Szégyen-nem szégyen, életemben először két éve jártam a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. Ekkor találkoztam először Pesten Krúdy Gyulával.

A hívogatóan vörösesre festett, szépen rendbe hozott, mégis kedélyesen a földhöz lapuló Korona téri, óbudai ház, amely 2011 óta ad otthont a múzeumnak, a legendák és anekdoták ködébe burkolózó magyar író, Krúdy utolsó otthona volt 1933-ban bekövetkezett haláláig. Ma szerényen berendezett szobácska és egy mosolygósan krúdys kiállítás őrzi benne a híres lakó emlékét: narancsos-vidám falakon nyílnak a fényképeket, étlapokat, titkokat rejtő vakablakok és tablók, mintha bekukucskálhatnánk Krúdy életébe innen és onnan. Megismerhetjük szerelmeit és gyámolítóit, szállodai szobáit és pártfogoltjait, rossz szokásait és nagylelkűségét. Bebarangolhatjuk – legalább is fényképen – kedvenc kocsmáit és cukrászdáit is – vagyis életre kel szemünk előtt az egész Monarchia-korabeli Buda és Pest.


Nem: nem tévesztettem el a dátumokat. Igaz, Krúdy Gyula 1878-ban született, s megérte, hogy Hitler hatalomra jutott Németországban, mégis, számomra igazi századfordulós, „monarchiás”, békebeli jelenség. S bármennyit is olvashattam tőle korábban, művészi elemzések közepette a Szinbád-történeteket, borzongva, nevetve, nem sokkal Mikszáth-imádó korszakom után A podolini kísértetet, gyerekként, nagymamámmal tereferélve az Álmoskönyvet, felnőttként, megsiratva azt, ami örökre elmúlt A vörös postakocsit – valahogy úgy éreztem, hogy az igazi találkozás a bajsza alatt mosolygó szerzővel abban a kicsi, vöröses falú házban, abban a vidám szobában érkezett el.

Azóta másképp érzek Budapest itt megbújó, kacskaringós és különös utcái iránt. Talán szeretem őket: úgy és olyannak, amilyennek Krúdy megírta, sőt, újrateremtette. Ide, ezekre a helyekre vezet el minden olvasót Krúdy az Aliena Kiadó új válogatáskötetében, a Pest-budai hangulatokban is. A könyv negyvenkét elbeszélésében nemcsak Óbudát ismerhetjük meg, de a Terézvárost, a Józsefvárost, a Váci utcát, az Andrássy utat, a Margitszigetet, a Lánchidat és a korzót is. Feltámadnak a régmúlt ködéből és jól láthatóan elénk manifesztálódnak a pesti paloták, bankok és bulvárok, angolparkok, temetők, sétaterek és villamosok, a kávéházak, újságok, párbajok és fogadások, a pesti tavaszok és telek, a háborús Pest és a régmúlt Pest, a pesti dandyk, arszlánok és gavallérok, a pesti cilinderek, sétapálcák, kesztyűk, klakkok és frakkok, a fiákerek (sőt, fiakkerek), az éjszínű Pest és a békebeli Pest (meg Pest-Buda), sőt, holdas éjen talán még a Flórián tér Szent Flórián-szobra is életre kel. Emlékezhetünk a dalból ismerős Sneider Fánira, megtudhatjuk, hogyan nem alakult meg az Óbudai Szépészeti Társaság, kiderül, hol érdemes találkát adni a másiknak a régi Budapesten (a korzón? egy csárdában? egy svábhegyi kis kocsmában? Kelenföldön, a réten? a hajóállomásnál? Gül Baba sírjánál?)… S miközben képzeletben aranytükrös kávéházban járunk, találkozunk Pest szomorú sorsú rózsájával, vagy épp egy pesti polgár megtérését anekdotázza el nekünk Krúdy, múlt és jelen egybeolvad – érezhetjük-érzékelhetjük Pest-Buda  hangulatait, ízeit, zajait és színeit, és egy pillanatra visszarepülhetünk a zavaros, modern mostból a boldog békeidőkbe.

Ebben a titokzatos és megnyugtató, mulatságos, mégis költői világban nyugodtan következhet 1931-es történet az 1908-as után: hiszen nem a valóságban vagyunk, hanem az álmokban. Egy másik időben, valahol, valamikor, Pest-Budán. Megéri odarepülni. Lokálpatriótáknak pedig egyenesen kötelező.

A cikk az Ekultura.hu-n: Krúdy Gyula: Pest-budai hangulatok
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
A képeken: Krúdy a ház ablakába könyökölve (az ablak alsó díszítőcsigái ma is megvannak); az MKVM épülete ma; címlap; a Krúdy-kiállítás.