Főhőse egy idős professzor, aki válaszúthoz érkezett az életében: nyugdíjba vonul, s egyelőre még nemigen tudja, mit kezd majd ezután az életével. Nyugodt, csendes és legfőképpen üres a lelke, nem igen találja az útját. Csomagol, kiköltözködik a tanszéki szobájából, beköltözködik a tó melletti házába, végleg. Pályafutása tökéletes siker: elismerésekkel, hálás tanítványokkal, publikációkkal és gondolatokkal telve. Magányos azonban, s nem találja a helyét az otthonában, így járni kezdi a várost. Már az öregedésnek ez a pompás rajza is megéri az olvasást!

Ám ebben a helyzetben Richard szembesül azzal, amivel még olyan sok német, olyan sok berlini: a 2015-ben játszódó (és írt) regény valóságával. Menekültek sokaságával az Oranienplatzon, akik 2012-ben még engedélyt kaptak arra, hogy spontán felvert sátraikban meghúzódjanak, mára azonban (amikor a kerület polgármestert váltott, s a menekültek helyzete és megítélése nagyot változott) már vállalhatatlan állampolgároknak számítanak. Menekültekkel, akiket már csak azért is jobb így hívni (vagy ígyebbül), mert akkor nem kell egyenként és egyénenként rájuk gondolni. Így ők – tömeg, fenyegető, rendetlen, kellemetlen, nem higiénikus tömeg, amelyik nem akar engedelmeskedni és beköltözni a Hauptmann Általános Iskola épületébe, ha pedig már ott van, nem akarja megengedni, hogy – teljesen törvényes, logikus indokokkal – onnan is kitoloncolják…

Jenny Erpenbeck

A „menekültek” azonban valójában sok-sok ember, „egyedüli példány”, Rasid, Ali, Juszuf, Rufu, Mohamed, Trisztán, Apollo… Egy ember, aki látszólag nevetségesen ragaszkodik a mobiltelefonjához (minek az neki?) – mert csak így léphet kapcsolatba az öreg édesanyjával, akit több mint tíz éve nem látott. Egy másik ember, aki végignézte, hogyan fullad meg mindenki, akit ismert. Egy harmadik, aki nem mer enni, mert egyszer majd újra éhezni fog. Emberek, akiknek semmit sem ér az addig megszerzett tudásuk a világról, kötődésük családhoz, otthonhoz, értékekhez, mert egy teljesen új világban kell boldogulniuk. S mivel számukra ez a világ sokszor tragikusan logikátlan, így sokszor ők is tragikusan logikátlanul viselkednek.

Richard az egyik oldalon kiterjedt, bár jó szándékú bürokráciával, nehézkes jóakarattal és fel-fellelkesülő szervezéssel, a másik oldalon embertelen törvénytisztelettel, ordas előítéletekkel és meg-megújuló rasszizmussal szembesül. Középen pedig ott van ő, rácsodálkozva arra, mi minden van a világon saját, boldognak tűnő, de szomorkás életén kívül. Sorsokat ismer meg, amelyek mind egyéniek, mégis egyformák, mert egyetlen közös, szinte mitológiai mélységű motívum köti őket össze: a kényszerű vándorlás.

Már csak az a kérdés, hogyan is kellene reagálnia. Hiszen először óvatos, csak nyelvet igyekszik tanítani, s objektív távolságtartással interjúzza a megismert férfiakat. A távolság azonban nem tartható: hamarosan öngyilkosságtól ment meg, társával hoz össze, munkásként alkalmaz és tanítványaként szeret meg olyan embereket, akikre egy éve még rá sem nézett volna. Sőt, akiknek a létezését akkor még tudomásul sem vette. Azonban az ő sorsa is egyéni sors: mert vajon képes-e mindenki efféle felelősségvállalásra? Képes-e effajta részvételre, ottlétre és ráfigyelésre? Nem lehetséges-e, hogy mégis távol maradunk, félelemből, kényelemből, megszokásból? És egyáltalán feladata-e a közel menés a berlini Richardoknak? Európának? Nekünk?

A Thomas Mann-díjas Jenny Erpenbeck könyve mozgósító és állásfoglalást tükröző könyv. Ám nagyon jó regény is: szinte jelképes megformáltságú, mégis teljességgel valódinak ható szereplői, sok-sok összefonódó, mozaikos történetdarabja, helyenként balladai tömörségű, máshol szinte prózaverses, megint máshol viszont a riportok szikárságát idéző szövege, s filozófiai kérdésfeltevései – véleményem szerint – évtizedek múlva is értékes olvasmánnyá avatják. S hogy távolról sem csak a menekültekről, a menekültválságról és Európa meg a menekültek kapcsolatáról szól, arra álljon itt bizonyítékként a regény három utolsó mondata:

"Akkoriban, azt hiszem, mondja Richard, rájöttem, hogy amit kibírok, csak a felszíne annak, amit nem tudok kibírni.

Úgy, mint a tengeren?, kérdezi Khalil.

Igen, lényegében úgy, mint a tengeren."

A cikk az Ekultura.hu-n: Jenny Erpenbeck: Megy, ment, elment
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Itt írtam az írónő egy másik regényéről:  Jenny Erpenbeck: Otthon