2015. október 25., vasárnap
Erről a kötetről egyszer már írtam: együtt olvastam ugyanis el a sorozat harmadik darabjával, a Túl mindenen…-nel.
Nem is voltam képes szétválasztani őket: amikor lehetőségem volt írni
az angol szerző regénytetralógiájának harmadik kötetéről, muszáj volt
belecsempésznem egy áradozó mondatot a negyedikről is, amely az előző
három, széles panorámát adó, az időt kitágító történet után mindössze
egyetlen nap alatt játszódik le.
Mindez persze nem lenne fontos, ha nem magyarázná meg, miért tetszik nekem különösen a magyarul Végső búcsú címet kapott regény. Ennek az ajánlónak a megírása előtt ugyanis még egyszer elolvastam, s rájöttem, hogy az erényei talán még jobban látszanak, ha önmagában szemléljük. Most, hogy nem a megelőző kötetekkel együtt, sorban, hanem csak úgy egyedül, magában vettem kézbe, egészen másmilyennek tűnt: talán még érdekesebbnek.
Sok könyvről leírtam már, hogy bár egy sorozat része, önmagában is megáll: az ilyesmit általában dicséretnek szánják. Nos, ez a Végső búcsúra
nem feltétlenül igaz, hiszen a négykötetes, nagy ívű regényfolyam
valamennyi szálát ebben köti feszesre és varrja el Ford Madox Ford,
vagyis szükség van a történet megértéséhez és az utalások megfejtéséhez
némi előismeretre. Mégis, önmagában könyvszerűbb, valóságosabb,
művészibb ez a kötet, mint a három elődje.
Talán köze lehet ennek ahhoz is, hogy míg Az utolsó angol úriember (vagyis Parade’s End) első három kötetét szoros egymás utánban írta és jelentette meg a szerző (Some Do Not… – Vannak, akik nem…, 1924, No More Parades… – Soha többé…, 1925, A Man Could Stand Up – Túl mindenen…, 1926), ez a negyedik kötet (Last Post) várt egy kicsit, míg aztán 1928-ban elkészülve eljutott az olvasókhoz. Az egész könyvnek más a hangulata és a szerkesztésmódja, mint a korábbiaknak. Mintha folyamatosan az álom és a valóság határán eveznénk benne: emlékek, vélekedések, felidézések, emlékezések és töprengések közepette. Mark Tietjens, a főszereplő testvére nézőpontjából gondolhatjuk végig mindazt, ami történt, s ami történni fog. Közben csak annyit látunk, tudunk, érzünk és gondolunk, amennyit ő. Így az egész történetfolyam egyszerre lesz határok közé szorított, mégis végtelen.
Vajon mi lesz a sorsa végül az igazi úriember Christopher Tietjensnek? Hogyan sikerül közös élete választott társával, Valentine-nal? Sikerül-e feleségének, Sylviának az ármánykodása: utoléri-e a kikapós nő bosszúja a háború pokla után végre új életet kezdő férfit? S mi a szerepe Marknak az eseményekben? Mi lesz az ő szerelmével és az ő életével?
A regény drámai befejezése egyúttal lezárja az első világháború előtti angol világot végképpen elbúcsúztató tetralógiát is. Mi pedig rácsodálkozhatunk, mennyire érdekes, aktuális és olvasmányos ez a hatalmas irodalmi vállalkozás ma is, amikor – valljuk be – szinte csak véletlenül, a könyvekből készült angol tévésorozat hatására kezdte el érdekelni a magyar olvasókat. Ford Madox Ford regénye ízig-vérig klasszikus angol próza: elegáns, titokzatos, szép szavú – és minden generáció számára van mondanivalója.
A cikk az Ekultura.hu-n: Ford Madox Ford: Az utolsó angol úriember - Végső búcsú
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Mindez persze nem lenne fontos, ha nem magyarázná meg, miért tetszik nekem különösen a magyarul Végső búcsú címet kapott regény. Ennek az ajánlónak a megírása előtt ugyanis még egyszer elolvastam, s rájöttem, hogy az erényei talán még jobban látszanak, ha önmagában szemléljük. Most, hogy nem a megelőző kötetekkel együtt, sorban, hanem csak úgy egyedül, magában vettem kézbe, egészen másmilyennek tűnt: talán még érdekesebbnek.
Talán köze lehet ennek ahhoz is, hogy míg Az utolsó angol úriember (vagyis Parade’s End) első három kötetét szoros egymás utánban írta és jelentette meg a szerző (Some Do Not… – Vannak, akik nem…, 1924, No More Parades… – Soha többé…, 1925, A Man Could Stand Up – Túl mindenen…, 1926), ez a negyedik kötet (Last Post) várt egy kicsit, míg aztán 1928-ban elkészülve eljutott az olvasókhoz. Az egész könyvnek más a hangulata és a szerkesztésmódja, mint a korábbiaknak. Mintha folyamatosan az álom és a valóság határán eveznénk benne: emlékek, vélekedések, felidézések, emlékezések és töprengések közepette. Mark Tietjens, a főszereplő testvére nézőpontjából gondolhatjuk végig mindazt, ami történt, s ami történni fog. Közben csak annyit látunk, tudunk, érzünk és gondolunk, amennyit ő. Így az egész történetfolyam egyszerre lesz határok közé szorított, mégis végtelen.
Vajon mi lesz a sorsa végül az igazi úriember Christopher Tietjensnek? Hogyan sikerül közös élete választott társával, Valentine-nal? Sikerül-e feleségének, Sylviának az ármánykodása: utoléri-e a kikapós nő bosszúja a háború pokla után végre új életet kezdő férfit? S mi a szerepe Marknak az eseményekben? Mi lesz az ő szerelmével és az ő életével?
A regény drámai befejezése egyúttal lezárja az első világháború előtti angol világot végképpen elbúcsúztató tetralógiát is. Mi pedig rácsodálkozhatunk, mennyire érdekes, aktuális és olvasmányos ez a hatalmas irodalmi vállalkozás ma is, amikor – valljuk be – szinte csak véletlenül, a könyvekből készült angol tévésorozat hatására kezdte el érdekelni a magyar olvasókat. Ford Madox Ford regénye ízig-vérig klasszikus angol próza: elegáns, titokzatos, szép szavú – és minden generáció számára van mondanivalója.
A cikk az Ekultura.hu-n: Ford Madox Ford: Az utolsó angol úriember - Végső búcsú
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én