Kristóf Attila (1938-2015) író volt (lásd Sztálin utolsó álma), újságíró ("a tárcaírás doyenje"), negyven éven át a Magyar Nemzet munkatársa, szerkesztője, majd elnöke, továbbá a nemzetközi hírnévre szert tett Kristóf Ágota, azaz Agota Kristof (lásd A nagy füzet) öccse. Mindemellett azonban ő volt a huszadik századi magyar bűnügyi irodalom egyik klasszisa és klasszikusa is.
Egy olyan történelmi időszakban, a Kádár-korban, amikor a detektívregény és a krimi még csak alig nyert (újra) polgárjogot, Kristóf Attila kísérletet tett az élvezetes és élvezhető, jelenkori és magyar környezetben játszódó, hiteles magyar bűnügyi regény megteremtésére, mégpedig sikerrel. 1973-as első regényében, A feledékeny gyilkosban megalkotta azt az átpolitizálatlan detektívfigurát, amely ma is hitelesnek tűnik, Kádár-kori működése mégsem anakronisztikus: Dér Ádámot, a végzős (majd a későbbiekben végzett és elismert) kriminálpszichológust, aki csak segíti az államrendőrséget, nem pedig kiszolgálja. A humorral és ötletességgel felruházott fiatalember együtt öregedett a mellészegődő olvasókkal, ám mindig megőrizte sajátos világlátását és logikáját. Menyasszonya-felesége, illetve az utolsó regényekben kettejük minden lében kanál kislánya (becenevén Mézmalac) is segített a nyomozásokban, amelyek azonban az olvasónak szánt detektívfeladványok mellett a korabeli társadalmat is feltérképezték és bemutatták.
Kristóf írt detektívregényt, amelynek néhány óra az időkerete, olyat, amely egy üdülő, egy családi ház vagy épp néhány tanya lakóinak zárt közösségében játszódik, s olyat is, amely valós (valószerű) dokumentumok egymásutániságából bontotta ki az adott esetet. Írt rejtvényes és brutális gyilkossági történetet. Legközelebb a nem zsánerbe illő, hanem tiszta szépirodalomhoz talán A menyét éjszakája áll (a krimik közül, hiszen bűnügyi elemeket számos nem-krimi könyvében felhasznált a szerző), a tragikus lélektani könyv azonban szabályos, nyomozós krimiként is kiválóan működik, mégpedig afféle Nyílt kártyákkal-módon: a két teljesen egyforma gyilkossági esetben két szinte azonos áldozat és két szinte azonos gyanúsított szerepel, az igazi megoldás azonban végig szinte kitalálhatatlan. Közben pedig mellbevágó részletességgel megismerkedhetünk a hetvenes évek világvégi "magyar vidékével", úgy, hogy még a szagát-bűzét is érezzük. A legmesteribb feladvány talán a pazar humorú Valakit mellém temettek: csapdával, álcákkal hazugságokkal, ál- és valódi gyilkosságokkal. De nagyon szeretem A feledékeny gyilkost, A csónakázó gyilkost és A rögtönző gyilkost is (utóbbi kínos borítóval, s csak nagyon későn jelent meg, de még 1975-ben játszódik). Sajnálom, hogy az író a rendszerváltással abbahagyta a krimiírást, hiszen a Gyilkolj helyettem (amelynek mintegy záró számvetésként az "író" az elbeszélője, ám még mindig Dér Ádám a nyomozója) jól mutatja, hogy a zseniális kriminálpszichológus az új világban is remekül boldogult volna.
Bár kor szerint Kristóf Attila könyvei szocialista krimik, kéretik ezt a jelzőt itt nem pejoratívan, hanem objektíven értelmezni. Ilyen(nek kellett volna lennie) a magyar szocialista krimi(nek). Vagy: lehetett ilyen is, ha tehetséges író kísérletezett vele. Mindenkinek, aki az 1970-es, 1980-as évek magyar krimiíróinak Berkesit és Mágot nevezi, ajánlom Kristóf Attilát: akitől még mindig érdemes olvasni. Nyolc regényt, amelyet bizalommal ajánlok a (magyar) krimi kedvelőinek.

A feledékeny gyilkos, Albatrosz, Magvető, 1973 (játszódik: 1973)
A csónakázó gyilkos, Albatrosz, Magvető, 1975 (játszódik: 1974)
A menyét éjszakája, Szépirodalmi, 1979, magánkiadás, 1988 (játszódik: 1975)
Valakit mellém temettek, Albatrosz, Magvető, 1981 (játszódik: 1979)
A rögtönző gyilkos, Expressz Könyvek, Népszava, 1987 (játszódik: 1975)
A dadogó gyilkos, Kentaur Könyvek, Szépirodalmi, 1988 (játszódik: 1984-85, 1987)
A vándorló halál, Kentaur Könyvek, Szépirodalmi, 1989 (játszódik: 1989)
Gyilkolj helyettem, Pannon, 1991 (játszódik: 1990-91)