Lehet, hogy most olvashattunk utoljára Fredrika Bergmanról és Alex Rechtről? Kristina Ohlsson mindenesetre ezt állítja regénye utószavában, arra kérve a Vétkeseket elégedetten becsukó olvasóit, engedjék most már el a nyomozópárost: hadd adják át a helyüket más Ohlsson-hősöknek.

A krimiirodalomban előfordult már, hogy egy író mindenáron szabadulni szeretett volna fantáziája szülöttjétől. Sir Arthur Conan Doyle 1892-ben még a legteljesebb nyugalommal meggyilkolta Sherlock Holmest a harmincötödik róla szóló történetében, Az utolsó esetben – hogy azután kétségbeesetten erőltethesse a fantáziáját, miként tudja tisztességesen megmagyarázni, hogyan menekült meg mégis élve a mesterdetektív Moriarty professzor csapdájából. Holmesnak ugyanis az olvasók akaratából fel kellett támadnia, s elkísérte Doyle-t szinte a haláláig. Agatha Christie már nem merte megtenni ugyanezt a drasztikus lépést. A Nagy Négyes című, 1927-es, negyedik Hercule Poirot-regényében cselesen megmutatta, mi történne, ha a zöld szemű, tojásfejű zseni jobblétre szenderülne: de a nyomozó már az utolsó fejezetben feltámadt, hogy további majd’ harminc remekbe szabott regény és sok-sok novella hőseként bosszantsa további fél évszázadon át megalkotóját. Elmondható, hogy Christie egyetlen detektívjét sem ölte meg azért, mert elege lett belőle.

Vajon Kristina Ohlsson eljátszott a gondolattal, mi történne, ha az okos, önfejű és határozott Fredrika, vagy nyomozótársa, a kedves, nyugodt, türelmes Alex meghalna egy nyomozás folyamán? Hát persze! A Vétkesek végig a tűzzel játszik: a befejezését már csak ezért sem szabad elárulni. S persze azért sem, mert kiváló skandináv krimi, amelynek legfeljebb a bevezetéséről szabad szólnia egy ajánlónak.

Persze az is izgalmas: hiszen az első oldalakon mindjárt „három megtévedt ember”-rel, három titokzatos múltú és titokzatosan cselekvő férfivel találkozhatunk. Az egyikőjük megdöbbentő levelet ír valakinek, a másik egy házat figyel szüntelenül, s egy nővel beszélget, a harmadik pedig feláll és elhagyja az irodáját, miközben többé már nem önmaga… Majd következik egy néhány hónappal későbbi jegyzőkönyv-részlet Alex Recht kihallgatásáról, amely szerint nagyon nagy a baj…

A Vétkesekben, a nyomozópárosról szóló sorozat hatodik kötetében, amely hosszú kihagyás után, öt évvel az akkor sorozatzárónak tűnő kötet, a Dávidcsillagok megjelenése után léptette fel újra a hősöket, egy halott férfi ügyben kezdődik meg a nyomozás. Otthonában találták holtan, kezén női karikagyűrűvel. Közben titokzatos üzenet érkezik Alexhez, valaki pedig azzal keresi meg Fredrikáékat, hogy segítsenek felkutatni elrabolt testvérét. Olvasóként fel-le járhatunk az időben, április és szeptember, a történet eleje és vége között ugrálva, s nem lehetünk biztosak benne, ki mit is titkol el, s mi lett végül Alex és Fredrika nyomozásának az eredménye. A kérdőjel egyre nagyobbra nő: hol van Fredrika? Mi lett vele? A megoldást viszont csak az utolsó oldalakon tudhatjuk meg.

Hogy fog-e esetleg Kristina Ohlsson később, valamiféle okos történetcsavarral további Bergman-Recht-könyveket írni, nem tudom, de talán nem is fontos. A Vétkesekkel engedett az olvasók könyörgésének, s kitalált még egy pompás kalandot a nyomozóknak: nincs más hátra, mint örülni ennek. Főleg, mert ismét teljesen egyedi stílusút alkotott: akit inkább az írónő későbbi kétrészes könyve, a Lotus Blues és a Mio Blues nyűgözte le, ebben az új regényben is sok apró fogását megtalálja majd az ottani, abszolút nem hagyományos cselekményvezetésnek. A Vétkesek igazán jó könyv: s biztosíték arra, hogy még sokáig nem maradunk Ohlsson-krimik nélkül.

Link
A cikk az Ekultura.hu-n: Kristina Ohlsson: Vétkesek
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én
Kristina Ohlsson: Az 573-as járat
Kristina Ohlsson: Az Ezüstfiú
Kristina Ohlsson: Az üveggyerekek
Kristina Ohlsson: Dávidcsillagok
Kristina Ohlsson: Kőangyalok
Kristina Ohlsson: Mio Blues  
Megjegyzés: az ekultura.hu ajánlóit mindig megjelenésük után két nappal jelentetem meg a blogomon. Ezúttal azonban kivételt tettem, hogy az 1944. július 20-i Hitler-ellenes összeesküvésről szóló posztsorozat ne szakadjon meg. A cikk eredetileg július 21-én jelent meg az ekultura.hu-n.

Befejezéséhez érkezik az 1944. július 20-i Hitler-ellenes összeesküvésről írt posztsorozatom. Az események összefoglalása és a témával foglalkozó alapvető könyvek és egyéb kötetek bemutatása után ebben a negyedik, utolsó részben a témáról készült mozi- és tévéfilmekkel foglalkozom.

Tucatnyi film - tucatnyi összeesküvés

Az első filmes Stauffenberg

A július 20-i összeesküvésről és Claus von Stauffenberg személyéről számos különféle filmalkotás készült: én egy tucatot ismerek. Az elsőt közülük 1955-ben mutatták be, az utolsót a kétezres években. Ebben a bejegyzésben arról a három filmről szeretnék hosszabban írni, amelyeket nálunk is játszottak, illetve kiadtak DVD-n, s van magyar szinkronjuk. Ezek: az 1990-es Megölni Hitlert, a 2004-es Stauffenberg - A Valkűr hadművelet és a 2008-as Valkűr.

Elöljáróban azonban érdemes szót ejteni a többi kilenc műről is. Köztük a legfontosabb véleményem szerint az első mozifilm, amelyet a témáról valaha is készítettek: Georg Wilhelm Pabst 1955-ben, még fekete-fehérben forgatott nyugatnémet játékfilmje, amely mindössze tíz évvel a második világháború után került a mozikba Es geschah am 20 Juli címmel. Pabst ugyanebben az évben rendezte meg a jóval nagyobb hírnévre szert tett Utolsó felvonást (Der letzte Akt) is, amely Hitler utolsó napjait és a Harmadik Birodalom bukását mutatta be, s olyan művek elődeként kell rá tekinteni, mint A bunker vagy A bukás. Az Ez történt július huszadikán hasonlóképpen a tisztázás és a művészi ismeretterjesztés jegyében született meg, mint filmtestvére: egy olyan korban mutatta be Stauffenberg és társainak mozgalmát, amikor sokak számára teljesen ismeretlen volt még a gróf és az összeesküvés története, mások pedig egyértelműen árulónak tartották július 20. résztvevőit. (1)

A főcím

A mindössze hetvenöt perces film csak és kizárólag július 20. eseménysorára koncentrál: az előzményekkel, vagy a Bernhard Wicki játszotta Stauffenberg gróf eszmei fejlődésével egyáltalán nem foglalkozik. Sok szempontból inkább a dokumentumdráma és a háborús kalandfilm határán mozog. Ugyanakkor forgatókönyve írásakor megkísérelték az események még élő tanúitól begyűjteni a lehető legtöbb hiteles információt. Ezért lehet meghatározó filmalkotás a témáról sok apró pontatlansága ellenére (minden felvétel bajor helyszíneken készült, s az időrend, a cselekvési terv, a bomba kinézete, a kivégzések sorrendje stb. az utóbb nyilvánosságra került információk tükrében nem mondható hitelesnek). A film sokban hatott a történet későbbi feldolgozásaira, hiszen igyekezett mind a katonai és a polgári ellenállás együttműködését és feszültségét, mind a merénylet tervének erős és gyenge pontjait, mind a puccs folyamatát a legnagyobb sűrítettséggel, mégis részletesen megmutatni. Számomra a legszebb ötlet benne a  stáblistáé: a filmkezdő feliratok ugyanis egy fehér fénnyel megvilágított, semlegesnek tűnő falra íródnak ki, ám ha végignézzük a filmet, kiderül, hogy ez a háttér az utolsó kivégzési jelenetből való kivágás - ez előtt a fal előtt lövik agyon a film négy főalakját... Mindazonáltal ez a mozi ma már inkább csak a téma iránt megszállottan érdeklődőknek lehet érdekes: le sem tagadhatná, hogy az ötvenes évek terméke.

Horst Naumann Stauffenbergként

A téma egyébként a levegőben volt akkoriban: 1955-ben készült el a Der 20. Juli című, szintén nyugatnémet film is Falk Harnack rendezésében, amelynek a rövidebb felkészülés és gyors forgatás miatt a német mozikban végül sikerült egy hónappal megelőznie Pabst változatát. Nem tudott azonban olyan jelentőssé válni, mint az, függetlenül attól, hogy Stauffenberg szerepében Wolfgang Preiss igen energikus alakítást nyújtott: a film feledhetőségét jól magyarázza az a pontosság, aminek köszönhetően benne a gróf a jobb szemére vak... Július 20. eseményeit számos ponton megidézte a nálunk is jól ismert Tábornokok éjszakája (The Night of the Generals) című 1967-es, főképp a megszállt Varsóban játszódó amerikai krimi (itt egy apró szerepben Gérard Buhr alakította Von Stauffenberget), és a Felszabadítás című, 1969-es szovjet nagyjátékfilm is, amelyben a német szereplőket NDK-beli színészek játszották (Stauffenberg rövid szerepét Alfred Struwe). Tévéfilm (mégpedig német) 1970-ben készült a merényletről Claus Graf Stauffenberg címmel, a magyarok számára A klinikából ismerős Horst Naumann főszereplésével (ő látható a képen). Tévésorozat pedig (amerikai) 1988-89-ben dolgozta fel a júliusi ellenállás történetét (is): bár a War and Remembrance című széria legpontatlanabb és legpatetikusabb részletei épp a Stauffenberg merényletéről és puccsáról szólók (az ezredes szerepében az argentín születésű német színész, Sky du Mont látható).

Harald Schrott Stauffenbergként

A további három film, amelyben megelevenedik július 20-a története, már tulajdonképpen kakukktojás ezen a listán. Egyik sem önálló, művészi szempontok alapján elkészített filmalkotás, hanem - kisebb-nagyobb sikerrel - pontosságra és hitelességre törekvő dokumentumfilm, amelyet hosszabb-rövidebb dramatizált betétek egészítenek ki a jobb elképzelhetőség érdekében. Ilyen a még a nyugatnémet televízió számára, 1971-ben készült Operation Walküre, amelynek bejátszásaiban Joachim Hansen látható Stauffenbergként. Szintén ilyen a 2003-as Die Stunde der Offiziere, amelyet mindenkinek elsőként ajánlanék ebből a műfajból: Harald Schrott - aki a képen látható - egyáltalán nem hasonlít az ezredesre, de azonosulásra késztetően és izgalmasan játssza őt a dramatizált részekben. (Már az első megjelenésekor is tökéletes: belép a berlini villa halljába, ahol majd az összeesküvőkkel találkozik, s másodpercek alatt, katonásan, könnyedén és egyben bájjal, mindössze három ujjal leszenvedi magáról a kabátot, kedvesen visszautasítva a szobalány segítségét...) Végül ilyen a 2009-es Stauffenberg – Die wahre Geschichte, amelyet, úgy tűnik, kifejezetten azért forgatott a ZDF, hogy rámutasson a Tom Cruise főszereplésével készült Valkűr pontatlanságaira, annak németországi bemutatása előtt mindössze egy héttel. A címszereplő Peter Becker azonban magasságán kívül sem külsejében, sem megelevenített személyiségével (merevségével, fogpasztamosolyával) nem idéz fel semmit a valóságos Stauffenbergből, akit pedig az interjúalanyok emlékezései érdekelnek, azok nagy részét megtalálhatja a fentebb említett  2003-as német dokumentumfilmben vagy A Valkűr öröksége című amerikai dokuban is, amely még a Valkűr magyar DVD-változatán is megtekinthető.

Claus von Stauffenberg gróf Brad Davis, Sebastian Koch és Tom Cruise alakításában, valamint egy 1937-es fényképen

Mindezek figyelembevételével nem túlzás azt írni, hogy mi magyarok épp azt a három Stauffenberg-filmet nézhetjük meg kényelmesen, jó minőségben, szinkronnal, amelyeket az összes valaha készült közül ma is érdemes. Következzenek hát ezek.

Az első igazi Stauffenberg-film

Megölni Hitlert (The Plot to Kill Hitler, 1990)
Stauffenberg gróf: Brad Davis
Nina von Stauffenberg grófnő: Madolyn Smith - Beck tábornok: Ian Richardson - Olbricht tábornok: Michael Byrne - Axel von dem Bussche: Rupert Graves - Fromm tábornok: Helmuth Lohner - Rommel tábornok: Helmut Griem - Remer őrnagy: Timothy Watson - Von Quirnheim: Burkhard Heyl - Fellgiebel tábornok: Vernon Dobtcheff - Adolf Hitler: Mike Gwilym
Rendezte: Lawrence Schiller
Gyártó: Warner Television - Jadran Film (tv-film)
Forgatókönyv: Steven Elkins - Zene: Laurence Rosenthal - Fényképezte: Freddie Francis - Vágó: Bernard Gribble

Az amerikai film 1990-ben készült a televízió számára. Ez kijelöli a kereteit is: nem nagy költségvetésű, mégis szuggesztív hangulatú film, amely a pompásan kiválasztott és berendezett külső és belső helyszínekkel, a korhű jelmezekkel és mindenekelőtt az elmélyült színészi játékkal pótolja azt, ami látványban és nagyságban hiányzik belőle. Minden szempontból úttörő: középpontjába - címével ellentétben - nem elsősorban az összeesküvés és a puccs eseményeit, hanem Stauffenberg gróf cselekedeteit és személyiségét állítja, s valóban képes az érdeklődést felkelteni a majdnem ötven évvel azelőtt kivégzett történelmi hős iránt.

A film kezdete: támadás a Bendlerblock ellen

Már az első néhány kép, amelyen a puccs végpontját, Remer embereinek támadását látjuk a Bendlerblock ellen, megteremti a tökéletes korhangulatot: a hitleri korszak monumentális és hideg építészeti stílusának érzékeltetésére elég néhány különleges ajtó, kilátástalanul hosszadalmas lépcsősor és egy fehér fénnyel megvilágított, bronz atlétaszobrokkal telerakott földszinti csarnok, amelyben tanácstalan takarítónők ácsorognak a benyomuló katonákra bámulva... Ugyanilyen illúzióteremtő a rastenburgi főhadiszállás díszlete, amely igyekszik mindenben megfelelni a fennmaradt fényképfelvételek tanúságának. Paradoxon, hogy a film rendkívül hiteles külső felvételeit kivétel nélkül a mai Horvátországban, az akkori Jugoszláviában vették fel. Kiválóak a jelmezek is, legyen szó akár Nina von Stauffenberg kecses, arisztokrata jólétet tükröző ruhadarabjairól (amelyek éles ellentétben állnak az őt körülvevő háborús világ mocskával), vagy éppen Stauffenberg öltözékéről (amely hitelesen teremt látszatot abban a korban, amikor a filmeseket még nem segítette a digitális technika, amely kezeket és ujjakat tüntethet el egyetlen varázsszóra egy ép testű színészről).

Olbricht: nem a maszk a lényeg, hanem az ember ábrázolása

A film lényege azonban számomra egyértelműen a szereplők játéka. Még a legkisebb szerepekben is kiváló karakterszínészek tűnnek fel: a halállal szembenéző, merényletre készülő Axel von dem Busschét például a fiatal Rupert Graves játssza (őt ma szinte mindenki ismeri a Sherlock-sorozat intelligens Lestrade-jeként). Keitel tábornokként a minden Star Wars-rajongó számára Piett admirális szerepével összeforrt Kenneth Colley látható. Fellgiebel apró szerepében pedig Vernon Dobtcheff tűnik fel, akivel legutoljára Emil Háchaként találkozhattunk a mozikban a HHhH című filmben. Stauffenberget a tragikus sorsú tehetség, az Éjféli expresszel befutott, Golden Globe-díjas Brad Davis játssza: ez volt az egyik utolsó szerepe. De nem lehet megfeledkezni két fő összeesküvő társáról sem. Beck tábornokként sok-sok tévéfilm sztárja, s egyben a Royal Shakespeare Company alapító tagja, Ian Richardson tűnik fel, Olbricht tábornokot pedig az összetéveszthetetlen mosolyú Michael Byrne játssza: oly sok gonosz náci szerep után egy "jó németet".

Stuaffenbergnek az utolsó percig szerepet kell játszania

Bár Stauffenberg nem először tűnt fel a moziban vagy a televízióban, a Megölni Hitlert sok szempontból járatlan úton indult el: az amerikai nézők számára először készült film a történtekről. A forgatókönyvnek egyszerre kellett bemutatnia a gróf személyiségét, múltját és célját, magát a német ellenállást, továbbá a július 20-i puccsot: mindezt mindössze kilencven percben. Véleményem szerint ez kiválóan sikerült, még úgy is, hogy természetesen engedményeket kellett tenni a pontosság tekintetében. A film mintegy ötven percet foglalkozik az előkészítéssel, körülbelül huszonöt percet a merénylettel és a puccsal, a maradék időt pedig Stauffenberg halálának és önfeláldozásának bemutatására fordítja.

Von dem Bussche: Stauffenbergnek a halálba kellett volna küldenie

Ahhoz, hogy hátteret adjon a gróf tetteinek, igyekszik részletesen körvonalazni kapcsolatát a feleségével, gyermekeivel. Ezért az összeesküvés szereplői esetében összevonásokkal és kihagyásokkal él: így például a film alapján úgy tűnhet, az 1943-44-es ellenállás igazi vezetője Beck és Olbricht volt. Tresckow tábornokot még csak meg sem említik, bár az egyik szereplő név nélkül beszámol a konyakos merényletről. Mertz von Quirnheim lovag és Haeften főhadnagy szinte néma szereplővé változnak, Witzlebenről és a polgári ellenállókról pedig szó sem esik. Mindez azonban nem különösebben zavaró, mert így viszont van idő néhány jelenetben a két jelképessé növekvő figurát, Von dem Busschét (az üdítően fiatal, befolyásolható, ukrajnai élményei miatt mégis felelősséget vállaló, élete feláldozására is képes összeesküvőt) és Olbrichtot (a tapasztalt, sokat látott, a puccsot megszervező, elszánt konspirátort) jellemezni, illetve Stauffenberg is emberivé és érdekessé tud válni. Talán az egyetlen megkérdőjelezhető dolog, hogy a film hosszú perceket szentel Rommel tábornok és Stauffenberg találkozásainak, amelyek nemcsak, hogy így nem történtek meg, de túlzottan idealizálják a tábornokot, aki a valóságban valószínűleg egyáltalán nem működött együtt ilyen lelkesen és egyértelműen az összeesküvőkkel.

Stauffenberg próbál kitérni a vita elől: majd beavatja a feleségét

Stauffenberget erősen azonosulásra késztetően ábrázolja a film. Mivel a szerkezet keretes, a Megölni Hitlert azonnal az ezredes letartóztatásával veszi kezdetét, majd innen tekintünk vissza afrikai megsebesülése idejére. Látjuk kezdeti kétségbeesését, és azt, ahogyan erős elhatározással,  s részben a családja hatására kibékül az állapotával: kiváló jelenet a kórházi, amikor az ezredes a szeme miatt aggódik; a hazatérésé, amikor először eszik együtt a gyerekeivel, s képtelen felvágni magának a húst; vagy az, amikor felolvas a feleségének Stefan George verseiből. A film alapvetően a történetmesélésre koncentrál, mégis van egy jelképes elem, amely több jelenetet összefűz: a csellóé. Például: Stauffenberg hazatérése után látszólag nyugodt lélekkel néz szembe a zongorájuk mellé gondosan odaállított hangszerével, éjszaka azonban csellódarabot hallgat a gramofonról, majd hirtelen elhatározással darabokra töri a saját hangszerét, s megsiratja azt, és nyomorék önmagát, aki soha többé nem zenélhet. Később egy csellódarab próbáját hallgatva találkozik Olbrichttal egy színházban: ekkor már megtalálta új célját, így a kétségbeesése is a múlté. Végül akkor is megjelenik a cselló, amikor végre beavatja a tervébe a feleségét, majd együtt tölti vele az éjszakát.

Stauffenberg a gyermekeivel

Bár arra sajnos semmiféle magyarázatot nem találtam, miért van a filmen csak három gyermeke a grófnak négy helyett (Heimeran hiányzik, Valerie pedig legfiatalabból legidősebbé változott), nagyon érdekes az is, hogyan ábrázolja a szülő-gyerek kapcsolatot a Megölni Hitlert. Stauffenberg leginkább idősebb fiához tud közel kerülni: mintha igyekezne neki átadni valamit önmagából, ami megmaradhat, ha ő már nem lesz. Az egyik legeredetibb jelenet, amikor egy légiriadó alkalmával a kis Berthold beoson a házba az óvóhelyről, s ott találja apját, aki ceruzákat tördelve gyakorolja a bomba gyújtószerkezetének kibiztosítását, s megígéri a fiának, nemsokára véget ér a háború. A családi jelenetek kiemelik azt is, hogy (a valódi) Stauffenbergnek (is) lett volna más választása: ahogyan a filmben többször is elhangzik, számára Afrika után véget érhetett volna a háború, élhetett volna csendben, békében, a háborús hős nimbuszával övezve, a családjával.

A filmbeli család

Az is igaz persze, hogy a családi jelenetek nagy része cseppet sem hiteles: hiszen a filmen Stauffenberg meglátogatja a feleségét még július 19-én is, s mielőtt elfognák, még van alkalma felhívni Ninát, és elbúcsúzni tőle. Lehetne mondani, hogy a Stauffenberg-család ábrázolása túl érzelmes, túl hollywoodi, egyáltalán, amerikai. (A futball emlegetése valóban mindenképp az, és az sem biztos, hogy feltétlenül szükség volt az említett szerelmi jelenetre.) Ugyanakkor nekem két szempontból is tetszik a Stauffenberg-család ábrázolása. Az egyik: jól használható metaforaként, például abban a jelenetben, amikor a gyerekeknek a cirkuszi előadásról kellene az óvóhelyre menekülniük, a kis Berthold azonban a sátorban bújik el, mondván, miért is bombáznák a bohócokat. A második: a családi jelenetek ellensúlyozzák az összeesküvéséit, s bemutatják a dilemmát, lehetséges-e, hogy valakinek a családjánál fontosabb egy eszme, egy elvont cél, egy küldetés. Szabad-e mindent kockáztatni egy nagyobbnak tűnő célért? S mi van akkor, ha nem lehetünk biztosak benne, jó-e a cél, ha csak a saját erkölcsi érzékünkben bízhatunk ezt megítélve? A film kiemeli, hogy Stauffenberg nem terhelheti másra a merénylet erkölcsi felelősségének súlyát, magának kell tehát cselekednie. Viszont azt is tudnia kell, hogy kudarc esetén a megtorlás eléri a családját. Ez a dilemma, amely oly sok júliusi összeesküvőt foglalkoztatott, így hatásos feldolgozást kap.

Találkozó civilben, Beck tábornokkal

A forgatókönyvben viszonylag röviden érintik csak július 20. délutánjának eseményeit. Annál többet kap azonban a néző a megelőző szervezkedésből: nagyon jók a puhatolózó párjelenetek Stauffenberg és Olbricht, Stauffenberg és Fromm, Stauffenberg és Von dem Bussche között. Persze a valóság túl összett volna ahhoz, hogy ábrázolni lehessen, de köszönhetően a főszereplők viszonylag redukált számának, többféle kapcsolatfelvételt, egyezkedést, tervet sikerül bemutatni. Érdekesség, hogy Stauffenberg katolicizmusa is helyet kap a filmen, hiszen a merénylet előtt elmegy gyónni, de nem részesül feloldozásban. S megjelenik a dilemma: van-e értelme a D-nap után végrehajtani bármiféle merényletet, puccsot. A filmes Stauffenberg álláspontja szerint a németeknek akkor is bizonyítaniuk kell a történelem előtt, hogy szakítani tudnak Hitlerrel, ha ennek esetleg már nem lehet konkrét gyakorlati haszna: az azonnali békekötés. (A valóságban ez inkább Tresckow meggyőződése volt.)

A Wolfsschanzéban

A Hitler-ellenes merénylet izgalmas jelenetei kiválóan vannak felépítve: láthatjuk a kicsinyes és kínosan őrjöngő Hitlert, Brandt majdnem (csak majdnem) rányit a bombát élesítő Stauffenbergre, amikor pedig az távozik a barakkból, a telefonközpontos gyanakvóan figyeli, amint cigarettára gyújt... A filmben nagy szerephez jut, hogy a bunker helyett a barakkban folyik a tanácskozás, arról viszont nem esik szó, hogy az ezredes ne élesítené az egész robbanóanyagot. Egyébként is egy furcsa fémláda testesíti meg a bombát, amelyben már benne van a gyújtószerkezet, csak meg kell törni: ez így semmiképpen sem hiteles. Érdekes még, hogy Stauffenberg itt óvatosabb, de egyben óvatlanabb is, mint amilyen a valóságban volt: már a robbanás után egy perccel kívül van az első kapun, így tulajdonképpen nem győződik meg saját szemével Hitler haláláról, holott a valóságban ezt tette (és valószínűleg azt hitte, hogy látja Hitler holttestét). A további két útzáron pedig egyszerű hatalmi szóval jut át: furcsa módon itt a valóság filmszerűbb volt, amit a későbbi filmek ki is használtak.

A döntő elhatározástól kezdve Stauffenberg útja nyílegyenes

Magáról a puccsról kevés szó esik: látjuk Stauffenberget kétségbeesetten telefonálni, illetve Hitler hallgatja a rádióban a beszédét. Ez utóbbi nem hiteles, de a filmben az ezredes azt a szöveget olvassa be, amely valójában az összeesküvők által kiküldött első, hosszú táviraté volt, ezt valóban Stauffenberg fogalmazta, s így kezdődött: "Adolf Hitler halott." Az összeesküvők letartóztatása kiválóan vágott, mozaikos jelenetsorból áll össze, amely a keretnek a filmet bevezető részéhez képest kibővül. A forgatókönyv azt sugallja, hogy Stauffenberg és társai azért nem lettek öngyilkosok a nyilvánvaló bukáskor, mert bíztak benne, hogy perük során elmondhatják majd a véleményüket. Fromm hatáskörét túllépve ítéli halálra őket, ők pedig büszkén halnak meg: elsőként Stauffenberg, akit Fromm kegyelméből külön, társai előtt lőnek le, majd ezután hal meg egyetlen sortűztől találva, egyszerre mindhárom összeesküvő társa.

Hiteles vezető, a felelősség szinte elbírhatatlan tudatával

Függetlenül attól, hogy ez a jelenet - eltekintve a kiváló, a valódit idéző helyszíntől - semmiben sem hiteles (az elítélteket egyenként lőtték agyon, haláluk előtt nem fosztották meg őket a kitüntetéseiktől, Stauffenberget másodiknak szólították és harmadiknak halt meg, ráadásul érthetetlen okokból a jelenet világosban játszódik, talán másnap reggel, 2) - mégis nagyon mozgósító. Egyrészt a kissé patetikus, de szép szöveg miatt. Stauffenberg ugyanis Olbrichtnak idézi a szodomai igazakról szóló (valójában Tresckow-féle) mondatot, mire az elkeseredetten így felel: "Senki sem törődik ezzel. Mert senki sem fogja megtudni." Mindez kiváló ellentétben áll magával a ténnyel, hogy épp a történtekről nézünk egy játékfilmet - ugyanakkor emlékeztet arra, mennyi időbe telt, mire Németország valóban elfogadta, hogy Stauffenberg és társai nem árulók, hanem hősök voltak.

Stauffenberg a letartóztatásakor

A zárójelenet másik szuggesztivitását természetesen Brad Davis visszafogott, átélhető színészi játéka adja. A színész, aki a film afrikai jelenetében érdekes módon még egyáltalán nem idézi fel Stauffenberget, sőt, a sivatagi terepruhában nem egy német tiszt, inkább egy mai amerikai katona benyomását kelti (legalábbis bennem), a szemkötő felvételétől kezdve külsejében is elképesztően valóságos Stauffenberggé válik. A keretes filmszerkezet miatt először így találkozunk vele: üldözik, elfogják, s ekkor mondja ki a - nem hiteles, de - angolul igen erős, azonnal az ezredes által feláldozott dolgokra emlékeztető választ a "Fel a kezekkel!" hagyományos parancsára: "Nekem nincsenek kezeim!" Az ifjú Remer őrnagy és a többi, frontot nemigen látott fiatal, lelkes támadó olyan embert fog el, aki sokkal több mindent végigélt már, mint ők, meg is nyomorodott a hazájáért, sokkal többet tud és ért a világból, mint ők, mégis sokkal kevesebb benne a gyűlölet. Így letartóztatni nem hőstett, inkább gyávaság. Ez az ellentét azonnal megadja a film alaphangját. (Bár hozzá kell tenni, nem valós: a valódi Remer csak öt évvel volt fiatalabb Stauffenbergnél és megjárta a keleti frontot. Igaz, az, hogy ott csak még lelkesebb nemzetiszocialista lett belőle, sokat elárul róla.)

Brad Davis

Davis nagyon érzékeny, visszafogott, sokszor önmagába forduló embernek mutatja Stauffenberget, aki ugyanakkor jó vezető, türelmes, bátor és etikus ember. Jól ért a finom provokációhoz, ugyanakkor óvatos: az emlékezések szerint az igazi Stauffenberg is hasonló módon beszélgetett az emberekkel, s hasonlóképpen igyekezett támogatókat keresni az ügyéhez. Mivel a forgatókönyv különösebb külső támpontokat nem ad ahhoz, hogyan alakult a főszereplő gondolkodása, s miként jutott el Stauffenberg a puccshoz, mindezt a karakter belső ábrázolása teszi hihetővé. A filmben egy erkölcsös és töprengő ember látja meg a valódi útját, ismeri fel a helyes célt, s kezdeti, kissé cinikus elégedetlensége, majd súlyos sebesülése miatti fájdalma és emberi csalódása végül pozitív és nagyon határozott küldetéstudatnak adja át a helyét, amelyben - július 20. folyamán abszolút reálisan, majd a kivégzése előtti utolsó pillanatokban már kissé misztikusan, de - mindvégig hinni tud.

Összefoglalva: a Megölni Hitlert erős és izgalmas alkotás, azt figyelembe véve pedig, hogy a televíziónak forgatták, egyenesen kiváló. Brad Davis sokoldalúan, illúziókeltően és hitelesen játssza Stauffenberg szerepét. A jó forgatókönyv, a remek színészek, a különleges látványvilág és a témához illő zene pedig biztosítja, hogy a film ma, majdnem harminc évvel a bemutatása után is jó szórakozást és igazi moziélményt nyújt. (3)

A németek tökéletes Stauffenberg-filmje

Stauffenberg - A Valkűr hadművelet (Stauffenberg, 2004)
Stauffenberg gróf: Sebastian Koch
Tresckow tábornok: Ulrich Tukur - Haeften főhadnagy: Hardy Krüger Jr. - Olbricht tábornok: Rainer Bock - Von Quirnheim: David C. Bunners -  Beck tábornok: Remo Girone - Hoepner tábornok: Ronald Nitschke - Berthold gróf: Christopher Buchholz - Fromm tábornok: Axel Milberg - Remer őrnagy: Enrico Mutti - Schweizer: Michael Lott - Fellgiebel tábornok: Harald Krassnitzer - Adolf Hitler: Udo Schenk - Nina von Stauffenberg grófnő: Nina Kunzendorf - Margharete von Oven: Stefania Rocca
Rendezte: Jo Baier
Gyártó: ARD - EOS - RAI -  RBB - SWR - WDR - ORF - teamWorx (tv-film)
Forgatókönyv: Jo Baier - Zene: Enjott Schneider - Fényképezte: Gunnar Fuss - Vágó: Clara Fabry

Hiteles, lebilincselő és drámai film: egy remekül beállított jelenet

Valahányszor megnézem ezt a 2004-ben készült német filmet, mindig lenyűgöz két dolog. Az első, hogy mennyire magas színvonalú, annak ellenére, hogy a televízió számára készült. Látszik rajta, hogy bemutatásának apropója az összeesküvés nevezetes hatvanadik évfordulója volt, s készítői nem elégedtek meg egy illusztratív áttekintéssel: helyette minden szempontból hiteles, pontos és izgalmas, ugyanakkor a szerzői film látásmódjával rendelkező alkotást forgattak, ahogy ez a rendező-forgatókönyvírótól, Jo Baiertől megszokott. Így a kész mű elég nagyszabású, érdekes és professzionális ahhoz, hogy bármikor versenyre keljen egy mozifilmmel. A második dolog épp ezzel kapcsolatos: meggyőződésem, hogy a 2008-as Valkűr forgatókönyvírói itt-ott merítettek ebből a filmből. Persze válogatva, csak a legjobb dolgokat, de az érintkezés letagadhatatlan. Így például a Stauffenberg forgatókönyvének leleménye Tresckow tábornok afféle mentori szerepben való felléptetése is, amelyet szintén felhasznál az amerikai moziváltozat. (4) Ezzel azonban nem valamiféle plágiumot akarok sejtetni: csak leszögezem, hogy az évfordulós életrajzi tévéfilm mintaadó és maradandó filmalkotás.

Higgadt és katonás: de valójában merényletre készül Hitler ellen

Remek színészek közreműködésével, lenyűgöző illúziót nyújtva idézi fel Stauffenberg gróf utolsó hónapjainak történetét. Szinte végig felesleges pátosz nélkül, mégis komolyan és hitelességre törekedve mutatja be a tényeket, és igyekszik a lehető legtöbb jellegzetes szereplőt megeleveníteni. Alapvetően Stauffenberg személyiségére és 1944 eseményeire koncentrál: épp ezért - ellentétben a Megölni Hitlerttel - a 92 perces játékidőből mindössze az első 25 perc nem a merényletről és a puccsról szól. Ebben a nem egészen fél órában sikerül remekül megírt, változatos jelenetek sorozatával felvázolni Németország helyzetét, Stauffenberg jellemét, s egyúttal bemutatni azt is, mi vehet rá egy német arisztokratát, katona ősök kiváló katona leszármazottját, hogy merénylőként és puccsistaként induljon harcba. Innentől kezdve nagy részletességgel és a dokumentumokat szinte mindenben követő pontossággal élhetjük végig a szereplőkkel július 18., 19., és 20. eseményeit, egészen a tragikus végig.

Különleges nézőpont: Remer szónokol

A film jól megválasztott helyszíneken játszódik: megelevenedik a rastenburgi bunker- és barakk-komplexum, kanyargós, sötét folyosóival, istállóállásnak is apró irodáival, mindent behálózó drótkerítéseivel. Lenyűgöző, hogy a Bendlerblockban játszódó jelenetek nagy részét a valódi, ma már a német ellenállás múzeumaként működő épületben és az udvarán forgatták: így a kivégzés kísértetiesen pontosan ott történik benne, ahol 1944-ben a valóságban. Az afrikai jelenet háttere is illúziókeltő (pedig a hűvös Spanyolországban forgatták), s engem különösen megfogott a rangsdorfi repülőtér díszlete: a látszólag elhagyott, szétbombázott, mégis működő épület elég sokat elmond szavak nélkül a háborús helyzetről. Ami a jelmezeket vagy épp a film egész látvány- és színvilágát illeti: a Stauffenbergé sokkal visszafogottabb, sokkal kevésbé alapoz a hatáskeltésben a nosztalgikus korhangulatra, mint a Megölni Hitlert. Minden kopott, piszkos, sötét, lelakott benne: elég csak az 1943. februári jelenet férfimosdójának kiábrándító csempefalára, vagy a széles szárnyú üvegajtók ellenére is egészen labirintusszerű Bendlerstraßei hivatal irodáira gondolni.

Hitler és az ezredes találkozása a merénylet előtti pillanatokban

A történetmesélésben a Stauffenberg is a keretes szerkesztést követi: a film az ezredes kivégzésével kezdődik, majd azonnal visszarepülünk 1933-ba. A fiatal, bohém és megnyerő mosolyú Stauffenberg épp megkéri leendő felesége kezét, közben elkésve belopóznak egy Wagner-előadásra, s a páholyfüggöny mögül meglesik ideáljukat, Hitlert, akinek szerintük szinte mágikus a tekintete. A hasonló filmeknek mindig szembe kell nézniük azzal, ábrázolják-e egy karakterszínész alakításában a Führert. Bár a merénylet miatt egy Stauffenbergről szóló mozi semmiképp sem kerülheti el ezt a kihívást, a német film rendkívül mértéktartó. Míg a Megölni Hitlertben a diktátor meglehetősen sok játékidőt kap egyfajta groteszk, anekdotikus mellékszereplőként, addig itt Hitlerrel személyesen mindössze kétszer találkozunk. Mindkétszer Stauffenberg nézőpontjából látjuk, s mindkétszer leginkább a tekintete ragad meg. A Wagner-előadáson még ő a nagy ember, a jövő reménye a gróf számára. A merénylet előtti percekben viszont már csak egy kicsinyes zsarnok, aki - annak minden ezzel kapcsolatos félelme ellenére - nem lát át a hozzá táskájában bombával belépő ezredesen. Ugyanakkor Hitler számtalanszor megjelenik (s nem az őt játszó Udo Schenk, hanem a valódi Führer arcával) fényképeken, festményeken, plakátokon a különböző jelenetekben: például akkor, amikor a még egészséges Stauffenbergben meggyökeresedik az elhatározás, hogy tennie kell valamit Hitler ellen. Miután nem tudja megmenteni a lelkes, fiatal főhadnagyot, aki a szeme előtt hal meg, a halottat tanúként híva tesz ígéretet a Hitler elleni harcra, majd a földhöz vágja az addig kötelezően becsben tartott Hitler-fényképet. (Leírva a jelenet patetikus, a filmben viszont a helyén van. 5)

Tresckow és Stauffenberg Belorussziában, 1942 májusában

A film forgatókönyvének készítésekor nagyban törekedtek a hitelességre: ez számos olyan szereplő megjelenését eredményezte, akikről a korábbi filmek és dokumentumfilmek hajlamosak voltak megfeledkezni. A legfontosabb közülük Henning von Tresckow: hogy Stauffenberg vezető szerepe egyértelmű legyen, őt eddig minden filmváltozat (az 1970-es német tévéfilmet kivéve) kihagyta a történetből. A Stauffenberg viszont bemutatja, miként hatott Tresckow a gróf szemléletére, milyen szerepe volt annak gyökeres átalakulásában, hogyan készítették elő együtt a puccsot. Az izgalmas jelenetsorban (titkos iratok gépelése az erdőben, tanácskozás az ellenállás tagjaival, megmenekülés a Gestapótól) kellően érzékeltetik, mennyi kockázatot vállaltak az összeesküvők, s mennyire jelen volt az állandó félelem a mindennapokban. Az 1942-es belorussziai beszélgetés pedig, bár önmagában nem hiteles, de filmbe illően szuggesztív, és segít megérteni, hogyan lett az 1939-ben még kötelességtudó katonaként feladatát teljesítő Stauffenbergből Hitler-ellenes összeesküvő. Tresckow tábornokot az egyik legkiválóbb német színész, Ulrich Tukur játssza, aki a magyar nézőknek is számos filmből ismerős lehet: a 2006-os, Oscar-díjas A mások életéből, a 2002-es, szintén a háború és a lelkiismeret témájával foglalkozó Ámenből, vagy épp a 2000-es Bonhoefferből és a 2012-es Rommelből, amelyekben a címszerepeket alakította. Tukur fizikailag is hasonlít Tresckowra, de ennél sokkal fontosabb az a higgadt, óvatos, elszánt, kissé megszállott, mégis vonzó eltökéltség, amelyet a figurának kölcsönöz: aki így Stauffenbergnek nemcsak vezetőtársa és bajtársa lesz, de egyben kiegészítője és ellentétpárja is.

Nem véletlenül Stauffenberg a film címe: a gróf alakja a középpont

A filmben a Stauffenberggel együtt kivégzett három összeesküvőt, Olbrichtot (Rainer Bock), Mertz von Quirnheimet (David C. Bunners) és Haeften főhadnagyot (Hardy Krüger Jr.) is igyekeztek egyéníteni. Sajnos az első esetben ez megmarad a fizikai hasonlóság, a jó maszk szintjén: a film Olbrichtról, a Walküre-terv első kidolgozó-járól leginkább egy aggódó aktahalmozó képét festi, aki csak halálában nemesedik hőssé. A második esetben a testi hasonlósággal nem törődve Stauffenberg barátjának energikusságát, hűségét sikerül ugyan megragadni, egyebekben azonban a lovag olyan kevés játékidőt kap, hogy még a kivégzését sem mutatják meg a film végén: mivel a négy tiszt közül valószínűleg ő került sorra utolsónak, a dramaturgia viszont úgy kívánta meg, hogy a film e jelenetében Stauffenberg halála legyen a záró csúcspont. (Minden hitelesség ellenére hajlok arra, hogy a 2008-as forgatókönyv eljárása okosabb volt, amelyben épp ezért felcserélték a sorrendet.) Érdekes egyébként, hogy a korlátozott lehetőségek miatt Mertz von Quirnheim a filmben inkább tűnik Olbricht jó barátjának, mint Stauffenbergének: a két tiszt közös jelenetei ettől függetlenül szépek, mert a bajtársiasság összes árnyalatát tartalmazzák.

Werner von Haeften idealista, gyakorlatias, bátor és mindhalálig hű

Annál jobban sikerült viszont Haeften alakját kidolgozni. A Valkűrrel ellentétben a Stauffenberg úgy ábrázolja idealistának és megkapóan hűségesnek a főhadnagyot, hogy közben július 20-ára Stauffenberg egyenrangú társává válik. Haeften ugyanis mindössze egyetlen évvel volt fiatalabb az ezredesnél: bár a szolgálati hierarchiában alárendeltje volt, s neveltetésüknek megfelelően nem fraternizáltak, ugyanakkor a 2008-as mozi beállításával ellentétben nem ifjú, rajongó tanítványként fordult Stauffenberg felé, hanem azzal a legteljesebb elfogadással és szemérmes szeretettel-tisztelettel, amellyel felismerjük a mellettünk állóban a magától értetődő vezetőt. Viselkedése az utolsó jelenetekben azt tükrözi, hogy Stauffenberg az ő számára ekkor már nem egyszerűen egy másik ember, egy összeesküvő társ, hanem szinte mitikus alak, a történelem embere. Egy katonának különösen megalázó, ha ide-oda rángatják, taszigálják, az azonban, ahogyan Haeften, telve csodálattal, nem akarja engedni, hogy a sebesült ezredest elhurcolják, sőt, egyáltalán megérintsék - "Ne nyúljon ehhez az emberhez!" - mondja mély tisztelettel -, minden történelemkönyvnél vagy emlékműnél sokatmondóbban szemlélteti, milyen legendássá válhatott Stauffenberg már társai számára is. A főhadnagy önfeláldozó ragaszkodását bizonyítja, hogy a visszaemlékezők szerint akkor, amikor Stauffenberget szólították a kivégzőosztag elé, ő mellé- vagy elé lépett, hogy vele együtt haljon meg. A tévéfilm készítői az előbbi változatot választották, s szívszorító, mégsem giccses jelenetet formáltak belőle. (6)

A Stauffenberg-fivérek: Berthold és Claus

A Stauffenbergben fontos mellékszereplőként jelenik meg még Hoepner és Witzleben, valamint Keitel és Fellgiebel. (7) A film nem feledkezik meg Berthold von Stauffenbergről sem: érdekes, hogy a Valkűrben, amely például ugyanúgy fellépteti Tresckow bizalmasát, Margharete von Ovent, mint a Stauffenberg, az ezredes bátyjáról, egyben összeesküvő társáról szó sem esik, nyilván dramaturgiai okokból. (8) Holott a gróf élete utolsó heteiben Bertholdnál lakott, s bátyja az utolsó percig ott volt vele a puccs éjszakáján is, onnan hurcolták el a börtönbe. A film ezt részletesen bemutatja, s érzékletesen ábrázolja a két egymásban bízó, felnőtt testvér kapcsolatát. (A Stauffenbergben Bertholdot Christopher Buchholz, Horst Buchholz fia játssza.) A Stauffenberg-testvérek a tévéfilmben kapnak egy tisztiszolgát is (Michael Lott alakítja), aki megható külső nézőpontot biztosít a film kivégzési jelenetéhez: mivel Bertholdot elhurcolják, Schweizernek nincs kit hazavinnie, de mivel senki sem ismeri, és autóval van, gyorsan ráparancsolnak, hogy ő is világítsa meg a kivégzés helyét a fényszóróival. Így végig kell néznie Stauffenberg halálát.

Stauffenberg és Haeften a bomba beindításakor

A film számos alkalommal ír ki dátumokat, helyeket, időpontokat és mindenben a legnagyobb pontosságra törekszik: ilyen, hogy megemlítik benne a sikeres párizsi eseményeket, szó esik a rádió elfoglalásáról, SS-ek érkeznek a puccs helyszínére délután, vagy hogy a bukás után az összeesküvők iratokat égetnek, védendő a résztvevőket. Számomra igazából csak két dolog nem tűnik tökéletesnek: az egyik ezek közül, hogy a filmben ugyan rányitnak a bombát előkészítő Haeftenre és Stauffenbergre, a jelenet vágásának köszönhetően mégsem egészen érthető, miért nem élesítik a második kiló robbanószert is. Stauffenberg azt mondja, egy kiló is elég lesz: ez sokkal nagyobb felelősséget terhel rá, mint amekkora valójában megilleti. A robbantás nem sikerült, mert nem volt elég nagy hatásfokú: ha a másik robbanószercsomag is bekerül a táskába, valószínűleg gyújtószerkezet nélkül is felrobban (s akkor Hitler sokkal nagyobb eséllyel meghalt volna). Ezt azonban Stauffenberg nem tudta: és nem azért nem használta fel a második csomagot, mert egyet is elégnek tartott, hanem mert abba már nem volt ideje gyújtót helyezni, azután pedig Haeften főhadnagy valószínűleg magával vitte a robbanóanyagot - ez nagy különbség.

Nina grófné - és alakja a 2008-as, a 2004-es és az 1990-es filmváltozatban: szerintem a legkésőbbi sikerült a leghitelesebben

Ami pedig számomra elég fájó pont: Stauffenberg családjának ábrázolása. A gyermekek egyetlen, kissé patriarchális, mégis bájos jelenetben szerepelnek, amikor az utolsó este elbúcsúznak az apjuktól, aki keresztet rajzol a homlokukra (így egyszerre sikerül jó apának és hívő embernek ábrázolni a grófot). Nina grófné azonban, aki korábban bátran megidézett, élő karakternek tűnt, az ezt követő beszélgetés során közhelyesen hisztérikus családanyává egyszerűsödik. Kétségei bemutatásával a tervezett merénylet erkölcsi megítélésnek problémakörét próbálja körbejárni a forgatókönyv (mit szabad kockáztatni és miért?), de ehelyett inkább csak hiteltelen ábrázolást nyújt. Nemhogy nem támogató, hanem rosszkedvű, aggódó, ultimátum elé állító, sértett feleséggel találkozunk: a házaspár utolsó találkozásukkor is vitázik, Nina grófné fanatizmussal ("éppoly fanatikus vagy, mint azok") és a családja veszélybe sodrásával vádolja a férjét, majd kivonul a szobából. Stauffenberg pedig többé nem beszélhet a szeretteivel és nem adhat magyarázatot, mivel azok vidékre utaznak, július 20-án pedig már telefonon sem tudja elérni őket. A valóság nagyon is eltért: Stauffenberg nem avatta be mindenbe a feleségét, de sok mindent sejtetett vele és teljességgel megbízott benne. Maga helyezte biztonságba a szeretteit (tehát pontosan tudta, mikor, hova utaztak el), az utolsó telefonnal pedig érthető okokból, a búcsú miatt próbálkozott kétségbeesetten, nem pedig azért, mert veszekedve váltak el a feleségével.

A Stauffenberg-testvérek az ezredes irodájában

Ettől függetlenül a film nagyon hatásos és erős: talán az eddig felsoroltak mellett alapvetően Sebastian Koch alakítása miatt, aki egy mind külsőleg, mind belső tulajdonságaiban abszolút hitelesnek tűnő Stauffenberget játszik. Jelentős a színész és a történelmi hős fizikai hasonlósága: Koch is férfiasan jóképű, magas (ő a legmagasabb a Stauffenberget valaha is eljátszó tizenkét színész közül, 182 cm-ével megközelíti a valódi ezredes testmagasságát), s bár arcvonásai nem igazán hasonlítanak, neki is nagyon megnyerő a mosolya. Kiválóak a jelmezei is: a belorussziai jelenetben például, ahol hosszú katonai kabátot visel, könnyen össze lehetne keverni egy közismert, Stauffenberget Afrikában ábrázoló fénykép főalakjával. A színész az Oscar-díjas A mások élete című filmben játszott alakításával Amerikában és világszerte is közismertté vált, azóta láthattuk például az ötödik Die Hard fő intrikusaként, az Ismeretlen férfi szórakozott tudósaként, A dán lányban vagy a Kémek hídjában. Érdekesség, hogy egy évvel a Stauffenberg címszerepe után megdöbbentően hitelesen és vitára indítóan Albert Speert is eljátszotta a nagysikerű Speer és Hitler minisorozatban. Véleményem szerint tökéletes választás volt Stauffenberg ezredes szerepére.

Sebastian Koch

Stauffenbergje igazi, teljes és átgondolt karakterábrázolás: nem drámai hősként, hanem szilárd jellemű, de valóságos emberként játssza a grófot. Rendkívül temperamentumosnak mutatja: Stauffenbergje gyakran kiabál, de a durvaságot iróniával enyhíti, máskor lelkesen, nagy elánnal beszél, s nem veti meg a hangos, szinte gátlástalan nevetést sem. Amikor például visszaérkezik Berlinbe, s rájön, hogy semmi sem történt és még autót sem küldtek érte, elkeseredésében lehülyézi összeesküvő társait: ám a következő percben máris túllép a haragon és cselekedni kezd. Az ilyen és hasonló jelenetek véleményem szerint egyeznek a grófról fennmaradt jellemzésekkel, s egy hiteles és azonosulásra késztető Stauffenberget mutatnak be, aki sokkal kevésbé töprengő, mint Brad Davis alakításában volt. Mindig erős, tántoríthatatlan és uralja a helyzetet: jól látszik ez például az irtózással teli kórházi jelenetben, ahogyan a hírt fogadja, hogy nincs már meg a jegygyűrűje, mert a még Afrikában amputált jobb kezével együtt eldobták. Szuggesztív személyiség, mindig magas hőfokon forr: róla nagyon könnyű elhinni, hogy ahol megjelenik, vagy ahova csak telefonál, ott mozgásba lendülnek az események, és minden csak addig sikerül, amíg ő uralni, vezetni tudja. Ugyanakkor a film zárása megdöbbentően mutatja be a folyamatot, ahogy lassanként már nem elég a gróf hite, lelki ereje és izzása, hiszen fokozatosan mindenki elhagyja, s az események is ellene fordulnak: és ekkor még mindig vállalnia kell, amit tett. (Az elszigetelődést a különféle üvegajtók becsukása is jelképezi, szépen, de nem tolakodóan.) Fromm ítélethozatalának jelenetében szerepel Stauffenberg felelősségvállalása is, amikor megpróbálta társait felmentve egyedül magára venni a felelősséget az akcióért.

Stauffenberg a barakkban a merénylet előtti percekben

A film példát ad rá, miként lehet élvezetesen és pontosan bemutatni, mit tett, hogyan érzett Stauffenberg július 20-a folyamán. Emlékezetes pillanatok, amikor Stauffenberg a gyújtószerkezet élesítésekor könnyező, alig látó, egyetlen szemét törölgeti, vagy amikor Hitler közvetlen közelébe kerül a tanácskozáson, és farkasszemet kell néznie annak "mindent látó" tekintetével. Mindennek, amit tesz, valós és jelképes jelentősége van: attól kezdve, hogy a nagyon fegyelmezett és katonás ezredes mikor gombolja ki mégis reszkető ujjakkal a gallérját, egészen odáig, amikor a bal kezével próbál levelet írni a feleségének, vagy amikor közvetlenül a kivégzése előtt Tresckow egy gondolatával nyugtatja magát.

Blöff és ellentmondást nem tűrő modor: túljutás a záróövezeten

A forgatókönyv és Sebastian Koch játéka biztosítja azt is, hogy egy ideig mi is hitelt adjunk Stauffenberg állításának: Adolf Hitler halott. Az ezredes talán valóban látott egy holttestet, amelyet letakarva hoztak ki a barakkból: tehát nem egyszerűen csak áltatta magát a halálhírrel. Sokáig biztos volt benne, hogy a Keitel-féle hírek blöffök. A filmben nagyon látványosak és hitelesek az izgalmas pillanatok, amikor látjuk a robbanást a gróf és Haeften nézőpontjából, vagy amikor Stauffenberg végtelen türelemmel és szinte végig pókerarccal átjut az ellenőrzőpontokon, az utolsón már úgy, hogy felhívatja Möllendorffot. Ugyanígy teljességgel átélhető a gróf boldogsága és lelkesedése, hogy sikerrel járt: Hitler kabátja, amely az egyik jelenetben még megdöbbentően jelképes szerepet tölt be, a robbanás után bizonyítékként szolgál a nézők számára is. Így végül egy időre magunk is hajlamosak leszünk elhinni Stauffenbergnek: a Führer valóban meghalt. Ezért az utolsó jelenetig érezzük azt az erőt, ami hajtja, hogy megvalósítsa a Walküre-tervet és megváltoztassa a német történelmet. S épp ezért átélhető csalódottsága is: amikor lassan megérzi, hogy az erőfeszítések nem elegendőek, és a sors ellene fordult.

Egy hiteles Stauffenberg

Összefoglalva: a Stauffenberg nemcsak méltó megemlékezés volt az eseményekre 2004-ben, hanem az azóta eltelt majdnem tizenöt évben is megmaradt izgalmas, többségében hiteles, kiváló drámai alakításokat felsorakoz-tató történelmi életrajznak. Apró pontatlanságai ellenére annyira jó forgatókönyvre épül, hogy talán még a 2008-as Valkűrhöz is adott ötleteket. Bár a film zenéje felejthető, mind a látásmódja, mind a rendezői és az operatőri munka messze kiemeli a televíziós filmek köréből. A benne játszó színészek pedig kiváló alakítást nyújtanak: Sebastian Koch Stauffenbergje mélyen átélt, átérzett, mondhatni, tökéletes portré. (9)

A világ megismeri Stauffenberget

Valkűr (Valkyrie, 2008)
Stauffenberg gróf: Tom Cruise
Tresckow tábornok: Kenneth Branagh - Olbricht tábornok: Bill Nighy - Von Quirnheim: Christian Berkel -  Haeften főhadnagy: Jamie Parker - Beck tábornok: Terence Stamp - Fromm tábornok: Tom Wilkinson - Remer őrnagy: Thomas Kretschmann - Fellgiebel tábornok: Eddie Izzard - Brandt alezredes: Tom Hollander - Goerdeler: Kevin McNally - Adolf Hitler: David Bamber - Nina von Stauffenberg grófnő: Carice van Houten - Margharete von Oven: Halina Reijn - Witzleben tárbonok: David Schofield - Herber hadnagy: Matthias Schweighöfer - Haans százados: Danny Webb
Rendezte: Bryan Singer
Gyártó: MGM - UA - Bad Hat Harry - Studio Babelsberg
Forgatókönyv: Christopher McQuarrie, Nathan Alexander - Zene: John Ottman - Fényképezte: Newton Thomas Sigel - Vágó: John Ottman

Szép film, a szó minden értelmében

A Valkűr egyedülálló a Stauffenbergről szóló filmek sorában: nehéz elhinni, mégis igaz, hogy ez a téma első amerikai mozifeldolgozása, sőt, ez az első mozifilm, amely Németországon kívül valaha is készült a júliusi puccsról. Hatvannégy évbe tellett, mire a világ felfedezhette Stauffenberg történetét: akkor viszont rendkívül emlékezete-sen kerülhetett be a köztudatba. A 2008-as film főszerepét a ma élő egyik legnagyobb hollywoodi sztár, a komoly filmek és a blockbusterek csillaga, Tom Cruise játszotta el (Esőember, Mission Impossible), rendezője pedig a rendkívül egyéni látásmódú, mégis elképesztő kasszasikereket és kultfilmeket készítő Bryan Singer lett (Közönséges bűnözők, X-Men). A film legapróbb szerepeiben is kiváló és sokak által jól ismert színészek tűntek fel, a nézők pedig a komoly és vitatott téma ellenére szerették: több mint 200 millió dollár bevételt hozott a világon. Én a téma legjobb feldolgozásának tartom. (10) Nem egyszerű biográfia, nem dramatizált ismeretterjesztés, s nem is kalandsztori, vagy egy hollywoodi nagyágyú öncélú ámokfutása: hanem - ahogyan az Bryan Singertől várható volt - közönségfilmként, politikai thrillerként nézhető vallomás becsületről, hazafiságról, bátorságról, háborúról, németekről, férfiakról.

Szuggesztív, finom, mozgósító, drámai: mint minden jelenet

Minden jelenetében lehet nagyon szeretni vagy nagyon értékelni valamit, mindegyik rögtön klasszikusként tud működni. Hiába érvelhetne azzal valaki, hogy pontatlanságot talált, amennyiben engedi, hogy hasson rá a film, nemsokára valószínűleg kissé paradox módon úgy érezné, hogy ami nem így történt, annak is így kellett volna történnie... Ez általában a jó mozik tulajdonsága. Ahogy pedig egyre távolabb kerülünk a film születésétől, kortárs fogadtatásától, nő az esély, hogy a friss szemű nézőket már nem az olyan kérdések foglalkoztatják majd, jól áll-e Tom Cruise-nak a szemkötő, hanem egyre inkább feltűnik, milyen jó ez a film a maga egészében. Amit néhány kritikus felrótt, vagyis a Valkűr "régimódisága" - a tiszta szerkezet, a célirányos építkezés, a rendkívüli módon visszafogott, szolid és eltávolított ábrázolásmód finoman megválasztott, kisebb csúcspontokkal - véleményem szerint biztosíthatja, hogy a film (mint fentebb bemutatott elődei) tizenöt-harminc év múlva is érdekes, mozgósító és meghatározó mű maradjon.

Tökéletes kompozíció: kétségekről és bizonyosságról, családról, magányról

Többek közt azért, mert folyamatosan képes meglepni olyan szuggesztív, apró részletekkel, amelyeket jóval a megtekintése után sem felejtünk el. Nem egyszerűen elmondja a történetet - váratlan váltásokkal, különlegesen vágott jelenetsorokban -, de rengeteg szimbolikus, megvilágító erejű, vagy sajátos nézőpontjával lebilincselő apró részlettel is kiegészíti. Mint ezek: A kifutó betonján számtalan katonacsizmás láb, amely kötelességtudó vigyázzba rendeződik: érkezik a Führer. A csizmák félig szívott csikkeket taposnak el idegesen. Egy cigaretta késve landol a földön: gazdája másként gondolkodik, s nem nyűgözi le Hitler érkezése, épp meg akarja ugyanis ölni őt. - A légitámadás a pincébe űzi a Stauffenberg-családot. Az első robbanásoktól a gramofon tűje kiakad: ám hirtelen visszacsúszik a barázdába, s míg fentről szövetséges bombák hullanak, s üres a ház, a lejátszóról Wagner Valkűr-indulója harsog. - A katolikus arisztokrata Stauffenberg gróf először lép kapcsolatba az összeesküvőkkel, s beszél arról, hogy a háborús Németország már nem az ő Németországa: egy templomban találkoznak, majd elválnak. A kamera felsiklik a templommennyezetre, amely hiányzik: szétbombázták. - Az ezredes a merénylet reggelén, hajnali szürkületben készülődik a fürdőszobában: a tükör csak a jobb arcát kétszerezi, egészségesnek mutatva azt, ami sérült. Majd a kép átfordul: immár látni Stauffenberg bal arcát és vak, eltorzult szemét is, ahogy addig még soha. Ott az ember a katonatiszt, s a tragédia a romantikus szemkötő mögött. - Döglesztő meleg van a Wolfsschanzéban: egy őrmester izzó cigarettavéggel végez ki egy, a kezére leszállt szúnyogot. -  Hitler kihegyezett ceruzáit forgatja, s keskeny, póklábujjú kezével kopog a térképen: hirtelen, hisztérikusan az asztalra csap. Az ezredes bombája húsz másodperc múlva fog robbanni. - 1943, Afrika: a repesztépte ruhájú és testű Stauffenberg a homokra zuhan, az eszméletvesztéssel küzd, s közben az eredetileg a jobb kezén hordott jegygyűrűt bámulja maga előtt, elérhetetlen messziségben, miközben a bal szeme felől sötét folt terjed szét a földön... És még hosszan lehetne sorolni azokat az apróságokat, amelyek miatt a Valkűr felejthetetlen.

Két férfi két külön világban: Stauffenberg és Hitler június 7-én

Mindez azonban szétesővé is tehetné a filmet, ha nem lenne kiváló és félelmetesen pontos a forgatókönyv. Ezt ketten jegyzik: Nathan Alexander és Christopher McQuarrie, akit ma mindenki ismer, ha Tom Cruise-filmeket néz (11), de 1995-ben ő volt az írója Bryan Singer első, hatalmas sikerének, a Közönséges bűnözőknek is. Kettejük közreműködésének köszönhetően lett a Valkűr egyszerre okos, csavaros, hiteles és különleges film. Az alkotók messzemenően támaszkodtak Peter Hoffmann professzor kutatásaira, s a film készítése során is folyamatosan konzultáltak vele, bár adatai természetesen nem kerülhettek be kivétel nélkül a filmbe, már csak azért sem, mert bizonyos esetekben az emlékezések, tanúk, tények ellentmondani látszanak egymásnak. Ilyenkor a filmhez dönteni kellett, s ez a legtöbb esetben remekül sikerült. Erre kiváló példa a bomba élesítésének inspirálóan leforgatott és összevágott jelenete, amely okosan megválaszolja a kérdést, miért nem került mindkét robbanószercsomag kész gyújtóval Stauffenberg táskájába, ugyanakkor  feszültséggel teli, fordulatos és lélegzetelállítóan izgalmas is.

Bárkit meggyőzne, de mindig kockáztat, amikor nyíltan beszél

A forgatókönyv emellett szinte a történetmesélés minden hagyományos pontján igyekszik meglepni, s tele van frappáns, drámai, olykor briliáns párbeszédekkel. Kiváló jelene-tek mutatják be például az összeesküvők sokféle elképzelését, katonák és civilek eltérő hozzáállását, az egymás közti tárgyalásokat, puhatoló-zásokat, megbeszéléseket, Goerdeler és Stauffenberg ellentétét. Remek a Stauffenberg és Olbricht, a Stauffenberg és Fromm és a Stauffenberg és Beck közötti beszélgetés, mégis, az egyik legmerészebb jelenet a gróf és Haeften főhadnagy megismerkedése, amikor Stauffenberg váratlanul nagyot kockáztat (mintha belefáradt volna az alakoskodásba) - és nagyot nyer: egy hűséges segítőtársat. (12) A filmben sikerül helyet találni Mertz von Quirnheimnek is, rögtön azzal, hogy ő ismerteti az összeesküvőkkel és a nézőkkel a bomba működését. Továbbá ő lesz az, aki a legszilárdabban kitart a merénylet mielőbbi végrehajtása mellett, s aki július 20-án megkísérel szembeszegülni Olbricht túlzott és makacs óvatosságával. Így a Valkűr az  itt felsoroltak közül az egyetlen olyan film, amelyben a lovag nem csak azért szerepel, mert Stauffenberggel együtt végezték ki, hanem sikerül megmutatni valamit a tetteiből, s főleg, a személyiségéből is.

Stauffenberg (jobbra) a Berghofban: Hitler középen áll

De nemcsak jellemábrázolásban képes újat nyújtani a Valkűr. Folyamatosan fokozza a feszültséget és a tempót is, hiszen az előkészületek bemutatása után három lépcsőben jut el a merénylethez. Stauffenberg június 7-én, a Berghofban aláíratja Hitlerrel az összeesküvők terveinek megfelelően átírt Walküre-tervet. Így Hitler maga támogatja az ellene szervezkedőket, köszönhetően annak, hogy - ahogyan az ezredes is meggyőződik róla a jelenetben - már teljesen elveszítette kapcsolatát a valóságos világgal: Normandiáról hallani sem akar, úgy véli az előző napi partraszállás könnyedén megoldható, az ezredesnek a germán mitológiáról monologizál, miközben el sem olvassa, mit ír alá, majd a kutyájával játszik és teát kortyolgat náci főemberei kedélyes körében, egy nem is emberi léptékű, hűvösen és kispolgárian monumentális terem egyik sarkában. Ennek a holdkóros álomnak annyira nincsen köze a szakadék szélén táncoló, háborús Németországhoz, hogy innentől kezdve már nemcsak azért lehet mindenképpen egyetérteni Stauffenberggel, mert tanultunk történelmet: egyértelmű, hogy Hitlernek meg kell halnia. Ezután következik az első merényletkísérlet, amikor július 15-én Stauffenberg robbantana, de társai addig haboznak, míg Hitler befejezi a tanácskozást, s az alkalom elmúlik. Ezt a jelenetet a film egy szánalmas kicsiségében is vérfagyasztó zárással toldja meg: a bombát tartalmazó táska rövid időre eltűnik az asztal alól, Haeften szeme elől - ilyen közel (lehet), ilyen apróságon múlik (múlhatna) a bukás. Így mire eljön július 20., nézőként is tökéletesen érezzük a helyzet súlyát.

A telefonjelenetben

A feszültség ezen a napon már szinte az elviselhetetlenségig fokozódik: sikerül-e a bombát aktiválni? Leleplezi-e az ezredest a rányitó tiszt? Működhet-e a terv, ha az értekezlet nem a bunkerben, hanem a tanácskozóbarakkban lesz? Idejében telefonál-e Fellgiebel, kihívja-e Stauffen-berget az értekezletről, vagy  a bomba végül úgy robban fel, hogy a gróf még a teremben van, s ezzel minden elvész? Így érezhető, milyen óriási kockázatot vállalt Stauffenberg: a bomba robbanása szinte megkönnyebbülésként hat a remekül vágott jelentsor végén. Ám azonnal új feszültségkeltés kezdődik, hiszen az ezredesnek még ki kell jutnia a Wolfsschanzéból. Az egész filmben összesen, ha három teljesen kitalált esemény szerepel, és épp itt az egyik, ám be kell valljam, én hallatlanul élveztem. A feltartóztatott Stauffenberg a külső védőgyűrű kapujához érve valóban betelefonált a Farkasodúba, hogy engedjék ki: és a véletlennek köszönhetően Möllendorffal beszélt, aki engedélyezte az áthaladását.  A Valkűrben azonban sokkal nagyobbat kockáztat: egyenesen Keitel tábornagyot hívja, majd - mielőtt határozottan és buzgón beszélni kezdene vele - felül az asztalra, félig takarva az őr elől a telefont, s könyökével láthatatlanul megszakítja a hívást. Olyan merészen blöfföl, hogy a valójában süket telefont még oda is kínálná az őt számonkérő őrmesternek, ám az nem vállalja a beszélgetés kockázatát: inkább kiengedi a grófot. Bár az eset nem történt meg, nagyon-nagyon Stauffenberg-féle megoldás: az ezredes valódi jellemvonásait tükröző fikció.

"Katonatisztként már nem a hazámat kell védenem, hanem emberéleteket."

Egyáltalán: az alkotóknak láthatóan tökéletesen kialakult, s nagyon élő képük volt az ezredesről. A filmbeli Stauffenberg energi-kus, vakmerő, szóki-mondó, bátor, elké-pesztően gyors ész-járású, mégis meggon-dolt, felelősségteljes, erkölcsileg nagyon szilárd, s legyen bármilyen gyakorlatias, elméleti szempontból is mindig tökéletesen tisztában van vele, mit miért kockáztat, s mit áldoz fel. Hívő katolikus, nagyon fontos számára a családja és a hadsereg, szinte patetikusan viszonyul a hazájához: azokat azonban, akik felelőtlenek, tétovázók, árulók, bűnösök, mélységesen megveti, viseljenek bármiféle rangot vagy méltóságot. A filmben 1943-as valójában ismerjük meg, hiszen a Valkűr elődeivel ellentétben nem keretes szerkezetű. Afrikában kezdődik, a nézőt valós időben ismerteti meg Stauffenberg gróf karakterével, s az ismerkedést jóval szűkebbre szabja, mint a korábbi filmváltozatok. Nem találkozunk a fiatal, idealista, Hitlerben még Németország jövőjét látó tiszttel, nem foglalkozunk lengyel, francia és orosz tapasztalataival. Helyette már teljességgel kialakult elképzeléssel rendelkező katonaként jelenik meg, aki folyamatos kétségeit írja meg a naplójában, miközben biztos benne, hogy Hitler Németország ellensége, s "a változás elkerülhetetlen". Bár Stauffenberg már 1941 végétől, a vezérkarnál is kifejezte folyamatos nemtetszését a katonai irányítással kapcsolatban, nem tudni, hogy büntetés céljából vagy csak szükségszerűségből helyezték Tunéziába. Amikor először megnéztem a filmet, túlzónak találtam a lázadó múltjára utaló mondatokat: "Az ilyen beszédek juttatták magát ide, ezredes! - Rosszabbakat mondtam ennél." Azóta kiderült számomra, hogy igaz lehet: s ez villámgyorsan meg is alapoz Stauffenberg jellemrajzának. Látszik, hogy az (al)ezredes soha nem fél kimondani a véleményét, támadni, provokálni, cselekedni, előremenni: mégis meggondolt, s képes türelemmel várni a megfelelő alkalomra, hogy valóban elérjen valamit.

Stauffenberg a sebesülés előtti utolsó percben: és utána

Különleges az is, ahogyan a film Stauffenberg fogyatékosságával foglalkozik. A Megölni Hitlert ezzel kapcsolatban a belső drámára helyezte a hangsúlyt, s azt igyekezett bemutatni, miképpen éli meg egy kiváló katona, hogy megnyomorodott: néha azonban úgy érzem, egy a valóságosnál sokkal kétségbeesettebb, s megváltozott önmagát nehezebben elfogadó embert elevenített meg. A Stauffenberg már igyekezett sejtetni, hogy bármennyit is szenvedett az ezredes sebesüléseitől, olyan személyiség volt, akit még az ilyesmi sem formált át végzetesen vagy kergetett búskomorságba. A film kórházi jelenetében látszik rajta a megrendülés, mégis, azonnal ő lesz az, aki vigasztalni próbálja a feleségét: a későbbiekben pedig nyomoréksága mélyen személyes ügynek tűnik, amit nem tár a világ elé, s amelyre sosem hivatkozik (leszámítva a merénylet alkalmát, amikor megromlott hallására utalva kap a Führerhez közeli helyet a barakkban - ez a részlet egyébként a 2008-as filmben is szerepel). A Valkűr viszont egy lépéssel továbbmegy. Jobban beavatja a nézőt abba, milyen lehetett Stauffenberg sebesüléseivel élni, ezzel azonban kiemeli az ezredes mindennapi, önmaga számára magától értetődő, a nézőknek viszont nagyon is imponáló hősiességét. Ilyen az, amikor először öltözik díszegyenruhába a kórházban, a kopott spanyolfal mögött rosszulléttel, fájdalommal, inggombokkal és a vállfára akasztott katonai zubbonnyal küzdve, vagy amikor percekkel a merénylet előtt, váratlanul egyedül maradva a bombával, be kell fejeznie az élesítést, ám először sem a táska, sem a robbanószer nem akar engedelmeskedni fél kezének. Szintén megrázó, amikor a bukás után Becket védelmezve tűzpárbajba keveredik a Bendlerblock folyosóján. Miután eltalálja egy lövés a bal karját, nem tud többé pisztolyt fogni, vagyis már nem lehet ura a saját sorsának, nem választhatja az öngyilkosságot, élve esik elfogói kezébe. Másrészt azonban a film ellensúlyt is ad Stauffenberg fogyatékosságának kérdéséhez: a valamennyire már felépült ezredest a kórházban rögtön megbízzák azzal, hogy sebesülési érdemérdemeket nyújtson át a lábadozóknak. S abban a percben, amint belép a félszázfős kórterembe, s látja a karjukat, lábukat, arcukat vesztett katonákat, akik közül néhányan már azt sem fogják fel, hogy valaki áll az ágyuk előtt, saját megpróbáltatásainak jelentősége nyilvánvalóan eltörpül amellett, amit ez a szituáció a háború sötétségéről, értelmetlenségéről, gonoszságáról elmond. (13)

Egy hiteles Stauffenberg

Ám bármilyen remekül kidolgozott is Stauffenberg alakja a forgatókönyvben, mindez mit sem érne az őt játszó színész, Tom Cruise tehetsége nélkül. Mint ember, sok szempontból rejtélyes, viszont talán ő az egyik utolsó hagyományos értelemben vett igazi, nagy színész Holly-woodban. Magam is beleestem abba a hibába, hogy mielőtt a Valkűrt forgatni kezdte, el sem tudtam képzelni, hogyan fogja eljátszani a szerepet a magénéletben és a legtöbb filmjében is inkább a sportos vagy a lazán elegáns férfitípust megtestesítő, s meglehetősen alacsony Cruise. Ami csak azt bizonyítja, hogy - hasonlóan egy csomó elszánt filmkritikushoz - elfeledkeztem róla, hogy az igazán jó színész számára semmi sem jelent akadályt. Ami a testmagasságot illeti, mire a film legvégén, a kivégzés előtti jelenetben ez először és utoljára észrevehető volna, már egyáltalán nem tűnik fontosnak: s az is igaz, hogy - ahogyan azt a Valkűr reklámkampányában többször is felidézték - Cruise egyebekben, s különösen profilból valóban elképesztően hasonlít Stauffenberg ezredesre. Szerepformálása azonban egyértelműen belülről jön: nagyon sokban eltér Sebastian Kochétól, következetes, hiteles, logikusan végiggondolt, inspiráló és lebilincselő. Az ő Stauffenbergjében - annak ellenére, hogy katonás, férfias és mindvégig parancsoló tekintély jellemzi - van valamiféle megdöbbentő fiatalság: hit, erő és energia. Elszánt, de sosem fanatikus, türelmetlen, de empatikus, ironikus és tiszteletlen, de sosem durva, megtörhetetlen és megállíthatatlan, szuggesztív és mesteri szervező, közben azonban mindvégig magányos. Fanyar humora van, mélyen hívő, még mindig egyértelműen szerelmes a feleségébe és gyűlöli, hogy nyomorék: vagyis ember. Viszont mindezt háttérbe tudja szorítani, hogy végrehajtsa küldetését: vagyis olyan, ahogyan a valódi Stauffenbergre emlékeztek, akik ismerték. Kiváló konspirátor, s bátorsága és vakmerősége ellenére igen okos ember, aki mindvégig társait védelmezve, előre gondolkodva, a többieket folyamatosan bátorítva végzi a feladatát, vállalva nemcsak a munkát, de a felelősséget is. Céltudatos és - látszólagos könnyedsége ellenére - sosem engedi el magát teljesen. Képes nagyon gyorsan váltani, s mindig előre néz, sosem vissza. (14) Emellett a Valkűr tipikusan az a film, amelyben a frappáns párbeszédek ellenére rengeteg olyan jelenet van, amelyben szavak helyett a tekintetek, gesztusok, arcok, kezek beszélnek. Tom Cruise Stauffenbergje pedig ebből a szempontból is tökéletesen érthető: néhány kifejező mozdulata, összeszorított szája, mosolya, a halántékán lüktető ér, vagy egyetlen szeme átható nézése is azonosulásra késztet, meglep, megdöbbent. Csak élete utolsó, rövid szakaszát látjuk, de köszönhetően Tom Cruise-nak, a film végén úgy érezhetjük, megismertük.

Csoportkép: Goerdeler, Mertz, Olbricht, Stauffenberg, Beck, Witzleben, Tresckow

A Valkűr érdekes-sége, hogy úgy kíséri végig Stauffenberg ezredest élete utolsó évén, hogy közben átfogó képet nyújt a Hitler-ellenes szer-vezkedésről is. Ezzel jóval többet vállal magára, mint például a német Stauffen-berg: azonban a vállalást be is teljesíti. Alig sebesült meg a gróf Afrikában, a film azonnal átvált Tresckowra, aki aztán végig meghatározó szereplő marad, és Olbrichtra, akinek egyetlen eddig említett filmben sem mutatták be olyan árnyaltan az alakját, ahogy a Valkűr teszi. Később pedig rövid, de találó jelenetek sorában lép be a képbe Beck tábornok, Fellgiebel tábornok, Goerdeler, Mertz von Quirnheim és Witzleben tábornok: így mire elérkezik július 20., nézőként már csupa ismerőssel találkozunk az összeesküvés kezdetekor.

Fellgiebel: kilétét Stauffenberg mindvégig titokban tartja a többiek elől

A legapróbb szerepeket is fantasztikus színészek játsszák, s köztük megdöbbentően sokan nem amerikaiak: mintha egy európai filmet néznénk, amelynek csak a gyártásában működött közre Hollywood. Mertz von Quirnheimet A bukásból ismerős, német Christian Berkel, Goerdelert - megdöbbentően komoly alakítást nyújtva, egy történelmi szerepbe kénysze-rült, de önmagát túlértékelő embert megformálva, aki végül mégis igaznak bizonyul - a brit Kevin McNally, Witzlebent - akinek július 20-i habozása ellenére bátor és jóserejű utolsó szavai miatt (15) mindenképpen járt egy kis szerep - a szintén brit, legutoljára A legsötétebb óra Atleejeként feltűnő David Schofield alakítja. De ugyanígy angol Terence Stamp, Beck tábornok megformálója, aki a hatvanas évek igazi sztárjából vált keresett karakterszínésszé (mostanában A ferde házban lehetett látni), Tom Wilkinson, a filmbeli Fromm tábornok, aki játékidejéhez mérten megdöbbentően árnyaltan játssza a becsület és számítás közt vergődő vezetőt, és Eddie Izzard, Fellgiebel alakítója is, aki nemcsak színész, de stand-up komikus, s legutóbb pl. a Viktória királynő és Abdulban szerepelt, mint walesi herceg (de én szívesen emlékszem A királynő titkosügynökei című filmjére is).

Stauffenberg és Haeften a repülőtéren a berlini megérkezéskor

Brandt alezredest a végtelenül sokoldalú, brit Tom Hollander játssza, akinek minden mozis megjelenése izgalmas A Karib-tenger kalózaitól a Büszkeség és balítéletig, Haeften főhadnagy megformálása pedig a Shakespeare-en iskolázott, szintén brit Jamie Parkernek jut. A filmben még a Hitlert játszó színész is angol: David Bamber alakítása visszautal Bruno Ganz utánozhatatlan Hitler-játékára A bukásból, de nem tolakszik az előtérbe, egyszerre jelkép és ember. Nina von Stauffenberget szintén európai színésznő alakítja, Carice van Houten, aki azóta már befutott a Trónok harca Melisandréjaként, a Valkűr azonban az első nemzetközi filmje volt. S a legapróbb szerepekben is különleges színészeket láthatunk: így például a filmes Tresckow tábornok segédtisztjét a valódi Stauffenberg gróf unokája, Philipp von Schulthess játssza (16), az összeesküvő Wolf-Heinrich von Helldorf szerepében pedig Waldemar Kobus lengyel születésű német színész tűnik fel, aki már a 2004-es Stauffenbergben is megjelent, csakhogy akkor a "másik oldalon", Herber alezredesként tartóztatta le az összeesküvőket.

Stauffenberg Olbrichttal

A sok-sok remek színész közül külön kiemelkednek hárman. Engem talán Bill Nighy alakítása nyűgözött le a legjobban: az Igazából szerelem, A Karib-tenger kalózai, Az elszánt diplomata és Az emlékmás csodálatos karakterszínésze ugyanis megdöbbentően komolyan vette a korábbi feldolgozásokban méltatlanul elhanyagolt Olbricht szerepét. 1955 óta talán még soha egy filmest sem érdekelt ennyire ez az ember: aki elképesztően sikeres katonai pályája ellenére felületes ránézésre egyszerű aktatologatónak tűnhet, pedig zseniális szervező volt, s éveken keresztül töretlen kitartással koordinálta a berlini katonai ellenállást. Igen, Stauffenberg energikus, csillogó alakja, Tresckow erkölcsre és etikára koncentráló hozzáállása mellett kevésbé tűnik érdekesnek, de éppen ezért ideje volt már, hogy valaki az ő egyéniségével is méltó módon foglalkozzon. Bill Nighy ruganyos termetét soha nem láttam még ilyen szögletesnek, s 188 cm-ét sem ilyen alacsonynak, mint amikor Olbrichtja újra és újra elveszti a bátorságát - mert realista, s nem mártíralkat, hanem normális ember, akinek van vesztenivalója -: ilyenkor mindig meggörnyed, szinte összemegy. De azután mindig újra összeszedi magát, ismét határozott lesz és erős, s végül minden kételye, megtorpanása és kishitűsége ellenére ugyanolyan erkölcsösen dönt, s ugyanúgy hőssé válik, mint Stauffenberg. Bátor ember nagyon sokféle létezik: s ő is egy volt közülük.

Tresckow Brandtnál: pókerarc

Hasonlóan találó és élvezetes Kenneth Branagh szerep-formálása: az, hogy Tresckow tábornokot ez a nagyszerű színész játssza, igazi súlyt ad az alakjának, annak ellenére, hogy csak mintegy húsz percig van a vásznon. A konyakos merényletkísérlet mintegy nyitányává válik a későbbi eseményeknek: a jelenet pedig, amelyben Tresckow visszaszerzi a fel nem robbant bombát Brandt alezredestől, oly sok feszültséggel és finom iróniával bír ("Rosszul ítéltem meg Önt, uram. - Én is magát."), hogy azonnal képes bevonni a nézőt az összeesküvés veszélyekkel és buktatókkal teli, kockázatvállalást igénylő, teljességgel kiszámíthatatlan világába. (17) Nem is beszélve arról, milyen különleges Kenneth Branagh-t e szerepben látni, miután már eljátszotta a manipulatív Knopp Gestapo-ügynököt az 1993-as Mindhalálig swing című filmben, a 2001-es Az összeesküvésben pedig elképesztő hidegvérrel és vérlázító higgadtsággal alakította magát Reinhard Heydrichet a wannseei konferencián... Tresckow már a Stauffenbergben is egyfajta mentorként, beavatóként jelent meg, de a Valkűr forgatókönyve annak ellenére folyamatosan játékban tartja, hogy július 20-a berlini eseményeiben a valóságnak megfelelően nem játszhat szerepet, miután a frontra vezényelik. Az ő és az ezredes kapcsolata azt a felfogásbeli különbséget is visszaadja, amely fennmaradt gondolataikból is kitetszik: az etikai alapon álló Tresckow mindenáron cselekedni akar, mert különben "örökre Hitler országa maradunk", a gyakorlatias Stauffenbergnek azonban több kell, "esély a sikerre".

Remer sorakoztat

Legalább ennyire jó ötlet volt Remer őrnagy szerepét Thomas Kretschmannra bízni. A német színész mindössze harmincegy éves volt, amikor beírta magát a világ filmtörténetébe az 1993-as, legendás Sztálingrád főszerepével. Igaz, ennek az lett az egyik következménye, hogy ő lett Hollywood "ügyeletes némete": ám éppen a tehetsége miatt minden, akár apró szerepet, amelyet megkapott, különlegessé tudott tenni. (18) Ha pedig méltó forgatókönyvből dolgozhatott, abból olyan felejthetetlen szerepformálások következtek, mint Hosenfeld százados A zongoristában, Fegelein A bukásban, az oroszok 2013-as Sztálingrádjának német főhadnagya, vagy a gyűlöletesen kápráztató kettős címszerep a 2007-es Eichmannban. Ami Remer őrnagy szerepében kihívás lehetett, hogy hiába lép közelebb valaki ehhez a történelmi szereplőhöz, ugyanazt találja benne: a végtelenül egyszerű, a maga merevségében és korlátoltságában tökéletesen embertelen, elvhű nemzetiszocialista gondolkodást, s némi hiúságot. A filmben először a hatalmas, horogkereszttel díszített úszómedencében találkozunk vele: férfias, jóképű, katonás, arrogáns és sértett. Nem nagy ember, még csak nem is különösebben intelligens: de végeredményben ő okozza egy nagy ember (és társai) bukását. Tetteiben a film szerint három dolog is vezetheti: a Hitlerhez szinte vallásosan ragaszkodó nemzetiszocialista hűség, a katonás kötelességteljesítés - és a dühös felháborodás, hogy fel merték őt használni, a bolondját járatták vele, s ő mégsem látott át azonnal a helyzeten. (19) Sosem sikerült még ilyen szuggesztíven bemutatni, mint a Valkűrben: egyszerre valóságos személy (hitelesen ábrázolva) és szimbólum (egy igazi náci).

Látványrészletek: Afrika, Berlin, Rastenburg

Jelkép és realitás kettőssége egyébként a film számos részletére igaz. Például szimbólumokkal kezdődik: vörös színnel, amely aztán náci lobogóvá alakul, s a Führerre leteendő német katonai eskü németül elharsogott és angolul kiírt mondataival. Mindez azt eredményezi, hogy még három perc sem telt el a játékidőből, máris megismerhettük a történelmi körülményeket, a katonai ellenállás fő problémáit, az eskü jelentőségét, az árulás megítélését - s mindez cseppet sem didaktikus, inkább olyan, mint egy lázálom. Ám hasonlóképpen szimbolikusak a különböző csodálatos helyszínek: a Farkasodúhoz vezető út fekete-vörös törzsű fenyői, a hatalmas és szürke berlini épületek, tele vörös, horogkeresztes zászlókkal, Goebbels kongóan üres, veszedelmes palotája, vagy az önmagában is történelmi örökséget őrző Bendlerblock. (20) A díszletek, jelmezek, kellékek is megdöbbentően élethűek, a filmben megjelenő valamennyi autó és repülő eredeti, negyvenes években készült darab: mégis, a német, s többségükben eredeti helyszíneknek van a legnagyobb ihlető ereje, a hadikórháznak, az összeesküvők találkozóhelyeként szolgáló lakóháznak... Az egyik legkülönlegesebb jelenetsor a Hírközpontban játszódik: itt a kisemberek és az adminisztráció alulnézetéből szemlélhetjük végig a történelmi eseményt, miképpen hat az itt dolgozó nőkre a hihetetlen és lehetetlen, a Führer halálát hírül adó parancs érkezése. Vagy, miként pecsételi meg Stauffenberg és társai sorsát, amikor a Hírközpontot vezető Haans százados (Danny Webb) végül úgy dönt, ettől kezdve már nem továbbítják az összes ellentmondó parancsot, csak azokat, amelyek a Führer főhadiszállásáról érkeznek. Bármilyen apróságnak tűnik, alapvetően ez járul hozzá az összeesküvők bukásához (még az őrzászlóalj támadása előtt): hogy bár még küldenek üzeneteket az OKH-ból, de azok már nem jutnak tovább a Hírközpontnál... (21) A filmben több végül meg nem történt esemény szuggesztív rekonstrukciója is látható: az összeesküvők megbeszélésekor a néző előtt megelevenedik mindaz, aminek történnie kellett volna, így mindez tökéletesen összevethető a valósággal, amikor annyi minden másképpen történt - hiszen ahogy Beck ironikusan megjegyzi a filmben: "Ez egy katonai művelet lesz. És az sosem úgy megy, ahogy eltervezik."

Tom Cruise

Különleges a film időbeosztása is: tele a késleltetés pompás példáival, és olyan feszültségkeltéssel, amitől nehéz elhinni, valójában olykor milyen rövid jelenetsort is láttunk. A Valkűr nem egészen két óra: ebből pontosan a hatvanadik percnél kezdődnek el július 20. eseményei. Előtte háromnegyed órában ismerhetjük meg az előzményeket, s egy negyedórát szán a film július 15-ére, a majdnem megkísérelt merényletre és a majdnem megindított puccsra, ami igen fontos, hiszen mindaz, ami ekkor félresikerült, nagyban meghatározta július 20. késlekedését. A merénylet napján Stauffenberg rangsdorfi érkezésétől mindössze nyolc perc múlik el a robbanásig, ezalatt azonban, ha akarjuk, érzelmileg végigélhetjük a valóságban eltelt órákat. A merénylet eredményét Fellgiebel szemével láthatjuk, ám épp akkor, amikor valami fontosat lát (nyilvánvalóan a túlélő, előbotorkáló Hitlert, 22), egyszerre csak vágás következik. Épp ezért hosszan megmarad a feszültség, vajon életben maradt-e a Führer: még akkor is, amikor Keitel már parancsokat ad ki a nevében. Végül a játékidőből húsz perc telik el a robbanástól addig, míg Remer őrnagy átvéve a kagylót Goebbelstől, meghallja Hitler szavait: "megismeri a hangomat?" - s ezzel az összeesküvők sorsa valóban megpecsételődik. Ennek a megoldásnak köszönhetően a filmben Stauffenbergnek számos sikerét is láthatjuk, vagyis július 20. délutánja nem csak a fokozatosan súlyosbodó kudarcot szemlélteti, hanem a lehetséges győzelmet is. A puccs berlini eseményeit bemutató negyedóra első fele csupa inspiráló siker: az OKH-ba sorra érkeznek az összeesküvők, a falitérképen egymás után jelölik be a puccsistákat támogató körzeteket, Stauffenberg fáradhatatlanul telefonál, "A kormánynegyed már a miénk, de a város még nem!" - mondja határozottan, szó esik a rádióadókról, a Prágában, Párizsban, Bécsben elért eredményekről. A 2004-es német Stauffenberggel ellentétben azonban Bryan Singer filmjében nincsen átmenet, nem látni, ahogy az összeesküvők fokozatosan alulmaradnak, s támogatóik elhagyják őket: helyette a győztes, boldog sürgölődés váratlanul vált át a hátramaradt néhányak utolsó, csalódott telefonálásaira, csüggedt, mindennel leszámoló ténfergésére. Végül már csak Stauffenberg próbál kétségbeesetten tenni valamit - miközben azzal vívódik, hogy ő az, aki nem ölte meg Hitlert... Majd következik a záró tűzpárbaj, amikor Fromm kiszabadítói elfogják az összeesküvőket: s a halálos ítélet azonnali kihirdetése. (23)

"Éljen a szent Németország!" - Stauffenberg halála

A filmet befejező, montázsos jelenetsort leginkább egy zeneműhöz lehetne hasonlítani (s nem csak azért mert John Ottman többszörösen díjnyer-tes score-ja annyira szépen kíséri, 24). Ez a film talán legsajátosabb része, amely váltogatva az idősíkok között, s felbontva a linearitást, a lehető legköltőibb, asszociatív módon fűzi össze a háttér-információkat, egymástól több hónap távolságban történt események rövid felvillanásait, s július 21. hajnalának részletesen és súlyosan bemutatott történetét. Kiderül belőle, mi lett az összes fontosabb összeesküvő sorsa, képet ad a hitleri megtorlás könyörtelenségéről, végigköveti Stauffenberg és három társa kivégzésének történetét, ironikus zárása, hogy az utóbbit elrendelő Fromm a finom, fehér betűkkel a filmre kiírt adat szerint ugyanúgy a kivégzettek közt szerepel, mint áldozatai. Patetikus végpontja pedig, ami szinte már hagyomány az itt felsorolt filmekben: a halott Stauffenberg arca, egyetlen szeme megkövült pillantásával. Ha egy film általában a regény műfajához hasonlítható az irodalomban, akkor ez a jelenetsor olyan, mint egy lírai versbetét a prózai szövegben. Csodálatos montázs, különleges, szolid, finom: és persze tragikus, drámai és mozgósító. (25) A film mégsem ezzel ér véget: hanem egy flashbackkel. Ismét Stauffenberg búcsúját láthatjuk Bambergbe távozó családjától: a grófné visszafut az autóhoz, az elhajt, és Stauffenberg teljesen egyedül marad az úton. De a jelenet nem lesz giccses, mivel mindezt nagyon személyes nézőpontból látjuk, Stauffenberg háta mögül. Nincsenek hősi pillantások, egy percre sem látni a férfi arcát, csak katonásan rövid hajú tarkóját, lehajtott fejét...

Nemcsak thriller: dráma, nemcsak sztárok: színészek

Összefoglalva: nagyon nehéz túlzás nélkül beszélni arról, mennyire jó a Valkűr című film. Talán: bizonyos szempontból tökéletes. S ennek Bryan Singer különleges rendezői látásmódja, a remek forgatókönyv, a történelmi pontosság, a lenyűgöző látványvilág és a csodálatos színészi alakítások mellett egyértelműen a háromszoros Oscar-jelölt Tom Cruise szerepformálása a fő oka. Stauffenberg alakításáért megkapta a Bambi-díjat és jelölték a Saturn-díjra. Mégis, úgy gondolom, a jelölők és a döntéshozók összeségében nem igazán vették észre sem magát a filmet (hiszen szinte csak a vizuális effektjeit és a zenéjét honorálták jelölésekkel, mint egy zöld hátteres képregényfilmnek szokták...), sem azt, hogy Tom Cruise, akit az ezredforduló óta következetesen nem jelölnek Oscarra, ezúttal ismét bizonyítékát adta, hogy nemcsak (akció)sztár, hanem lenyűgöző tehetségű színész is. Minderre azonban sosem késő felfigyelni.

Ezzel a poszttal ért véget a négyrészes sorozat, amelyben igyekeztem bemutatni a Valkűr-összeesküvést. Az első bejegyzésben a történetét foglaltam össze, a másodikban és a harmadikban a témáról magyarul megjelent könyveket, ma pedig a filmeket soroltam fel. Mindenkinek köszönöm szépen az olvasást!

Plágiumról szó sincs: a két jelenet egészen más hangulatú

Jegyzetek
A képeket mindenképpen érdemes végigpörgetni!
(1) Az egykori Remer ezredes néhány évvel korábban még neonáci mozgalom szervezésével volt elfoglalva Nyugat-Németországban, s hátra volt még számos per lefolytatása is, amelyek azután szembenéztek a nácik és a hitleri rendszer háborús bűneivel. Stauffenbergről a film bemutatásának évében nevezték el a Bendlerstraßét.
(2) A magyar szöveg még egy pontatlanságot tartalmaz, de be kell valljam, nekem tetszik ez a véletlen. Stauffenberg utolsó szavai angolul hitelesek (Éljen a mi szent Németországunk!), magyarul viszont azt kiáltja: Éljen a mi vert Németországunk!
(3) Ebben segít a magyar szinkron, amely Rehorovszky Béla rendezésében, Szakácsi Sándor, Básti Juli és Barbinek Péter főszereplésével készült.
(4) Csak három példát említenék még: a film elejéről a művészi ötletet a földön fekvő, sebesült Stauffenberg szeméből induló vérpatakkal - ez Bryan Singer filmjében már teljesen új elemmel, a jegygyűrűvel bővül -; a titkárnő, Margharete von Oven szerepeltetését, s azt a jelenetét, amelyben az erdőben gépeli a puccs első parancsait (ehhez lásd balra fenn a képpárt); végül a mosdót mint különös hangulatú helyszínt Fellgiebel és a gróf első titkos megbeszéléshez.

Hosszú út vezetett idáig: a merénylet napján

(5) S egyúttal szépen lezárja a megrajzolt folyamatot: hogyan fordult a gróf Hitler ellen. A Megölni Hitlert - az Afrikában játszódó, a még egészséges grófot titkos ellenzékiként bemutató bevezető jelenete ellenére is - egy egészen kicsit nyitva hagyta azt a kérdést, nem játszhatott-e közre Stauffenberg döntő, végzetes elhatározásában megrokkaná-sa, nem erősíthette-e fel a háború (s így az azt kirobbantó Hitler) iránti gyűlöletét a megsebesülése. A két frissebb film - cseppet sem didaktikusan, de egyértelműen - hiteles választ ad ezekre a kérdésekre: a nemet. Erre szolgál a Valkűrt bevezető naplóíró jelenet, ami erősen sűrít. A Stauffenbergben viszont egy egész szellemi út épül fel a Hitler tekintete iránti ifjúkori rajongástól a Tresckow tábornokkal folytatott belorussziai beszélgetésen át a főszövegben említett, a halott főhadnagyot gyászoló jelenetig. S mindezek közben a gróf még mindvégig egészséges, vagyis döntését hosszú idő alatt, erkölcsi érvekre alapozva és másokra gondolva hozza meg, nem pedig saját fájdalma, önzése vagy hely-nem-találása folyományaként.
(6) Ez az elem a Valkűr című filmben is szerepel, de egy kis variációval. Míg a német filmben megdöbbentő lassított felvételen látható, amint Haeften főhadnagy Stauffenberg mellé fut a lövés pillanatában, s ugyanattól a sortűztől találva hal meg, a 2008-as változatban határozott léptekkel az ezredeshez megy és elé áll, így először őt érik a lövések. Stauffenberg végignézi a halálát, még állva marad, s meg kell várnia, amíg elviszik a holttestet, s (ismét) rákerül a sor. Bár a fizika törványei szerint ez a jelenet majdnem lehetetlen (a főhadnaggyal együtt az ezredest is találat érné), nagyon erős jelkép, végén a magányos Stauffenberggel, épp ezért örülök, hogy emellett döntöttek az alkotók. Viszont a német megoldás is nagyon szép: és még hiteles is.

Stauffenberg az említett jelenetben

(7) A jelenet, amelyben a férfimosdóban részeg kétségbeeséssel a földön fetrengő Fellgiebel tábornok Hitlert szidja Haeften és Stauffenberg jelenlétében, majd ahogyan erre a két leendő összeesküvő reagál, kifejezetten zseniális. A filmrészlet egy véletlen találkozással magyarázza meg, miként is érhette el Stauffenberg, hogy olyan magas rangú tiszttel is kapcsolata legyen, mint Fellgiebel tábornok, bemutatja, hogyan lehetett nyíltan beszélni ismeretlenekkel, vagy tesztelni a meggyőződésüket: ráadásul az egész jelenet tele van feszültséggel. Valószínűleg nem így történt: de így is történhetett.
(8) Berthold von Stauffenberg még a 2008-as film egészen késői forgatókönyv-változataiban is feltűnt, s egészen komoly szerepben, hiszen a készítők tisztában voltak személye jelentőségével, de a kész moziban végül mégsem jelenik meg.
(9) A magyar szinkron, amely itt-ott hagy némi kivetnivalót maga után (ilyen például Tresckow vagy a rendező nevének következetesen rossz kiejtése) a film 2007-es DVD-kiadásához készült, egyebekben remek szinkronhangok közreműködésével: Sebatian Koch magyar hangja Szabó Sipos Barnabás.

Stauffenberg halála: végül mindkét helyszín a valódi

(10) Ahogy telik az idő, egyre kevésbé értem, bemutatásakor miért nem tudták kritikusai figyelmen kívül hagyni készülésének történetét. A Valkűr megítélését sokszor még ma is az befolyásolja, hogy egy adott filmes író miként viszonyul Tom Cruise megosztó magánember-személyiségéhez, s ennek megfelelően mennyire emlékszik örömmel a hercehurcára, amely a Valkűr német forgatását kísérte. Amikor ugyanis megkezdődtek a film előkészületei, mind a Stauffenberg-család egyes tagjai (élükön a gróf legidősebb fiával, Bertholddal), mind a német történész- és muzeológus szakma egy része elutasítással fogadta Tom Cruise kiválasztását a főszerepre, s rövid ideig úgy tűnt, a teljes egészében Németországban forgatandó film készítői mégsem juthatnak majd el például a Bendlerblockba. (Pedig a 2004-es német tévéfilm, a Stauffenberg zárójelenete már ott készült, s Bryan Singer egyik fő törekvése volt, hogy a Valkűrben többek közt ez a különleges helyszín is ihlető forrássá és jelképpé váljon: lásd a képet.) A jég azonban még időben megtört: a film felvételei végül kivétel nélkül eredeti helyszíneken, a német állam és a különféle történelmi és kulturális egyesületek anyagi és erkölcsi támogatásával valósultak meg. A kész alkotás pedig nemcsak Stauffenberg legfiatalabb gyermekét, Konstanze grófnőt győzte meg teljesen (akinek a fia, Philipp von Schulthess is játszik a filmben), de végül a szigorú kritériumokat meghatározó Berthold von Stauffenberg is megengedően nyilatkozott róla. Miközben tökéletesen megértem, miért érezték kockázatosnak a család tagjai vagy a német ellenállás hőseinek tisztelői, hogy Hollywood filmet csinál a német múlt egy darabjáról, másfelől úgy gondolom, nem ez volt az első Tom Cruise-film, amelynek a készítése során sokan alábecsülték a színész tehetségét és főleg, művészi tisztességét. Bármiben is hisz, s bármilyen is Cruise, a magánember, művészként mindig elhivatottság, a téma és az anyag iránti tisztelet, lenyűgöző munkabírás és precizitásigény, s komolyan vett színészi erkölcs jellemzi. Mindez pedig nagyon jót tett ennek a filmnek.

Stauffenberg és a kép

(11) Ő az írója, rendezője és producere nemcsak a Mission Impossible: Utóhatásnak, de előzményének, a MI: Titkos nemzetnek is. Forgatókönyv-íróként jegyzi, a Jack Reacher, A múmia és A holnap határa című filmeket, producerként a Jack Reacher: Nincs visszaútat, a Jack Reachert pedig ő is rendezte.
(12) Stauffenberg: (hátat fordítva, elgondolkodva, a Hitler-képre nézve) Tudja, hogy fog véget érni ez a háború? Úgy, hogy a képet leakasztják, a modellt pedig fel... (szembefordulva, gyorsan, lásd balra fenn) Azon vagyok, hogy sikerre vigyek egy hazaáruló összeesküvést. Számíthatok magára? Haeften: (dönt) Mindenben, uram. Bármit megteszek. A beszélgetés szövege önmagában pompás, de természetesen mit sem ér próbatétel, kockáztatás, kivárás, elhatározás és rádöbbenés - szóval, a színészi játék nélkül. Meg kell nézni.

Családjával Afrika előtt és után: nem tört meg

(13) Hogy Stauffenberg megtörhetetlen akarata nem utólagos "hősiesítés" és legenda, azt jól bizonyítja ez a levél, amelyet mindössze két hónappal és két nappal a megsebesülése után írt, bal kézzel, három ujjal, már tollat használva, még a hadikórházból. Szerintem néhányan szeretnének ilyen folyamatossággal és lendülettel írni a valóban domináns kezükkel... Az ezredes egyik első dolga volt ugyanis, hogy - miközben bal keze két ujjának amputációja még gyógyult - elkezdett ceruzával újra írni tanulni, s mint látható, akaraterejének köszönhetően elképesztően gyors sikert ért el.
(14) Sokáig gondolkoztam, s végül arra jutottam, hogy az egész filmből az a kedvenc jelenetem, amikor Stauffenberg végre meggyőzi Fellgiebelt. Maga a szöveg is pompás, anélkül, hogy látnánk a helyszínül szolgáló férfimosdót, ahol egy logikusnak tűnő csapnyitás is Pilátus-féle "mosom kezeim" gesztussá válhat, vagy előttünk lenne Stauffenberg sok-sok arca a megnyugtatótól a bosszantón és az ironikuson át az őszintéig és az ünnepélyesig. Ebben a fiktív párbeszédben azonban nagyon sok olyan árnyalat van, amely talán a valódi Stauffenberget is jellemezhette.
Fellgiebel: Jól tudod, milyen közel állok Hitlerhez! Egyetlen szóval eltüntethetnélek!
Stauffenberg: Senki nem tudja meg, hogy beszéltem veled, ha ettől tartasz.
F: Lehet. De mikor majd elkapnak téged, az SS széttép, mint a foszlós kenyeret. És az is bűn lesz, hogy ismertelek. Elég volt ebből! Ne próbálkozz még egyszer velem!
S: Nem jelentesz fel. Akkor kellett volna, mikor először megkerestelek. Így most már megszegted az esküt. Már pontosan annyira bűnös vagy, mint mi.
F: Á, szóval ettől rögtön szimpatizáns lettem! Szerinted, ha döntenem kell, hogy a tiszttársamat árulom-e el, vagy a Führert, rögtön kiderül, miféle vagyok, igaz? De ez nem így van...
S: De. Így van.
F: Utoljára figyelmeztetlek, ne kényszeríts engem döntésre!
S: Nem tehetek mást: ugyanis nélküled esélyünk sincs rá, hogy sikerül.
F: Menekülő patkányok vagytok, akik elhagyják a süllyedő hajót! Gondolod, hogy ti jobbak lennétek? Hogy lehetnétek erősebbek a népnél, a Birodalomnál, a világtörténelem sodránál?

Rengeteg vesztenivalója volt

S: Mindenképp cselekszünk! Ez most elkerülhetetlen. És a következmények is. Ha elvisznek, igyekszem majd eltitkolni, mit és mikor tudtál meg. De ne áltasd magad! Nem én tettelek téged bűnrészessé a hazád elleni merényletben! Én csak alkalmat adok a vezeklésre. Csak Isten lehet a bíránk.
Megjegyzendő, hogy a filmben - ahogy a valóságban is - Stauffenberg még Tresckownak sem árulja el, ki a kapcsolata Hitler környezetében: vagyis sokat kér másoktól, de maga is a legtöbbet vállalja. Sőt, legalábbis a Valkűr története szerint, nagyobb bizalmat ad, mint kap, mivel még a merénylet napján sem biztos benne, hogy Fellgiebel tényleg mellé áll-e. A tábornok végül segítette az összeesküvést: őt is kivégezték.
(15) A film szinkronját követve, ezt mondta a Freisler vezette Népbíróság komédiának is beillő tárgyalásán, ahová kínzások után, megszégyenítve, rongyos ruhában vitték be, olyan védő kíséretében, aki halált kért az ügyfelére: "Hogyha akarnak, hóhérkézre adhatnak minket, de három hónap múlva ez a csalódott és meggyötört nép ítélkezni fog Önök fölött, és akkor élve vonszolják majd végig Önöket az utcák sarában."
(16) Az, hogy Philipp von Schulthess, Stauffenberg ötödik, már a gróf kivégzése után született gyermekének, Konstanze grófnőnek a fia, játszik egy Stauffenberg-moziban, ízléstelen reklámnak is tűnhetne. Ebben a filmben azonban minden elegáns: egyrészt azért, mert ha nem tudja valaki, hogy melyik szereplő a nevezetes unoka, véleményem szerint soha rá nem jönne, hiszen a forgatókönyv nem kacsint ki senkire, s nem apropónak használja őt, hanem egyszerűen rábíz egy színészi feladatot. Tresckow adjutánsának mindenképpen szerepe van a történetben, így mindenképpen játszaná valaki, Philipp von Schulthess pedig jól játssza. Másrészt: el sem tudom képzelni, milyen érzés lehet egy bombát összeszerelni Hitler-ellenes összeesküvőt játszó színészként abban a filmben, amely arról szól, hogy saját nagyapám Hitler-ellenes összeesküvőként hogyan kísérelt meg egy bombamerényletet... Úgy hiszem, ez egészen különleges tisztelgés a múlt előtt.

Az unoka mint Tresckow adjutánsa (Schlabrendorff)

(17) Igaz: ilyen formában sosem történt meg, mivel a konyakot Berlinben a tábornok segédtisztje, Fabian von Schlabrendorff vette át. A szereplőösszevonással viszont sikerül koncentráltan megmutatni, mit jelentett, hogy a katonai ellenállást ekkor már alapvetően Tresckow irányította: s hogy mennyire szükség volt Stauffenbergre.
(18) Jó példa erre az U-571 Matthew McConaughey főszereplésével, amelyben Kretschmann a nagyon gonosz tengeralattjáró-kapitány végtelenül sztereotip szerepében megelégedhetett volna azzal, hogy hosszú német szövegek felmondásával kápráztatja el az amerikai nézőket és közben fásultan néz maga elé: ehelyett - véleményem szerint - végül sokkal érdekesebbé tette Wassner kapitány alakját, mint amilyenre a filmfőszerep sikerült...

"Bosszantana, ha valaki a bolondját járatná velem."

(19) Így jut el onnan, hogy be kell jelentenie a zászlóaljának: "A Führer, a mi Führerünk, Adolf Hitler - meghalt", a töprengésen át, amikor egyszerre kap parancsot Stauffenbergtől Goebbels és a Farkasodúból Stauffenberg letartóztatására ("Úgy véli, hogy ez puccs? - Abban biztos vagyok, csak azt nem tudom, melyik oldal a miénk."), odáig, hogy felháborodottan kimondja: "Mi vagyunk a puccsisták!", s Goebbels oldalára álljon.
(20) Különös belegondolni, hogy a stáb, mielőtt elkezdte volna a kivégzési jelenet minden szögből megismételt felvételeit, egyperces néma csenddel emlékezett a helyszínen kivégzett valóságos összeesküvőkre. Ritka, ha ennyire érintkezik a színház és a valódi világ határa.
(21) És ijesztő belegondolni, hogy mindez nem fiktív filmjelenet, hanem a kőkemény igazság. Hozzá kell tenni, hogy a Hírközpont az 1955-ös Es geschah am 20. Juliban is szerepelt, de ebben a filmben - a valóságtól merőben eltérően - csupa férfi dolgozott ott: úgy látszik, a készítők akkor még nem hitték el, hogy ez a precizitást igénylő, fontos, háborús munka nők feladata volt, akiknek csak a tisztjeik voltak férfiak.
(22) Annak ellenére, hogy leforgatták a jelenetet, amelyben Keitel és mások kitámogatják az élő, zavarodott Hitlert a bunkerből, ez végül nem került be a filmbe: mert háttérinformációként hiába tudható a merénylet kimenetele, a film így mégis rabul ejt, s minden néző remélheti, hátha Hitler ezúttal mégis meghalt...

A képen tanácskozó összeesküvők szinte kivétel nélkül életükkel fizettek

(23) A 2004-es és a 2008-as film egyként nagyon erős hitelességre törekszik, ezért kiválóan összevethető a két, az elfogásról és az ítéletről szóló -  és a történelmi tények használata miatt sokban szövegében is - azonos jelenet. Van azonban egy fontos különbség: a Valkűrben Becknek azonnal sikerül az öngyilkossága, míg a Stauffenbergben szinte naturalista módon szerepelnek haldok-lásának idegőrlő percei, kétszeri sikertelen próbálkozása, hogy főbe lője magát, Fromm részvétlensége, majd az, ahogyan katonák végeznek az egykori tábornokkal. Bryan Singer azt nyilatkozta, hogy ez egy annyira kegyetlen szituáció, hogy ők szándékosan nem akarták filmre vinni: számomra ez az egyetlen olyan döntés a Valkűrben, amit sajnálok, mivel Beck és Fromm ábrázolásához is hozzáadhatott volna. És valahogy - mégsem bánom.
(24) A film zenéje tényleg felejthetetlen. Különösen a rekviem, amellyel Stauffenberg és társai végzetére emlékeztet: Goethe Vándor éji dalának megdöbbentően szép megzenésítése. Különösen találó szövegválasztás...

"Nézzen a szemükbe! Nem felejtik el Önt!" - mondja a gróf Olbrichtnak

(25) Megjegyzendő viszont, hogy nem angol nyelvű néző számára nem feltétlenül ad teljes élményt ez a rész: hiszen a csattanója, Fromm halálának ténye például nem ül, ha nem értjük az erről szóló feliratot, szinkronnal nézve és az angol feliratokhoz magyar feliratot is alkalmazva pedig egyszerűen nézhetetlenné válik a részlet, vagy legalábbis minden elvész belőle. És egyáltalán, a montázs nagyon sűrített, s egyszerre legalább három dologra kell koncentrálni a nézésekor: a szuggesztív képekre, az elhangzó szövegekre és a kiírt információkra. Ezzel hol elidegenít, hol bevon, mindezt szédítő tempóban váltogatva. Viszont: ezzel el tud térni minden, valaha is forgatott Stauffenberg-film befejezésétől.

Linkek
Stauffenberg háborúja 1. - A Hitler-ellenes júliusi összeesküvés
Stauffenberg háborúja 2. - Könyvek a Hitler-ellenes összeesküvésről 1. 
Stauffenberg háborúja 3. - Könyvek a Hitler-ellenes összeesküvésről 2.
Adolf Hitler halott - Könyvek a Führer haláláról