Régen volt, talán igaz sem volt. Láttam egy kiállítást 2012-ben, az Iparművészeti Múzeum szecessziós csodapalotájában, egy másikat pedig 2014-ben, a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában. Mindkettő időszaki tárlat volt: számomra azonban mindmáig óriási élmény és emlék mindkettő. És hogy miért csak most tettem szert a kiállításokat kísérő katalógusokra? Sajnos, a pénztárcámban keresendő az ok. Ám így legalább még egyszer intenzív, nagy nosztalgiával gondolhattam vissza a két látogatásra. És persze tehetem majd minden alkalommal, amikor a két kötetet kézbe veszem.

Art deco és modernizmus: Lakásművészet Magyarországon 1920-1940 - Kiállítási katalógus
Iparművészeti Múzeum, 2012
A kiállítás időtartama: 2012. március 16. - szeptember 30.
A kiállítás kurátora és a katalógus szerkesztője: Horányi Éva
Ez a kiállítás meghatározó volt számomra több szempontból is. Hosszú évek után először történt meg velem, hogy egyedül, puszta érdeklődésből felutazzak Budapestre megnézni egy tárlatot: ám azóta ez jóleső szokásommá vált. Korábban egyáltalán nem érdeklődtem a bútorművészet iránt, ez a pompás anyag viszont a legteljesebb mértékben felkeltette a figyelmemet, s a téma azóta is folyamatosan foglalkoztat. Ráadásul itt fedeztem fel magamnak több olyan alkotót Kaesz Gyulától Kozma Lajosig, akiknek a műveivel, tevékenységével azóta is találkozom könyvekben, tárlatokon és gyűjteményekben.
Az Art deco és modernizmus legnagyobb jelentőségét azonban az adta számomra, hogy megismertetett azzal, mi is a magyar art deco.
Míg számos tankönyv és ismeretterjesztő kötet továbbra is a szecesszióról szóló részét kezdi azzal, milyen nehezen is nyer polgárjogot ez az irányzat, stílus a magyar művészettörténetben és oktatásban, véleményem szerint ma már nem a szecesszió, hanem inkább az art deco az, amelynek még "bizonytalan" a sorsa. Míg korábban a szecessziós műkorpusz állt össze nehezen, hiszen olyan festmények, szobrok, tárgyak tartoztak bele (egyértelműen), amelyet egy egész művészettörténész-generáció kívánt lelkesülten valamely más, "haladóbbnak", kevéssé "dekoratívnak", sokkal "hasznosabbnak" ítélt stílushoz kapcsolni, ma mások az "art decósságtól" védelmeznének egyes művészeket.
Talán elég arra utalni, hogy még e pompás kiállítás katalógusának előszavában is azt írja Ferkai András, hogy "kockázatos vállalkozás" a magyar art deco festészetről beszélni, a kötetben Gellér Katalin tanulmányában megjelenő szemlélet "könnyen összemossa a jó festőket a másod- és harmadvonallal, sőt a műkereskedelemben felbukkanó, gyakran giccsbe hajló alkotásokkal", továbbá "nehéz (...) elfogadni, hogy e logika szerint Kádár Béla, Vaszary János, Aba-Novák Vilmos, (...) Kontuly Béla és Medveczky Jenő (...) egyes képei ugyanúgy art decónak minősülnek". Ha valamit nem értettem ebben a kiállítási katalógusban, hát ezt a szemrehányó és óvatoskodó bevezetőt: nyilvánvaló, hogy Ferkai nemcsak Gellér Katalinnal, de Vadas Józseffel sem ért egyet, aki Art deco - Divat, luxus, művészet (Geopen, 2004) és A magyar art deco (Corvina, 2005) című köteteiben jóval bátrabb art decóba sorolást alkalmaz a magyar művek esetében, mint Gellér.
Maga a katalógus egyébként - számomra - nem is a tanulmányok, hanem a képanyag miatt lett kedvenc. A több mint százötven oldalnyi színes tárgyfotó a kiállítás által átfogott húsz év legszebb, legkülönlegesebb és legérdekesebb tárgyait ábrázolja: Kozma Lajos pompás és hívogató, meleg és élénk színű, gobelines ülőkéjű karosszékeit, "barokkos" kisbútorait (lásd itt, a szövegtől jobbra és fenn), Kaesz Gyula intarziázott írószekrénykéit, K. Lukáts Kató festett bútorait (lásd itt, lenn) Breuer Marcell csővázas székeit, Kovács Zsuzsa tölgyfa-jávor, magának tervezett, látványos könyvespolcsorát és kombinált szekrényét, Hidegh Dezső íróasztalát, Bierbauer Virgil dolgozószoba-berendezését.
Továbbá P. Szabó Éva szöveteit, gyönyörű tükröket, csipkéket, falra szerelhető porcelánmaszkokat, faliképeket és gobelineket, vázákat, hamutartókat, díszedényeket, asztali készleteket, csomagolópapírokat, könyvkötéseket és lámpákat... És persze festményeket, szobrokat, kisplasztikákat: többek között Aba-Novák Vilmos, Batthyány Gyula, Biai-Főglein István, Bortnyik Sándor, Félegyházi László, Ferenczy Noémi, Kádár Béla, Kontuly Béla, Sassy Attila, Scheiber Hugó, Undi Mariska és Vaszary János art deco műveit.
A könyv lapozgatása és az olvasása is igazi öröm. Mindenkinek csak ajánlani tudom.
Közben pedig várom, hogy az Iparművészeti jelenlegi, pompás lakberendezési tárlatához, a Breuer újra itthonhoz is végre megjelenjen egy katalógus...

Az Uffizi Képtár magyar önarcképei
Magyar Képzőművészeti Egyetem, 2013
A magyar kiállítás címe: Festők a tükörben - Magyar önarcképek az Uffizi Képtárból
A magyar kiállítás időtartama: 2014. március 22. – július 20.
A kutatás irányítója és a katalógus szerkesztője: Fehér Ildikó
A firenzei Uffizi Képtár 1664-ben, egy Medici alapításának köszönhetően kezdte el gyűjteni a művészönarcképeket. A huszonegyedik századra 1600 fölé nőtt az itt őrzött önportrék száma, a művészek sora pedig a reneszánsz nagyságaitól kortárs, fiatal festőkig terjed. Ebben a gyűjteményben 2013-ban megtalálható volt 21 magyar művész 23 festménye is. Elsőként, 1872-ben Markó Károly, utolsóként, 2009-ben pedig Urbán János magáról festett portréja került be az Uffizibe.
Az ötlet, hogy ezeket a műveket - a galéria állandó kiállításán szereplőket és a raktárban őrzötteket is - érdemes lenne együtt bemutatni, a magyar születésű, de 1968-tól haláláig Olaszországban élő és dolgozó Boskovits Miklós művészettörténésznek jutott eszébe, bár sajnos a kiállítás megvalósulását már nem élhette meg. Ahhoz ugyanis fel kellett dolgozni a 23 kép keletkezésének és az Uffizibe kerülésének izgalmas és szerteágazó történetét. 2013-ban azonban létrejöhetett az olasz kiállítás, amelyet 2014-ben követett a magyar, amelyen a festők nemcsak Itáliában őrzött önarcképükkel, hanem egy-egy másik, itthon őrzött festményükkel szerepeltek. Csók István például épp azzal a képpel, a Két bálvánnyal, amely előtt állva önarcképén lefestette magát.
A huszonegy festő különleges módon idézi fel a magyar festészet utolsó két évszázadát. Ott van közöttük számos vitathatatlan nagyság, mint Kupeczky János, Markó Károly, Barabás Miklós, Benczúr Gyula, Szinyei Merse Pál, Rippl-Rónai József, Perlmutter Izsák, Csók István, Victor Vasarely (utóbbi két képpel is). Találkozhatunk saját koruk elismert festőivel, akik mára mégis szinte teljesen feledésbe merültek, mint az Angliában nevezetes karriert befutó László Fülöp, a Monarchia-szerte elismert Angeli Henrik, a kiváló portretista Horovitz Lipót, vagy a különös technikájáról híres Kotász Károly. Feltűnik egy ismeretlen, műveket hátra nem is hagyó művész, Sándor Árpád és egy amatőr tehetség, a Benczúr-tanítvány bárónő, Nemes Eliza.
Találkozhatunk két kortárs festővel, Lakner Lászlóval és Urbán Jánossal és egy majdnem-kortással, az egykor preferált, mára szinte elfelejtett Gábor Marianne-val, akinek két szép képe is bekerült az Uffizibe. Van két kalandos sorsú mű is: a magyar állam ugyanis az Uffizi megnyitásának 400. évfordulójára fel kívánt ajánlani egy festményt, eredetileg a művészettörténészi vélemények alapján Pór Bertalan önarcképét, Éri Gyöngyi főigazgató azonban végül váratlanul Nagy Balogh János önportréja mellett döntött - még szerencse, hogy Pór örökösei az eredetileg kiválasztott képet is felajánlották az olasz múzeumnak. Végül van a galéria gyűjteményében egy hamisítvány is: Schreiber Hugó "önarcképét" ugyanis biztosan nem a művész festette...
A 2014-es kiállítás sajnos csak néhány hónapig volt látogatható. Bezárása óta viszont immár 23 festő 25 magyar önarcképe tekinthető meg az Uffiziben: a fenti névsorhoz csatlakozott ugyanis Keserű Ilona és Fehér László is.

Link
Könyvpárok 1. - Boleyn Anna és a Romanovok
Könyvpárok 2. - Két könyv 1956-ról a Jaffától
Könyvpárok 3. - Kultusz és emlékezet
Könyvpárok 4. - Harcosok ösvényén Kínában és Japánban
Könyvpárok 5. - Szerelmek és turanizmus, avagy csevegő történelem 
Könyvpárok 6. - Népszerű és tudományos