2015-ben húszrészes sorozatban írtam meg, mit is kaptam azoktól a könyvektől, amelyeket annyira vártam, vagy amelyeket véletlenül fedeztem fel. Bár az év és a sorozat lezárult, természetesen maradt néhány olyan kötet, amely még megjelent a tavalyi év végén, de nekem már nem volt alkalmam elolvasni vagy épp megírni róla, hogy tetszett. Ez a bejegyzés azonban ezt a hiányt pótolja. Csupa tavalyi könyv szerepel benne, s ezúttal csupa szépirodalom: íme, ilyennek ismertem meg őket.

Andrus Kivirähk: Az ember, aki beszélte a kígyók nyelvét
Science in Fiction, Typotex, 2015
Váratlanul tűnt fel a megjelenések palettáján, még véletlenenebbül talált rám azonnal, s a lehető legváratlanabbul aratott óriási sikert nálam. Pedig igencsak nehéz megmondani, mi is az észt író vaskos könyve. Ironikus ősmitológia, abból a távoli korból, amikor az észtek letelepedtek és felvették a kereszténységet? Alternatív történelem bűbájolások és mondák ködébe burkolt hősökkel, akik ebben az univerzumban képesek voltak megőrizni mindazt, ami a civilizációval elveszett? Fantasy egy állatok nyelvén beszélő, farkason lovagló, az Észak Sárkányát feltámasztani kívánó főszereplővel? Humoros, kikacsintós prózaeposz, amely telve van groteszk elemekkel, intertextusokkal és ezredfordulós kiábrándultsággal? Szerintem mindez egyszerre. Csak az a baj, hogy képtelenség elmondani, hogy mivel hódított meg: hogy hogyan érte el, hogy az első oldaltól kezdve feszült figyelemmel olvastam Leemet és családjának sosemvolt történetét, s kaptam tőle kacagást, meghatódást, hátborzongatást, cinkos egyetértést, társadalomkritikát és még varázslatot is... Ékesszóló bizonyítéka, hogy többek közt mire való az irodalom: ebből a kötetből jó filmet lehetne forgatni, de akkor a jelentésrétegeinek a nyolcvan százalékát elvesztené. Így viszont...

Håkan Nesser: A felügyelő és a csend
Animus, 2015
Furamód minél többféle, egyre modernebb alapötletű és szerkesztésű skandináv krimi jelenik meg a magyar piacon, annál erősebb vonzódást érzek a viszonylag klasszikus recepttel dolgozó, svéd Nesser könyvei iránt. Az 1988-tól publikáló író sokáig csak mellékesen írta könyveit, főállásban középiskolai tanárként dolgozott. Megnyerő főszereplője, Van Veeteren főfelügyelő nem fiatal, s nem is sármos, mégis képes tökéletesen magára vonni a figyelmet. Még egy olyan szándékosan szétszaladó cselekményű regényben is, mint ez a legújabb, amelyben a szomorú sorozatgyilkosságok egy megszállott szekta vezetőire mutatnak. Ám szokás szerint más a látszat és más a valóság... A felügyelő nyomoz, töpreng, beszélget, gondolkodik: s természetesen rájön a megoldásra. Közben azonban valami más érdekli: a végleges visszavonulást fontolgatja. Ez a regény nem könnyed, témái, hangulatai inkább sötétek és zavarosak. Mégis könnyű olvasni: igényes szórakozás, érdekes emlékeztetés - jó könyv.

Kristina Ohlsson: Az Ezüstfiú
Animus, 2015
Nagyon vártam már az írónő első gyerekkrimijének, Az üveggyerekeknek a folytatását. Az új regény központjában Billie helyett ezúttal a Törökországból Svédországba költözött kisfiú, Aladdin áll, aki látni vél egy titokzatos, rövidnadrágos kisfiút, akinek a léptei nem hagynak nyomot. Közben valaki dézsmálja szülei éttermének hűtőit, akik pedig amúgy is közel állnak a tönkremenetelhez és ahhoz, hogy visszaköltözzenek Törökországba. Aladdin és barátnői nyomozni kezdenek, ám lépten-nyomon váratlan dolgokba ütköznek: menekült szírekbe, akik egy hajón élnek, mint valaha Aladdin, egy rejtélyes alkalmazottba, aki valamit titkol, s egy hírhedt kincsrablás történetébe, amely több mint száz év óta megfejtetlen. Nem tudok mást írni, mint Az üveggyerekekről: ez a regény is pazarul van megírva. Jó a történet, elég bonyolult, de tökéletesen követhető, igazán meglepően csavaros, de teljesen tisztességesen rejtélyes. Nem az olcsó ijesztgetés, hanem a klasszikus borzongatás receptjét követi, miközben a gyerekek modern világát bemutatva van mondanivalója menekültkérdésről, gyászról, szegénységről is – de csak finoman, a cselekmény hátterében, ahogy a nagy és jó könyveknél szokás.

Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok
Ambrózy báró esetei II., Könyvmolyképző, 2015
Végre megjelent. Majdnem kétszer olyan vastag lett, mint előde, a Leányrablás Budapesten. Ezúttal a krimiszála sem hagy kivetnivalót maga után - habár a Bűbájos gyilkosok, az Idegenek a vonaton és a Bérgyilkossági Iroda Kft. rajongói előnyben lesznek a megfejtés terén. Böszörményi Gyula második monarchiás ifjúsági krimije olyan, mint az előde: okos, korfestő, elnyújtott, modoros. Mégis más. Izgalmasabb, logikusabb, kidolgozottabb. Rudnay Béla rendőrfőkapitány és magándetektív segítője, a félkarú Ambrózy báró ezúttal tíz összefüggő gyilkosság nyomába ered. Ahol pedig ott a báró, ott téblábol Hangay Mili kisasszony is, akit ugyan továbbra is leginkább eltűnt (meghalt?) nővére sorsa aggaszt, de ha már úgyis az Ambrózy-házban lakik, belekeveredik a Rudnay-gyilkosságok ügyébe is... Ismét töméntelen mennyiségű hallatlanul izgalmas lábjegyzet vezet be a korabeli (1900-as) Budapest életébe, ismét korabeli, valódi bűnügyek és újságszenzációk kinyomozására kísérhetjük el a hőseinket - és ismét nagyon zavar az, hogy a szerző az egykorú névjegyzéket lapozgatva sajátít ki valós címmel és életrajzzal rendelkező embereket, hogy könyve szereplői, sőt, akár főgonoszai legyenek... (Remélem, a következő, trilógiazáró kötetben sem futok bele egyetlen valódi felmenőmbe se, amint véres késsel hajol egy hulla fölé... A szituáció azonnal szemléltetné, mi a baj szerintem a fenti, egyébiránt merészen ötletes írói módszerrel.)