Ha egyetlen szóval kellene jellemezni Oscar Wilde novellaművészetét, a szó a szépség lenne. Sőt: a báj, a kellem, az esztétikum vagy a varázslat. Ezek a szövegek elbűvölőek, különlegesek, extravagánsak – és gyönyörűek. Egyszerre fantasztikusak és reálisak, meseszerűek és artisztikusak, őszinték és műviek. Olyanok, mint egy cirádás keretű aranytükör: nem illenek minden perchez és pillanathoz, ám ha az ember végül beléjük néz, önmagára talál bennük…

Az Alinea Kiadó Klasszik sorozatának újabb kis kötete tizenegy Wilde-elbeszélést tartalmaz. Közülük kilenc A boldog herceg és a Gránátalmaház című kötetekben jelent meg angolul 1888-ban. Wilde tündérmeséknek nevezte ezt a kilenc történetet, amelyeket a magyar kiadásokban általában különös előszeretettel kevernek össze és tesznek egy kötetbe más hangulatú, szatirikus hangvételű városi történeteivel, esetleg a megható, kacagtató és groteszk kisregénnyel, A canterville-i kísértettel. Érdekes ez a törekvés, amely a sokféle hangú Wilde-ot szeretné megmutatni: azt, amelyik maróan ironikus és könnyeden szórakoztató tud lenni remek színdarabjaiban, a Bunburyben vagy Az ideális férjben (mindkettőből remek film is készült nemrég), és tragikusan misztikus a Dorian Gray arcképe című halálregényben (amely magyarul legutóbb épp a Klasszik sorozat második köteteként jelent meg). Mégis nagyon tetszik, hogy ebben a kis könyvben végre mind a kilenc tündérmese együtt olvasható. Igaz, a szerkesztői kedv melléjük illesztett két rövid vázlatot (az egyik szomorkás, a másik csattanós) – én talán lemondtam volna erről a tizenhat oldalról, mert egyvégtében olvasva a könyvet az utolsó szövegek elkergetik azt a hangulatot, melyet a kilenc fairy tale megteremt. Mégis, jó, hogy a kilenc különös, költői Oscar Wilde-mese együtt szerepel, egy könyvecskében érhető el: mégpedig kézbe illő, apró, úti olvasmánynak is kiváló kiadásban.


Ha választani kellene, hogy az érző lelkű herceg szobrának s az önfeláldozó fecskének, a szépségért életét adó csalogánynak, vagy a lelket cserélő, egykor önző óriásnak a története a kedvencem, képtelen lennék rá. Talán ezek a legismertebb Oscar Wilde-mesék. Számos feldolgozásuk is ismert: operák, balettek, színdarabok, gyerekdrámák, rádiójátékok. Miközben tanulságos történetek, elgyönyörködtetnek játékaikkal és szimmetriáikkal, megríkatnak hangulataikkal, s igazi katarzissal végződnek. Ezek – A boldog herceg, A csalogány és a rózsa, Az önző óriás – egészültek ki a The Happy Prince and Other Stories című eredeti könyvben Az önfeláldozó jó barátról és A nevezetes rakétáról írt elbeszéléssel. Utóbbiban a mesei, regélő hangvétel furcsa módon keveredik a cinikus, metszően gúnyos hanggal: a rakéta, amely közszereplésre született, nyomtalanul tűnik el a világból, csak egy rémült liba figyel fel hullására és hanyatlására… Mégis, ez a novella is szépség, emberi értékek és a boldogság (talán értelmetlen) kereséséről szól, mint a többi. A House of Pomegranates négy darabja közül Az ifjú király és Az infánsnő születésnapja keserű és szabályos kiábrándulás-történet: az egyik spanyolos, a másik inkább az Andersen-mesékre emlékeztet. Legjobban talán A halászlegény és a lelke tetszik, amely igazi, bonyulult, sokmenetes tündérmese – látszólag –, hableánnyal, boszorkánnyal, varázslattal: számomra azonban az igaz szerelemről és az ártatlanság elvesztéséről szól. Végül A csillagok fia kegyetlen próbatételekről és rövid életű boldogságról szóló meséje zárja a történetek sorát.


Mindegyik elbeszélés Mikes Lajos kissé modernizált, átigazított fordításában olvasható a könyvben. Olyan, igazán Wilde-féle képekkel találkozhatunk bennük, mint a tejszínkék türkizek, aranyba foglalt tigriskarmok, orrukat összedörgölő kis mókusok, jácintok, melyek hullámzó bíborral vonják be a hűs völgyeket, mandulafák és fügefák közt sétáló, szorosan befűzött leánykák, rózsaszín csillagok, őszibarackfák és csillogó rubinok. Mindeme szépség mögött azonban sötét és szomorkás történetek kerülnek elénk, ahol a halál mindennapi vendég és a boldogság szinte megfoghatatlan és megszerezhetetlen.

Oscar Wilde egyik legújabb szobra Dublinban (Danny Osborne műve) félig egy kövön ülve, félig hanyatt fekve, támaszkodva, könnyed tartásban ábrázolja a mosolygó írót. Az alakot nefrit, jáde és thulit díszíti – ám az igazi anyaga gránit. Épp ilyenek a könyvben olvasható tündérmesék is: bűvöletesek, csodálatosak és gyönyörűségesek, ám a mélyükön olyasmi lapul, ami kemény, sötét és örök, akár a szikla.

A cikk az Ekultura.hu-n: Oscar Wilde: A boldog herceg
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én

A bejegyzést Elihu Veddel (1836-1923) festményei kísérik: A táncoló lány, A Plejádok, A velencei modell és a Marszüász.