Nemrég került a boltokba egy rég várt könyv, Rebecca Ann Collins Pemberley-krónikák (IPC, 2010) című regénye. Aki csak olvassa a címet, máris sejtheti, újabb Jane Austen-regényfolytatás látott napvilágot magyarul, mégpedig a Büszkeség a balítéleté. A Krónikák magyarul a harmadik modern könyv, amely ehhez a regényhez kapcsolódik, s a nyolcadik folytatás, amelyet a közkedvelt angol írónő műveihez megjelentettek nálunk. Az előző hétről Folytassa, Miss Austen! címen írtam már. Akit az ilyen művek olvasása örömmel tölt el, bizakodhat az IPC kiadóban, ugyanis Ms. Collins folytatásait újabb folytatások követhetnék: ez csak az első könyv az egymást folytató tíz közül, amelyeket a Pemberley-rajongó írónő 1997-től a Büszkeség és balítélet után fűzött, ezzel legalább is a megírt regények számát tekintve túlszárnyalva mesterét (1).

Ha már szóba kerültek a folytatások, úgy gondoltam, mai rekordhosszú, évbúcsúztató bejegyzésemet néhány híres mű magyarul is elérhető folytatásainak szentelem.

Valamennyi alapmű nagyon jó könyv: nem csoda, hogy szeretnénk, ha az utolsó lap után lenne még egy és még egy. Épp ezért létezhetnek írók, akik megpróbálják teljesíteni a vágyat, s az utolsó utáni lapokon folytatják az ismert, klasszikus történeteket. Az persze már kérdés, megtörténhet-e a lehetetlen? Ha a szerző ötven éve halott, méltó új életre támadhat-e a hősnője? Ha megtiltott minden folytatást, halála felhatalmaz-e bárkit arra, hogy továbbírja a könyvét? Válhat-e klasszikussá egy folytatás? S végül mi folytatni való van a gyerekkönyveken, s tűrik-e a "keressünk egy lezáratlan szálat, hátha van még"-típusú beavatkozást?
A bejegyzések változó hosszúságát egyetlen dolog döntötte el: hidegen hagyott-e az adott folytatás vagy nem.

Charlotte Brontë: Jane Eyre

Mindenki egyik kedvenc regényét, a romantikus, gótikus, szívfájdító, szépséges Jane Eyre-t ideje újra felfedezni. Meghatározó élmény lehet mindenkinek, aki elolvassa. Ha van lehetőség a választásra, akkor nem ajánlanám senkinek sem Ruzitska Mária idejétmúlt és nehezen olvasható magyarítását, sem pedig az ebből Szász Imre által A lowoodi árva címen készített átdolgozást, amely épp a narráció különlegességeit és Jane egyedi stílusának csapongását irtotta ki a kiherélt ifjúsági változatból. (2)

Ehelyett N. Kiss Zsuzsa csoda jó, az Ulpius kiadónál megjelent fordítását adnám mindenki kezébe, különösen azokéba, akik úgy emlékeznek a Jane Eyre-re, mint amiben sokat nyafogtak és szenteskedtek. Az új fordításban mindennél jobban látszik, milyen (ma is) modern, határozott és különleges egyéniséget rajzolt meg Charlotte Brontë Jane alakjában: valakit, aki alázatossággal tudja ellensúlyozni makacs igazságszeretetét, kitartással párosítja a szorgalmat, titkos reménnyel a realista és praktikus életfelfogást és modern, őszinte hittel a bigottságtól való irtózást. Valamint az új fordításból az is kiderül, hogy Mr. Rochester és Jane látszólag ártatlan csevegései és úr-szolga, férfi-nő vitái mennyi rejtett erotikát és kirobbanásra váró, elfojtott érzelmet rejtegetnek. Mintha a mű nem is 1847-ben jelent volna meg először. Igazi, felpezsdítő szellemi kaland az ósdi, papírszáraz lányregényszellem helyett. Vagyis ízig-vérig Charlotte Brontë.

E könyv esetében azonban a folytatás is igazi irodalom, vitán felül. A kalandos sorsú Jean Rhys 1890-ben született Dominikán walesi apától és skót gyökerű kreol anyától, s angliai tanulmányok után az 1930-as években jelentkezett első novelláival és két regényével (A sötétség utasa, Jó reggelt, éjfél!), amelyek a sötét, szomorú, kétes egzisztenciát és állandó bizonytalanságot kínáló angol városi jelent mutatták be. Szuggesztív hősnőinek reménytelen, mégis felemelő történetét nehéz elfelejteni. Az 1940-es évekre azonban elhallgatott. Vidéki magányban élt, nem írt semmit, nem adott ki semmit, s a legtöbb kritikus már azt is elfelejtette, hogy - él. 76 éves volt, amikor végre új könyve jelent meg, ez volt a Jane Eyre folytatása, továbbgondolása, a Széles Sargasso-tenger.

Talán egyetlen szereplő van a Brontë-regényben, akit nehéz elhelyezni mai szemléletünkkel: Bertha Mason, Mr. Rochester őrült első felesége. Nem látunk mást belőle, mint eltorzult arcát, gyűlölködését, gyerekes-infantilis játékosságát és alattomos, állati támadókészségét. Őrült - szinte nem is emberi. Jane csak szánalmat érez iránta, s úgy tűnik, megalkotója, Charlotte Brontë is. Jean Rhys azonban megpróbálja megérteni. Valóban olyan egyszerűek a dolgok, hogy a romlott, őrült anyának romlott, őrült lánya születik? Mitől őrülhetett meg egy olyan szép, fiatal kreol lány, mint Bertha? Milyen lehetett a múltja? Hogyan kerültek kapcsolatba a Rochesterek a Mason(-Cosway)-családdal? Miért nem talált társra Berthában Mr. Rochester? Mit tesznek velünk az előítéleteink és a véletlenek? E kérdések nyomán megszületik a könyvben egy szomorú-tragikus-szépséges múlt, a Jane Eyre háttértörténete pedig megtelik elmulasztott lehetőségek, rettenetes borzalmak és egy csodálatos, örökre elveszett gyerekkor emlékeivel. Antoinette (Bertha) minden elveszít (még a nevét is), még mielőtt Jane elhagyná Lowoodot. Így egészül ki egy sajátos, Rhys saját múltjából, a romantika irodalmából és a huszadik század borzalmaiból is merítő képpel a Jane Eyre. Hála Jean Ryhs alkotói fantáziájának, Charlotte Brontë története még modernebbé és többdimenziósabbá változik. Ráadásul az itt felsorolt könyvek közül Rhys regénye az egyetlen, ami véleményem szerint akkor is gyönyörű, ha nem is olvastad az előzményét.

Margaret Mitchell: Elfújta a szél

Az 1936-os, Pulitzer-díjat nyert, világszerte nagy sikert aratott regényt sokan szidták már, népszerűsége azonban tartósnak ígérkezik. Egyértelműen bevonult a klasszikus nagy könyvek sorába. Mitchell nagyívű és nosztalgikus stílusában, szokatlan szempontú történetében vagy éppen az egyszerre hősnő és antihősnő Scarlett alakjában van valami, amit nem lehet elfelejteni. Az 1939-ben Vivien Leigh és Clark Gable főszereplésével leforgatott, nyolc Oscar-díjjal elhalmozott mozifilm elkészülte után egész Amerikát és a világot hatalmába kerítette a Scarlett-láz és a kérdés, vajon a könyv vége Scarlett történetének is véget vetett-e. Mitchell 1941-ben autóbaleset áldozata lett, s nem hagyott maga után folytatáskéziratot.

1991-ben, ötven év után a jogtulajdonosok végre engedélyezték Alexandra Ripleynek, hogy Scarlett című regényében folytassa az események elbeszélését. Az írónő a nyolcvanas években tűnt fel epikus, történelmi románcos Charleston-sagájával, ami predesztinálta őt a folytatásíró szerepére. Magyarul ma már teljes életműve elérhető, s mindebből megítélhető, milyen egyéni hangú, jó író volt - ám az is, a Scarlett varázslata nem sikerült maradéktalanul. A folytatás túl szomorkás, túl dublettes, túl ír, túl "ripleys", s a vége még az egyértelmű - és annyira vágyott - happy endet sem merte megkockáztatni.

Nem csoda, hogy Donald McCaig 2007-es új folytatása, a Rhett Butler nem is foglalkozik a közismert történet folytatásával, befejezésével, ehelyett egy párhuzamos cselekmény során láthatjuk a (sokszor már ismert) eseményeket egy másik oldalról. A könyv erőssége Rhett múltjának izgalmas megrajzolása, hátránya, hogy mivel egészen más stílusú, mint Mitchell könyve (erőszakosabb, sötétebb, szárazabb, férfiasabb (?), egyébként ráadásul magyarra borzalmasan van lefordítva), csak az események és leírások tarthatják a kapcsolatot az Elfújta a széllel, így erősen kötődnek az eredeti regényhez, mindig fel akarnak idézni, meg akarnak magyarázni abból valamit - miközben magáról Rhettről, érzelmeiről és személyiségéről (pedig engem ez érdekelt volna a legjobban) semmi újat sem tudtam meg.

Az Elfújta a szél esetében meg kell még emlékezni egy - szerintem - sajátosan magyar jelenségről is. A rendszerváltás után a könyvesboltok megteltek kemény- és papírfedeles nyugati, főképp amerikai könyvekkel, a magyar olvasó pedig vásárolt, boldogan és a nevekre "menve". Ezzel párhuzamosan kinőtt a semmiből körülbelül öt-tíz olyan kiadó, amely örömmel árasztotta el az új, az "amerikait" kereső olvasóközönséget "letehetetlen bestsellerekkel", amelyeket mind-mind magyar szerzők írtak és barkácsoltak össze angol nyelvű olvasmányélményeik alapján. (3) Bár az efféle cégek nagy része mára eltűnt, Audrey Dee Milland (eredetileg csak Audrey D., ezt sikerült elkeverni...) halhatatlan. A kiadótól kiadóhoz vándorló magyar Scarlett-saga természetesen Ripleyt folytatja, s a copyrightok alapján négy szerzőhöz köthető: Scarlett örökében (Szalkay László), Scarlett gyermekei (Szalkai László, aki, gondolom, azonos az előzővel), Ahonnan a szél fújt (Novák Csanád), Boldogtalan, boldog évek (Szabó András), Keserves út a boldogsághoz (Szabó András), Kényszeredett házasság (Nemes István), Az ifjú hasonmás (Nemes István), Lappangó titkok (Nemes István). (4) A próbálkozást csak az menti, hogy az első kettőt még nagy örömmel olvasta a nagymamám. (5) A világ talán nem is tud róla, hogy itt, Magyarországon mennyi Scarlett-folytatás született. De azt hiszem, ez jobb is így.

Más női könyvek

A Pemberleyhez hasonlóan az idei tél könyvmeglepetése volt Lin Haire-Sargeant Heathcliff visszatér - Ami az Üvöltő szelekből kimaradt című művének (1992) megjelentetése második kiadásban. Emily Brontë különös könyve (1847) bizonyára "megérdemelt" egy folytatást, bár legalább olyan érdekes szerkezetűt, mint amilyen a több elbeszélővel és meglepő időugrásokkal dolgozó eredetié, az Üvöltő szeleké. A Heathcliff természetesen a legérdekesebb főhős történetét bontja ki, számos narrátort alkalmazva. Fellépteti szereplőként Mr. Lockwoodot, aki az eredeti regény elbeszélője, és Charlotte Brontët, aki természetesen a szerző nővére, sőt, az Üvöltő szelek szövegének lelkes gondozója is volt. Lin Haire-Sargeant irodalomtörténészként és Brontë-rajongóként egyaránt káprázatosan játékos folytatást tett le az asztalra. Érdemes elolvasni, főleg, mert meg merte kockáztatni, hogy megszólaltatja a titokzatos és zárkózott Heathcliffet.

Daphne du Maurier A Manderley-ház asszonya című története film-, tévé- és most már musicalváltozatban is hódít világszerte. Ezen a blogon is találhatsz róla egy kis töprengést. Mint ott is leírtam, Susan Hill Mrs. De Winter című 1993-as könyvében folytatta az események bemutatását. A több mint háromszáz oldalas mű azonban véleményem szerint végtelenül vontatott és hosszadalmas: alapvetően megragad annál a hangulatnál, ahogyan Maurier befejezte saját regényét, s szereplőket sem tesz hozzá a történethez. Fawell és Mrs. Danvers - úgy tűnt - egyszer már hatástalanított mesterkedései újrakezdődnek, cél és értelem nélkül. Nem változik az elbeszélés módja sem (pedig milyen nagy lehetőségeket kínálna például egy férfinarratíva), Maxim de Winter jelleme viszont száznyolcvan fokos fordulatot tesz, igen kiábrándítóan. Számomra ez tipikusan olyan folytatás, ami tönkre teszi az eredeti mű élvezetét: számos értelmezése helyett csak egyet tesz lehetővé, szereplőit pedig jellemükhöz nem illő cselekedetekre kényszeríti.

Jerome David Salinger: Zabhegyező

A kedvenc könyveim egyike a Zabhegyező. Úgy érzem, ilyen igazat, torokszorítót, humorosat és bánatosat még nem írtak a kamaszkor végéről, a magányról, a szexről, az emberi kapcsolatokról és a szeretetről. Minden, amit el lehet róla mondani, lepereg róla, mert a könyv minden közhelynél többet ér. Mivel szerencsére sok alkalmam van vele foglalkozni, bizton mondhatom, harminc emberből húsznak mindig tetszik benne valami. Mindenkit meg tud szólítani, függetlenül attól, hogy hatvan éve íródott (1951). Van, akinek ma is botrányos, van, aki ma is elsírja magát rajta, van, aki ma is kiborul az olvastán és van, aki ma is magára ismer Holdenben. Salinger a maga rejtőzködésével, elhúzódásával, 1965-től történő teljes elhallgatásával irodalmi legenda volt egészen idén januárban bekövetkezett haláláig. Nem csodálom, hogy megtiltotta, hogy bárki belenyúljon a műveibe, s azt sem, hogy amikor 2009 májusában a svéd Fredrik Colting, írói nevén John David California kiadta folytatását, a Rozshegyezőt, Salinger pert indított ellene plágiumért.

Nem nyert. A felmentő ítélet kimondja, hogy a Rozshegyező nem plágium, hiszen a Zabhegyező recepciótörténetének részét alkotja. Ez teljes mértékben igaz. A fogadtatástörténetbe valóban beletartozik az, ha egy cseles könyvkiadó (ez Colting eredeti foglalkozása) élete első könyvét "hatvan év múlva" alcímmel hozzákapcsolja egy élő, különc írólegenda világhíres regényéhez, átveszi a a főhősét, újra eljátszatja a történetét hatvan évvel későbbre helyezve, emiatt perbe keveredik, megnyeri azt, felkapja őt a média és sztár lesz. Beletartozik, persze. Úgy hívják, lopás. Cervantes Don Quijotéjával kapcsolatban is előfordult. Igaz, Cervantesnek volt ideje megírnia a saját folytatását a vacak helyett, és neki kora igazságot szolgáltatott. Salingernek nem. Ám az ál-Don Quijote-folytatásról azóta sem hallott senki. Coltingról sem fog...

Kalandregények és férfikönyvek

A Zabhegyezővel kezdve a sort, áttérek azokra a művekre, amik a férfinemnek is érdekesek lehetnek. Kihagyhatatlan például e felsorolásból Alexandre Dumas. A nagy francia romantikus A három testőrben, a Húsz év múlvában és a Bragellonne vicomte-ban megteremtette a mozifilmgyártás két legjövedelmezőbb francia történelmi sztoriját: D'Artagnanét és a Vasálarcosét (1844 és 1847 között, és persze nem ez volt a célja). A legjobb Dumas-folytatások érdekessége, hogy mára ezek is klasszikus korba öregedtek. A szintén a (késői) romantika követőjének számító Paul Féval (A púpos szintén a moziból is ismert figurájának megalkotója) írta tovább ezeket a történeteket: a D'Artagnan fia 1914-ben, az Athos öregsége 1925-ben jelent meg. Féval egy másik nagy író, Sir Walter Scott folytatója is. Aki élvezte a Rob Royt, annak tetszeni fog A Fekete Brigád is, amely visszarepíthet a skót Felföldre.

Egészen más történet minden robinzonádok atyja, Daniel Defoe Robinson Crusoe-ja (1719). A regényről nálunk nem mindenki tudja, hogy nem azzal ér véget, hogy Robinson megmenekül a szigetről. A teljes mű lapjain még Brazíliába és Oroszországba is elkalandozhatunk Péntekkel és Robinsonnal együtt Defoe jóvoltából. Ifjúsági változatot számosan készítettek magyarul a regényből Benedek Elektől Gaál Mózesen át Kertész Erzsébetig. A hatvanas évektől Vajda Endre avatott átdolgozása került újra és újra kiadásra. A teljes mű eddig még csak egyszer jelent meg magyarul, 1990-ben, szörnyű minőségben, de jó fordításban A teljes nagy Robinson címmel. Érdemes végigolvasni. Többek közt azért, mert tudósít Péntek további életéről is, s a cselekmény folyamán még a szigetre is visszautazhatunk benne.

Talán e teljes változat nem ismerete, a külföldi irodalomtól való elzártság okozta azt a furcsa helyzetet, hogy a tengerész- és történelmi regények avatott szerzője, Dékány András maga is írt egy befejezést a Robinsonhoz (1967-ben), amelyben tudósított a szereplők további életéről és visszavitte a hősöket a szigetre is. Persze Robinson utolsó kalandjában minden másképp történik, mint Defoe-nál, ami - a korhű elbeszélőstílus megidézése ellenére - elég kiábrándító annak, aki ismeri a Defoe-változatot.

A Robinsonnak van egy izgalmas irodalmi rangú párja is magyarul, a Nobel-díjas John M. Coetzee tollából, a Foe (egy női hajótörött története, 1986). Aki olvassa, persze jól teszi, ha nem "folytatást", hanem intellektuális kalandot, posztmodern irodalmi és lételméleti kalandozást vár egy párhuzamos (filozófiai) univerzumban, ahogyan a különleges írói világú Coetzeehez illik.

Ám ha már szerepelt a Robinson, talán meg kellene még említeni minden idők egyik legjobb kalóztörténetét, Robert Louis Stevenson A kincses sziget című (1883) művét. Ez a könyv meghatározó élményem, ugyanis abban a kiadásban olvashattam, amiben az apám. Robert Leeson Újra a Kincses Szigeten című, lendületes és érdekes folytatása mindenkinek tetszeni szokott, aki kézbe vette: szerzője ért hozzá, hogy anélkül, hogy túl sok dublett-történetet állítana elő, egy másik érdekes cselekménysort kreálva visszajuttassa olvasóit a titokzatos szigetre. Azok a (felnőtt) rajongók viszont, akik inkább Hosszú John Silvert szeretnék jobban megismerni, elolvashatják Edward Chupacktól a Silver - Egy kalóz történetét. Nekem ugyan nem tetszett, mert úgy éreztem, a neves kalóz jelleme kissé sokat változott két könyv között, ám valószínűleg egyedül vagyok a véleményemmel.

Mielőtt elérkeznék a gyerekkönyvek témájához, méltó zárásképpen essen még szó Bram Stoker halhatatlan Drakulájáról. Az 1897-es korszakalkotó horrorregényről már én is írtam a blogon. Ebből az is kiderül, hogy a több helyen a Drakula Stoker által írt folytatásának nevezett Drakula gróf válogatott rémtettei valójában az eredeti regény (túlontúl...) szabad magyar nyelvű átdolgozása. Ezzel szemben több továbbgondolása is létezik a cselekménynek: először is a Drakula című Coppola-filmből készült filmkönyv szintén Drakula címmel (igen felejthető), másrészt Freda Warrington Drakula, a halhatatlan című folytatása 1997-ből. Kis lelkesedést kavart nálunk, pedig - ha már muszáj folytatni a történetet - egészen élvezetes regény, s már megjelenése után egy évvel elérhetővé vált magyarul. Talán az a marketing hiányzott népszerűségéhez, amivel Magyarország - és a világ - megkapta Stoker öccse dédunokájának Drakula-folytatását.

A Dacre Stoker által írt Drakula, az élőhalott című (2009) könyvről érdemes tudni, hogy huszonöt évvel az eredeti könyv után játszódik, hogy Drakula feltámad benne, hogy belenyomkodták Hasfelmetsző Jacket, szegény Báthory Erzsébetet (róla itt lábjegyzetben), szadista leszbikusokat, magát Bram Stokert, és ki tudja még mit. Valamint, hogy a kiadások szerzőfotóin délcegen feszítő Dacre nem egyedül írta, hanem egy forgatókönyvíró (Ian Holt) segítségével. Amit úgy is megfogalmazhatnánk, hogy ő csak a nevét adta e könyvhöz, melyből máris filmet terveznek, mégpedig marketing-okból és némi családi bosszúból: a Drakula-jogokat ugyanis a család Bram Stoker rendelkezései folytán még a század derekán egyszer s mindenkorra elvesztette... Ha azt mondod, nagyon rosszmájú vagyok, akkor úgy is meg tudom fogalmazni a dolgot, hogy a könyv végletesen zavaros, hosszadalmas és szemérmetlenül merít a korábbi folytatások Erdély-mítoszából, ráadásul Bram Stoker szerepeltetésével valamiféle életrajzi titokleleplezés hatását kelti, persze minden kötelezettség nélkül. (6) Piacra termett, de - nálam legalábbis - polcra nem.

Ezek mellett megemlítendő még két regény. Elizabeth Kostova A történész című könyve titkokkal, nyomozással és kétségbeejtően kétes erdélyi történetekkel fűszerezve támasztja fel a Drakula-legendát, Roderick Anscombe Gróf Drakula László titkos élete című vaskos (550 oldal!) könyve pedig reális pszichológiai és kacagtatóan irreális magyar történelmi adatokra alapozva egy "nem-is-vámpír-jaj-de-mégis" ellen-Drakula történetét meséli el. Mindkét könyvvel, s a legtöbb Drakula-folytatással az a bajom, hogy míg Stoker vámpírmeséje erdélyi hátterét csak a couleur locale kedvéért erőltette bele a könyvbe (hófödte világvégi kastély, idegen irtózás...), s gyorsan át is tette a cselekményt Londonba, a folytatásírók mind halálosan komolyan veszik a magyar szálat, kibővítik, "kutatásokat végeznek" (valószínűleg az egyetlen, régesrégi Románia vagy Magyarország útikönyvben, ami a kezükbe került), én meg itt ülök magyarként és történelemrajongóként, s ahelyett, hogy élvezhetném az álgótikus horrorsztorikat, halálra nevetem és bosszankodom magam a tudálékos tévedéseken, amelyek dilettánsabbak, mint Stoker százéves vázlatai.

Micimackó és A kis herceg

Ideje is áttérni valami kedvesebbre és vidámabbra, például Alan Alexander Milne Micimackójára (1926). A könyv (és persze a Micimackó kuckója is) örök klasszikus. Tapasztalatom szerint a leghelyesebb felolvastatni, már egészen kicsi korban, egy szép hangú, remek meseolvasóval, akinek humora is van. Praktikus még a könyvben nem sorban haladni, hanem ezerszer felolvastatni a kedvenc, akárhányadik fejezetet. (Nálam ez a Micimackó látogatóba megy és beszorul. Ma is tudom az egészet kívülről. Tényleg, próbáld ki!) A Micimackó kiváló bevezető a humor és az abszurd humor megértéshez, ráadásul háromtól százhárom éves korig teljesen lebilincselő!

Ugyanakkor utánozhatatlan is. Gyerekkoromban mindenki felhördült, amikor a Disney tévésorozata elkezdte didaktikus oktatómesékben szerepeltetni kedvenc szereplőimet (néhány új üzenet a sorozatból: "gondoskodj a kisebbekről, főzni jó dolog, a szeretet mindent megold" stb.). Ma már sajnos begyűrűzött hozzánk minden marketingdarab a Tanulj számolni Micimackóvaltól és a Micimackó jógakönyvétől a Micimackó szakácskönyvén és a Micimackó-menedzsmenten át a Malacka és a taoig és Micimackó kondikönyvééig. De: hivatalos Micimackó-folytatás csak most jelent meg, hiszen eddig a jogtulajdonosok még senkinek sem engedélyezték ilyesmi írását. Most megtört a jég, David Benedictus Micimackó visszatér című könyve tavaly karácsonykor jelent meg az egész világon, így nálunk is. Az eredetire emlékeztető rajzok, a százszor is átgondolt történetek és mesék, a (magyarul Révbíró Tamás által) kiválóan felidézett stílus valóban megelevenítette Micimackót újabb tíz kaland idejére. A könyv nagyon jó. Az egyetlen negatív vélemény, amit el lehet róla mondani, hogy nem Milne. De majdnem az. Ennél jobb egy folytatás sem lehet!

Mivel ez az egyetlen folytatás az egész világon, izgalmas megnézni egy magyar listát, nálunk hány létezik. Ott van először is Vernon L. Brenner a Micimackó kertjével (1996) és a Micimackó vendégeivel (1999). Előbbiben Micimackó többek közt fogyókúrázik, illetve az egyik fejezetcímmel szólva "nevelő célzattal megijeszti Tigrist" (a Csekély Értelmű Medvebocs...), utóbbiban Micimackó olyan mesehősökkel fut össze a Százholdas Pagonyban, mint Hüvelyk Matyi, a brémai muzsikusok vagy a három kismalac... A másik termékeny szerző S. Nording, aki hat könyvet is szerzett Milne hőséről. Ezek: Dr. Micimackó (1997), Micimackó világgá megy (1997), Micimackó léghajón (1998), Micimackó és autója (1998), Micimackó, a csillagász (1999), Micimackó és Micimadár (2000). E regények (amellett, hogy szemérmetlen szereplőelemelések) nem is rosszak. A hatból össze lehetne állítani egy egészen jó, hivatalos folytatást, annyi valódi történet van a hatban. Több nem. És ki kellene hagyni a verseket... Az első két könyv Vásárhelyi Lajos munkája. A következő hat szerzőjénél csak remélni lehet, hogy nem azonos a teljesen más zsánerben író Steve Nordinggal, aki többek közt a Moszkva titkai és a Petőfi Sándor magánélete című halhatatlan műveket is jegyzi. (7)

Antoine de Saint-Exupéry A kis herceg című (1943) örökszép gyerekkönyve is mindig is régi kedvencem volt. A történet zárása általában borzasztó nagy magánnyal töltött el, mégis gyönyörű volt. Imádtam a rajzokat, a történetek logikáját, a szerző lelkesedését, a kis herceg egykedvűségét és őszinte kedvességét, a bárányt, a rózsát, a csillagokat... Teljesen elképesztett azonban mennyien szeretnék kihasználni a gyerekek rajongását, illetve a szülői szeretet határtalanságát. A kis hercegnek egy hivatalos folytatása van egy kanadai francia író tollából, ami meg is jelent nálunk. Jean-Pierre Davidts Találkozás a kis herceggel című könyve 2000-ben íródott, és egészen olvasható, bár nem szabályos folytatás, hanem levél az írónak. Ám érdekes módon még három kis herceg létezik magyarul...

Ott van mindjárt Anton de Saint Etienne A kis herceg visszatér című regénye (1994), amely Mayer Gyula rajzaival, színes borítójával csalogatja a rajongókat a folytatás megvásárlására. A történet egy valódi világűrben is cirkálva oktatgatja kis olvasóit, mintegy világmegmentő gyerekUFO-t csinálva a kis herceg mesealakjából. A szép francia álnév mintha csak nagymamacsalogatónak készült volna (az én nagymamim is nehezen jegyezte meg egy idő után pontosan az idegen neveket, azt viszont mindig észben tartotta, mik a kedvenc könyveim...). Kissé ront a szerző(név) gyermekírói hitelén, hogy még egy könyvet jegyez magyarul, a Yesát, amelyben "egy jelentéktelen kisvárosban felbukkan Yesa, Jézus női változata"... Talán még nem mondtam, természetesen Nemere Istvánról van szó.

A magyar ál-gyerekirodalom másik nagy folytatója Vásárhelyi Lajos. Nemcsak Micimackót támasztotta fel, de Kis herceg a nagyvárosban címmel A kis hercegnek is folytatást írt a szép kulturális-tükörfordított Louis de Saint-Marché néven (2000). Egészen jó ez a folytatás, csak épp nem filozofikus, hanem didaktikus. A kis hercegnek sokat kell megtanulnia erről a mi modern világunkról. Brrr...

Azt sem állítanám, hogy a Szent Gellért Kiadó és Nyomda gondozásában megjelent Kis herceg a homokozóban című könyv örömmel töltene el: úgy tűnik, a szerző, Halák László (számos ifjúsági illemtankönyv írója) egyszerre akarja apró olvasóit felvilágosítani a világról és jó magaviseletre tanítani, meg regényt is szeretne írni. Ezért kell szegény kis hercegnek beleesnie a homokozóba (ez egy csoda...), majd miután találkozott rendőrökkel, egy igazi apukával, megfürdött (a giccsben), majd lett egy saját apukája, eljön a karácsony, és már vissza is röppenhet oda, ahonnan jött. Persze társai a homokozóban addigra komoly tapasztalatokkal lesznek teljesek, például megtudják, miben különbözünk az állattól...

Összefoglalva

Annyi mindenképpen kiderült a fenti eszmefuttatásból, hogy folytatást írni igen nagy üzlet. Akár vágyott, remélt, akár kéretlen folytatás, megtalálja a vevőkörét. Ha irodalmi kvalitása erre nem is tenné méltóvá, a jó marketing elintézi a többit. Ha a könyv teljesen lezárt, s eszedbe nem jutna, hogy folytatása születhet, lesz, aki mégis megírja. Van olyan folytatás, amely irodalmi csemege, van, ami nem több, mint kellemes fanfiction, de olyan jó elolvasni. S van borzalmas is, ami persze előbb-utóbb eltűnik a süllyesztőben, de előtte még megveszik jó páran. Talán az is látszik még, hogy miközben szorgosan kiadjuk a külföldi folytatásokat, mi is egy folytatásgyártó ország vagyunk, de mi csak a saját, hiszékeny piacunknak termelünk - hihetetlen hatékonysággal. Ez elég elgondolkodtató.

Megdöbbentő számomra, hogy a magyar könyvkiadás mennyire nem tiszteli az irodalmi hősöket, a copyrightot és a jogdíjakat. Lehet az egyik oka ennek, hogy sok esetben a rendszerváltás előtti vasfüggönyös idők vége felé sem tisztelték mindezt (elég itt például a Fazekas Attila rajzolta Star Wars-képregények kiadására gondolni, lásd 8). De ez csak féligazság, hiszen az ilyen ál-külföldi jogdíjtalan könyvek száma épp az új könyvkiadásban harapózott el. Persze nem hiszem, hogy a Milne- vagy a Saint-Exupéry-örökösök attól fognak tönkremenni, hogy Nemere István elad még néhány könyvet. De azért elgondolkodtató, hogy milyen mérlegelés előzi meg minden ismert gyerekkönyv folytatásának engedélyezését, mert ilyet írni nemcsak művészet, felelősség is. Nálunk meg csak úgy dobáljuk a Micimackókat... Bár kis nemzet vagyunk, nekünk nyolc is van...

Leginkább azonban azért bosszant módfelett a dolog, mert az olvasó- és vásárlóközönség szemérmetlen lenézését érzékelem benne: ejtsük át egy az eredetire hasonló névvel, egy pár szép, az eredetire utaló képpel (a rajzok tényleg szépek)... Az már, hogy a borítón belül hanyadosztályú és milyen történet következik, talán mindegy is. A lényeg, hogy a vevő leperkálja a könyv árát. S hogy miért itt és nem mondjuk a Scarletteknél írom ezt le? Mert épp a gyerekközönség az, amelyiket a legkönnyebb becsapni, de ők a legéleslátóbbak is. Többségük érzékelni fogja, hogy az új Kis herceg-Micimackó stb. valahogy más, mint amit megszokott. Persze kritikusan nem fogja megfogalmazni még egy ideig a problémát. De az ő meseélményüket teszi tönkre a pénzéhség. És persze az ő szüleik, rokonaik ajándékozó jóindulatát teszi nevetségessé, amikor vacakokat vásároltatunk meg velük folytatás címén.

Az, hogy a könyv tetszik vagy nem tetszik, saját döntésed, s ebben senkinek sincs beleszólása - még nekem sem. (9) Minden folytatás tetszik valakinek, van, ami sokaknak, van, ami keveseknek. De a folytatások a legtöbbet kockáztatják: amihez mindig hasonlítani fogjuk őket, az alapmű. Az mindig ott lebeg olvasói szemünk előtt. S csak akkor ítélünk jónak egy folytatáskönyvet, ha az eredetivel összehasonlítva is tetszést arat. Ha pedig képes kiállni ezt a versenyt, akkor tényleg jó könyv.


(1) Austent leginkább "hat plusz háromszor fél-regényesnek" lehetne nevezni.
(2) Egyszer bizonyára írok majd a magyar könyvpiac fordításairól és újrafordításairól. Mindig mókásnak, de idegesítőnek találtam például azt a harcot, amely a klasszikus regényírókért folyik: Jane Austent például egyszerre adta ki a Palatinus - átvéve az Európa kiadó régebbi, közismert fordításait -, a Lazi, amelyiknek sikerült megszerezni négy klasszikus magyar változatot is, ám az Értelem és érzelem és A klastrom titka esetében sajnos újrafordításra kényszerült, illetve a szokás szerint nagystílű Ulpius, amelyik mind a hat (hét) könyvet újrafordíttatta sebtében és borzalmasan... Minden az Ulpius újramagyarításait illető rossz véleményem ellenére azonban a Jane Eyre-re valóban ráfért az újrafordítás, N. Kiss Zsuzsa személyében avatott, klasszikus tollú fordítót is találtak, így ezzel számomra a regény új életre kelt! Sajnos a második legszebb karriert A lowoodi árva futja be a JE-változatok közül: a Könyvmolyképző kiadó a Csíkos könyvek jogait birtokolva adja ki ezt a változatot újra és újra, a borítón sehol sem jelölve, hogy egy megcsonkított szövegről van szó. Ráadásul szegény eredeti regény még csak nem is tartalmaz olyasmit, amit egy tizenkét évesnek nem lenne szabad elolvasnia...
(3) Kiváló példa erre a Hajja, majd Gold Book kiadó több mint százkötetes szerelmes regénysorozata, a Szerelem & Romantika, amelyben az amerikai lányregényekként reklámozott csupa Florida-Miami-tengerpart-nyár-szerelem történetek közül egyetlen egy sem volt külföldi szerző munkája. (Bár egy-két egészen jó is napvilágot látott.)
(4) Valójában a négy szerző csak kettő. Ahogyan Nemes István - közismertebb nevén John Caldwell - honlapján írja, "mire hozzám került a téma, már lefutott a romantika: ugyanis Scarlettből nyolcvan éves öregasszonyt kreáltak (NB. ez a Scarlett gyermekei!...), ezért inkább visszanyúltam az időben, és Scarlett nagymamájának ifjúkori élményeit kezdtem megírni. (...) Az álnevet nem én találtam ki: ezen a "kiadói néven" jelentek meg az én regényeim is, mint a korábbiak. Mi több, a regényekben a nevem fel sincs tüntetve, más-más nevek szerepelnek, fordítóként." Mindenesetre egyet eldöntöttem: ha egyszer ponyvafolytatás-író leszek, minden használt álnevemet megjegyzem majd a jövő bibliográfusai kedvéért. Nemes honlapjának címében ugyanis a Millard szerepel, bár magán az oldalon a helyes Milland... Szalkay/i Lászlónak még nem jutottam nyomára.
(5) A harmadikat visszaadta azzal, hogy ez már nem is Scarlettről szól.
(6) Te mennyit tudsz a dédnagyapád bátyjának magánéletéről?
(7) De: természetesen Nemere Istvánról van szó...
(8) A Fazekas Attila rajzolta fantasztikusan profi és gyönyörű Csillagok háborúja és A birodalom visszavág képregények nagyrészt a film sajtóanyagából nyugatról hazakerült fotókon és egy kalózforgatókönyvön alapultak. Amikor kijutottak nyugatra, (és keletre), a német és más rajongók kötegével vették őket, mivel olyan jelenetek is szerepeltek bennük, amelyeket a filmekből kivágtak (az eredeti bemutatókor, Lucas majd a felújított változatba teszi vissza őket, vagy oda sem...). A rajzoló így mesélt erről: "Cs. Horváth Tibor, aki a hazai képregények exportjával foglalkozott, levitte Újvidékre (...) az anyagot és mit tesz a balszerencse, összefutott a Marvel cég képviselőjével. Kitört a botrány, mert semmilyen engedélye nem volt az Ifjúsági Lapkiadónak a film képregény-változatának megrajzolásához. (...) A nyugat viszont mehetett a sóhivatalba." (Erről a helyzetről remek cikk, benne interjúlinkekkel itt.)
(9) Elképzelhető, hogy fenti sommás véleményemmel is megsértettelek talán, szidva egyik kedvenc könyvedet. Ha megtörtént, bocsánatot kérek!

Mivel mostanában állandó időzavarban szenvedek a karácsony-közeli - év végi hajtás miatt, úgy gondoltam, épp megérett az idő egy olyan bejegyzésre, amely tartalmaz mindent, amit az időutazásról tudni kell. Természetesen teljesen szubjektív felsorolásról van szó: csak azt gyűjtöttem össze az időutazással kapcsolatos dolgok közül, ami számomra fontos, nem pedig mindazt, ami magyar nyelven elérhető. Kiindulásnak jó lehet.

Először is elméleti alapozásra van szükség.

Erre kiválóan alkalmas Paul Davies angol fizikus, kozmológus és asztrobiológus kecses kis könyve, a Hogyan építsünk időgépet? (Vince, 2002).
Ebben minden kérdésünkre választ kaphatunk. Mi az az idő? Miért nem léphetjük át a fénysebességet, s hogyan utazhatnánk mégis gyorsabban a fénynél? Hogyan használhatjuk a gravitációt az időutazáshoz? Létezik-e abszolút idő? Mi köze a fekete lyukaknak, a féreglyukaknak és a görbült térnek az időutazáshoz?
Könyvében Davies halálosan komolyan és tudományosan tekinti át a problémát, s számos különböző elméletet, elképzelést és megoldási módot ismertet az időutazásra. Megismerhetjük a tudósokat is, akik a témával foglalkoztak Kurt Gödeltől és Kip Thorne-tól Carl Saganon és John Wheeleren át Stephen Hawkingig és Roger Penrose-ig. (Stephen Hawking egyébként saját véleményét Az idő rövid történetének új, kibővített változatában fogalmazta meg "népszerű" stílusban, a Féregjáratok és az időutazás fejezetben (Akkord, 2003).)
Bár az időgép jelenleg még megvalósítatlan, elméletben már készen áll néhány pompás tervezet, ami talán egyszer elkezdhet majd megvalósulni. A könyv utolsó fejezete felteszi a nagy kérdést is: Mi értelme ennek az egésznek?, sőt, meg is válaszolja. Találkozhatunk az egyes időutazási paradoxonokkal, Hawking nevezetes felismerésével, hogy az időgép feltalálása előtti időbe valószínűleg nem fogunk tudni visszamenni, s végül még a kvantumfizika, a húrelmélet és a párhuzamos univerzumok elméletei felé is elkalandozhatunk.
Ahogyan mondani szokták, ideális első bevezetés a témába.

Szintén izgalmas és szigorúan tudományos könyv Michio Kaku A lehetetlen fizikája című műve (Akkord, 2010), amely nem kevesebbre vállalkozik, mint amire a címben utal: majdnem négyszáz oldalon igyekszik áttekinteni, melyek azok a sci-fi olvasók és mások által annyira vágyott, de a gyakorlati életben még megvalósulatlan dolgok, amelyeket a közeli vagy távoli jövő tudományos fejlődése lehetetlenből lehetségessé tehet. A könyv témái között feltűnik a láthatatlanság, a teleportáció, a csillagközi űrhajók építése, az antiuniverzumok és a párhuzamos univerzumok felfedezése... Persze igen nagy optimizmusra vall, amikor olyasmit tervezgetünk, ami csak néhány ezer vagy millió év múlva következhet be... Mégis rokonszenves számomra ez a lelkes és reményekkel teli tudományos hozzáállás, s természetesen legérdekesebb számomra a 12., Időutazás című fejezet.
Kaku részletesen végigveszi a különböző problémákat és paradoxonokat: megváltoztathatjuk-e az időutazással a múltat? És hányszor? Megölhetjük-e a nagymamánkat, mielőtt gyermeke született volna? Közölhetünk-e információt ifjú, múltbeli önmagunkkal, s ha igen, végeredményben honnan származik majd ez az információ? És egyáltalán, mi történik, ha találkozunk önmagunkkal? Nagy élvezettel utal filmekre és könyvekre is, amelyekben feltűnnek az időutazás lehetőségei. S bár kissé lehangoló, hogy az időutazást kettes típusú lehetetlennek mutatja be, amely csak évezredek vagy évmilliók múlva válhat valóra, a dolog már gondolatkísérletként is hihetetlenül izgalmas.
Ugyanez a téma megtalálható Kaku egy másik remek könyvében is. A Párhuzamos világok (Akkord, 2009) alapvetően a párhuzamos univerzumok, a multiverzum és az egyesített fizikai M-elmélet kérdésköreit járja végig alaposan és szórakoztatóan (utóbbi nagyon fontos!). Konkrét témánkkal az 5., Dimenziókapuk és időutazás című fejezet foglalkozik harminc oldalon, rengeteg érdekes ábrával és sok-sok irodalmi és filmes példával. Mindenképpen érdemes elolvasni.

S mivel három az igazság, nem szabad elfeledkezni John D. Barrow angol matematikusról, aki A végtelen könyve című elméleti sétájában (Akkord, 2008), amely a matematikatörténettől a fizikán és a kozmológián át egészen a létfilozófiai kérdésfeltevésekig kalandozik a végtelenben szintén sorra veszi az időutazás legfontosabb kérdéseit. Az örök visszatérés és a Vég nélküli világok fejezetek szintén a multiverzumelmélettel foglalkoznak (ettől az időutazás kérdésköre lassan már elválaszthatatlan lesz), hogy aztán a 11., Örökké élni című fejezetben végiggondolja az örök élet és az időben való oda-visszautazás lehetőségeit és paradoxonjait.
Bemutatja Kurt Gödel 1949-es elméletét, amely a forgó világegyetem ötletére alapozva először felvetetette a tudományos időutazás kérdését. Mulatságos példával szemlélteti a konzisztens történelmek problémáját is. Eszerint az időutazó visszamegy a múltba, mert meg akarja ölni csecsemő önmagát, hogy ellentmondást hozzon létre az idő szövetében. Fegyverével megcélozza anyját gyermek önmagával a karjában, de mivel egy gyerekkori vállsérülés miatt keze megremeg, elhibázza a célt. Az anya csak megijed és leejti csecsemőjét, akinek eltörik a válla... Szó esik még az időturisták kifogyhatatlanul érdekes témájáról, s végül arról is, miért bizonyítja (?) a kamatlábak nulla felettisége, hogy (egyelőre?) nem létezik időutazás.

Ideje azonban áttérni az egyéb olvasnivalókra.

Számomra az első a listán kedvenc sci-fiíróm, az amerikai Isaac Asimov A halhatatlanság halála című regénye. Ezzel indult annak idején a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozata (1969-ben), s bár régi könyv (1955-ben írta Asimov), úgy érzem, semmit sem avult, sőt, ma aktuálisabb, mint azt bárki gondolhatná.
A regény világában nincsen egyetlen világ, vagy egyetlen idő. Számtalan valóság, kultúra és civilizáció létezik, miközben a Halhatatlanok, az időtechnikusok szemében mindezek a valóságok csak olyanok, mint egy torta rétegei vagy egy ház emeletei: utazgatnak közöttük, bábáskodnak felettük, s igyekeznek elvileg jótékony beavatkozásaikkal úgy változtatgatni őket, hogy minden rosszat és problémát eltüntessenek belőlük. Harlannak, a Technikusnak azt kell eldöntenie, vajon valóban be kell-e, be szabad-e avatkozni embermilliárdok életébe. Nézhetők-e más szemszögből a valóságok? Fennállhat-e olyan helyzet, amikor a jónak ítélt beavatkozás hosszú távon mégis károsnak bizonyulhat, s tönkretehet valami nagyon emberit és nagyon esetlegeset? S lehetséges-e, hogy az idő urai, a Halhatatlanok valójában saját fennmaradásukat biztosítják cselekedeteikkel, nem pedig a valóságok és világok megőrzését?
Azt hiszem, ez a legjobb időutazásos regény, amit olvastam: csavaros, logikus, bonyolult, szép és mélységesen morális.

A listámon a második természetesen az angol Herbert George Wells Az időgép című kisregénye. Főképpen azért, mert ez a könyv volt az első, amelyik fantasztikus, de tudományos történetben foglalkozott az időutazással. Másodsorban viszont azért is, mert olyan klasszikus, stílusos, lebilincselő és izgalmas, amilyen jót keveset írtak 1895, megjelenése óta.
Milyen egy időgép? Milyen egy időutazó? Milyenné válik az emberi világ túl nyolcszázadik évén? Megtalálhatjuk-e a boldogságot a jövőben? Vissza lehet-e térni az időutazásból? Borzasztóan jó kérdések.
Nem véletlen, hogy a könyvnek számos folytatása is született, természetesen mindegyik egy-egy pozitív vagy negatív utópia, illetve ironikus vagy groteszk ötlet, amellyel Wells rejtelmesen befejeződő sci-fije folytatható. A legkeserűbb talán Egon Friedell Az időgép visszatér című kisregénye, a leggroteszkebb pedig K. W. Jeter A morlockok éjszakája című anti-wells története.
A világhírnévre szert tett történet filmeken is látható. Családomban mindenki a klasszikus, kultuszfilmmé vált 1960-es változatot szereti, amelyet a magyar származású George Pal rendezett. Én azonban minden merész változtatás és rossz szereplőválasztás ellenére inkább a 2002-es megfilmesítésre szavaznék, amelyet Wells dédunokája, Simon készített.

Semmiképpen sem maradhat ki a bejegyzésből Ray Bradbury egyik legjobb novellája, a Mennydörgő robaj (1953). Miközben a valóságban az űrutazás jelenében és jövőjében egyre inkább megjelenik az esély arra, hogy a magánszektor, magánvállalkozások bonyolítsák az űrbe való utazások egy részét, kiszolgálva ezzel a kalandkeresőket és űrturistákat, Bradbury történetében az időutazások szervezésébe engedték be az Időszafari Rt.-t. Az ő szervezett utazásuk az Időgép segítségével eljuttathatja az időturista Eckelst a dinoszauruszok korába, hogy lelőhessen egy igazi Tyrannosaurust. "Vadászat közben maradjanak az előre elkészített Csapáson!" - szól az utasítás. De vajon mi történik, ha Eckels félelmében begyalogol a dzsungelbe? Csak Bradburynek lehet az az ötlete, hogy a pillangóhatást egy "csillogó zöld-arany-fekete színű, gyönyörű szép" pillangóval szemléltesse...

Az időutazás témája természetesen nemcsak a szép- és a szakirodalomban, de a szórakoztató irodalomban is megjelenhet. Kis pirulással, mégis örömmel illesztem ide a sci-fi nagy írói után egyik kedvenc romantikus-szerelmes könyvemet, az amerikai Susan Sizemore A vihar szárnyai című regényét (1992).
A történet jó része a középkori Angliában játszódik, ahova főszereplőnőnk, Jane véletlenül került vissza. Egyik idegesítő munkatársa a Feynman Intézetből, David egy átmulatott éjszaka után dicsekvésből beülteti időgépébe, hogy elküldje 1168-ba, egy barátságos dél-franciaországi kolostorba, majd vissza is hozza. Ehelyett az 1200-as évek elején, a viharos szigetországban landol, ráadásul esélye sincs arra, hogy visszatérjen. Rákényszerül, hogy elbűvölően praktikus észjárásával egy kicsit a saját képére formálja 13. századi környezetét: miközben kibékül a sorsával, házasságok létrehozásában segít, egész jól boldogul a gyógyítással és a higiénia megőrzésével, s talán az sem meglepetés, hogy távlatosan gondolkodva avatkozik bele a politikába... Végül pedig beleszeret a ragyogó és középkorian brutális Sir Daffydbe. De valami mintha nem stimmelne: lehetséges volna, hogy a lovag és az a nyápic, cinikus, fülbevalós kölyök, aki beültette az időgépbe, azonos?
A könyv erőssége szellemes stílusa és a mulatságos paradoxon: amikor Daffyd és Jane, a lovag és a normann özvegy először találkoznak a múltban, a megemberesedett Daffyd már tizenöt éve keresi a lányt, akit elveszített, míg Jane mindössze néhány hónapot tölt a múltban. Ebből kitűnik, az időutazás még a szerelemben igen zavaró korkülönbséget is képes legyőzni... Lehetséges, hogy segítségével a katasztrofálisnak ígérkező jövő is megváltoztatható?
Szintén humoros és kedves múltba utazós történet Suzanne Elizabeth Akit szeretned kell című, magyar kiadásban borzalmas látványt nyújtó, s meglehetősen kiábrándítóan fordított romantikus regénye (1993), amelyben a talpraesett rendőrnőt, Kristent titokzatos hölgy látogatja meg, s közli vele, hogy végzetes égi tévedésnek köszönhetően lelki társa, akivel egy test és egy lélek kellene, hogy legyen, a 19. századi Vadnyugatra született a huszadik század helyett, ráadásul foglalkozása bankrabló. Kristennek sürgősen oda kell utaznia, hogy megmentse sorsától. Bár a szellemes történetben időgép helyett a Kalauz segítségével lehet utazni, mégis számos sci-fi fordulatot rejt. A legmulatságosabb azonban, hogy Kristennek kezdetben fogalma sincsen arról, hogy három férfi közül ki is az ő állítólagos lelki társa...

Persze még rengeteg könyvet lehetne felsorolni... Ha szereted, bizonyára hiányoltad a fenti listából a kedvenceim közül Mark Twain Egy jenki Arthur király udvarában című ős-időutazó regényét vagy a vadonatfriss, népszerű és filmen is nagy karriert befutott Az időutazó feleségét Audrey Niffeneggertől. (Erről sokat-sokat írtak, egy nagyon szép ismertetést találsz itt.) Szerepelhetne Pierre Boulle A majmok bolygója című regénye (vagy a belőle készült filmváltozatok), ebben azonban az időben való előreutazásnál sokkal izgalmasabb kérdéssé válik az evolúció előrehaladásának, az emberfaj elcsökevényesedésének utópisztikusan körvonalazott problémája.

Ideje azonban áttérni a filmekre.

Felsorolhatatlanul sok történet jutott eszembe, de ezek közül is kiemelkedik Robert Zemeckis Vissza a jövőbe trilógiája. Marty McFlyról (Michael J. Fox) mindenki hallott. Három történetének részletei kimerítik az időutazás szinte minden problémáját.
Az első filmben (1985) Marty a szórakozott Doki (Christopher Lloyd) segítségével és a csodálatos DeLoreannel véletlenül visszatér a múltba, hogy rendbe hozza szülei házasságát, biztosítsa saját megszületését és megmentse a haláltól szeretett (és megölt) professzorát. Felmerül a nagymama-paradoxon kérdése: itt nem is kell senkit meggyilkolni az időutazónak, hogy létezése veszélybe kerüljön: elég, hogy Marty feltűnésével anyukája leendő apja, George helyett inkább őbelé lesz szerelmes. Marty a múltbeli Dokival is találkozik, ezzel valóra válik az információparadoxon is: a Doki elindul tudományos karrierje felé azoknak a hatásoknak köszönhetően, melyeket az a Marty gyakorolt rá, aki az ő találmányának hírét hozta el a jövőből. Az ismétlődő szereplőknek, a jövőbeli jelent megváltoztató, jelenné lett múltnak és a sok humornak köszönhetően ez az időutazós film számomra.
A második rész tovább boncolgatja a párhuzamos jelenek-jövők és univerzumok kérdését. Ezúttal minden rosszra fordul: megjelenik a (mesterséges) pillangó-effektus és a jövő befolyásolásának kérdése (itt nem a pénzpiac ügyeibe, hanem a szerencsejátékok fogadásaiba való beavatkozás szándéka ront el mindent és hoz létre paradoxont). A harmadik film pedig megbirkózik a származás paradoxonával: lehetséges, hogy a Doki, aki visszakerül a Vadnyugatra és ott családot alapít, saját ősapja is lesz? Vagy megszűnik létezni a jelenben, ha egyszer elment a múltba? Na és mi van Martyval, aki az ölében tarthatja saját csecsemő dédapját?
Zseniális filmek, klasszikus darabok.

Rendhagyóbb és érzelmesebb történet a Ház a tónál, Alejandro Agresti filmje. Egy dél-koreai, költői film amerikai remake-jéről van szó, de számos kritikával ellentétben én tökéletesen meg voltam vele elégedve. A történet szép, romantikus és időutazás szempontjából bonyolultan és csavarosan logikus. Dr. Kate Foster (Sandra Bullock) kiköltözik a csodálatos és különös tóparti házból, és levelet hagy a következő lakónak a postaládában. 2006-ot írunk. Alex Wyler (Keanu Reeves) beköltözik a házba, majd örömmel olvassa a levelet. Csak egy baj van: ő 2004-ben él... Bár a történetben azt, hogy hogyan vált időkapuvá a postaláda, sosem magyarázzák meg (teremtés a semmiből-paradoxon: abból, hogy neve van, lehet látni, hogy nem szentségtörés, hanem sci-fi hagyomány), a sztori logikusan, mégis meglepően halad előre. Hogyan kapcsolódhatna össze Alex és Kate sorsa, ha a 2004-es lány nem is ismeri (fel) Alexet? Lehetséges-e két évre előre megbeszélni egy randevút? Hogyan sétáljunk együtt a városban két év eltéréssel? S végül: lehetséges-e, hogy a két időben párhuzamos, mégis elágazó sors összefusson? S jót vagy rosszat hozhat a találkozás?

S ha már a romantikus történeteknél tartok, nem hiányozhat a felsorolásból a Kate & Leopold sem. James Mangold 2001-es filmje alapvetően a cserfes-kedves-bájos és megunhatatlan Meg Ryanre (Kate) alapozott, ehelyett vagy emellett azonban felfedezte a romantikus Hugh Jackmant (Leopold), akit a világ addig inkább csak Farkasként ismert. A film története klasszikus, az időutazás benne azonban nem.
Az uralkodócsaládból származó Leopold Alexis Elijah Walker Gareth Thomas Mountbatten, Albany hercege irritálóan arrogáns, szemtelenül jóképű és felháborítóan közömbös a nőkkel szemben. Kényszerűségből és megélhetési okokból éppen nősülni készül, amikor az ünnepi bálon felfigyel egy különös alakra. A zseniális Stuart a jövőből érkezett: felfedezése azonban, hogy a megfelelő időpontban le kell ugrani a Brooklyn-hídról, hogy oda vagy vissza utazhassunk az időben, bajba keveri. Leopold ugyanis követi a hídig és megpróbálja megmenteni az ugrástól, így aztán 1867-ből vele együtt visszakerül 2001-be. A rámenős, sikeres, mégis bizonytalan reklámmenedzser, Kate, Stuart volt barátnője nehezen barátkozik meg a gondolattal, hogy Leopold időutazó. Ennek ellenére beleszeret a férfiba. Egy csodás hét után Leopold visszatér a saját korába. Kate viszont rájön, hogy neki is sürgősen vissza kell jutnia a múltba: ő lenne ugyanis Leopold jegyese...
A legjobb időparadoxonos jelenetek azok, amikor Leopold visszatérése után "újrajátssza" azokat a pillanatokat, amik egyszer már lezajlottak. Vajon elképzelhető-e, hogy most minden másképp történik?

Amilyen szép és szórakoztató a Kate és Leopold, olyan sötét és kiábrándító Terry Gilliam 12 majomja (1995). Ebben a borzasztó negatív utópiában 1996-ban egy rettenetes vírusfertőzés beszennyezte a Földet és kiirtotta az emberiség 99 százalékát. A megmaradtak a föld alá költöztek. A jövő tudósai a fegyencek közül kiválasztott "önkénteseket" használják fel arra, hogy mintákat gyűjtsenek a felszínről, illetve a múltba visszaküldve az embereket, megpróbálják megszerezni a vírus mutáció nélküli, így az antiszérum kidolgozásához szükséges formáját.
James Cole (Bruce Willis) is egy az elítéltek közül (bár sosem derül ki, mit is kellett elkövetnie, hogy "önkéntessé" váljon), akit a teljességgel megbízhatatlan időgéppel visszarepítenek a múltba. Bár először 1990-ben landol és egy elmegyógyintézetbe kerül, később pedig az első világháború lövészárkait is megjárja, végül mégis sikerül eljutnia 1996-ba, a vírus megjelenésének előestéjén. Közben megismerkedik a kétkedő, de empatikus pszichiáternővel, Kathryn Raillyvel (Madeleine Stowe), s alkalma van végiggondolni azt is, mit szeretne. Talán megakadályozható a katasztrófa bekövetkezte és megváltoztatható a jövő? Vagy talán Cole csak egy elmebeteg, aki a kitalált jövőről fantáziál? Tényleg a titokzatos 12 majom hadserege áll a vírus kitörése mögött? Megváltoztatható az idő kiábrándító linearitása?
A szürreális történet ijesztő választ kínál fel a kérdésekre. Még a film zárása is többféleképpen értelmezhető: vajon sikerült annyit változtatni a változtathatatlanon, hogy Cole küldetése elérje célját, vagy a világ továbbhalad a következetes katasztrófa útján?
A film egyszerre beszél a tudomány felelősségéről és a véletlen és a káosz abszolút kiszámíthatatlanságáról. Abszurd és kijózanító időutazás.

Sok filmről lehetne még írni. Semmiképp sem maradhat ki például kedvenc sci-fi sorozatom, a Csillagkapu. Az 1969-ben (2. évad, 21. epizód) a CSK-1 visszakerül a hatvanas évekbe, ahol értetlenség, félelem és reménytelenség fogadja őket. Egészen addig, míg nem találkoznak egy értelmes, fiatal katonával, Hammond hadnaggyal... A történet lényege a tökéletes információs paradoxon: Hammond tábornok egy levelet küld a CSK-1-gyel az utazásra, amelyet azután átadhatnak az ifjú Hammondnak, aki ezért tudni fogja, hogy harminc év múlva meg kell írnia egy levelet, amit elküld a CSK-1-gyel...
A 2010-ben (4. évad, 16. epizód) a jövő megváltoztathatóságának kérdése merül fel ismét: ha egyszer egy titokzatos nép megmentette a Földet, hogy aztán tönkretegye, elkerülhetjük-e a velük való találkozást legalább egy másik, párhuzamos történelemben? (A párhuzamos valóságok kérdése egyébként számtalan Csillagkapu-epizódban előjön, legnagyobb örömömre! Ez ugyanis szó szerint végtelen lehetőségeket rejt egy jó sztorira: megtöbbszöröződő szereplőket, virtuális valóságokat, párhuzamosan futó, mégis eltérő sorsok bemutatását...)
A Moebiusban (8. évad, 19. és 20. epizód) már nemcsak a jövő, hanem a múlt megváltoztathatóságának kérdése is megjelenik. Végül: kedvencem a nem szabályos időutazós Egy apró lehetőség (4. évad, 6. epizód), amelyben egy elbaltázott idegen időgépnek köszönhetően Jack és Teal'c időhurokba kerül és számtalanszor végigéli ugyanazt a néhány órát és eseményt. Az egyik legmulatságosabb és legtudományosabb epizód...

De ugyanígy lehetne beszélni a rejtélyes A forrásról is (2002). Darren Aronofsky filmjében Hugh Jackman és Rachel Weisz három különböző idősíkban léteznek: a jelenben, ahol a férfi orvos és az agydaganat gyógyítása érdekében kísérletezik, a nő pedig halálos beteg; a múltban, ahol a férfi misztikus-barbár konkvisztádor, a nő pedig királynő, kora és az inkvizíció rabja; végül a kozmikus jövőben, ahol a férfi az űr és az univerzum meghódítójából a nirvánába eljutott, jelképes figurává válik. Persze lehet, hogy mindez csak az álom, a gyász és a kétségbeesés bemutatása képekben és hangulatokban, de mindenképpen költői és zseniális.
Végül magyarokként különösen büszkék lehetünk a világhíres időutazásos (és szívszorító) Az idő uraira, amely 1982-ben teljes egészében a Pannónia Filmstúdióban változott át színes rajzfilmmé a francia Stefan Wul regényéből. Ez már hagyományos science-fiction történet, kedvesen bumfordi és képregényesen vonzó figuráinak ellentéte azonban eredetivé teszi a költői látomást.

Eddig tartott ma a kalandozás az időutazás rejtelmeiben.
Bízom benne, hogy találtál a felsorolásban ismerősöket és olyasmit is, ami esetleg felkeltette az érdeklődésedet.

Azt hiszem, illő Albert Einstein gondolatával zárnom a töprengést: "Akik hisznek a fizikában, tudják, hogy a múlt, a jelen és a jövő közötti különbségtétel csupán egy makacsul ismétlődő illúzió."

Ez is tudományos:
Segítség, természettudomány!