Amikor az olvasás hét hete tiszteletére körbement a feladat, s védőbeszédet lehetett írni a szépirodalom vagy a szórakoztató irodalom mellett, nagyon kíváncsian olvastam a blogokat és véleményeket. Leginkább az érdekelt, ki mit választ, és hogyan definiálja azt, amit választott.

Mint kiderült, a védőbeszédírók mintegy kilencven százaléka pozitív szemszögből, s egyáltalán, foglalkozott a szórakoztató irodalommal. A legtöbben kifejezetten a szórakoztató irodalomról írtak, vagy az érem mindkét oldalát vizsgálva mindkét témát feldolgozták. Mivel a Molyon nagyon aktív, sok könyvet ismerő-szerető, művelt emberek írnak és blogolnak az egyetemistáktól, irodalmároktól, tanároktól az olvasott, tájékozott, de szerencsére nem bölcsész irányultságú emberekig, fiatalabbaktól felnőttekig, nyilvánvaló, hogy a tőlük származó véleményminta kevéssé esetleges, igen jó metszetet ad. Vajon miért foglalkoztatta szinte mindőjüket a szórakoztató irodalom? És egyáltalán mi az a szórakoztató irodalom?

A válasz kereséséhez elkészítettem ezt a kissé sarkítottan kilistázott definíciócsokrot, ami a védelmező bejegyzések alapján összegyűlt. (A bejegyzések itt találhatók meg kivétel nélkül, ezekből jegyzeteltem ki az alábbiakat többnyire szó szerint, de nem hivatkoztam külön, mert a legtöbb dolgot legalább ketten írták.)

Eszerint a szórakoztató irodalom (ponyva, lektűr, limonádé) könnyen olvasható, pörgős, laza nyelvezetű, így gyorsan lehet vele haladni. Könnyű értelmezni, megnevettet, feltölt, hiszen fő célja egy kis kikapcsolás, ezért kell is, hogy könnyedebb legyen a stílusa. Segít elfelejteni a problémákat, elmenekülni, elszakadni a valóságtól, belépni egy másik világba és kikapcsolni az agyunkat. Pedagógiai szempontból is fontos: egyrészt ha nem lenne, sok ember egyáltalán nem olvasna, másrészt olyan pihentető elfoglaltság, amely mégsem tévénézés. Végezetül, ahogy többen is megfogalmazták: ezt olvasni élvezet.

Ezzel szemben a szépirodalom mély gondolatok, igényes szöveg, szép szavak együttese, ilyen módon gyarapítja a fogalmazásmódokat. Általában klasszikus nyelven szól, történetvezetése bonyolultabb. Mivel elgondolkodtat, világnézetet ad, nagy igazságokat fogalmaz meg, ezért értéket közvetít. Sokszor nehéz olvasmány, sőt kötelező olvasmány, van, aki szerint általában a régmúltról szól, de mindenképpen az alapműveltség része. Lehet róla másokkal beszélgetni. Néhányan szinte mentegetőzve írták, azért vannak a szépirodalmi művek közt is érdekesek és szórakoztatóak. Eszerint a többi nem az...

Nekem mindezt olvasni meglehetősen kiábrándító volt. Bár sokakkal egyetértettem a kerek bejegyzéseket olvasva, mégis olyan paradoxonok jöttek elő a sok vélemény elolvasása után, amelyek elég elkeserítőek, s amikkel másokkal beszélgetve is találkoztam már.

Például hogy szépirodalmi szöveget olvasni nem igazán jelent élvezetet, sőt az efféle szövegeket általában nehézkesen, lassú tempóban lehet csak legyűrni.
Hogy sokak számára elképzelhetetlen bonyolult történetvezetésű szórakoztató mű.
Hogy minden, ami klasszikus (régi), az szépirodalom.
Hogy a szépirodalom nyelvi követelménye a "szépség", témabeli követelménye pedig a tanulságosság, a "nagy igazságok" (direkt?) közlése.
Hogy a szórakoztató irodalom nem közvetít értékeket.
Hogy a szórakoztató irodalomról nem lehet beszélgetni (vagy csak túl sznobok vagyunk ahhoz, hogy bevalljuk, épp ezt szoktuk kitárgyalni?).
Végül, hogy a szórakoztató irodalom nem más, mint egy hasznos, pusztán problémát megoldó könyv: ha főzni akarok, szakácskönyvet veszek elő, ha kertészkedni, kertészkönyvet, ha menekülni, akkor szórakoztató regényt. Csakhogy a receptkönyv és a kertes könyv nem irodalom...

Ezzel számomra a világ kétlelkűvé válik. Az olvasás nem öröm többé, hanem mérlegelés kérdése. Vajon csillapíthatom-e valamelyik problémámat egy ponyva elolvasásával (izgalomvágy, magányvágy, pihenésvágy, netán szerelemvágy - lásd elhanyagolt, frigid háziasszonyok sokat kifigurázott esete a szerelmes regényekkel), vagy akkor folt esik művelt olvasói tisztaságomon?
Azt mondhatom-e egy szépirodalmi újdonságra, hogy nem tetszett, ha az egész világ irodalmi közvéleménye zseniálisnak tartja?
Végigküzdjem-e magam egy jelentősnek tekintett művön úgy, hogy sorról sorra harcolok vele, utálom, és lassan feladattá válik, ha cserébe közben büszke vigyorral az arcomon mondogathatom, én ...-ot olvasok?
Köpjem-e magam szembe az esti fogmosáskor, ha ponyvát olvastam?

A véleményalkotók ugyanis sok szórakoztató irodalmat olvasnak és ismernek, sőt, szeretnek is nem egy ilyen könyvet. Mégis, amikor a szórakoztató könyvekről írnak - elméletileg éppen védelmezve azt - megtagadják, lefokozzák, azzal helyezik el a világban, hogy "hát, azért kell ez is". De mi ez az ez?

Próbaképpen megnéztem a Bookline-on a szórakoztató irodalom kategória első három oldalát. Manapság szinte minden netes bolt és antikvárium a szórakoztató irodalom és a szépirodalom kettős kategóriájában gondolkodik, meghúzva a választóvonalat. Hogy mi alapján? Íme egy példa: van a Bookline-nál Robert Ludlum-féle kémregény, Lee Child-féle akcióregény, John Grisham, Jeffrey Archer, Barbara Wood, Julie Garwood, aztán Michael Crichton utolsó regénye, Ken Follett a megunhatatlan A katedrálissal (amiből lehet, hogy ha még újabb huszonkét évig így tartja magát, szépirodalmi klasszikus lesz...) és persze több Leslie L. Lawrence. Ezek a krimik, kalandos és szerelmes könyvek azok, amiket én a kategóriába tennék (nem biztos, hogy igazam van).

Ám Murakami Haruki Norvég erdő című könyve is itt kínálja magát, miközben a szerző többi regénye a szépirodalomba van beosztva! Idekerült Gerlóczy Márton újabb könyve, A Szabadok Testvérisége is, holott a kortárs irodalom csodagyerekeként ünnepelt szerző Igazolt hiányzását annak idején mindenki szépirodalomnak tartotta. Csaplár Vilmos Hitler lánya című szívszorító könyve is alaposan eltévedt, ahogy Jules Verne is, akinek a gyerekirodalomtól a világirodalmon keresztül a szórakoztató irodalomig mindenhol szóródnak a regényei, gyakran ugyanaz a mű három kiadásban három helyen található. Végül Alexandre Dumas (A régens lánya) és Edith Wharton (Ethan Frome) regényeinek szórakoztató irodalomba kerülését mással nem tudom magyarázni, mint hogy vagy pont úgy néznek ki, mint egy szórakoztató mű (szépek, színesek és keményfedelesek), vagy a kategorizáló azt hiszi, hogy minden szerelemmel foglalkozó könyv szórakoztató irodalom, ponyva. És ez csak az első három oldal volt!

Olcsó magyarázat lenne, hogy a Boookline-nál nem tudnak kategorizálni. Mindenütt ugyanez figyelhető meg. Mert sok esetben nem is lehet eldönteni a dolgot!

Itt van például Somerset Maugham. Dédapáink, nagyapáink (kortól függ) népszerű szépirodalmi kiadásokban olvasták, külföldön meg filmet csináltak a könyveiből. Nagyapáink, apáink (mondtam, hogy kortól függ) egyre csak becsmérelni hallották, lektűrnek, könnyűnek számított (bár azért kiadták). Ma megint szépirodalmi befutó, "az angol irodalom egyik legnépszerűbb művésze" (és megint kiadják, külföldön meg filmet csinálnak a könyveiből). Vagy jó példa Rudyard Kipling, akit sikerült nálunk hosszú évek kemény munkájával lefokozni a gyermekkor írójává, ám ma ismét elfoglalta helyét novelláival és regényeivel a felnőtt szépirodalomban. Ám nem ő az egyetlen furcsa Nobel-díjas: Selma Lagerlöf egyes művei (például a Krisztus-legendák vagy az Arne úr kincse) még ma is keringenek gyerekirodalom és szépirodalom határterületén, holott témájuk és eszközeik alapján rég az utóbbiba kellene tartozniuk. Umberto Ecotól viszont mindent meg kell enni, hiszen ő nagy név. Így nevezhette kedvenc Eco-regényének egyik ismerősöm a Hogyan írjunk szakdolgozatot? című opuszt. És alighanem mondott is neki valamiféle világnézeti, általános igazságot, ha regénynek olvasta... Shakespeare népszerű színdarabjai, mondjuk a Tévedések vígjátéka egyértelműen szórakoztató irodalmi művek - voltak. Amennyiben a közérthetőség, a népszerűség és az élvezetesség a szórakoztató művek kritériuma, akkor a kor szépírója nem Shakespeare, hanem Ben Johnson. Ma mégsem őt olvassuk...

De lehet alulról is közelíteni. Ha a sci-fi szórakoztató irodalom, vajon Stanislaw Lem regényei azok-e? Például a Solaris, vagy a rendkívül filozofikus esszéregény, Az Úr hangja: vajon könnyed, kikapcsolódást, menekülést jelentő, gyorsan olvasható szöveg-e? Ha viszont szépirodalom, mi legyen a Pirx pilóta kalandjaival? A fejlődést követelő marxista irodalomtörténeti szemlélet alapján azt kell-e mondani (mondták), hogy Lem egyre csak fejlődik, először írta a kalandos űroperettjeit, de aztán, de most, végre, megtanult szépirodalmat írni? Lem nem így gondolja... Vagy ott van Raymond Chandler, akit kihívás fordítani, hogy az Örök álom krimi is maradjon, meg stílusbravúr is. Szépirodalom vagy szórakoztató irodalom? Ha mellékelek egy listát, hány egyetem szemináriumain elemzik a Chandler-szövegeket világszerte, szépirodalmibb lesz tőle a mű?

Összefoglalva: véleményem szerint nincs külön szépirodalom és szórakoztató irodalom. Ezeket a kategóriákat egy csomó külsődleges, műfaji, könyvkiadási, kritikai szempont alapján állítjuk fel magunknak, sokszor szégyenkezve, vagy épp a sznobok elismerését vadászva. Főleg nincs ilyen megkülönböztetés abban az értelemben, hogy ami hideg, elismert, unalmas és/vagy klasszikus, az szép-, a többi meg csak szórakoztató irodalom. Van jó könyv és rossz könyv. Vannak jól elkülöníthető és kevésbé körvonalazható műfajok és zsánerek. Vannak szerzői életművek és stílusok. Vannak könnyebb könyvek és nehezebb könyvek. Vannak bölcs regények és lazább szövegek. És ez mind irodalom. Ha az vagyok, amit megeszem, az vagyok, amit elolvasok, akkor bátran olvashatok bármit, ami szerintem jó könyv. Nem kell félnem, hogy megfertőz az úgynevezett szórakoztató irodalom.

Minden könyv lehet érték. Nem azért lesz az, mert azt mondják róla, nem azért, mert emelkedett hangon rebeg, és a cselekményvezetés helyett jól kimásolható közhelyeket sorol fel. Hanem mert nem tudod elfelejteni. Rabul ejt, nem enged el és megint olvasásra kényszerít. Élménye eszedbe jut a legváratlanabb pillanatokban. Évek múlva is emlékszel egy-egy mondatára.

És legalább két arca van. Jó olvasni, mégis, mindig találsz benne egy újabb értelmezést, egy másik titkot, valamit, amiért megint el kell olvasnod. Újra, de másképp.

Ha a könyvet újraolvasod, akkor jó könyv. Irodalom.

Utóirat: végezetül egy (hosszadalmas) példa arra, hogy mindig magadnak kell hinned abban, jelentős-e, amit olvasol.
Amikor Kiplinget újra felfedezték, művelt körökben az érdeklődéshez igencsak hozzájárult Bényei Tamás irodalomelméleti, irodalomtörténeti, elemző munkássága. 2007-ben a Jelenkorban jelent meg Kipling Kolonoszban című tanulmánya a Morrowbie Jukes különös vágtája című (jó, jegyzetelt fordításban akkor ki még nem adott) novelláról.
A Kelet Kiadó 2009-ben jelentette meg az Indiai történetek című Kiping-elbeszéléskötetét (az elsőt a sorban, melyet azóta újabb két válogatás követett, az egyikben már a Morrowbie Jukesszal).
Az Élet és Irodalom 2009 októberében kritikát közölt az Indiai történetek kötetről Szilasi László tollából Ha valóságosak címen. Ebben a szerző így írt: (Kipling művészetéről) "először - azt hiszem - Bényei Tamás élt behatóbb híradással. Amikor 2007-ben újrafordította, közölte és Kipling Kolonoszban című fontos tanulmányában kommentálta a Morrowbie Jukes különös vágtája (The Strange Ride of Morrowbie Jukes) című, 1885-ben keletkezett, egészen elképesztő Kipling-novellát (Jelenkor, 2007. július-augusztus, 765-792.), azonnal világos lett, miért tartották sokra a szerzőt olyan kezdeményező erejű prózaírók is, mint például Henry James. Tömör, a magyar fordításon is átütő, nagyon klasszikus érzetű, némiképp régies színezetű nyelvezet, hajlam valamiféle csendes, vérfagyasztó, gyilkos misztikumra és átütő erejű képesség arra, hogy a szöveg, néhány egyszerű elem felhasználásával, kapcsolatot teremtsen a legalapvetőbb (s manapság, a kultúratudomány korszakában ráadásul kifejezetten trendi) kérdésekkel: szubjektum, identitás, hatalom, test, nyelv, kép, kelet, kolonialitás és posztkolonialitás."
És ez teljesen igaz is. Ám a szerző sajnos így folytatta: "Sári Júlia finom válogatása elsősorban nem ezekbe az irányokba indul el. Nem azokat a darabokat vadássza le vagy mazsolázza ki az életműből, amelyek a mai értelmezők számára, irodalomelméleti kérdéseik szempontjából, vélhetőleg igazán fontosak lehetnének. (kiemelés tőlem ...) A Morrowbie Jukes különös vágtájához mérhető klasszikus remeklés talán nincs a kötetben. De az olvasói örömök így is számosak."
És mi történt? Bényei Tamás - amilyen gonosz - egy év múlva kedvet kapott, s a fentebb elemzett irodalomelméleti érdekességeket éppen az Indiai történetek egyik darabján, A városfalon címűn mutatta be előadásában, majd új tanulmányában, a Filológiai Közlönyben (Lálun nagyvezíre: a jelentésrögzítés és jelentéselbizonytalanítás eszközei Rudyard Kipling »A város falán« című elbeszélésében).
Egy mű, ami színtiszta élvezet, s "az olvasói örömök számosak" benne. De nem "így is". Semmi mentegetőzés! A jó könyvnek, az igazi irodalomnak nincs feltétlenül szüksége útmutató irodalomtörténészre. Csak szerető, véleményalkotó olvasóra.