2018. április 26., csütörtök
Ebben a posztban három olyan regényről szeretnék írni, amelynek
valamiképpen köze van Jane Austenhöz - bár alapvetően valamennyi a nagy előd árnyékában húzódik meg. Az első idei megjelenés, a második tavalyi, a harmadik 2016-os. Az elsőért
valósággal rajongani kezdtem, a másodikon csak fanyalogni tudtam, a
harmadikat meg, hm - kicsit megbántam, hogy egyáltalán elolvastam. De mindegyiket érdemesnek tartom megemlíteni itt, a blogon, hátha valaki most figyel fel rájuk.
Terri Fleming: Észérvek és érzelmek
A Büszkeség és balítélet folytatása
IPC, 2018
Ha jól számoltam, magyarul máig épp húsz olyan könyv jelent meg, amelyek Jane Austen regényeit folytatták. Az írónő életében kiadott hat kötet közül kiemelkedik Austen második könyve és leghíresebb munkája, a Büszkeség és balítélet, amely vitathatatlanul világszerte a legnépszerűbb: annyira, hogy a fent említett húszból tizennégy modern regény ennek a műnek a folytatása (és azt hiszem, ha az összes valaha, akárhol, akármilyen nyelven megjelent Austen-folytatást néznénk, akkor is ez lenne az arány). A magyar kiadók többségében izgalmasan és jól választottak: az ilyen könyvek iránt érdeklődő olvasó bőséges kínálatból válogathat. A Büszkeség és balítélet magyarul elérhető folytatásai között van angol, amerikai és ausztrál szerzőtől származó, akad köztük remek detektívtörténet (P. D. James: A halál jár Pemberley-ben), tökéletes, Austent megidéző stílusbravúr (Julia Barrett: Önteltség és önámítás), kifejezetten ötletes, társadalmi regényként is olvasható női regény (Helen Halstead: Mr. és Mrs. Darcy), feminista, a posztmodern és kísérletező szépirodalom babérjaira törő modern regény (Jo Baker: Longbourne árnyékában), zabolátlan és kissé könnyed kalandtörténet (Joan Aiken: Lady Catherine nyakéke), részletező és nosztalgikus szerelmes regény (Shannon Winslow: Titkok és szenvedélyek) és végeérhetetlen, egyre önismétlőbb rajongói sorozat is (Rebecca Ann Collins: Pemberley-krónikák, Pemberley asszonyai, Visszatérés Netherfield Parkba, A longbourni hölgyek, Mr. Darcy lánya, Caroline kuzin, Utóirat Pemberley-ből).
2018-ban ehhez a társasághoz újabb szerző és mű csatlakozott: Terri Fleming ausztrál (pontosabban tasmániai születésű) írónő első megjelent regénye, az angolul a vonzóan egyszerű és austeni Perception címre keresztelt Észérvek és érzelmek. Benne annak a a Bennet-lánynak a történetét ismerhetjük meg, aki a legtöbb regényfolytatásban és feldolgozásban inkább csak irónia vagy gúny tárgya: Miss Mary Bennetét. Véleményem szerint ez igen bátor főszereplő-választás: Maryt általában nem kedvelik különösebben a rajongók, Austen maga viszonylag keveset árul el róla, az pedig, ahogyan a Büszkeség és balítélet legújabb, mozifilmes feldolgozása - lánytestvéreivel ellentétben - Mary figuráját már-már parodisztikussá formálta, kiválóan tanúskodik arról, mennyire könnyű eltúlozni és félreérteni az eredeti regényben még realista tükörben ábrázolt jellemét. (Arról nem lenne szabad megfeledkezni, hogy ha a könyvbeli ifjú Mary stílusa néha kissé durva, okoskodó kékharisnyasága pedig aggasztó is, életének egy bizonyos szakaszában Miss Jane Austent talán hasonlónak látták egyes rokonai - és tévedtek... Igaz, ő valószínűleg nem volt olyan öntelt, mint Mary, továbbá jól énekelt és zenélt.)
Fleming úgy dönt, hogy érdemes Maryt jobban megismerni; hogy durvasága és tartózkodása sokkal inkább a bizonytalanság és a kudarctól való félelem jele, mint alapvető jellemhiba; s hogy nővéreihez hasonlóan esetleg ő is megérdemelné a megbecsülést és a boldogságot. Így azután a Bennet-család harmadszülött lánya új életre kelhet egy egészen austeni hangon csevegő, izgalmasan bonyolított történettel rendelkező regényben, amelyben egy az ideálistól és a képzelt normáktól Maryhez hasonlóan eltérő fiatalember, Mr. Montagu, az ő erős jellemű édesanyja, továbbá a merytoni társaság már ismerős és újonnan kitalált alakjai játsszák a főbb szerepeket. Megjelenik a másik, egyelőre pártában maradt Bennet-lány, a bohókás Kitty is, aki szintén izgalmas kihívásokkal szembesül, s szintén kissé jobban bemutatkozik az olvasónak.
Véleményem szerint Terri Flemingnek sikerül a lehetőségekhez képest méltónak maradnia Jane Austenhez, s egyúttal egy eredeti ötleteken alapuló, cselekménybonyolításával és karakterrajzával meglepő regénnyel, egy jól megírt és érdekfeszítő folytatással ajándékozza meg a rajongókat, amely önmagában is tökéletesen érthető és érdekes, második felében azonban meghozza a várva várt élményt is: az újra-találkozást Bingley-ékkel és Darcyékkal. Őszintén szólva meglepett, hogy anélkül, hogy mélyen belemerült volna Mr. és Mrs. Darcy vagy Mr. és Mrs. Bingley házas- és családéletének részleteibe, mennyi kihasználatlan, megíratlan, folytatható, továbbszőhető, kibontható részletet talált Fleming az Austen-féle eredeti történetben. Különösen tetszett, hogy Mr. Montagu egyetlen Austen-főhősre sem emlékeztetett, ábrázolásmódja mégis valamiképpen az írónő által teremtett mintákon alapult, legyen szó a jellemzéséről vagy a szavairól. Épp ezért az Észérvek és érzelmek nemcsak kellemes olvasmányként, de újraolvasandó, maradandó élményként vonult be a könyvtáramba, s mindenkinek csak ajánlani tudom.
Shannon Winslow: Titkok és szenvedélyek
Jane Austen Büszkeség és balítélet című regénye folytatódik
Lazi, 2017
Az a lány vagyok, aki mindent elolvas, ami Jane Austen... Gyűjtöm, olvasom, rendszerezem és pakolászom az írónő magyarul megjelent műveinek különböző kiadásait, még a borítóiknak is szenteltem egy bejegyzést, s az Austen-regények folytatásait is imádom: szeretettel üldözöm egy-egy példányukat, míg be nem vonulnak a könyvtáramba. Hogy aztán fanyalogjak rajtuk...
Mint például ezen a regényen. Tisztes kiállítás, kellemes fordítás: ugyanakkor egy könyv, amiről már akkor sem tudod, hogy miről szólt, amikor még olvasod. Ellentétben Helen Halstead tavaly szintén a Lazinál megjelent regényével, a Mr. és Mrs. Darcy-val, amely pontosan ugyanott vette fel a történet fonalát, mint ez a másik mű, a Titkok és szenvedélyekből pontosan azt sikerült kihagyni, ami a magyar címben szerepel. Tiszteletre méltó Austen egyébként kiváló fordítójától, Barcza Gerdától, hogy legalább a borítóra rá akarta írni ezt a két szót, ha már a regényben egy fia titkot és szenvedélyt sem találni. Azért emlegettem a tavalyi könyvet, mert túl nagy volt a kontraszt: Halstead mindössze két Austen-folytatást jegyez, azonban tud írni, s amikor leült megalkotni a regényét, tele volt ötletekkel. Bátran merészelt új szereplőket felléptetni, szövegének volt stílusa, a cselekmény pedig nem a Darcy-házaspár helyváltoztatásaiból állt össze. Ezzel szemben Winslow hét darab Austen-folytatást kiadott már, stílusa viszont egy középiskolásé, szép, derekas kijelentő mondatokkal, ráadásul ragaszkodik hozzá, hogy minden helyszínt, programot és időrendet részletesen leírjon. Megszállottan kapaszkodik az austeni szereplőkbe, így nem csoda, hogy legmerészebb cselekménybonyolítása, hogy meghalasztja Mr. Collinst: csak sajnos ez a regény első oldalán történik.
Így sajnos ezt a folytatást nemigen ajánlanám senkinek sem. Bízom benne ugyanakkor, hogy a Lazi nem adja fel: s legközelebb is megjelentet egy újabb hasonló könyvet - csak talán egy kicsit jobbat.
Charlie Lovett: Első benyomások
Európa, 2016
Amikor belekezdtem ennek a könyvnek az olvasásába, kifejezetten szerettem volna szeretni. Valami olyasfélét vártam tőle, mint Syrie James két remekbe szabott művének, a Jane Austen naplójának és Az elveszett Jane Austen-kéziratnak a keresztezését: egy izgalmas, modern kalandozást együtt egy ritka könyvek, kéziratok után kutató (akár amatőr) irodalomtörténésszel és valamiféle szép szavú, a hitelesség illúzióját keltő megelevenítését Jane Austen élete néhány pillanatának. Nos, hiába a szép, kellemes fogású borító vagy éppen Tótfalusi István korhű, a 18. századi fejezetekben Austen regényeinek nyelvét is megidéző fordítása, ez a kötet nem érdemli meg, hogy Austen első, elveszett regényének címét viselje. Ha már kölcsönzött cím, akkor jobban illene hozzá a Sok hűhó semmiért. A regényben ugyanis semmi eredetit vagy érdekeset nem találni (utalnék rá, hogy 2014-es, míg James a maga regényeit már 2008-ban és 2012-ben kiadta), cselekményszövése hemzseg a funkciótlan lyukaktól, befejezése teljességgel kiszámítható, összes főszereplői jellemrajza pedig abszolút papírízű. Innentől SPOILERek következnek: ugyanis valahogyan muszáj tényszerűen megfogalmaznom, miért is volt nagy csalódás a kötet.
Először is a modern szál: Lovett saját hősnője a könyvrajongó Sophie Collingwood, aki könyvtárszakon végzett Oxfordban, s váratlanul egész könyvgyűjteményt örököl Bertram nagybátyjától. Ennek feldolgozása közben akad a titokra, egy Jane Austen-regényváltozatra, s hamarosan gátlástalan nyerészkedők célkeresztjébe kerül: a körülötte megjelenő összes férfi egytől egyig azért foglalkozik vele, hogy megszerezhesse az Allegorikus mesék kis könyvét a ritka függelékkel. Írom még egyszer: egytől egyig. Persze a végén az egyikről kiderül, hogy gyilkos, a másikról meg, hogy - bár nagyrészt külföldön tartózkodott - közben azért Sophie-ba is beleszeretett, ó, nagyon is... De gondolom, ebből már sejteni, hogy egyfajta modern Darcyt, normális szerelmet nem sikerült megalkotni a kötetben. Ami talán nem is baj, mert a cselekmény fő laposságát az adja, hogy Sophie nemcsak közhelyes alak, de szinte nincs is személyisége (érdemes összevetni James regényének Samantha nevű, okos könyvtárosával...). Ráadásul rendkívül ostobán viselkedik, vak légyként nyomoz, kapkod össze-vissza, s fárasztóbb, mint egy young adult-regény tizenévese.
Persze mindez nem lenne gond, ha kontrasztot alkotna az Austen-szállal, amely azt meséli el, hogyan ismerkedett meg a fiatal írónő a nyolcvan fölött járó tiszteletessel, Richard Mansfielddel, aki rávette az írásra és igazi ihletet adott neki. Lovett e történetszálban rengeteg dologgal magyarázza Austen életrajzát: 1. Utal arra, hogy azért nem ment soha férjhez, mert igazi, plátói vonzalommal fordult Mansfield felé, s el sem tudta volna képzelni a testi kapcsolaton is alapuló szerelmet, így egész életében az idős tiszteletest gyászolta. 2. Elbeszéli, hogy fiatal korában nagy bűnt követett el, amikor éles nyelve és nagy fantáziája rávette, hogy megvádoljon egy fiatal tanítónőt a nevelőintézetben, ahol élt: az illetőt az utcára dobták, s később elzüllött. 3. Egyáltalán, a regényben elítélendőként tűnik fel Austen kritikai hajlama és türelmetlen modora, amelyet a tiszteletes lelkesen igyekszik csillapítani. 4. Kiderül, hogy az Első benyomások című levélregényt (amelyből később kinőtt a Büszkeség és balítélet) főleg Mansfield tiszteletes ötletei segítették a befejezéshez, sőt, Austen barátja tiszteletére nevezte el később A mansfieldi kastélyt is. 5. A könyv, ami után Sophie kutat, egy próbanyomat a tiszteletes kis könyvéből, amelynek második kiadásához függelékként hozzáköttette az Első benyomásokat, barátnője regényét, így ha Mansfield nem hal meg, mielőtt a kötetből rendes nyomás is készül, az első Austen-mű már 1796-ban napvilágot láthatott volna a jóvoltából. A regény modern szereplői egy ideig nem tudják, hogy ezt a függeléket maga Austen írta, nem Mansfield, ezért plágiummal vádolják az írónőt (persze végül mindenre fény derül).
Nos, ezzel az öt ponttal mindössze az a baj, hogy egy szó sem igaz belőle. Richard Mansfield sosem létezett, így könyvet sem írt, Jane Austennek sem adott ötleteket, így fel sem merülhet, hogy Austen esetleg tőle plagizált volna. Az Első benyomásoknak csak a címét ismerjük (Austentől!), s nem tudni, mennyiben emlékeztetett a Büszkeségre, s milyen változtatásokat eszközölt rajta írója. Nem állítható az sem, hogy Austen olyan kíméletlen, szinte gonosz kritikus, s egyúttal felületes, kapkodó író lett volna fiatalon, amilyennek a kötet mutatja: a Juvenilia darabjaiból ilyen következtetéseket levonni (amelyek nagy részét nem a huszonegy, hanem a kilenc-tizenöt éves - vagyis gyerek - Austen írta) abszolút szakszerűtlen. Ja, és Austen sosem vádolt be senkit a nevelőintézetben, ahol tényleg eltöltött egy évet. A könyv összes problémája tehát álprobléma, így azután nem túl nehéz megteremteni a belső logikáját és fellelni a megoldását. Ennél bármely Jane Austenről szóló életrajz többet vállal, amikor megpróbálja Austennek a valóságos személyekkel való viszonyát megeleveníteni. Így nem véletlen, hogy Lovett kötetében a valódi életrajzi szereplők (pl. Austen családja) szinte meg sem jelennek: hiszen az ő ábrázolásuknál a tények zavarták volna a szerzőt. A kötet Austenje sem emlékeztet egy cseppet sem arra a nőre, akit saját kezű leveleiből, igaz, töredékesen, de ma is megismerhetünk.
A regény múltbeli történetszálával tehát nem az a gondom, hogy fiktív, ahogy a modernnel sem csak az, hogy rosszul van megírva. Sokkal fontosabb, hogy mindkettő semmi mást nem tesz, mint önálló cselekmény, mondanivaló vagy érték nélkül Jane Austenből él. Elolvasnánk egy regényt egy öreg tiszteletesről, aki - a könyv bevallása szerint is - unalmas prédikációkat ad ki, s 1796-ban atyailag tanácsokkal látja el Miss Belle Charmingot, aki levélregényt ír Suddenley uráról és dacos modorű kedveséről, a papleányról? Vagy érdekelne bennünket egy mai nyomozás, amelyben egy könyvtáros leányka plágiummal gyanúsítja Ann Radcliffe-et? Ja, nem... Legalábbis így megírva nem. Kár...
Megjegyzés: Persze vannak, akik egészen másképpen vélekednek az utóbbi két könyvről. Így pozitív véleményért ajánlanám az ekultura.hu oldalon Palczer-Aschenbrenner Eti ajánlóját a Winslow-kötetről, illetve Könyvfikusz blogjának dicsérő szavait a Lovett-kötetről. Én sajnos nem tudok velük egyet érteni.
Link
Hármaskönyv 1. - Krimi háromszor
Hármaskönyv 2. - Luther Márton háromszor
Hármaskönyv 3. - Sherlock Holmes háromszor
Hármaskönyv 4. - Messzi világok üzennek
Hármaskönyv 5. - Történelmi életrajz háromszor
A Büszkeség és balítélet folytatása
IPC, 2018
Ha jól számoltam, magyarul máig épp húsz olyan könyv jelent meg, amelyek Jane Austen regényeit folytatták. Az írónő életében kiadott hat kötet közül kiemelkedik Austen második könyve és leghíresebb munkája, a Büszkeség és balítélet, amely vitathatatlanul világszerte a legnépszerűbb: annyira, hogy a fent említett húszból tizennégy modern regény ennek a műnek a folytatása (és azt hiszem, ha az összes valaha, akárhol, akármilyen nyelven megjelent Austen-folytatást néznénk, akkor is ez lenne az arány). A magyar kiadók többségében izgalmasan és jól választottak: az ilyen könyvek iránt érdeklődő olvasó bőséges kínálatból válogathat. A Büszkeség és balítélet magyarul elérhető folytatásai között van angol, amerikai és ausztrál szerzőtől származó, akad köztük remek detektívtörténet (P. D. James: A halál jár Pemberley-ben), tökéletes, Austent megidéző stílusbravúr (Julia Barrett: Önteltség és önámítás), kifejezetten ötletes, társadalmi regényként is olvasható női regény (Helen Halstead: Mr. és Mrs. Darcy), feminista, a posztmodern és kísérletező szépirodalom babérjaira törő modern regény (Jo Baker: Longbourne árnyékában), zabolátlan és kissé könnyed kalandtörténet (Joan Aiken: Lady Catherine nyakéke), részletező és nosztalgikus szerelmes regény (Shannon Winslow: Titkok és szenvedélyek) és végeérhetetlen, egyre önismétlőbb rajongói sorozat is (Rebecca Ann Collins: Pemberley-krónikák, Pemberley asszonyai, Visszatérés Netherfield Parkba, A longbourni hölgyek, Mr. Darcy lánya, Caroline kuzin, Utóirat Pemberley-ből).
2018-ban ehhez a társasághoz újabb szerző és mű csatlakozott: Terri Fleming ausztrál (pontosabban tasmániai születésű) írónő első megjelent regénye, az angolul a vonzóan egyszerű és austeni Perception címre keresztelt Észérvek és érzelmek. Benne annak a a Bennet-lánynak a történetét ismerhetjük meg, aki a legtöbb regényfolytatásban és feldolgozásban inkább csak irónia vagy gúny tárgya: Miss Mary Bennetét. Véleményem szerint ez igen bátor főszereplő-választás: Maryt általában nem kedvelik különösebben a rajongók, Austen maga viszonylag keveset árul el róla, az pedig, ahogyan a Büszkeség és balítélet legújabb, mozifilmes feldolgozása - lánytestvéreivel ellentétben - Mary figuráját már-már parodisztikussá formálta, kiválóan tanúskodik arról, mennyire könnyű eltúlozni és félreérteni az eredeti regényben még realista tükörben ábrázolt jellemét. (Arról nem lenne szabad megfeledkezni, hogy ha a könyvbeli ifjú Mary stílusa néha kissé durva, okoskodó kékharisnyasága pedig aggasztó is, életének egy bizonyos szakaszában Miss Jane Austent talán hasonlónak látták egyes rokonai - és tévedtek... Igaz, ő valószínűleg nem volt olyan öntelt, mint Mary, továbbá jól énekelt és zenélt.)
Véleményem szerint Terri Flemingnek sikerül a lehetőségekhez képest méltónak maradnia Jane Austenhez, s egyúttal egy eredeti ötleteken alapuló, cselekménybonyolításával és karakterrajzával meglepő regénnyel, egy jól megírt és érdekfeszítő folytatással ajándékozza meg a rajongókat, amely önmagában is tökéletesen érthető és érdekes, második felében azonban meghozza a várva várt élményt is: az újra-találkozást Bingley-ékkel és Darcyékkal. Őszintén szólva meglepett, hogy anélkül, hogy mélyen belemerült volna Mr. és Mrs. Darcy vagy Mr. és Mrs. Bingley házas- és családéletének részleteibe, mennyi kihasználatlan, megíratlan, folytatható, továbbszőhető, kibontható részletet talált Fleming az Austen-féle eredeti történetben. Különösen tetszett, hogy Mr. Montagu egyetlen Austen-főhősre sem emlékeztetett, ábrázolásmódja mégis valamiképpen az írónő által teremtett mintákon alapult, legyen szó a jellemzéséről vagy a szavairól. Épp ezért az Észérvek és érzelmek nemcsak kellemes olvasmányként, de újraolvasandó, maradandó élményként vonult be a könyvtáramba, s mindenkinek csak ajánlani tudom.
Jane Austen Büszkeség és balítélet című regénye folytatódik
Lazi, 2017
Az a lány vagyok, aki mindent elolvas, ami Jane Austen... Gyűjtöm, olvasom, rendszerezem és pakolászom az írónő magyarul megjelent műveinek különböző kiadásait, még a borítóiknak is szenteltem egy bejegyzést, s az Austen-regények folytatásait is imádom: szeretettel üldözöm egy-egy példányukat, míg be nem vonulnak a könyvtáramba. Hogy aztán fanyalogjak rajtuk...
Mint például ezen a regényen. Tisztes kiállítás, kellemes fordítás: ugyanakkor egy könyv, amiről már akkor sem tudod, hogy miről szólt, amikor még olvasod. Ellentétben Helen Halstead tavaly szintén a Lazinál megjelent regényével, a Mr. és Mrs. Darcy-val, amely pontosan ugyanott vette fel a történet fonalát, mint ez a másik mű, a Titkok és szenvedélyekből pontosan azt sikerült kihagyni, ami a magyar címben szerepel. Tiszteletre méltó Austen egyébként kiváló fordítójától, Barcza Gerdától, hogy legalább a borítóra rá akarta írni ezt a két szót, ha már a regényben egy fia titkot és szenvedélyt sem találni. Azért emlegettem a tavalyi könyvet, mert túl nagy volt a kontraszt: Halstead mindössze két Austen-folytatást jegyez, azonban tud írni, s amikor leült megalkotni a regényét, tele volt ötletekkel. Bátran merészelt új szereplőket felléptetni, szövegének volt stílusa, a cselekmény pedig nem a Darcy-házaspár helyváltoztatásaiból állt össze. Ezzel szemben Winslow hét darab Austen-folytatást kiadott már, stílusa viszont egy középiskolásé, szép, derekas kijelentő mondatokkal, ráadásul ragaszkodik hozzá, hogy minden helyszínt, programot és időrendet részletesen leírjon. Megszállottan kapaszkodik az austeni szereplőkbe, így nem csoda, hogy legmerészebb cselekménybonyolítása, hogy meghalasztja Mr. Collinst: csak sajnos ez a regény első oldalán történik.
Így sajnos ezt a folytatást nemigen ajánlanám senkinek sem. Bízom benne ugyanakkor, hogy a Lazi nem adja fel: s legközelebb is megjelentet egy újabb hasonló könyvet - csak talán egy kicsit jobbat.
Európa, 2016
Amikor belekezdtem ennek a könyvnek az olvasásába, kifejezetten szerettem volna szeretni. Valami olyasfélét vártam tőle, mint Syrie James két remekbe szabott művének, a Jane Austen naplójának és Az elveszett Jane Austen-kéziratnak a keresztezését: egy izgalmas, modern kalandozást együtt egy ritka könyvek, kéziratok után kutató (akár amatőr) irodalomtörténésszel és valamiféle szép szavú, a hitelesség illúzióját keltő megelevenítését Jane Austen élete néhány pillanatának. Nos, hiába a szép, kellemes fogású borító vagy éppen Tótfalusi István korhű, a 18. századi fejezetekben Austen regényeinek nyelvét is megidéző fordítása, ez a kötet nem érdemli meg, hogy Austen első, elveszett regényének címét viselje. Ha már kölcsönzött cím, akkor jobban illene hozzá a Sok hűhó semmiért. A regényben ugyanis semmi eredetit vagy érdekeset nem találni (utalnék rá, hogy 2014-es, míg James a maga regényeit már 2008-ban és 2012-ben kiadta), cselekményszövése hemzseg a funkciótlan lyukaktól, befejezése teljességgel kiszámítható, összes főszereplői jellemrajza pedig abszolút papírízű. Innentől SPOILERek következnek: ugyanis valahogyan muszáj tényszerűen megfogalmaznom, miért is volt nagy csalódás a kötet.
Először is a modern szál: Lovett saját hősnője a könyvrajongó Sophie Collingwood, aki könyvtárszakon végzett Oxfordban, s váratlanul egész könyvgyűjteményt örököl Bertram nagybátyjától. Ennek feldolgozása közben akad a titokra, egy Jane Austen-regényváltozatra, s hamarosan gátlástalan nyerészkedők célkeresztjébe kerül: a körülötte megjelenő összes férfi egytől egyig azért foglalkozik vele, hogy megszerezhesse az Allegorikus mesék kis könyvét a ritka függelékkel. Írom még egyszer: egytől egyig. Persze a végén az egyikről kiderül, hogy gyilkos, a másikról meg, hogy - bár nagyrészt külföldön tartózkodott - közben azért Sophie-ba is beleszeretett, ó, nagyon is... De gondolom, ebből már sejteni, hogy egyfajta modern Darcyt, normális szerelmet nem sikerült megalkotni a kötetben. Ami talán nem is baj, mert a cselekmény fő laposságát az adja, hogy Sophie nemcsak közhelyes alak, de szinte nincs is személyisége (érdemes összevetni James regényének Samantha nevű, okos könyvtárosával...). Ráadásul rendkívül ostobán viselkedik, vak légyként nyomoz, kapkod össze-vissza, s fárasztóbb, mint egy young adult-regény tizenévese.
Persze mindez nem lenne gond, ha kontrasztot alkotna az Austen-szállal, amely azt meséli el, hogyan ismerkedett meg a fiatal írónő a nyolcvan fölött járó tiszteletessel, Richard Mansfielddel, aki rávette az írásra és igazi ihletet adott neki. Lovett e történetszálban rengeteg dologgal magyarázza Austen életrajzát: 1. Utal arra, hogy azért nem ment soha férjhez, mert igazi, plátói vonzalommal fordult Mansfield felé, s el sem tudta volna képzelni a testi kapcsolaton is alapuló szerelmet, így egész életében az idős tiszteletest gyászolta. 2. Elbeszéli, hogy fiatal korában nagy bűnt követett el, amikor éles nyelve és nagy fantáziája rávette, hogy megvádoljon egy fiatal tanítónőt a nevelőintézetben, ahol élt: az illetőt az utcára dobták, s később elzüllött. 3. Egyáltalán, a regényben elítélendőként tűnik fel Austen kritikai hajlama és türelmetlen modora, amelyet a tiszteletes lelkesen igyekszik csillapítani. 4. Kiderül, hogy az Első benyomások című levélregényt (amelyből később kinőtt a Büszkeség és balítélet) főleg Mansfield tiszteletes ötletei segítették a befejezéshez, sőt, Austen barátja tiszteletére nevezte el később A mansfieldi kastélyt is. 5. A könyv, ami után Sophie kutat, egy próbanyomat a tiszteletes kis könyvéből, amelynek második kiadásához függelékként hozzáköttette az Első benyomásokat, barátnője regényét, így ha Mansfield nem hal meg, mielőtt a kötetből rendes nyomás is készül, az első Austen-mű már 1796-ban napvilágot láthatott volna a jóvoltából. A regény modern szereplői egy ideig nem tudják, hogy ezt a függeléket maga Austen írta, nem Mansfield, ezért plágiummal vádolják az írónőt (persze végül mindenre fény derül).
A regény múltbeli történetszálával tehát nem az a gondom, hogy fiktív, ahogy a modernnel sem csak az, hogy rosszul van megírva. Sokkal fontosabb, hogy mindkettő semmi mást nem tesz, mint önálló cselekmény, mondanivaló vagy érték nélkül Jane Austenből él. Elolvasnánk egy regényt egy öreg tiszteletesről, aki - a könyv bevallása szerint is - unalmas prédikációkat ad ki, s 1796-ban atyailag tanácsokkal látja el Miss Belle Charmingot, aki levélregényt ír Suddenley uráról és dacos modorű kedveséről, a papleányról? Vagy érdekelne bennünket egy mai nyomozás, amelyben egy könyvtáros leányka plágiummal gyanúsítja Ann Radcliffe-et? Ja, nem... Legalábbis így megírva nem. Kár...
Megjegyzés: Persze vannak, akik egészen másképpen vélekednek az utóbbi két könyvről. Így pozitív véleményért ajánlanám az ekultura.hu oldalon Palczer-Aschenbrenner Eti ajánlóját a Winslow-kötetről, illetve Könyvfikusz blogjának dicsérő szavait a Lovett-kötetről. Én sajnos nem tudok velük egyet érteni.
Link
Hármaskönyv 1. - Krimi háromszor
Hármaskönyv 2. - Luther Márton háromszor
Hármaskönyv 3. - Sherlock Holmes háromszor
Hármaskönyv 4. - Messzi világok üzennek
Hármaskönyv 5. - Történelmi életrajz háromszor
