Doyle három regényt és két novellát írt hőséről.
1912. The Lost World
Az elveszett világ (Cserna György) In: Az elveszett világ és más elbeszélések, Opus, 2007; Az elveszett világ (Sárosi Bella) In: Az elveszett világ, Sensus, 2003; Az elveszett világ (Szentmiklósi Tamás), Falukönyv-Ciceró, 1996; Letűnt világ (Sárosi Bella) In: Challenger tanár úr világa, Forrás, 1944; Csurupuri birodalma (ifjúsági átdolgozás), Singer és Wolfner, 1921, Eltűnt világ (Sárosi Bella), Singer és Wolfner, 1921, 1914
1913. The Poison Belt
A mérgező övezet (Cserna György) In: Az elveszett világ és más elbeszélések, Opus, 2007; Méregöv (Esty Jánosné) In: Az elveszett világ, Sensus, 2003; Méregövezet (Tótfalusi István), Európa-Budapest, 1989; Méregöv (Esty Jánosné) In: Challenger tanár úr világa, Forrás, 1944; A méregöv, Athenaeum, 1917 (Esty Jánosné)
1926. The Land of Mist
A köd országa (Antoni Rita és Schmidt József), Lazi, 2007; A köd országa (Schmidt József), Pantheon, 1926
1928. When the World Screamed
Amikor a világ sikoltott (Baróti István) In: A köd országa, Lazi, 2007; Ue. In: Morel találmánya, Kriterion, 1986.
1929. The Disintegration Machine
A dezintegrátor (Mohácsi Enikő) In: A köd országa, Lazi, 2007

Frissítve: 2012.04.26.

Sir Arthur Conan Doyle a mai olvasóközönség számára az az író, aki megalkotta Sherlock Holmest. Nem a zseniális magándetektív azonban az egyetlen figyelemre érdemes figurája. Aki még nem találkozott vele, ideje, hogy megismerkedjen - Challenger professzorral!

George Edward Challenger antropológus és zoológus professzor, egyetemi tanár. A világ legellentmondásosabb embere: végtelenül gyöngéd és mérhetetlenül erőszakos, rendkívül kitartó és meglepően türelmetlen, vitathatatlanul zseniális és kirívóan arrogáns. Személyisége lehengerlő, megjelenése impozáns. Feje hatalmas, szakálla kékes árnyalatú fekete, ásó alakú és egészen a mellkasáig ér, így a professzor leginkább egy asszír bikára emlékeztet. Nem csoda, hogy hangja is olyan, mint a bikabődülés. Bozontos szemöldöke alól okos, szürkéskék szemekkel nézi a világot. Intelligens, merész, fiatalos, energikus, szemtelen és tapintatlan. Önmagán kívül látszólag senkit sem szeret, feleségéért, lányáért és barátaiért mégis feláldozná az életét is. Ráadásul meg van győződve róla, hogy rajta kívül senki másnak nem lehet igaza és többnyire így is van.

Aki egyszer találkozott vele, többé nem tudja elfelejteni. Legalább olyan emlékezetes alak, mint Holmes. A szakterülete azonban nem a bűnüldözés, hanem a természettudomány. Conan Doyle öt kalanddal ajándékozta meg (Az elveszett világ, A mérgező övezet, A köd birodalma, Amikor a világ sikoltott, A dezintegrátor), s Challenger professzor történeteiben olyan örökzöld science fiction témákat dolgozott fel, amelyek máig állandó bázisát jelentik a tudományos-fantasztikus könyveknek és filmeknek. Kérdésfeltevései most is izgalmasak és távlatosak:
Lehetséges volna, hogy a távoli Dél-Amerikában létezik egy titkos, hegyek veszedelmes karéjával övezett völgy, ahová bemerészkedve az ember háborítatlanul ott élő dinoszauruszokkal és ősmajmokkal találkozhat? Elkövetkezhet-e egy tudományos szempontból tökéletesen megalapozott világvége (egy mérgezett éterfelhőnek köszönhetően)? Létezik-e egy ismeretlen szellemi világ az orvostudományok megismerte testi világ és a lélek az egyházak által már felderített birodalma között? Képesek lehetünk-e alkotórészeire bontani, "dezintegrálni", majd ismét összeállítani az anyagi dolgokat, mondjuk egy személyt? Mi van a földgolyó belsejében?

Amennyiben modern, tudományos elméknek hisszük magunkat, persze vállat lehet vonni a kérdések hallatán. Nem, sehol sem élnek őslények a Földön, még Dél-Amerikában sem. Mostanában nem várható világvége, főleg nem az éternek köszönhetően, amelyet a jelen kozmológiai elméletei eltüntettek a világegyetemből. A spiritizmus ostobaság. A dezintegráló gép lehetetlenség. És: tudjuk, mi van a Föld belsejében. Csakhogy - szerencsére - Doyle sci-fijei ennél jóval többet adnak.

Először is lebilincselő visszacsöppenni a múlt század tízes és húszas éveibe. Az első könyv, Az elveszett világ 1912-ben íródott, még a Nagy Háború (vagyis az első világháború) előtt. Az utcákon kocsik és hintók járnak, de a vasút már mindenhol ott zakatol. A hölgyek hosszú szoknyát viselnek, de egyre önállóbbak. A darwinizmusban sokan nem hisznek még, de az ember fejlődésének tudományos története már mindenkit érdekel. A lordok vadászni sietnek, az újságírók a klubjukba. Akik elhajóznak Dél-Amerikába, "az új világ előretolt őrszemei"-nek számítanak. Egy négert nyugodtan vadembernek nevezhet magában az, aki aztán megmenti az életét. A földrészek közti hírközlés még akadozik, de az újságolvasók tábora egyre nő. Az átlagemberek is szívesen mennek el tudományos előadásokat hallgatni, ha másért nem, hát hogy bekiabáljanak, amikor a szónok beszélni kezd. Az egész társadalom a spiritizmus lázában ég: asztalt táncoltat, médiumokat fogad vagy leplez le, kísértethistóriák után nyomoz, lélekegyházakba jár imádkozni, aztán meg a bíróságra, ahol médiumok ellen folyik eljárás. Az emberek imádják a politikai botrányokat. A regényszövegek pedig még ráérősen, kellemesen, csevegően és ízesen folydogálhatnak előre, úgy sem ül le a cselekmény...

Másodszor Doyle nemcsak beavat saját korának egyes pillanataiba és problémáiba, de lebilincselően bánik a tudományos tényekkel is. A mai olvasó számára már egyértelmű lehet, hogy Challenger (aki a könyvekben tulajdonképpen tévedhetetlen) néha téved: hiszen a science fiction mindig csak következtetett választ ad az általa feltett kérdésekre, és csak kora tudományosságából indulhat ki. A Challenger-könyvek megírása után a tudomány olyan fejlődésen és változáson ment keresztül, annyi mindenre rájött, hogy a történetek befejezése nem is lehet helytálló. Csakhogy - mint minden jó sci-finél - e regények esetében a kutyát nem érdekli, mekkora a valószínűsége, hogy egy vulkánkitörésnek köszönhetően kiemelkedő gránitszikla kiszakadjon a körülötte lévő földrészből, és megőrizze a jurakor élővilágát. Legkésőbb a titkos térképrajzolás, az expedíció kísérőinek árulása, vagy a majomemberek megjelenése elsöpri az olvasó minden aggályát: jöhetnek a szépszavúan, izgalmasan elbeszélt kalandok és felfedezések. Ugyanígy döbbenetes elolvasni, hogyan nézett ki a megfulladt világ. És a pokolba azzal, éterfelhő, vagy más tette ezt. Ráadásul mindig vannak olyan részproblémák, amik külön is érdekesek. Például vajon mit jelent az, hogy az elveszett juravilág Challengerék érkezése után háborússá válik: hőseink beavatkozása megvédi az egyik embercsoportot a másiktól? Elindul talán egy evolúciós-civilizációs fejlődés épp ezért? S ha igen, nem sérült-e a be nem avatkozás tudományos eszménye? Vagy vajon másképp viselkednénk-e méregövezetes, apokalipszissel fenyegető tudományos helyzetben, mint London Doyle regényében? S akár hiszünk a spiritizmusban, akár nem (én nem), Doyle körképe mindenképpen érdekes, elkötelezett, de részletes képet nyújt e hit virágkorából.

Challenger és barátai pedig ellenállhatatlan figurák. A történetek elbeszélője Edward Malone, a becsületes és bátor újságíró, az igazi modern értelmiségi. Kissé felületes, könnyelmű, humoros és túlontúl jószívű, de ha kell, okos, tántoríthatatlan és megbízható. Állandó szereplő még Sir John Roxton, az igazi gyarmati figura: erős, bátor, rettenthetetlen vadász, aki oroszlán-, orrszarvú- vagy tigrisvadászatra ruccan ki a birodalom távoli tájaira, de mellesleg arab rablóbandák, rabszolga-kereskedők és vérengző indiai fanatikusok között is rendet vág szigorúan titkos küldetései során. Végül két regényben is főszerepet játszik Summerlee professzor, Challenger barátja, egykori ellenlábasa, egy magas, csontsovány, aszkétakinézetű ember, aki a világ leghűségesebb barátja tud lenni, ha akar. A szereplők személye biztosítja az állandó humort is. A professzor végtelen önteltsége ("Most már biztos kezekben vannak. Nem fognak kudarcot vallani, ha el akarják érni a céljukat. Ettől fogva én állok az expedíció élére..."), Malone fanyar iróniája ("Elismerem, elég heves természetű vagyok. Attól tartok, ezt ön is megtapasztalta. - mondta a professzor. Válaszképpen csak némán megtapogattam a szemem feldagadt környékét."), Lord Roxton talpraesett realizmusa ("- Végül a jó győz. Ez az én tapasztalatom az életben. - Lord John Roxton erre tagadólag rázta a fejét - Ha a jó győz is, átkozottul sokat kell erre várni, s a legtöbben közülünk nem is érik meg, hogy célhoz ér.") legalább olyan szórakoztató, mint amikor a mérgező gáz hatására a tekintélyes Summerlee professzorból kibújik az ezer éve eltemetett gyerek:
"- Önök száraz tudósnak ismernek. El tudja képzelni, hogy valamikor nagy népszerűségnek örvendtem több óvodában is, mint állathangutánzó? Lehet, hogy az út további részében kissé elszórakoztathatnám önöket. Szeretnék hallani, hogy kukorékol egy kakas? - Nem, uram - mondta Lord John, aki még mindig erősen meg volt sértődve -, engem csöppet sem szórakoztatna a dolog. - Na jó, viszont a tyúk kotkodácsolását is átlagon felüli módon tudom utánozni. Akarja hallani?"...
Kedvenc mondatom pedig így hangzik: "Ne! Ne emlegessen itt nekem elefántokat Dél-Amerikában! Még a mai oktatás színvonala mellett se..."

A Challenger-történetekkel Doyle bebizonyította, hogy nemcsak a klasszikus krimiirodalom nagy írói, hanem a klasszikus sci-fiszerzők között is ott a helye. Challengernek pedig - a könyvespolcokon.

Ui: Aki hamarjában szeretné beszerezni az összes Challenger-sztorit, átfedések nélküli kiadásban és érthető, modern, teljes fordításban, annak az Opus kiadó Az elveszett világ és más elbeszélések (2007) illetve a Lazi kiadó A köd birodalma (2007) című könyveit ajánlom. A Raktárban igyekeztem összeállítani egy teljes bibliográfiát a Challenger-történetek magyar kiadásairól azok számára, akik csak eggyel szeretnének megpróbálkozni.
Ui2: Az első képen Sir Arthur Conan Doyle látható Challenger professzornak öltözve. A zseniális úriembert egyébként olyan színészek játszották már el filmen vagy rádióban, mint Claude Rains, Basil Rathbone (az egyik leghíresebb filmes Sherlock Holmes!), John Rhys-Davies vagy Bob Hoskins.

Furcsa dolog a költészet: mindenki másmilyennek szereti. Vajon játék legyen: nyelvi bravúr, intertextuális kalandozás, rímparádé, gyerekvers? Csokonai, Kosztolányi, Lackfi János? Vagy inkább mélységesen komoly, bölcs és elgondolkodtató, pillanatkép? Arany János, József Attila, Szabó T. Anna?

Kortárs költőkről különösen nehéz írni. Kritikák születnek róluk, de hiányzik a megnyugtató kanonizáltság: annak a biztos tudata, hogy a költőt, akit szeretek, más is jelentősnek tartja, sőt, évtizedek múlva is emlékezni fognak rá. Ha újat próbálnak ki, s egészen más verseket írnak, mint addig, talán olyan irányba indulnak el, ami már nem is tetszik annyira. Két kedvencet kiválasztani pedig mindenképpen csak szubjektív, amatőr, lelkes és bizonytalan dolog lehet: most, egy ideje, talán sokáig nekem ők a legjobb kortárs költők.

1. Szakács Eszter

Finom, csipkeszerű, csodaszép, szomorú, elhagyott, nőies, otthonos, otthontalan, sóvárgó, kereső, vágyakozó, újholdas, fénylő, realista, álmodozó. Tele tükrökkel, görög mitológiával és magányos mindennapokkal. Ilyen Szakács Eszter versvilága.

Kedvenc költőm 1964-ben született, a Pécsi Egyetem könyvtárosa (mellesleg tanár és ötvös is), s eddig hat verseskötete jelent meg. Számos díj birtokosa a fiatal költőknek kiadott Gérecz Attila-díjtól a Déry-díjon át a Radnóti-díjig, elnyerte a Lackfi János-féle Nizzai Kavics-díjat, legutóbb pedig a gyerekirodalmi Aranyvackor Pályázaton lett második helyezett.

Az elismeréseknél azonban sokkal fontosabb számomra, hogy Szakács Eszter mindegyik művét titokzatosnak, szépségesnek és meghódíthatatlannak érzem. Legszívesebben mindet idemásolnám, mert úgy érzem, akárhányat választok is ki, a kép töredékes marad. Mindegyik verse közel áll hozzám, mégis mindig új fogást találok rajtuk. Minden versével tudok azonosulni: néha, mint ember, néha mint nő, néha, mint versolvasó. Egyes sorai idegenek, elolvasásuk után mégis úgy érzem, én írtam őket. Egyes érzelmei ismerősek, mégsem értem őket, csak olvasok róluk és bólogatok. Más sorok és érzelmek viszont a sajátjaim, s nem is értem, hogyan kerültek hozzá, s hogyan sikerült megfejtenie és megírnia őket. Lenyűgöz verseinek klasszikussága és hűvös fegyelmezettsége, formákat szétfeszítő poétikus mindennapisága és érzelmi égése. Minden verse látszólag könnyen adja magát, egyszerű és érthető. Aztán kinyílik benne az ég.

Eső után

Tudja, hogy eső után indul el.
Elhallgatott benne a szél, a tó.
Áttetsző lett minden: füst vagy emlék,
semmihez se hasonlítható.

Tükrökre bízza régi testeit.
Lábtörlőjén nedves levél hever.
S egy csillagot még kitalál gyorsan,
mert eső után indulni kell.

Megfogni és elengedni

Megfogni és elengedni.
Örülni annak, ami nincs.
Nézni, hogy tündököl.
Ajtótalan kilincs.

Sehová se menni el,
nem maradni sehol.
Ugyanazzal a mozdulattal
ellök és átkarol.

Odabújni, ha fagy,
érezni, ahogy cirkulál,
mint melegvíz a csövekben,
az, amit nem talál.

Új élet

Visszatérő álmom, hogy leég a lakás.
Vagy míg elutazom, teljesen kirabolnak.
Hogy onnantól élhessek, mint valaki más.
Hogy parketta-tavon alvó, legyek a csónak.

Nem bástyázna körül mindenféle lom.
Mézcsurgató, ködlámpa, bevásárlólista.
S a polctalan, képtelen, hófehér falon
csak tükör lógna, az is befelé fordítva.

Mert mélyére nézve mindig másokat láttam.
Bármilyen időben és bármilyen helyen.
Még félnék abban az újfajta tágasságban.
Még félnék rágondolni, nem lesznek velem.

Hogy mindenem, mit füst vagy rabló vinne el,
lakatlanná vált tükrök mélyében hever.

A konyhában áll

„s egyetlen percet sem gondolt magára”
Csorba Győző

Elefántok vonulnak körbe-körbe
asztal fölé akasztott mandalán.
A konyhában áll és lisztes az orra.
Fékcsikorgás, nevetés. Délután.

A szomszédban megint valaki tombol.
A konyhában áll és sajtszószt kever.
Vaj, egy csipetnyi só még a bödönből.
Most jó. Figyelni semmire se kell.

Ablakát tejessé tette a pára.
Keveri és nem tudja abbahagyni.
A konyhában áll, nem gondol magára.
A konyhában áll, és elég is ennyi.

Szép, nem?
A kötetek: Halak kertje, 1993, Süllyedő Atlantiszom, 1995, Másik hely, másik idő, 1999, Álombeszéd, 2002, Saudade, 2006, Vízre írt, 2009 (összegyűjtött versek). A kedvencem a Másik hely, másik idő, de ez sajnos már csak antikváriumokban kapható.
A költő honlapja: Szakács Eszter Webotthona

2. Nagy Gábor

Férfias, lázadó, bölcs, megidézéses, magyar, világirodalmi, ironikus, cinikus, romantikus, sötét, hajlékony, bonyolult, túláradó, csodaképes, kesernyés. Mesterekhez forduló, az érzést szavak karneváljával eltakaró, nosztalgikus. Ilyenek Nagy Gábor versei.

1972-ben született, szerkesztő (most épp a Hitelé), főiskolai docens, az irodalomtudomány doktora, Baka István életművének monografikus feldolgozója. Számos díj birtokosa (legújabban például Bertha Bulcsú- és Bella István-díjas), a Magyar Napló regénypályázatának 3. helyezettje. Négy verseskötete jelent meg (közben pedig regényeket is írt).

Miután második kötete a kezembe került, verseinek világa azonnal beszippantott. A kritika és az értékelés mások feladata, én beleszerettem abba a rengeteg maszkba, álarcba, hangba és képbe, amelyik elő-előtűnt a könyv lapjain. Felvonult József Attila és Kosztolányi, az örök mester Baka István és Mario Vargas Llosa, megelevenedtek apokrif legendák és gyermekkori történetek, megszólalt néhány kiábrándult, ironikus bukott angyal és a némaságra ítélt természet. E versek egyszerre líraiak és harcosak, gyönyörűségesek és gyötrelmesek, túlburjánzóak és egyszerűek, eredetiek és a költészet számomra legkedvesebb hagyományait megidézők. Talán a képalkotás az egyik legnagyobb erősségük: a trópusok, látványok már fojtogatnak, míg végül elérkezik egy letisztult, meglepő zárás. A másik dolog, ami tetszik, a sokféle szólam és szerkesztésmód, amely egységbe rendeződik a versekben. Alig várom a negyedik verskötetet!

Másik kert
Idén se lesz termés, beteg a meggy,
rozsdásodik a körte ága.
Az almafán nejloncafat zizeg,
egykedvű szél harmonikája.

Hozzám hajolva már csak a gyomok
hízelegnek: nyírva, kaszálva
is újranőtt szulák, fenyércirok,
muhar, perje rezgő kalásza.

Százszor derékba tört s újranövő
kelletlen gyom: az vagyok én is.
Csak én nem fénnyel élek: a tüdőm
dohány füstjétől feketéllik.

Elfelejtem, körül minden kopár,
ha lecsukom szemem s egy másik
kertbe látok. Szerelmes cinkepár
ahol ágról ágra cikázik,

minden fa gránát-robbanású zöld,
a nap e szűrőn át világít,
kelyhekbe illatos konyakot tölt.
A test csak töltekezni áhít.

Nyugágyban angyal: boldog vagy unott.
Hátán csonk: szárnya lecsatolva,
s mint küldetést, mit így-úgy letudott,
eltette egy szív-forma tokba.

Lázongó ének

Hogy magamra hagysz a reményben,
nem szokatlan, könnyen elviselném:
ha bizonyságot nem is áhít
már, ecetes rongyra a száj, elmém

vágyik a vigaszra: hiába
nem küldtél e vastraverz-vadonba,
műanyag fényekbe csapódni,
éji bogárként megzavarodva.

Szerződés nem – ám köt a hűség,
betölteni száműzettetésem:
élni, és nem tudni, mivégre
élni itt. Kisurranni egy résen,

elmállani, mint a homokkő
jégverésben, szárnyam fölcsatolni
egy idegen hátra: csak álmok,
nem félek nélkülük elaludni.

Hogy megvetett saskeselyűként
a dühöm mint csontot kell lenyelni
egészben s döglégy-rajok űznek:
nem rettegek köztük fölébredni.

Csakhogy azt nem mondtad, Uram, s én
átkoználak érte, ha az átok
nem rám hullna vissza, a bűnöm
nem tetézné, hogy magamba látok:

arról hallgattál, hogy a testem
puszta váz, lelkem kiadtad bérbe:
könnyemre más könnye pereg s más
feszül föl kínjaim keresztjére.
Furcsa, nem?
A kötetek: Farkasverem, 1996, Lélekvesztő, 1999, Átok, balzsam, 2003, Angyalaid mind repülni tudnak, 2011. A kedvencem a Lélekvesztő. Sajnos a kötetek már csak antikváriumokban tűnhetnek fel, bár a harmadik a költő honlapjáról is megrendelhető, s frissen kapható a negyedik verseskötet és egy regénye.
A költő weboldala: Nagy Gábor költő, irodalomtörténész honlapja

Mindenkinek jó versolvasást kívánok!

A posztot Edgar Hopper amerikai festő képei és a német Dietrich Moravec festményei kísérik.

Szerintem a legtöbb krimiolvasó tudja, miről szól ez a poszt. Folytatódik Georges Simenon Maigret-könyveinek kiadása magyar nyelven.

Miután 2009 végén a Park Könyvkiadó befejezte gyönyörű szép és mesésen jól fordított Maigret-sorozatát, Maigret-rajongóként meglehetősen elárulva éreztem magam. A Park olyan gondos volt (Maigret-klubot alapított, kis rajongói katalógust szerkesztett (picit hibásat), kapcsolatot tartott az olvasókkal), hogy úgy éreztem, nincs kiadó, akiknél méltóbb helyen lehetne egyik kedvenc szerzőm életműve. Hogy miért ért véget 35 kötet után a sorozat, arra csak ők tudják a pontos választ, de sajnos sejthető az ok. Tény azonban, hogy egy éven át Maigret nem képviseltette magát a boltokban új könyvvel.

Épp ezért fantasztikusan jó hír, hogy 2011-től az Agave kiadóhoz került a Maigret-sorozat. Elindítottak egy Maigret-oldalt (amelyen végre hibátlan a magyarul már megjelent művek felsorolása, ilyen még nem volt, mióta net a net!, nálam egyébként ugyanezt a Raktárban találod), s több helyen is határozottan leírták, ha Maigret teljes terjedelmében olvasható lesz magyar nyelven, folytatják Simenon más, keményebb könyveivel. Márciusban máris két kötetet adtak ki, egy még soha meg nem jelent regényt, a Maigret nyaralni megyet és egy novellaválogatást, melynek Maigret gyanút fog a címe.

Amint bekerültek a netes áruházak kínálatába, már le is csaptam rájuk, s veszem is ezeket a könyveket szorgosan, míg csak tudom. Nehezen tudnék ellenállni nekik. Maigret számomra valami olyat jelent a krimik között, mint az aszalt szilvás marcipánbonbon a cukrászsütemények körében. Mindet szeretem, mindet falom, de ez az egy nagyon rövid ideig tart, nagyon jó és sokáig emlékszem sajátos ízére.

Maigret mindig tökéletes. A tökéletes sorozat viszont eddig a Parké volt számomra könnyed, hangulatos, egyéni borítójával (Gerhes Gábor tervezte őket az impresszum szerint, aki ma már az Európa Kiadó könyveinek külleméért felel), finom papírjával, a bájos térképpel a belső borítón, s elsősorban pompás fordításaival. Épp ezért nagy várakozásokkal vettem a kezembe a Maigret nyaralni megy példányát, hogy aztán annál elégedettebben tegyem le. A külső persze változott (Agave-könyv magasságú, sajnos, bár a szélessége kisebb), de Kuszkó Rajmund elegáns, szépséges borítója állja a versenyt a régiekkel. (Mindig is rajongtam az ő borítóterveiért, sokfélék, jellegzetesek, izgalmasak.) A szedés kellemes, szellős, s mire befejeztem a könyvet, már a térképért sem fájt a szívem. A fordítás pedig igazán kiváló volt! Egy-két elgépelést és a makacsul fogó nyomdafestéket leszámítva ettől a könyvtől pontosan azt kaptam, amit a Parknál annyira szerettem: tökéletes élvezetet szép, újraolvasásra csábító köntösben. Szeretném, ha mindez így maradna, akkor ez, az Agavéé válna a kedvenc Maigret-sorozatommá...

Most már csak szurkolni kell. Mindössze 15 Maigret-regény kiadatlan már csak magyarul a 75-ből. Bár fontosak a novelláskötetek is, én azért abban reménykedem, a regények elsőbbséget élveznek majd az elbeszélésekkel szemben, mivel úgy érzem, Simenon ezekben többet, jobbat adott, mint a pályája közepén készített rövidebb történetekben.

Kicsit elbizonytalanított reményeimben még, hogy bár a kiadó évi 4-6 Simenont ígér (én csak négyben merek reménykedni), e példányszám felét a nem Maigret-krimiknek szeretnék szentelni. Persze mindez előítélet, hiszen ha jól gondolom, ilyen művet nem is ismerhetek, de mindaz, amit eddig Simenontól olvastam (nem Maigret-k, de nem is krimik, hanem egyéb regények, pl. A macska, A furnes-i polgármester vagy A londoni férfi) nem hagyott kétséget afelől, hogy bár Simenon nagy író, ha nem Maigret-t ír, nekem egyáltalán nem tetszik. Ez persze magánvélemény. Mindenesetre abban bízom, hogy kedvenc felügyelőm "életműve" mielőbb teljes lesz, s ha közben másfajta könyv is megjelenik, hát, bizonyára azt is megveszem majd.

Nagyon meglepett egyébként, hogy a kiadó oldalán és más helyeken többen is leesett állal reagáltak arra, hogy az Agave lesz Georges Simenon életművének gondozója. Több olyan véleményt is olvastam, hogy Maigret nem illik a kiadó profiljába, nem elég "kemény" (vö. Block, Hammett, bár többen a hozzászólók közül bevallották, Maigret-t még nem is olvastak), más kiadó most adja ki (itt az illető bíráló lemaradt két évvel...), meg hogy úgysem fogják befejezni a sorozatot... (Szeretem ezt a tömény, hozzáértés nélküli rosszindulatot.) Bár azt hiszem, az Agave nem szorul segítségre, hisz bizonyosan nem csak a saját rajongóik fórumait olvassák (1), remélem, a kemény könyvek beígérése nem engedmény volt a kedvükért, hanem a pompás kiadói terv része, s a következő években bőségesen és alaposan el leszünk látva krimicsemegékkel Simenon tollából.

Én csak sok sikert kívánhatok. Ide azzal az aszalt szilvás marcipánbonbonnal!

Maigret-ről korábban:
Maigret

(1) Bár furcsálltam blogjuk és Maigret-oldaluk szinte mentegetőző beköszöntőjét: "Maigret ne illene az Agave profiljába? Gyerekek. Krimit adunk ki. És lehetőségünk van Simenont gondozni. Úgy értem, Maigret-t kiadni. Akinek ott a helye a Continental Op, Sherlock, Scudder és Simon Templar mellett. A világirodalom egyik legnagyobb alakját? Az egyik legnagyobb fikcionális nyomozót? Ne adjuk ki?" "Egy krimikiadó egyszerűen nem teheti meg, hogy nem adja ki Simenont, ha lehetősége van rá. "

A tizenkét könyvből nyolcat adtak ki magyarul:
 
The Benson Murder Case, 1926
The Canary Murder Case, 1927
The Greene Murder Case, 1928, A Greene-gyilkosság, Az Athenaeum detektív- kalandor regényei, Athenaeum, 1937, 1929
The Bishop Murder Case, 1929, A titokzatos futó, Fapadoskönyv, 2013, Sprint, 1990, Athenaeum, 1943, Magyarország, 1933
The Scarab Murder Case, 1930, A szkarabeusz bűnügy, Az Athenaeum detektív- kalandor regényei, Athenaeum, 1934
The Kennel Murder Case, 1933
The Dragon Murder Case, 1934, Szörny a tóban, Az Athenaeum detektív- kalandor regényei, Athenaeum, 1934
The Casino Murder Case, 1934, Minden pohár gyanús!, Pengős Regények, Palladis, 1941
The Garden Murder Case, 1935, A végzetes tét, Fapadoskönyv, 2013, Pesti Könyvek, 1990, Pengős Regények, Palladis, 1941, 1939
The Kidnap Murder Case, 1936, A kínai négyszög, Skorpió Könyvek, Hermész Média, 2015, Pengős Regények, Palladis, 1940
The Gracie Allen Murder Case, 1938
The Winter Murder Case, 1939, Az egyiptomi nyaklánc, Félpengős Regények, Palladis, 1940

Megjegyzés: bár sok tekintetben becsülöm a Fapadoskönyv kiadót, egyszerűen értetlenül állok két újra kiadásuk előtt. Hetvenéves (és rossz) fordítást teljesen feleslegesen újra kiadni, ebookban is 960, nyomtatva meg 2000 Ft-ra taksálni, miközben az 1990-es reprinteket 100 Ft-okért dobják utánunk az antikváriumok... Jobban örülök a Hermész próbálkozásának, akik egy - sajnos kevéssé élvezetes - Palladis-fordítás nyomtatásban történő újra-kiadásáig, átszerkesztéséig, kiegészítéséig is eljutottak.

Frissítve: 2015.12.26.

Van néhány olyan detektívregény-szerző, aki valaha hihetetlenül népszerű volt, ma viszont szinte nem is hallani róla. Van néhány detektív-regényhős, aki valaha a legismertebbek közé tartozott, ma viszont szinte ismeretlen. Könnyű azzal magyarázni a jelenséget, hogy az idő nagy kritikus, egy kevéssé jó könyv kiesik az emlékezetből, vagy hogy változnak az idők, új krimiolvasó közönségnek újfajta krimi kell, s a régi bűnügyi regények közül csak azok maradnak meg, amelyeket a nagy mesterek írtak: Christie-től Doyle-ig. Mégis, van egy olyan érzésem, hogy ha igényes fordítóra és kiadóra meg némi reklámra találna, néhány más szerző műve sem tűnne porosnak. Nemcsak a krimitörténet részei ezek a könyvek, de izgalmas, kalandos, jó regények is. E sorozatban időről időre egy-egy ilyen elfelejtett szerző elfelejtett regényét vagy regényeit ajánlanám a fáradhatatlan krimifalók figyelmébe.

Ez alkalommal S. S. Van Dine műveiről és főhőséről, Philo Vance-ról lesz szó.

Nem hajó és nem is holland

S. S. Van Dine neve meglehetősen egzotikusan és idegenül hangzik. Nem csoda, hiszen álnévről van szó: Willard Huntington White amerikai irodalom- és művészetkritikus és író választotta magának ezt az álcát, amikor 1926-ban megjelentette első detektívregényét, a The Benson Murder Case-t (A Benson-gyilkosság esete).

White 1888-ban született Amerikában, a Virginia állambeli Charlottesville-ben. A Harvardra járt, majd Európában, Német- és Franciaországban folytatta tanulmányait. Visszatérve Amerikába, a Los Angeles Timesnak, majd new york-i irodalmi és művészeti lapoknak dolgozott, "rendes" szépirodalmat is művelve: főleg a modern festészetről szóló tanulmányokkal és könyvekkel valamint realista, naturalista elbeszélésekkel jelentkezett. A húszas évekre már igen sikeressé vált, eddigre azonban az elveszett nemzedék tagjaihoz hasonlóan az ő magánélete is romokban hevert: házassága tönkrement, depresszió gyötörte és drogproblémái is voltak.

A kiutat mindebből két év orvosi kezelés és lábadozás után valami gyökeresen új és más, a kifinomult detektívregények írása jelentette. 1926-tól 1939-ben bekövetkezett haláláig Van Dine tizenkét körmönfont krimit írt Philo Vance, a magándetektív főszereplésével. Bűnügyi szerzőként jóval népszerűbbé vált, mint kritikusként és elméleti szakemberként. Tíz regényét még életében megfilmesítette a Warner Brothers, azóta pedig további öt filmet és egy tévésorozatot is forgattak művei alapján. Regényeiből rádiójátékokat készítettek, sőt, a korszak híres és kritikus szellemű költője, Ogden Nash még gúnyverset is írt detektívhőséről, Philo Vance-ról (1). Maga Van Dine a krimiműfaj teoretikusává és törvényalkotójává vált, miután 1928-ban először kiadott egy krimiantológiát, benne a krimi (addigi) történetéről szóló esszéjével, majd pedig megjelentetett egy cikket A Twenty Rules for Writing Detective Stories (Húsz szabály detektívtörténetek írásához) címmel, amely örök időkre illemkódexszé vált a krimiszerzők körében. (2)

Willard Huntington White tehát igen büszke lehetett magára: második karrierje és új neve fényes diadalt hozott neki. A kérdésre azonban, hogy ki is akkor S. S. Van Dine, létezik egy második válasz is. A különös nevű amerikai úriember ugyanis egyben a Philo Vance-detektívregények elbeszélője, dr. Watsonja (Leacock szavaival Bamba Pacákja) is. Vance jóbarátjaként minden idejét a zseniális detektív irodája fenntartásának, iratai rendezésének és kalandjai végigélésének szenteli, ezért hagyta ott apjáról rászállt saját ügyvédi irodáját is. Nemcsak krónikás, megfigyelő és segéderő, de jó barát is. A Van pedig - az egyik keresztneve, legalábbis Vance (akit ő soha nem nevez Philonak) így szólítja őt általában.

Sherlock Holmes jenki rokona

Philo Vance - maga a megtestesült tökély. Mindent tud, mindent lát, kitűnően következtet, hihetetlenül művelt, zseniális tehetség.

Talán nincs detektív, aki ennyire hasonlítana Sherlock Holmesra, s mégis ennyire különbözne tőle. Miután Van Dine Amerikában élt, nem volt rászorulva arra, hogy - a Doyle-féle, logikus következtetésekre épülő feladvány-regényírói vonalon haladva - Holmestól mindenben különböző alakot alkosson (mint amilyen R. Austin Freeman hangsúlyozottan természettudományos Dr. Thorndyke-ja, Gilbert Keith Chesterton katolikus pap Brown atyája vagy Orczy Emma bárónő névtelen öregembere lett). Főhőse fiatal (mint Holmes az első kalandokban), okos, valóságos jóstehetség, zseniális, őszinte, tévedhetetlen, merész, nagylelkű. Ugyanakkor néha idegesítően szűkszavú, makacs titkolózó, lenézően rejtélyes, hihetetlenül egocentrikus, s szeret fellengzős előadásokat tartani. Mint Holmes.

Viszont három dolog tökéletesen megkülönbözteti ősképétől. Először is amerikai: amerikai nagyvárosokban, amerikai családok körében nyomoz, kaszinók, egyetemi tanárok és szerencsejátékosok világában, s minden lehetősége, környezete is ehhez idomul. Másrészt a rendőrséget ugyan kissé lenézően kezeli (főleg az állandó szereplő Heath őrmestert, aki feltűnése után öt perccel már tudni véli, ki a tettes, s akkor van elemében, ha épp letartóztatást eszközöl), a csodás nevű John. F. X. Markham kerületi ügyész azonban a barátja, s nemcsak hogy elfogadják egymás ötleteit (bár persze mindig csak Vance-éi bizonyulnak helytállónak) és kölcsönösen udvariasak egymással, de igazi szövetség van közöttük, sőt, egymás életét is van alkalmuk megmenteni.

Harmadszor Vance hangsúlyozott műveltsége, sőt, időnkénti sznobsága is fontos megkülönböztető vonás. Holmes a cigarettahamu és a lábnyomok szakértője, s Watson doktornak kell felvilágosítania a heliocentrikus világképről, Holmesnak ugyanis addig erre a nyomozáshoz merőben szükségtelen információra még nem volt szüksége. Vance ezzel szemben igazi polihisztor, ugyanúgy érdeklődik a matematika vagy a valószínűségszámítás, mint a nyelvek, a festmények, az ősnyomtatványok vagy a régészet iránt. Az ember beleszédül - de közben remekül szórakozik, amikor Vance a sumér cserépedények motívumait osztályozza, Xenophónt fordít, Erasmust olvas, a nyomozás legidegfeszítőbb pillanatában javasolja, hogy csevegjenek vele Gerhart Hauptmann-ról vagy Rahmanyinovról, netán épp előadást tart a kvantummechanikáról meg a világegyetem születéséről (1929-ben!, egész érdekeset, a gyenge magyar fordítás ellenére). Nem is beszélve arról, hogy szakavatott tenyésztőként kutyakiállításra jár, a mérgek szakértője, a lóversenyfogadásokat pedig a matematikai logika segítségével nyeri meg. Az ujjlenyomatok azonban különösebben nem érdeklik (általában megmondja, hol nem lesznek, és tényleg...): mivel intelligens (és már krimiolvasó) bűnözőkkel van dolga. Ehelyett az apró, nem átlagos jeleket fedezi fel esze és műveltsége segítségével.

Vance gyilkossági esetei

Nemcsak Vance egyénisége, a nyomozásai is lebilincselőek. Hűen Van Dine húszparancsolatához, az olvasó is együtt nyomozhat a detektívvel. (Ahogyan írta: "minden áruló jelet világosan és pontosan kell közölni" - s ez meg is történik.) Vance időnként Markham és Van Dine kedvéért összefoglalja a fontos tényeket, így vele lehet haladni: A Greene-gyilkosságban például 97 fontos dolgot sorol fel a négy bűnténnyel kapcsolatban, A titokzatos futóban több időrendi táblázat és két rajz segíti a töprengőket. Az időnek is mindig fontos szerepe van: a fejezetek a történés pontos idejének megjelölésével kezdődnek, így az is kiderül, van olyan eset, amely mindössze két napot vesz igénybe (A szkarabeusz-bűnügy). Sok a rejtély és a gyilkosság: A kínai négyszögben két emberrablás, két gyilkosság, egy gyilkossági kísérlet, és némi zsarolás szerepel a palettán, miközben Vance leginkább az után nyomoz, hová lett az egyik áldozat pizsamája; A titokzatos futóban egy elsőre értelmetlen, lassanként mindenkit elpusztító gyilkosságsorozattal van dolga. Mindennek jelentősége lehet: egy hieroglifákkal írott szerelmeslevélnek (A szkarabeusz-bűnügy), a nehéz víz emlegetésének (Minden pohár gyanús!), egy elektromos csengő szétkapcsolt érintkezőjének (A végzetes tét).

Valamennyi bűneset gyilkosság. A regények angol címei mind így is hangzanak: A XX gyilkosság esete (The XX Murder Case, 3). Bár Van Dine szívesen helyez el (nem poéngyilkos!) utalásokat a könyvekben az előző regényre, mindegyik történet önálló, önmagában is szórakoztató. Mindegyik rejtvény egyszerre pszichológiai (ahogy azt Agatha Christie-nél vagy Georges Simenonnál megszokhattuk) és logikai. Minden könyvben afféle családi bűntényről van szó: a gyilkosság vagy egy családi házban történik (A Greene-gyilkosság, Minden pohár gyanús!, A kínai négyszög), vagy egy zárt közösségben (egy lakónegyed A titokzatos futóban, egy lóversenyező társaság A végzetes tétben, egy múzeumi régészközösség A szkarabeusz-bűnügyben). Van köztük majdnem John Dickson Carréra hasonlító bezárt-szoba-rejtély is. A megoldás mindig meglepő, s - sok krimimegoldást ismerve, úgy gondolom - abszolút eredeti. A legművészibb és leghihetetlenebb megoldása talán A Greene-gyilkosságnak van, mégis teljesen tisztességes. A gyilkos ugyanis titokban öt kriminológiai kézikönyv közölt eseteit másolgatja le, így gabalyítva össze a szálakat. (4)

A titokzatos futó pedig kifejezetten Agatha Christie-s bravúr is ráadásul. A gyilkos ugyanis sorra öldösi áldozatait, s mindegyik bűnténnyel kapcsolatban hátrahagy egyet Lúdanyó (a régi magyar fordításban Liba Anyó) versikéi közül. Ezzel az 1929-es történettel Van Dine bizonyára példát adott a krimikirálynőnek, aki az 1939-es Tíz kicsi négerrel kezdett bele abba a sorozatba, amely gyilkosságokká formálta a viktoriánus angol gyerekszobák mondókakincsét.

Nagyon-nagyon jók tehát ezek a krimik!

Van Dine olvasásával csak egyetlen nagy probléma van: a tizenkettőből ugyan nyolc regényét kiadták magyarul, de valamennyit 1945 előtt. (A Raktárban megtalálod a pontos felsorolást róluk.) A rendszerváltáskor két könyv megjelent új kiadásban (szerencsére az egyik A titokzatos futó), ám kevéssé bizalomgerjesztő külsővel, s sajnos a háború előtti fordítást szedték újra (vagyis kissé hiányosan, s helyenként helyesírási hibákkal kerülhet a kezedbe a regény, 5). Előny viszont, hogy ezek a kiadások elérhetők szinte minden antikváriumban, igen olcsón: érdemes megismerkedni az egyikkel! Ám sajnos további olvasáshoz figyelni kell a régi könyvek kínálatát itt és ott. S. S. Van Dine megérdemelné, hogy újra kiadják...

Az én kedvencem A Greene-gyilkosság és A titokzatos futó, de valamennyi könyvet szeretem újraolvasni. Bár a rejtély megoldása már nem lep meg, Van Dine finom humora, kellemes stílusa, Philo Vance figurája mindig újra lenyűgöz. Neked is szeretettel ajánlom ezt a méltatlanul elfelejtett krimiszerzőt!

Linkek:
Elfelejtett detektívregények 2. - Mignon G. Eberhart  
Elfelejtett detektívregények 3. - Alice Campbell
Elfelejtett detektívregények 4. - Mary Roberts Rinehart
Elfelejtett detektívregények 5. - Charles Baldwin
Elfelejtett detektívregények 6. - Philip MacDonald
Elfelejtett detektívregények 7. - Milton M. Propper
Elfelejtett detektívregények 8. - Öt régi jó könyv

(1) Vance ezt maga is megemlíti egyik kalandjában igen csúfondárosan!
(2) Magyarul is olvasható Keszthelyi Tibor A detektívtörténet anatómiája című könyvében, Magvető, 1979, 62-63.
(3) Muszáj kitérőt tennem: nem hiszem, hogy a fordítónak mindig szó szerint kell lefordítani a krimi/regény címét, hiszen mindenki utálná Shakesperae A windsori víg feleségekjet vagy A harag szőlőjét Steinbecktől... Mégis fura, hogy amikor a klasszikus krimiírók azzal szórakoznak, hogy minden könyvük címe valamilyen szabálynak engedelmeskedik, a magyar fordítók (gyakran a háború utániak is) fittyet hánynak erre a játékra. Ellery Queen a harmincas években A valamilyen nemzetiségű valami rejtélye címszerkezetet követi, ám nálunk a The Chinese Orange Mystery A mandarin-bűnüggyé változik. Erle Stanley Gardner nemcsak A valamilyen valami esete címszerkezetet követi, de időnként lelkesen alliterál is. Nálunk a The Case of the Caretaker's Cat mégis A házmester macskájának esete lesz, a The Case of the Lucky Legs pedig A szerencsés lányok esete. S mivel az Új Ember kiadó gyönyörű Chesterton-sorozata egyelőre tétovázik a folytatással, a szerzőjéhez illően filozofikus Brown atya elvont fogalomja címszerkezet hol Páter Brownról szól, hol meg A jámbor Brown atyáról. De a csúcs Arthur Conan Doyle The Sign of Four című Holmes-regényének régi (utoljára 1990-ben kiadott) magyar címe, A dilettáns detektív. Ez az a három szó, amelyet bármely Holmes-műre rá lehetne írni (talán magyarosabban: A tanácsadó detektív), csak épp minek, ha nem jelent semmit...
(4) Csak krimitörténeti jelentősége van az egyiknek: emlegetik "a világ leghíresebb kriminológusa, a bécsi Hans Gross doktor" könyvét, amely A vizsgálóbírók kézikönyve címre hallgat. Hans Gross, Freud kortársa 1893-ban jelentette meg ezt a könyvét, németül (fordításban Handbook for Coroners), "a világ minden bűnözésének csodálatos kis lexikonát", amiből Vance magyarázatához hosszú passzusokat idéz, nagyon izgalmasan. Itt szerepel ez a példa is egy jómódú gabonakereskedő haláláról, akinek holttestét egy híd közepén találták meg, golyó ütötte sebbel a füle mellett. Fegyver - sehol. "Ép, amikor a vizsgálatot befejezték (...), az egyik rendőrtiszt véletlenül észrevette, hogy a híd rothadt karfáján, szemben azzal a hellyel, ahol a holttest feküdt, friss ütődés nyoma látszik (...), elhatározta, hogy megvizsgálja a folyó medrét a híd alatt. (... A)zonnal egy vastag, 20 méter hosszú kötelet talált. Egyik végére egy nagy kő, a másikra az elhasznált pisztoly volt kötve. (...) Ily módon kiderült, hogy öngyilkosságról van szó." (Kisléghy Kálmán fordítása) Eszébe jutott már valakinek egy Sherlock Holmes-novella?! 1922-ben jelent meg először: úgy tűnik, Doyle is nagyra becsülte Gross professzor esetgyűjteményét... Ez az eset egyébként a Vance-regényből nem lőtt le poént. Ha a Holmes-novella címére vagy kíváncsi, emeld ki itt: A Thor-híd rejtélye
(5) Van ám előnye a háború előtti fordításoknak is: romantikus kézbe venni egy nyolcvan éves könyvet, gyönyörű a filmképes borító, s hol máshol olvashatnál ilyen mondatokat: "A lány művészileg hímzett japán pijamában a shaise-longue-on hevert." Egyébként pedig nagyon jók ezek a fordítások.