És meglepett, mennyire jó könyv.
A blogon többször is lelkendeztem arról, hogy mennyire tetszik nekem a szerző Éjféli erdő című novelláskötete, milyen pazar már a borítója is, milyen jó, hogy olvashatom. Azután jött egy olyan időszak az életemben, amikor mindent leépítettem, ami nem volt kötelező elfoglaltság - így fórumokat sem olvastam hónapokig. Így azután a teljes meglepetés fogott el, amikor megláttam, hogy megjelent ez a könyv. Az, hogy még ebben az évben új Muldoom-kötetet olvashatok, ráadásul vaskos (apró betűvel háromszázhetven oldalas) regényt, szinte csoda volt. Eddig az első ok.
Kullgan figurája már az Éjféli erdőben is megragadott, megkedveltem a stílusát, és nagyon tetszett a Lidellé tornya című történet kalandossága, cselekményessége is, csak épp kicsit úgy éreztem, többet kellene tudnom erről a fazonról... Amire a válasz a Boszorkánylovag lett, amely egyébként az 1998-as Sötét angyalok című könyv teljes és totális átdolgozása. Olyannyira totális, hogy továbbvezet majd egy, a jövő évben várható, Boszorkányúr című második kötethez is, amelyről szó sem volt még 1998-ban, amikor a jóval rövidebb, és a jelen Ammerúniájával már nem összeegyeztethető Sötét angyalok napvilágot látott. Szóval azoknak is érdekes lehet a regény, akik egyszer, régen már olvastak Kullganról egy Sötét angyalok című kötetet.... Eddig a második ok.
És végül a legfontosabb: azt hiszem, hogy mind Raoul Renier Sötét álmok, mind pedig Eric Muldom Éjféli erdő című kötete azt a célt (is) szolgálta a bennük szereplő szövegek felfrissített, átdolgozott, kötetbe gyűjtött megjelentetésén túl, hogy olyanok is megismerkedjenek a magyar fantasy remek szerzőivel, akik egyébként "ránézvést-fantasy"-könyveket kézbe sem vesznek. Hogy ennek a nyitásnak van értelme, arra én már biztosan bizonyíték vagyok (lásd mindazt, amit a fenti két könyvről is írtam): megszerettem a műfajt, a szerzőket, és a Boszorkánylovagot olvasva úgy éreztem, tökéletesen szórakozom egy tipikus (bár darkos és ironikus) kard és boszorkányság köteten. Pedig nem is Robert E. Howard írta....
Egyszóval: mindenkinek bizalommal ajánlom a könyvet, akit érdekelhet egy hamisítatlan fantasy kalandtörténet vendégmarasztaló mocsarakkal, láthatatlan városokkal, mágiával, idézéssel, átkokkal és kardpárbajokkal, idegen szörnyekkel, varázsló elfekkel és harsány harcosokkal, valamint sok humorral, fordulattal, szerelemmel, titokkal - és emlékezetes szereplőkkel. Nem győzöm várni a folytatást.
Linkek
Most olvastam 2. - Még mindig főleg fantasy
Most olvastam 3. - Három komoly, három szép
Most olvastam 4. - Szép irodalom
Most olvastam 5. - A modern történelemről 1.
Most olvastam 6. - Izgalmas könyvek
Most olvastam 7. - A modern történelemről 2.
Most olvastam 8. - Hat könyv, hat idézet
Most olvastam 9. - Hasznos könyvek
