Barsi Ödön, a két világháború közötti szórakoztató regényírás egyik legprofesszionálisabb alakja többször is szóba került már a blogomon. Legutóbb az Író az éter hullámain című posztomban adtam hírt életrajzának megjelenéséről. Életműve iránti rajongásomról még egy tucat évvel ezelőtt Barsi Ödön - az ismeretlen író című bejegyzésemben számoltam be, újabban pedig az Így élt Barsi Ödön című hosszúposztban mutattam be a pályáját. Közben folyamatosan készül egy posztsorozat, amelyben olvasónaplószerűen sorra veszem az egész életművét, mind a 89 kötetet.

Az írónak azonban voltak időnként visszatérő hősei, mégpedig főleg a detektív-, kém- és kalandos történetekben. Közülük is a legtöbbször szerepeltetett egyértelműen Hughes felügyelő, a zseniális detektív volt, aki 1933 és 1941 között 19 regény és kisregény főalakjaként nyomozott, kalandozott és kockáztatta az életét Angliában és Amerikában, majd búcsúzóul megjelent egy huszadik, novellákat tartalmazó posztumusz kötetben is. Ő volt a főszereplője Barsi Ödön első kiadott regényének, a testvérével írt és a Palladis Könyvkiadó rangos Félpengős regények sorozatba beválogatott A nevető halálnak. Ő nyomozott Barsinak a Nova Kiadónál megjelent hét könyve közül négyben (A Skorpió bandája, A sátán fia, A sugárzó holttest, Az úszó halál). Az író felhasználta őt, amikor két alkalommal a Légrády Kiadónak adott könyvet (A láthatatlan íjász, A mankós ember), s akkor is, amikor bekerült a Literária Kiadóvállalat Világvárosi Regények sorozatának szerzői közé (A fekete zsinór). Hughes egyformán kiválóan teljesített, mint klasszikus nyomozó, bátor kalandor és kémelhárító.

Épp ezért úgy döntöttem, hogy most ebben az írásban Barsi Ödön e nevezetes hőse, Hughes felügyelő portréjának megrajzolására teszek kísérletet, majd külön bemutatom azt a 20 könyvet is, amelyben szerepel.

Hughes bemutatkozik

Hughes felügyelő először A nevető halálban (1933) lépett az olvasók elé. Barsi már ekkor igazán érdekes alaknak rajzolta meg: a történet elbeszélője nemcsak azt állapította meg róla, hogy alakja magas, de karcsú, s csupa rugalmasság, hanem azt is, "nem olyan fiatal, mint első percben gondoltam. Halántékán itt-ott ezüstös szálak csillantak meg. Szemei alatt pókháló finomságú ráncokat láttam. Energikus barna arcán mosoly jelent meg." Hughes ezután minden regényben ilyen vonzó maradt: magas, karcsú, de izmos, "igazi angolszász típus", "szimpatikus fickó", aki csupa energia és erő, mégis van benne valamiféle kisfiússág, különösen, ha mosolyog.

A haja barna, a szeme acélszürke, s időnként egészen olyan, mint a macskáé: szembogarai hol kitágulnak, hol pedig keskeny csíkká húzódnak össze. A pillantása okos, bölcs és határozott. Homloka boltozatos, értelmet sugall, vonásai szabályosak, szinte finomak, sovány, csontos, markáns arca mindig erélyt és határozottságot tükröz, különösen kissé szinte durva, makacs álla.

A megjelenése impozáns, szívesen jár kitűnően szabott sportruhákban, modora tökéletes, stílusa könnyed. Cigarettázik, remekül úszik, szívesen jár színházba, szeret detektívregényeket olvasni, ért a dzsiu-dzsicuhoz, a múltban pedig sokat utazott, így ismeri Dél-Amerikát és Egyiptomot. Kellemes a humora, a nők pedig csodálják.

A láthatatlan íjászban, amelyből kiderül, hogy 1930-ban játszódik, a narrátor legfeljebb harmincévesnek gondolja, vagyis a felügyelő körülbelül az előző századdal egyidős. Fiatalon elvesztette az édesanyját, az apja viszont még az első ügye idején is a segítségére lehet. Ő matematikaprofesszor, tőle örökölte az egyébként humán érdeklődésű Hughes a logikai képességeit.

Hughes egyedül él London központjában, hol házvezetőnőjével, hol egy-egy barátjával osztja meg lakását, s sokat költözködik (Baker Street, Talbot Street). Fiatalon rövid ideig San Franciscóban is dolgozik, de egyébként ízig-vérig brit. Londoni rendőrfelügyelő, később főfelügyelő (utóbbi ebben az öt történetben: Titkos szolgálat, A láthatatlan íjász, A sátán fia, A szent Buddha titka, A fekete hajó), közben pedig egy ideig a titkosszolgálat 306-os számú ügynökeként is dolgozik.

Munkatársaival mindig korrekt, barátaival szívesen viccelődik, jó a humora. Időnként együtt dolgozik például Bowle felügyelővel, Colt felügyelővel, Webbs felügyelővel, O'Sally újságíróval, akik más Barsi-kötetekben is feltűnnek, de Hughes nélkül. Jó barátja Paul Smorest orvos, A névtelen halál (és valószínűleg A mankós ember) elbeszélője, Joe Hawke, az újságíró A mankós emberből, Mr. Emott, a detektívregény-író orvos, aki Az úszó halálban tűnik fel, valamint Allan Craig, a színész-detektív A papagáj című kötetből.

Az 1935-ös 8 óra 2 perc című regény végén Hughes elveszi a csábosan flörtölő Dorrist, az 1940-es A Bolingbroke-kastély kísértetében pedig a bájos Ellyt. Miután az utóbbi regény erősen hangsúlyozza, hogy ez a szerelem örökre szól, úgy vélem, a fiatal Hughes csalódott Dorrisban, s rövidesen elvált tőle (az összes többi regényben ugyanis egyedül él), az igazi szerelmet pedig már középkorúan találta meg, sok csalódás után, a gyönyörű Elly oldalán.

Hughes okos, bátor, sőt vakmerő és fortélyos nyomozó: csak és kizárólag A papagáj novelláiban tűnik néha tanácstalannak, átengedve a terepet a főszereplő Allan Craignek. Ha kell, élete kockáztatásával is megszerzi egy-egy bűntett bizonyítékát: nem csoda hát, hogy mindig sikert arat, viszont történetenként legalább háromszor kísérlik meg meggyilkolni. Magáról sosem beszél: eseteit vagy barátai mesélik el, vagy egyes szám harmadik személyű leírásban olvashatjuk őket. Szívesen tart viszont rövid összefoglalót a krimik végén: ezekből a magyarázatokból minden részletre fény derül, ahogy az egy klasszikus detektívtörténetben szokásos.

Barátok és narrátorok

Számomra a legélvezetesebb Hughes-történetek közé tartoznak, amelyeknek narrátora van. Ezek egyes szám első személyben íródtak, emiatt azután jobban tudok azonosulni az adott regény Watsonjával, amint a félelmetes sötétben várakozik a titokzatos bűnözőre várva, vagy épp halálra rémülve talál rá a gyilkos egy-egy újabb áldozatára. Ilyen könyv A nevető halál, A láthatatlan íjász, A mankós ember, A sugárzó holttest és Az úszó halál, továbbá A papagáj című posztumusz novelláskötet.

Érdekesség azonban, hogy ezek az elbeszélők nem azonosak. A nevető halált Paul Smorest orvos meséli el, aki Hughes felügyelő régi barátja. A láthatatlan íjász narrátora William Trent felügyelő, Hughes segítőtársa. A mankós ember elbeszélője viszont, akinek a neve nem derül ki a könyvből, így fogalmaz: "A mankós ember esete nem az első és nem az utolsó történet, amelyet Hughes barátommal kapcsolatban feljegyeztem, akit az olvasóközönség már a "Láthatatlan íjász" és a "Nyolc óra két perc" című könyveimből ismer." Ennek alapján elmondható, hogy az illető író. Felmerül azonban, kiről is lehet szó.  

A láthatatlan íjászt ugyanis - ahogy már írtam - Trent felügyelő meséli el. Persze elképzelhető volna, hogy a jó felügyelő, aki az íjászos eset idején már nyolc éve volt rendőr, de még csak első éve felügyelő, eközben regényszerzőként is működött, így A mankós embernek is ő elbeszélője. Ez ellen szól azonban egyrészt az, hogy A mankós emberben Hughes és narrátor barátja jóízűen tegeződik, ami többé-kevésbé kizárja a Hughes által csak nemrég, hivatalosan megismert Trent felügyelőt. Másrészt az is árulkodó, hogy az említett regényszerzőnek polgári foglalkozása is van: orvos. Ráadásul a 8 óra 2 percnek nincs is narrátora. Ennek alapján talán lehetséges volna a névtelen íróbarátban "E. A. Rodriguez"-t mint költött alakot, s watsoni mintára egyúttal orvost felismerni. Ezt azonban cáfolja, hogy a szintén Rodriguez írta Az úszó halált Mr. Emott beszéli el egyes szám első személyben, aki egyértelműen Hughes gyerekkori barátja és detektívregényszerző - viszont nem foglalkozik gyógyítással.

Így ennek a magvas fikciós problémának amellett a megoldása mellett döntöttem, hogy A láthatatlan íjászra való hivatkozást elírásnak tekintem, Rodriguezt nem tartom kitalált alaknak, A mankós ember névtelen barátjában viszont hajlamos vagyok Paul Smorest doktort sejteni, aki akár a 8 óra 2 percet is megírhatta, mások elbeszélése alapján...

Hátra van még A sugárzó holttest, amelynek ismét egy Emott az elbeszélője, csakhogy nem író, hanem geológus mérnök és fogalma sincsen róla, ki is Harry Hughes, amíg össze nem találkozik vele egy szigeten... Véleményem szerint így ő csakis névrokon lehet: vagyis az öt narrátoros regényre összesen négy különböző elbeszélő jut.

Szintén van narrátora A papagáj című kriminovella-gyűjteménynek, amelyben Allan Craig színész-detektív nyomoz. A barátságos doktor, aki a színházban ismerte meg Craiget, makacs betegsége miatt szüneteltetni kényszerül orvosi működését, s addig is egy tucat történetben örökíti meg Craig legizgalmasabb eseteit. Ezek közül hétben Hughes felügyelő is szerepel, így elmondható, hogy van neki még egy névtelen ismerőse, aki orvos és papírra vetette a kalandjait egyes szám első személyben, ám nem azonos A mankós ember elbeszélőjével.

Klasszikus krimik kastélyokkal

Be kell valljam, Barsi Ödön regényei közül a kedvenceim a detektívtörténetek. Ezek közül pedig legjobban a kastélyregényeket szeretem, vagyis azokat a hagyományos, klasszikus krimiket, amelyekben zárt körben, általában egy kastélyban történik gyilkosság, az olvasó pedig rejtélyfejtő és izgalmas csavarokra vágyó hangulatban merülhet el a feladványban.

Ilyet Barsi Ödön szép számmal írt. Hughes felügyelő legtöbb hosszú nyomozása ilyen: A nevető halál (1933), A láthatatlan íjász (1935), 8 óra 2 perc (1935), A mankós ember (1936), A sugárzó holttest (1938). De kisregény terjedelemben is született néhány efféle történet: Ki a következő? (1936), A Bolingbroke-kastély kísértete (1940). Összesen tehát hét kastélyregény található a 20 Hughes-könyv között. Ezeknek teljesen eltérő a története, de sokszor hasonlóak az eszközei, hiszen tartalmaznak mindent, amire egy klasszikus, kalandos krimi olvasója vágyhat.

Még ha Edgar Wallace és követői lazítottak is a szabályokon, még fordulatosabbá és meghökkentőbbé téve a cselekményt, a klasszikus angol(szász) detektívregénynek igen sok jellegzetessége van, amitől nem tanácsos eltérni. Ideális helyszín egy ódon, vidéki kastély, lordok, earlök vagy legalább is nagyon gazdag üzletemberek otthona, sötét falburkolatokkal, kanyargós folyosókkal, rejtekajtókkal és titkos alagutakkal, nyikorgó ablakokkal és földig érő függönyökkel. Benne családtagok, ifjú hölgyek, kártyás urak, beteg, idős rokonok, meghívott vendégek, barátok, üzletfelek, gyanús titkárok, nyájas ügyvédek sorakoznak fel, s akkor még nem volt szó a cselédségről: intézők, kertészek, szakácsnők, inasok, szoba- és konyhalányok gyülekezetéről, akik szintén áldozatul eshetnek vagy gyanúsítottá válhatnak. Jó, ha a közeli faluban is lakik egy két nevezetes szereplő: tudós orvos, rejtelmes világutazó, hencegő idegen, netán a tébolyda igazgatója.

Alaposan feldobják a cselekményt a világvégi világítótornyok, misztikus átkok, falusi babonák, több száz éves rémek és szellemek (mint a láthatatlan íjász, a mankós ember vagy a kastély kísértete), elrejtett, hamisított vagy kicserélt végrendeletek, elásott kincsek és gyanús balesetek. Ezek után már csak egy kiinduló családi haláleset kell, vagy épp egy fenyegetés, hogy valami ilyesmi rövidesen bekövetkezik, s már érkezhet is a detektív a kastélyba, szigetre, faluba, hogy kinyomozza, ki is ármánykodik a békés angol vidéken.

Ami miatt véleményem szerint Barsi Ödön e hét regénye kiváló olvasmány, az az eredetiség és a pompás stílus. Mindegyik könyv felhasznál egy csomó klisét, közhelyet és hagyományos krimielemet (sőt, néha még újrafelhasználás is történik), és mégis: a kialakuló történet olyan érdekes, fordulatos és meglepő, hogy a regényt nem lehet letenni. Újra és újra kiváló szórakozást nyújt, s időnként az anekdotikus szereplőábrázolásban is kiemelkedővé válik. Annak pedig, hogy ezeket a regényeket jó olvasni, az író egyszerű, világos, kedélyes, találó stílusa az oka: tényleg lebilincselően szórakoztató történeteket olvashatunk el. Barsi nem újítja meg a krimi műfaját sem elemeiben és szabályaiban, sem nyelvében és stílusában, de igen jót, kereket, ötleteset és igényeset ad magyarul, a magyar olvasóknak.

Bűnügyek, bűntények, bűnbandák

Hasonló történik a többi klasszikus és kevésbé klasszikus krimirejtélyben. Barsi Ödön eddig még nem említett nyomozós regényei háromfelé oszthatók: kémtörténetekre (ezekről később), olyan klasszikus detektívregényekre, amelyek Londonban játszódnak, s kivétel nélkül kis terjedelműek, illetve nyomozásos kalandregényekre.

A klasszikus detektívregény kategóriájába tartozik még a Gyilkos múmia (1936), a Segítség… Gyilkos..! (1939) és A kőkoporsó titka (1939). Ezek a történetek témájukat, cselekményvezetésüket tekintve egy Agatha Christie-novelláskötetben is megállnák a helyüket, bár természetesen nem tökéletes eredetiségük és nem mindig szigorú logikájuk megkülönbözteti őket a krimikirálynő munkáitól. A gyanúsítottak köre szűkebb, de sok az érdekes ötlet, s egy-egy történet rövidsége ellenére két-három fordulatot is tartalmaz. A megoldás azonban - állítólag - időnként kitalálható (nekem egyébként egyiket sem sikerült első olvasáskor megfejteni). Mindenesetre nagyon szeretem ezt a három történetet.

A nyomozásos kalandkrimi kategóriába sorolható három kisregény, A szent Buddha titka (1940), A fekete hajó (1941) és a A kínai hóhér (1941), amelyekben Hughes felügyelő kínai ópiumcsempészek és egy indiai bűnszövetkezet után nyomoz a kikötőkben és London (illetve A kínai hóhérban San Francisco) sötét utcáin. Illetve ilyen kalandos detektívtörténet az 1936-os A Skorpió bandája és az 1938-as A sátán fia, amelyekben különbözőségük ellenére közös, hogy a hajsza egy-egy titokzatos bűnözőfőnök után folyik bennük.

Utóbbi regény kissé kakukktojás a Hughes-kötetek között, igazi hőse ugyanis Thomas Hobson, a chicagói G-manek parancsnoka, s a mű igazi, amerikai gengsztertörténetként kezdődik. A regény utolsó negyedében azonban hirtelen áttevődik a nyomozás és a bűnténysorozat helyszíne Angliába, s színre lép Barsi két legjobban egyénített angol detektívje, Craig és Hughes főfelügyelő, akik villámgyorsan nyomozzák ki az amerikai bűnesetek szigetországi indítékait. Ennek az érdekes szerkesztésmódnak egyik oka az lehetett, hogy e nagyon kalandos és nagyon amerikai kötetet a Nova adta ki, s ez volt a harmadik Barsi / Rodriguez-könyvük: előtte pedig a lazán összefüggő A Vörös Skorpió és A Skorpió bandája jött ki náluk, melyek közül az elsőben Craig, a másodikban Hughes detektíveskedett. Így a három ismerős nyomozóhős találkozása bizonyára elnyerhette az olvasók tetszését.

A korábbi hosszabb regényre, A Skorpió bandájára is érdemes odafigyelni, hiszen a Wallace-féle kalandos történetszövés tökéletes saját megvalósítása. Igaz, egy kissé talán jellemző rá az az írói trükk, amiről Miss Ariadne Oliver, a krimiszerző így panaszkodik Agatha Christie Nyílt kártyákkal című regényében: "Kitalálni mindig tudok dolgokat. (...) Viszont nagyon fárasztó leírni őket. Amikor azt hiszem, hogy végre kész vagyok, akkor kiderül, hogy csak harmincezer szót írtam, holott a következő folytatáshoz hatvanezer kell, és akkor megint ki kell ötlenem egy gyilkosságot, vagy még egyszer el kell raboltatnom a hősnőt." (László Zsófia fordítása)

Bár én Hughest alapvetően a klasszikus munkái miatt szeretem, ezt az utóbbi öt kötetet is szívesen veszem a kezembe, hiszen jó értelemben vett kalandosságuk igazi kikapcsolódást tud nyújtani.

Kémügyek és kémvadászok

A 20 Hughes-könyvből három egyértelműen kémtörténet: a Titkos szolgálat (1935), A sátán bábszínháza (1936) és A fekete zsinór (1936). Ezek mind kisregény terjedelműek. Az első kettőben együtt nyomoz Hughes és a japán mesterkém, Hakusima. Kémszál utoljára az Olaszországban játszódó Az úszó halálban (1939) található, de ez a kötet ennek ellenére detektívtörténet is, hiszen első felét egyértelműen nyomozós, nem pedig kémüldözős jelenetek teszik ki.

Bizonyára a politikai helyzet megváltozása, a háború kitörése eredményezhette, hogy a brit Hughesra a későbbi regényekben már nem lehetett kémelhárítóként számítani: ám Barsi többé-kevésbé a kémtörténetekkel is szakított eddigre. A - nyilván - a tengelyhatalmakat támogató Hakusima ugyan 1941-ben még felbukkant egy önálló kémtörténetben (Az élő torpedó), ez sem volt azonban politikai pamflet, hanem a hősi önfeláldozásról és a hazaszeretetről szóló kisregény. Ám Barsi ízlését és erkölcsösségét mutatja, hogy a továbbiakban még a nemes Hakusimáról sem írt többet: uszító kémregényt tőle hiába várt volna bárki. Egyébként is érdekes, hogy a japán kém A sátán bábszínházában már meghalt egyszer: így hajlamos vagyok arra gondolni, hogy Az élő torpedó talán csak egy névrokonáról szól.

Az, hogy Hughes mit is csinált a titkosszolgálatnál (avagy Titkos Szolgálatnál), kissé kérdéses egyébként. A legkorábban íródott könyvben ugyanis főfelügyelő, s külön azonosító száma van, a másik két regényben azonban még csak felügyelő a megnevezése. A legutolsónak íródott A fekete zsinórban, amelyben az Intelligence Secret Service-t még Kenningstone ezredes vezeti, az ifjú Hughes ráadásul még csak segít a titkosszolgálatnak, de nem tagja. Ezzel szemben A sátán bábszínházában a kémfőnök már Sir Hall, aki A láthatatlan íjászban, a Gyilkos múmiában, A Skorpió bandájában és A szent Buddha titkában a Scotland Yard mindenható vezetőjeként jelenik meg (és talán ő a névtelen Főnök a Titkos szolgálatban is). Mindezek alapján a Titkos szolgálatnak kellene a legkésőbb játszódnia, A fekete zsinórnak pedig a legkorábban, még Hughes karrierjének az elején, A láthatatlan íjász előtt (Sir Hallnak pedig évtizedeken át egyszerre kellene a bűnüldözés és a kémügyek csúcsvezetőjének lennie). Ezt a kronológiát követve azonban Hakusima már első színre lépésekor meghalna, hogy azután minden kommentár nélkül előkerüljön a Titkos szolgálatban, amelyben Hughes már főfelügyelő, vagyis középkorú.

Persze lehet minderre annyit mondani, hogy Barsi Ödön sokszor és sokfelé írt, így előfordulhat, hogy egyszerűen főfelügyelőnek címezte a még fiatal Hughest. Mégis, az efféle töprengések igazán le tudnak kötni: hiszen a játék csak úgy jó, ha komolyan vesszük.

Az utolsó meghajlás

1941-ben sok minden véget ért a magyar könyvkiadásban (is). Hughes felügyelő sem jelentkezett soha többé. Az író fiának jóvoltából azonban ma már tudható, hogy Barsi Ödön nem feledkezett el a hőséről, s amikor megírt tizenkét izgalmas kriminovellát a fióknak Allan Craig, a színész-detektív főszereplésével, ezek közül hétben ismét felléptette a fiatal, s még tapasztalatlan Hughest (mert ilyen ebben a kötetben, még ha azok esetei a háború után játszódnak is). Ha itt nem is tündöklik későbbi fényében a felügyelő zsenialitása, jó vele találkozni az először posztumusz, 2011-ben megjelent A papagáj lapjain. Ez valóban nevezhető stílszerűen Hughes utolsó meghajlásának.

Illetve: ha már megosztottam olvasóimmal egy csomó kombinációt, beleférhet még egy. Barsi Ödön ugyanis könyveiben ugyan sokszor felhasználta ugyanazt a nevet (számtalan jó és rossz Damarasa van például), Hughesnak azonban mindössze még egyetlen regényszereplőjét keresztelte el az 1945-ös Északi fény című regényben. Ez a történet a norvég partizánok náciellenes küzdelmeit örökíti meg, s főhőse a norvég halász álöltözetében a hadiüzem melletti kis faluban kémkedő, ír Brown kapitány. Ő az, aki a helybeliekkel együtt igyekszik megsemmisíteni a németek halálgyárát, s aki a helyszínre várja bátor főnökét, a Secret Service vezetőjét, német álruhában. Meg is jelenik Baumgarten tanár, a német őrvezető, "egy vékony, pápaszemes SS-katona", szeplős arccal, kékre fagyott kezekkel, egy "igazi germán legény", aki "első pillantásra fiatalembernek látszott, de a gondos megfigyelő tekintetét nem kerülhették el a vizenyős szem alatt húzódó ráncok és azok az ősz hajszálak, amelyek leginkább a negyvenedik életévben mutatkoznak." Majd, miután ügyesen leitatta a hadititkokat őrző Schulze őrmestert, Baumgarten gyorsan átvedlik Brown angol parancsnokává, s bemutatkozik: mint Hughes ezredes, a vakmerő kémfőnök. A későbbiekben könnyedén, mosolyogva, határozottan és bátran keveredik akciókba, s végül küldetése teljes sikerrel jár. Ezeket olvasva azonnal eszembe jutott: talán ez volt Hughes felügyelő történetének valódi befejezése? A második világháború kitörésekor nemcsak átigazolt a titkosszolgálathoz, de Baumgartenként mindjárt a kontinensre is küldték titkos küldetéssel, amelyet tökéletesen végre is hajtott? Hughes ezredesként fejezte be a háborút, mint háborús hős? A fenti jellemzésben az ugyan nem hangzik el, hogy az ezredes magas lenne: de vékony, kisfiús, könnyed, stimmel az életkora is, s nem lehet nem észrevenni, hogy Baumgartenként Barsi kifejezetten ugyanúgy jellemzi, ahogyan Hughest, például A nevető halálban...

A Hughes felügyelő-történetek listájára végül nem írtam be huszonegyediknek az Északi fényt. De magam szeretek abban hinni, hogy valójában ez volt a zseniális felügyelő sztorijának tökéletes lezárása.

A főszereplésével készült regényekről ebben a posztban lehet olvasni.
Barsi Ödön műveinek listája itt található.
A Barsi-életműsorozat teljes (újra)kiadása 2013-ban lezárult a Fapaoskönyv.hu kiadónál. Remélhetőleg azonban nemsokára újabb Barsi-megjelenések is napvilágot látnak majd.
Megjegyzés: Bevallom, a brit Hughest mindig úgy képzeltem el, mint amilyen Donald Woods (1906-1998) amerikai színész a korszak filmjeiben. Őt ábrázolja a sztárfotó és a két filmkép. Az elsőn az 1945-ös Wonder Manben látható Vera-Ellennel, a másodikon az 1934-es Fog Over Frisco-ban Hugh Herberttel.