Ha valaki úgy véli, ez a mondat egy tipikus, Rejtő Jenő-féle légiós regény kezdete, nem is jár olyan messze az igazságtól. A szöveg szerzője azonban nem a ponyva királya, a magyar irodalom egyik legkülönösebb „Nagy Írója”, Rejtő, hanem kissé fiatalabb kortársa: Nagy Károly. Avagy, ahogy a legtöbb olvasó ismeri, Charles Lorre: többek közt a hírneves Kockás Pierre kitalálója.

A mű pedig, amelyből a mondat származik, A légió kísértete: a szerző legelső, 1939-ben kiadott kalandos füzetes regénye. Ám ezt a címet viseli az a pompás válogatás is, amelyet a Gar-Wind Bt. jelentetett meg 2015-ben. Ez a vidám gyűjtemény Charles Lorre legkorábbi öt rövid légiós történetét fűzte egybe, amelyek eredeti, háború előtti megjelenéseik óta ekkor láttak először újra nyomdafestéket. (2) Aki tehát megveszi vagy elolvassa A légió kísértetét, valószínűleg egy olyan Lorréval találkozik, amelyet még nem volt alkalma megismerni. És fantasztikusan poénossal.

Íme egy remek részlet Az 1940-es Az elátkozott helyőrség elejéből:

"- Ki maga? – kérdezte Anette és a revolver meg sem rezzent a kezében.

A légionárius keményen összecsapta a bokáját, mintha az őrmester előtt állana:

- Mademoiselle! – mondta katonásan. - Pierre Agnan közlegény, a negyedik gyalogezredből, alázatosan bemutatkozik. Egyben be kell jelentenem azt is, hogy az alatt a rövid idő alatt, amíg szerencsém volt az ágya alatt tartózkodni, tiszta szívből megutáltam a barokk stílusú bútorokat. Borzasztó kényelmetlen. (…)
- Van magának fogalma arról, hogy minek tette ki magát azzal, hogy pont az én szobámban bújt el? - kérdezte Anette.
- Hogyne, Mademoiselle! A legnagyobb izgalmaknak. (...)
- Szemtelen! - kiáltotta a lány vérpiros arccal.
- Észrevette? - kérdezte Pierre olyan örömmel, mintha valami megtisztelő bókot hallott volna. - Mondták már mások is, hogy nagyon szemtelen vagyok. Hát ugye az ember igyekszik.
Anette szó nélkül leült. (...)

- Szökevény? – kérdezte aztán tárgyilagosan.

- Természetes! – felelte a tiszteletlen modorú vendég. – Vagy azt gondolta, hogy a kedves papájával, a táborszernagy úr őexelenciájával akarok feketézni és ezt a módot választottam?... (…)

- Itt legfeljebb arról van szó – tűnődött a lány –, hogy hogyan tud egy ember kijutni Oránból, ahol minden hajót és minden vonatot olyan szigorúan ellenőriznek.
Pierre elnyomta a cigarettáját.

- Hát, ami azt illeti, egy ember még csak tudna… - dünnyögte -, de fájdalom, én nem vagyok egyedül… (…) Kockás, kérlek, légy szíves egy percre!

Nyögés hallatszott. Anette elképedve nézett az ágy felé, mely alól egy újabb légionárius mászott elő. Óriási termetű, hihetetlenül széles vállú ember volt. Szinte érthetetlen, hogyan fért el az alacsony ágy alatt. (...)

- Látja – jegyezte meg kissé szemrehányóan Agnan -, a barokk-stílusú bútorok…

Ez az újabb szemtelenség még Anette idegeinek is sok volt. Balkezével az asztalra csapott.

- Talán értesíteniük kellett volna, mielőtt megszöknek, hogy gondoskodjam kényelmesebb és maguknak megfelelő bútorokról! (…) Majd legközelebb idejében tudassák velem, hogy mikor érkeznek!

Pierre Agnan bólintott.

- Az jó lesz. Mi ketten ugyanis… már mint Kockás és én meglehetősen kibírjuk a fájdalmakat, de Gaston fizikumának határozottan árt az ilyen összegémberedett fekvés…

- Gaston? Ki az a Gaston?

Agnan nem nézett hátra most sem, mikor ismét elkiáltotta magát:

- Gaston fiam, ha van még benned élet, légy szíves gyere elő!

Anette a felháborodástól szinte dermedten figyelte, amint egy harmadik légionárius is kimászik a széles ágy alól." (3)

Mielőtt további katonák bukkannának elő a bútorok takarásából, érdemes szót ejteni róla, ki is volt kitalálójuk, Nagy Károly.

A fiatal író először versekkel jelentkezett. Magát Karinthy Frigyest tekinthette mentorának, aki előszót is írt 1928-ban megjelent, első igazi verseskötetéhez. Karinthy később Rejtő Jenőt is segítette az érvényesülésben, amikor a Pesti Naplóban közzétette a reklámértékű kacsát a fiatal író rejtélyes eltűnéséről, így komoly hírnévhez segítve az akkor még kezdő darabszerző Rejtőt. Nagy Károllyal való kapcsolata azonban valószínűleg jóval korábbról keltezhető.

A később Lorre néven népszerű íróvá váló Nagyról hihetetlen és szomorú módon semmilyen életrajzi adat nem maradt fenn, így még azt is csak említett verseskötetéből lehet megtudni, hogy 1909-ben született (vagyis négy évvel később, mint Rejtő Jenő). A Neked adom… címet kapott kötetben ugyanis szerepel egy vers Tizenkilencedik születésnapomon címmel, 1928. február dátummegjelöléssel. Eszerint Nagy korán, szinte érettségiző korban vált íróvá, sőt, elsőkönyvessé: ám költői pályáján a visszhangtalan, 1927-es Az élet renegátja című kötetét az átütő sikert szintén nem arató Neked adom... követte, s bár 1942-ben még megjelent harmadik, utolsó verseskönyve, a Margaréta, közben új műfajra nyergelt át: a regényre, sőt, a ponyvaregényre.

Köztudomású, hogy a korszak számos írója dolgozott, általában angol álnéven a különféle szórakoztató regény- és füzetsorozatokat megjelentető kiadóknak, amilyen a Nova, a Csillag, az Auróra, a Globus és a mára szintén legendás hírnévre szert tett Kaland volt. Így kezdett el publikálni Nagy Károly is. Először próbaképpen romantikus, olykor egzotikus, máskor afféle Meseautó-szerű kisregényeket írt: közülük a legkorábbi valószínűleg a Világvárosi Regények sorozatában megjelenő A kínai fal volt 1933-ban. Majd kipróbálta magát egy könnyed, társasági történettel, az 1937-es A szerelem – tréfával, amely még a saját neve alatt jelent meg. 1939-re aztán megtalálta igazi területét a sziporkázóan humoros kalandregények írásában.

A már említett A légió kísértetét sorra követték regényei és kisregényei a Rejtő Jenő által megújított, szórakoztató és sajátosan magyar (pesti humorral telt) légiós regény műfajában. Ekkor találta ki halhatatlan figuráit: a legyőzhetetlen és barátságos Kockás Pierre-t, a csavaros észjárású, regényíró Lorrét, Angyalkát, a kecses és vasöklű kantinosnőt, aki Kockás szerelme volt, a kínosan elegáns Márkit, Montcorbier őrmestert, a minősíthetetlen modorú altisztet, aki csak kedves kis patkányával gyöngéd és barátságos… És még sok-sok további hőst. Akik olyanok is, mint Rejtő figurái – meg nem is. Nem plágiumok, ahogyan Rejtő is leszögezte egy levelében, szemtelen utánzóira panaszkodva: az ő plagizálásuk egészen más, írta, mint „Nagy Károly kollégám és barátom stiláris alkalmazkodása”.

Nagy Károly azonban nemcsak stílusban alkalmazkodott Rejtőhöz, de azután saját képére is formálta a műfajt. Például sokkal fegyelmezettebben szerkesztett nagy elődénél és kortársánál. Imádta a gyorsan leütött labdákat, amilyen ez: "Megőrültél? Yxcel őrmesterrel akarsz te viccelni? Hiszen ez kész öngyilkosság! - Na és? Ki mondta neked, hogy én nem akarok öngyilkos lenni?" (4) Vagy: "Azt akarja mondani, mon commandante, hogy eltévedtünk? - Nem akarom mondani, öregem, de csakugyan eltévedtünk." (5) Ha pedig a történetben bűneset és nyomozás is akadt, sokkal kisebb csomagokban nyújtotta a megoldást, jobban emlékeztetve egy klasszikus krimiszerzőre, mint a mindent a tökéletes abszurditásig fokozó, majd egy utolsó, nagy meglepetéssel gyorsan megfejtő Rejtő.

Nagy Károly (sajátja mellett Charles Lorre, Charley Long, Kockás Pierre, Charles Greaph és Roney-Roppe néven) végül sokkal többet írt körülbelül ugyanannyi idő alatt, mint híresebb pályatársa: 1933 és 1942 között 159 hosszabb-rövidebb művet publikált, míg Rejtő 1932 és 1943 közt 27 regényt és 24 kisregényt jegyzett. Ez a hihetetlen termékenység Nagy Károly esetében olykor egyes jelenetek átfogalmazott újra felhasználását eredményezte, ami Rejtőre kevesebbszer volt jellemző. Nagy számos önálló témában is dolgozott azonban, mint a vadnyugati, az afrikai, az egzotikus és a vidám magyar: Kockás Pierre pedig teljes mértékben egyéni leleménye volt. Így mindenképpen megérdemli, hogy valódi íróegyéniségként emlékezzünk rá.

Véleményem szerint Lorre sokkal-sokkal jobb kisregényben, mint Rejtő (aki párhuzamosan azzal, hogy népszerűvé vált, tulajdonképpen fel is hagyott a kisformákkal): egy Nagy Károly-féle rövid írás mindig épp addig tart, ameddig kell, fergetegesen mulatságos, s ha az olvasó fogékony az ilyesmire, jólesően romantikus és hősies is. Épp ezért kár, hogy amikor a rendszerváltás után egy ideig mindent kinyomtattak, ami „régen” megjelent, Nagy Károlytól mindig csak hosszabb írások kerültek újra kiadásra. Talán ez okozhatta, hogy Rejtővel ellentétben, akinek a művei már 1956-tól folyamatosan megjelenhettek, s legendája a Kádár-rendszer sanyarú ponyvatörténeti időszakában is élt és hatott, Nagy Károlyt igazából elfelejtettük ismét felfedezni.

Pedig bizonyos szempontból ott volna a helye Rejtő Jenő mellett: s nemcsak azért, mert mindkettejükkel ugyanaz a gyilkos eszme és a második világháborús munkaszolgálat végzett 1942-43-ban. Hanem azért is, mert Nagy Károly szintén jó író volt, aki tovább kísérletezett egy sajátosan magyar műfajjal. S ma is képes kellemes, vidám perceket szerezni annak, aki kézbe veszi a történeteit.