Hihetetlen vállalkozás a Galaktika Fantasztikus Könyvek új darabja: kísérlet egy sokak által nagy elődként tisztelt, de szinte teljesen elfelejtett flamand szerző bevezetésére Magyaror-szágon, ráadásul egy klasszikus és hírneves, magát mégis igencsak nehezen adó regénnyel.

Őszintén tetszik, hogy a Metropolis Media nemrég odafordult a sci-fi és fantasy irodalmi múltjának felidézése felé. Miközben igyekeznek igazán friss újdonságokat is magyarítani, kínálatukban megjelentek a régi mesterek, a műfaj nagy öregjei, azok, akiknek köszönhetően most ott tart a zsáner, ahol. És itt nemcsak Asimovra gondolok (akinek két kötet novelláját is kiadták a közelmúltban), a mindig megújuló Clarke-ra, vagy a Sztrugackijok rendkívül trendi, mégis, bizonyos szempontból „régi” regényeire. Sokkal inkább arra, ahogy először csak a Galaktika Baráti Kör részére készült kiadványokban szerepeltek régi nagy nevek (G. K. Chesterton, Jack London, idén pedig Stanley Weinbaum), azután pedig nagy örömmel fedeztem fel, hogy már az alapsorozatba is beválogattak egy pályáját még az előző századfordulón kezdő írót: Jean Rayt (eredeti nevén Raymundus Joannes de Kremert), a „flamand Lovecraftot”, aki 1887-ben született és 1964-ben hunyt el.

A belga szerző Malpertuis-ja (ez a könyv eredeti címe) a klasszikus fantasztikus irodalom egyik ős-gyöngyszeme, amely először 1943-ban jelent meg. Azóta film készült belőle, s számos szerző hivatkozott rá szívesen: itt csak egyet említenék, a tavaly magyarul is megjelent Indulj, Inkvizítor!-t az olasz Valerio Evangelisti tollából, aki nyilvánvaló tisztelgésként keresztelte huszonkettedik századi, baljós, pszitronikus úrhajóját Malpertuis-nak a gonosz házról, amely Jean Ray regényének „főhőse”.

Legendás tehát a kötet: ugyanakkor nem tagadhatja, hogy elmúlt hetven éves. Sokkal inkább a sóhajokkal, neszekkel, padlórecsegésekkel és rossz közérzettel operáló, klasszikus rémtörténetek közé tartozik, mint a manapság megszokott, vértől csepegő és nézőjére/olvasójára szívrohamot vagy jóleső gyomorrontást hozó horrorokra. Nagyon lehet az olvasása közben szorongani, utálkozni, bosszankodni, de igen bonyolult is a cselekményszövése. Ráadásul Ray még annyi véres hullát, mérges patkányt és deliráló őrültet sem írt bele, mint amennyi egy jó kis elmebajos Lovecraft-novellában megtalálható... A regény ehelyett elképesztően misztikus és filozofikus kísértetház-történet, amely egyszerű rémregényként indul: egy rendkívül taszító öregember haldoklásával és végrendeletével, miszerint minden örökösének be kell költöznie az ódon kúriájába, s végül az örököl majd mindent – nos, aki életben marad... A gyilkos ház történelmét azonban kusza és különös visszaemlékezésekből ismerhetjük meg, s igazán csak a második rész segítségével válik érthetővé, mi is történt pontosan, mi is a titkok magyarázata. A befejezés pedig egészen megdöbbentő.

A kötettel kapcsolatban három dolog merült fel bennem. Az egyik, hogy még mindig nem értem, Ray miért nem a saját, eredeti nevén, a Raymundus Joannes de Kremeren publikálta a könyveit: mintha H. P. Lovecraft a John Smith-t választotta volna álnévnek… A másik, hogy talán kár volt magyarul nem a Malpertuis nevet hagyni címnek, mivel a Kárhozott istenek nemcsak behatárolja a fantáziánkat, de túl vallásosnak is tűnik. Nagyon tetszik viszont a könyv borítója: megfelelően borzongató, „weird”-es fedélkép az ódon rémregénynek. Amely vitathatatlanul jó könyv, ám azért meglehetősen próbára teszi olvasóját türelmet igénylő késleltetéseivel, aprólékos kaotikusságával, franciás neveivel, a sok-sok látszólag lényegtelen adattal. A hangulata azonban tökéletes: aki szeret elmerülni a misztikus-végítélet-hangulatú őshorrorokban, a Kárhozott istenekben sem fog csalódni.

A cikk az Ekultura.hu-n: Jean Ray: Kárhozott istenek
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én