2016. augusztus 4., csütörtök
Ez az olvasmányposzt három könyvről szól. Mindegyikben közös, hogy teljesen mást vártam tőlük, mint amit kaptam. Az első esetében annyival jobb volt a beltartalom a vártnál, hogy alig bírtam az örömömmel. A második minden előítéletem ellenére tetszett meg. A harmadik viszont minden reménykedésem ellenére fiaskónak bizonyult. Következik tehát három olvasmányélmény: két pozitív és egy negatív, bizonyítva, hogy semmi sem az, aminek látszik.
Claire Thorne: Kalandozz Egyiptomban! - Hogyan rajzoljunk embereket, isteneket és állatokat az ókori egyiptomiak stílusában?
Partvonal, 2016
Egy óriási meglepetés története... Amikor tavaly a boltokba került a Partvonal Kiadó Richard Parkinson által írt remek kötete, Az egyiptomi hieroglifák zsebkönyve, nagyon megörültem. Hosszabb idő óta ugyanis alig jelentek meg magyarul az ókori Egyiptommal foglalkozó könyvek: szinte azt lehet mondani, hogy számuk a 2008-as válság óta szép csendben átlagosan évi kettőre csökkent... Épp ezért reményt láttam a kis piros kötetben, hogy lesz egy olyan kiadó, aki igenis meri vállalni szakszerű, egyiptológiai témájú népszerűsítő könyvek kiadását. Leszámítva némely betűhibákat, nagy élvezet is volt a könyvecske: nem csoda, hogy vártam, lesz-e újabb. És: lett. A British Museum professzora után azonban a múzeum illusztrátora jegyezte a következő könyvet, s az pontosan olyannak tűnt első látásra, mint egy felnőtt színező- és egy kreatívkönyv keveréke... Így, bár egyiptomi mániám azonnal megvétette velem, a csomagot bontogatva valami röpkére, unalmasra és túl trendire számítottam. A könyv azonban egészen más volt, mint amilyennek gondoltam. Egyrészt szédületes tudásanyagot tartalmaz, főleg ahhoz képest, hogy egy mindössze negyvennyolc oldalas (igaz, nagy alakú) füzetről van szó. Megtudhatunk belőle nagyon sok mindent az egyiptomi festészet és síkművészet legjellemzőbb témáiról, figuráiról és jelképeiről, megismerkedhetünk segítségével az egyiptomi festészeti technikákkal, az ábrázolás, a színhasználat és a legnagyobb felületek törvénye érvényesítésének alapvető szabályaival. Elemzéseket és rövid információkat olvashatunk több mint száz eredeti egyiptomi műalkotásról, melyek segítségével teljesen új szemszögből ismerhetjük meg a (főleg újbirodalmi) egyiptomi kultúrát életmódot és művészetet (az istenektől az élelmiszerekig, a vadászattól az öltözködésig, az egyiptomi háztól a szórakozásig). És igen, a kötetből rajzolni is remekül megtanulhatunk, s a mókás születésnapi kártyától a papíruszrajzon át a krumplinyomdázott tapétacsíkig sok ötletet kapunk a környezetünk egyiptomi stílusú dekorációjához. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy egy teljesen saját nézőpontú, szakszerű, mégis közérthető, s igen szép könyv kerülhet a könyvtárunkba az ókori Egyiptomról. Ennél jobb már nem is lehetne! Alig várom a kiadó következő egyiptomi témájú könyvválasztását...
Böszörményi Gyula: Beretva és tőr - Ambrózy báró esetei 2.5
Könyvmolyképző, 2016
Egy kellemes csalódás története... Elöljáróban még egyszer leírom (bár egyre kisebb garral), hogy nekem ez az egész sorozat nem tetszik igazán. Az igen, hogy íme, itt egy igazi, monarchiás történelmi krimi. De az nem, hogy a korabeli stílust megidézendő, a kötetek rémségesen és borzasztóságosan modorosak. Az igen, nagyon, hogy Ambrózy báró rossz modorú, udvariatlan, különc, érzelmes, zseniális nyomozó és sebzett ember (bár talán nem kellene állandóan "az én morc bárómnak" nevezni...): de ő mindenképpen nagyon romantikus és frappáns. Hangay Mili kisasszonnyal viszont így, a harmadik kötetre már abszolút tele a hócipőm, hiszen minden bátorsága, ötletessége és empatikussága ellenére igencsak idegesítő, hogy bármit kérnek tőle, automatikusan az ellenkezőjét műveli. Igen, tudom, hogy ezek elvileg young adult könyvek, és kell beléjük kedves kamasz főszereplő. De Mili a történet nyolcvan százalékában úgy viselkedik, mint egy 21. századi, sértett tinédzser, a többi szereplő viszont igen korhűn, 19. századin teszi a dolgát körülötte és ez az ellentét megkérdőjelezi a nagyon hitelesnek tervezett cselekmény hitelességét... Persze, lehet, hogy ettől az olvasók egy része könnyebben azonosul Milivel, számomra viszont helyenként teljesen idétlenné válik az ő és a báró kapcsolata: az, ahogyan Mili kora ellenére egyszerűen a báró házában lakik, ahogyan Agáta mama vagy bármilyen gardedám nélkül járkál fel s alá, ahogy folyamatosan hazugsággal éri el, amit akar, s ahogyan magában állandóan agresszívkedik a báró ellen (némelykor teljesen ok nélkül, csak azért, hogy legyen a sztoriban "csipkelődés"). A báróhoz hasonlóan különc Sherlock Holmes és Watson doktor - véleményem szerint abszolút szerelemmentes - kapcsolatában több volt az érzelem és a bizalom, mint Mili és Richárd között... De! A Beretva és tőrben most először éreztem azt, hogy mégis mindenki a helyén van, a cselekmény tempós, frappáns és nincs túlbeszélve, Mili többé-kevésbé visszafogja magát, láthatunk tényleges nyomozást, sőt, a báró többeket ki is kérdez - szóval, hogy egy igazi, klasszikus mintájú detektívtörténetet olvasok századfordulós magyar helyszínekkel és szereplőkkel. Azt hiszem, ez a novellaformával függ össze. A magam részéről nagyon örülnék, ha Hangay Emma végtelenségig nyújtott rejtélye pihenne még egy kicsit (nem fog), s inkább számos különös verziószámú "melléknyomozás" efféle terjedelmű története látna napvilágot: azt hiszem, még lelkesednék is értük! (Remélem, lesz alkalmam!)
GFK 300. - 24 fantasztikus novella
Metropolis Media, 2016
Egy nagy és keserű csalódás története... Tulajdonképpen féltem valami ilyesmitől. De azért nagyon nagy lelkesedéssel vetettem rá magamat a Galaktika Fantasztikus Könyvek 300. kötetére, amely az Ötvenedikhez és a Kétszázadikhoz hasonlóan ismét egy jubileumi novellaválogatást ígért a fantasztikus irodalom kedvelőinek. És sajnos ugyanazt találtam, amit annak idején, a Kétszázadikban, csak hatványozva. "24 történet fért egy kötetbe, melyek közül - a szerkesztő új elképzelésének köszönhetően - egy tucat külföldi, a másik tizenkettő pedig magyar sci-fi írók munkája. Nos, be kell valljam, nekem talán ez okozta az egyetlen csalódást. Ugyanis ahelyett, hogy azt éreztem volna, amint a hazai science-fiction termése egy kévébe kötteik a hasonlóképpen kiváló külföldivel, inkább hiányérzetem támadt: túl nagy volt a kontraszt. A nem magyar elbeszélések szinte mind válogatottan jók voltak, s mellettük jó pár magyar elbeszélés ügyetlennek tűnt, a legjobb esetben se volt "jelentős" - írtam annak idején a régi antológiáról. A GFK 300. ettől annyiban különbözik, hogy a magyar írások közt ezúttal már nem is találtam kedvencet... A kötet egyébként kiváló írókat gyűjt csokorba: Arthur C. Clarke hozza a szokásos színvonalat (bár olvastam már tőle jobb novellát is), Ursula K. Le Guin és Diana Wynne Jones a finomat, szokatlant és a női vonalat képviselik, Mihail Jemcev és Jeremej Parnov (de jó tőlük olvasni!) semmit sem avult 1966 óta, Robert J. Sawyer izgalmas, Herbert W. Franke rejtélyes, Orson Scott Card, nos, ő pedig önmaga... A legjobbat Valerio Evangelisti játékán nevettem, ő szinte asimovi könnyedséggel tette túl magát a novellaírás kötelezettségén. Ezek az elbeszélések tetszettek. De sajnos, a kötetben még szerepelt további tizenhat, amelyek közül az utolsóval például egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. (Novella?) Már az is különös, hogy a Galaktika új szemléletében a fantasy keveredik a science-fictionnel: de a minőségnek vitathatatlannak kellene lennie... Továbbra is örömmel olvasom a kiadó könyveit, de nagyon-nagyon örülnék neki, ha legközelebb a magyar szerzők inkább külön antológiát kapnának, és ha a legközelebbi jubileumi kötetben nem lenne több magyar írás, mint az Ötvenedikben - egy.
Link
Olvasmányposzt 1. - Történelem más szemszögből
Olvasmányposzt 2. - Három detektívtörténet
Olvasmányposzt 3. - Szlovák írónők
Olvasmányposzt 4. - Három jó regény
Olvasmányposzt 5. - Művészet, történelem és tudomány karonfogva
Partvonal, 2016
Egy óriási meglepetés története... Amikor tavaly a boltokba került a Partvonal Kiadó Richard Parkinson által írt remek kötete, Az egyiptomi hieroglifák zsebkönyve, nagyon megörültem. Hosszabb idő óta ugyanis alig jelentek meg magyarul az ókori Egyiptommal foglalkozó könyvek: szinte azt lehet mondani, hogy számuk a 2008-as válság óta szép csendben átlagosan évi kettőre csökkent... Épp ezért reményt láttam a kis piros kötetben, hogy lesz egy olyan kiadó, aki igenis meri vállalni szakszerű, egyiptológiai témájú népszerűsítő könyvek kiadását. Leszámítva némely betűhibákat, nagy élvezet is volt a könyvecske: nem csoda, hogy vártam, lesz-e újabb. És: lett. A British Museum professzora után azonban a múzeum illusztrátora jegyezte a következő könyvet, s az pontosan olyannak tűnt első látásra, mint egy felnőtt színező- és egy kreatívkönyv keveréke... Így, bár egyiptomi mániám azonnal megvétette velem, a csomagot bontogatva valami röpkére, unalmasra és túl trendire számítottam. A könyv azonban egészen más volt, mint amilyennek gondoltam. Egyrészt szédületes tudásanyagot tartalmaz, főleg ahhoz képest, hogy egy mindössze negyvennyolc oldalas (igaz, nagy alakú) füzetről van szó. Megtudhatunk belőle nagyon sok mindent az egyiptomi festészet és síkművészet legjellemzőbb témáiról, figuráiról és jelképeiről, megismerkedhetünk segítségével az egyiptomi festészeti technikákkal, az ábrázolás, a színhasználat és a legnagyobb felületek törvénye érvényesítésének alapvető szabályaival. Elemzéseket és rövid információkat olvashatunk több mint száz eredeti egyiptomi műalkotásról, melyek segítségével teljesen új szemszögből ismerhetjük meg a (főleg újbirodalmi) egyiptomi kultúrát életmódot és művészetet (az istenektől az élelmiszerekig, a vadászattól az öltözködésig, az egyiptomi háztól a szórakozásig). És igen, a kötetből rajzolni is remekül megtanulhatunk, s a mókás születésnapi kártyától a papíruszrajzon át a krumplinyomdázott tapétacsíkig sok ötletet kapunk a környezetünk egyiptomi stílusú dekorációjához. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy egy teljesen saját nézőpontú, szakszerű, mégis közérthető, s igen szép könyv kerülhet a könyvtárunkba az ókori Egyiptomról. Ennél jobb már nem is lehetne! Alig várom a kiadó következő egyiptomi témájú könyvválasztását...
Könyvmolyképző, 2016
Egy kellemes csalódás története... Elöljáróban még egyszer leírom (bár egyre kisebb garral), hogy nekem ez az egész sorozat nem tetszik igazán. Az igen, hogy íme, itt egy igazi, monarchiás történelmi krimi. De az nem, hogy a korabeli stílust megidézendő, a kötetek rémségesen és borzasztóságosan modorosak. Az igen, nagyon, hogy Ambrózy báró rossz modorú, udvariatlan, különc, érzelmes, zseniális nyomozó és sebzett ember (bár talán nem kellene állandóan "az én morc bárómnak" nevezni...): de ő mindenképpen nagyon romantikus és frappáns. Hangay Mili kisasszonnyal viszont így, a harmadik kötetre már abszolút tele a hócipőm, hiszen minden bátorsága, ötletessége és empatikussága ellenére igencsak idegesítő, hogy bármit kérnek tőle, automatikusan az ellenkezőjét műveli. Igen, tudom, hogy ezek elvileg young adult könyvek, és kell beléjük kedves kamasz főszereplő. De Mili a történet nyolcvan százalékában úgy viselkedik, mint egy 21. századi, sértett tinédzser, a többi szereplő viszont igen korhűn, 19. századin teszi a dolgát körülötte és ez az ellentét megkérdőjelezi a nagyon hitelesnek tervezett cselekmény hitelességét... Persze, lehet, hogy ettől az olvasók egy része könnyebben azonosul Milivel, számomra viszont helyenként teljesen idétlenné válik az ő és a báró kapcsolata: az, ahogyan Mili kora ellenére egyszerűen a báró házában lakik, ahogyan Agáta mama vagy bármilyen gardedám nélkül járkál fel s alá, ahogy folyamatosan hazugsággal éri el, amit akar, s ahogyan magában állandóan agresszívkedik a báró ellen (némelykor teljesen ok nélkül, csak azért, hogy legyen a sztoriban "csipkelődés"). A báróhoz hasonlóan különc Sherlock Holmes és Watson doktor - véleményem szerint abszolút szerelemmentes - kapcsolatában több volt az érzelem és a bizalom, mint Mili és Richárd között... De! A Beretva és tőrben most először éreztem azt, hogy mégis mindenki a helyén van, a cselekmény tempós, frappáns és nincs túlbeszélve, Mili többé-kevésbé visszafogja magát, láthatunk tényleges nyomozást, sőt, a báró többeket ki is kérdez - szóval, hogy egy igazi, klasszikus mintájú detektívtörténetet olvasok századfordulós magyar helyszínekkel és szereplőkkel. Azt hiszem, ez a novellaformával függ össze. A magam részéről nagyon örülnék, ha Hangay Emma végtelenségig nyújtott rejtélye pihenne még egy kicsit (nem fog), s inkább számos különös verziószámú "melléknyomozás" efféle terjedelmű története látna napvilágot: azt hiszem, még lelkesednék is értük! (Remélem, lesz alkalmam!)
Metropolis Media, 2016
Egy nagy és keserű csalódás története... Tulajdonképpen féltem valami ilyesmitől. De azért nagyon nagy lelkesedéssel vetettem rá magamat a Galaktika Fantasztikus Könyvek 300. kötetére, amely az Ötvenedikhez és a Kétszázadikhoz hasonlóan ismét egy jubileumi novellaválogatást ígért a fantasztikus irodalom kedvelőinek. És sajnos ugyanazt találtam, amit annak idején, a Kétszázadikban, csak hatványozva. "24 történet fért egy kötetbe, melyek közül - a szerkesztő új elképzelésének köszönhetően - egy tucat külföldi, a másik tizenkettő pedig magyar sci-fi írók munkája. Nos, be kell valljam, nekem talán ez okozta az egyetlen csalódást. Ugyanis ahelyett, hogy azt éreztem volna, amint a hazai science-fiction termése egy kévébe kötteik a hasonlóképpen kiváló külföldivel, inkább hiányérzetem támadt: túl nagy volt a kontraszt. A nem magyar elbeszélések szinte mind válogatottan jók voltak, s mellettük jó pár magyar elbeszélés ügyetlennek tűnt, a legjobb esetben se volt "jelentős" - írtam annak idején a régi antológiáról. A GFK 300. ettől annyiban különbözik, hogy a magyar írások közt ezúttal már nem is találtam kedvencet... A kötet egyébként kiváló írókat gyűjt csokorba: Arthur C. Clarke hozza a szokásos színvonalat (bár olvastam már tőle jobb novellát is), Ursula K. Le Guin és Diana Wynne Jones a finomat, szokatlant és a női vonalat képviselik, Mihail Jemcev és Jeremej Parnov (de jó tőlük olvasni!) semmit sem avult 1966 óta, Robert J. Sawyer izgalmas, Herbert W. Franke rejtélyes, Orson Scott Card, nos, ő pedig önmaga... A legjobbat Valerio Evangelisti játékán nevettem, ő szinte asimovi könnyedséggel tette túl magát a novellaírás kötelezettségén. Ezek az elbeszélések tetszettek. De sajnos, a kötetben még szerepelt további tizenhat, amelyek közül az utolsóval például egyszerűen nem tudtam mit kezdeni. (Novella?) Már az is különös, hogy a Galaktika új szemléletében a fantasy keveredik a science-fictionnel: de a minőségnek vitathatatlannak kellene lennie... Továbbra is örömmel olvasom a kiadó könyveit, de nagyon-nagyon örülnék neki, ha legközelebb a magyar szerzők inkább külön antológiát kapnának, és ha a legközelebbi jubileumi kötetben nem lenne több magyar írás, mint az Ötvenedikben - egy.
Link
Olvasmányposzt 1. - Történelem más szemszögből
Olvasmányposzt 2. - Három detektívtörténet
Olvasmányposzt 3. - Szlovák írónők
Olvasmányposzt 4. - Három jó regény
Olvasmányposzt 5. - Művészet, történelem és tudomány karonfogva
