Náci thriller kérdőjelekkel - Berlin Noir
Vannak teljesen átlagos dolgok, amelyek valahogy mégis ízléstelenné tudnak válni. Abszolút akaratlanul. Ilyesmit éreztem, amikor befejeztem Philip Kerr nagyon sikeres, eredetileg 1989-91 között megjelent Bernie Günther-trilógiájának második kötetét, a Sápadt gonosztevőt (Jaffa, 2016), amely egy 1938-ban, a náci Németországban játszódó hard boiled történelmi krimi, benne egy hamisítatlan, nemzetiszocialista ízű gyilkosságsorozattal, melynek szőke, kék szemű, ifjú BDM-lányok esnek áldozatául. Látlelet egy kegyetlen, korrupt, embertelen és brutális korszakról, amelynek legfelsőbb hatalmi köreit ráadásul a legsötétebb butasággal párosult misztikus érdeklődés is jellemezte. A logikus, megfontolt, haszonelvű gonoszság mellett ezzel a bárgyú és alattomos irracionalitással szembesül a nyomozó, Bernie, aki rövid magánkopói kitérő után ezúttal Heydrich megbízásából szimatol a sorozatgyilkos után, továbbá el kell hallgattatnia egy zsarolót, miközben folyamatosan feltűnően izgató hölgyek közé keveredik.

Mindez egészen eszményi kiindulópont egy igazi történelmi kemény krimihez. És mégis, teljesen értetlenül állok a könyv hazai és külföldi sikere előtt (1), mert véleményem szerint ez a könyv valahogy nem sikerült. A trilógia első kötete, a Halálos március nekem is fenntartások nélkül tetszett. Ezt a könyvet viszont alig tudtam végigolvasni a bosszankodástól.

Ugyanis: a Sápadt gonosztevő története igen gyenge. Jól látszik ez a szerkezeten: egy mintegy 190 oldalas, igencsak elnyújtott, felesleges epizódokkal és hosszan jellemzett, de soha többet vissza nem térő szereplőkkel teli előkészítést egy gyorsan lezavart, alig százoldalas nyomozás old meg. Az író meglebegteti az olvasó előtt, hogy beleláthat a náci nagypolitika boszorkánykonyhájába, de valójában Goebbels vagy Göring csak az említés szintjén jelenik meg, Himmler pedig csak mint egy Heydrich mellett szinte jelentéktelen, teszetosza holdkóros: ez semmi más, csak történelmi képeskönyv kezdőknek. A háttér, a korabeli Berlin bemutatása erőtlen, hangulat nélküli. A sorozatgyilkosságok ügye az első perctől kitalálhatóan vezet a náci, sőt SS-körökbe, de még véletlenül sem igazi magasságokba (a szerző eljátszik egy pillanatra Julius Streicher bűnösségével, de túl hamar egyértelművé válik, nem lehet ő a tettes). A cselekményt kezdő zsarolási ügy pedig látszólag annyira nem kapcsolódik a sorozatgyilkosságokéhoz, hogy gyorsan felismerhető: éppenséggel a megoldását jelenti majd (különben mi a csudát keresne a könyvben). Hab a tortán, hogy a bevezető megbízási jelenet abszolút indokolatlan Chandler-hommage (Örök álom, A magas ablak), Günther társának meggyilkolása pedig a másik mestertől, Hammett-től való kölcsönzés (A máltai sólyom), ugyanakkor nagyon súlytalan mindkét epizód, s felhasználása meglehetősen méltatlan a két mester történeteihez.

Mint ahogy ebben a regényben Bernie sem nő fel Marlowe-hoz vagy Spade-hez. Miközben a figura az előző regényben még úgy is meg tudta őrizni erkölcsi fölényét, hogy koncentrációs táborba küldött, látszólag besúgásra kényszerített ügynöke volt a náciknak, ezúttal szabadon és fölényesen járva-kelve a nagyvilágban is kollaborál. Nem azért, mert Heydrichnek dolgozik (a trilógia nyilvánvalóan különböző kényszer-határhelyzetekben kell, hogy mozgassa a hősét, ha a nácik országlása idején akar vele nyomoztatni), hanem mert a cselekmény egyes pillanataiban egyszerűen nem lehet őt megkülönböztetni náci munkatársaitól. Ugyan kit érdekel a néhány erkölcsösen cinikus mondat, amellyel elhatárolódik brutálisan fenyegetőző rendőrétől, ha néhány fejezettel később épp ő parancsolja meg neki, hogy verjen meg egy embert? Ugyan kit érdekel, hogy elméletileg, szóban mindig az elesettekkel érez együtt, ha egyformán megalázza a butácska BDM-lányt, a fontoskodó tanút, a homoszexuális bűnözőt (már azelőtt is, mielőtt tudná róla, hogy bűnöző) és a fanatizált, ostoba, de amúgy épp az apját gyászoló Hitlerjugend-fiút is? Mit számít, hogy egyszer eszébe jut, maga is megjárta a börtöncellát, ha azután folyamatosan visszaél kérészéletű, kis hatalmával, melyet épp az általa annyira gyűlölt főnáciktól kapott ideiglenesen? És  mit számít, hogy gengszternek tartja a náci vezetőket, s legszívesebben "lemészárolná" őket, ha meg sem mukkan előttük, s ha végül is csak egy kisstílű bűnöst puffant le, aki ugyan bőven megérdemelte a halált, de egyértelműen azért őt öli meg Bernie, mert a többiek, a valódi bűnösök érinthetetlenek számára...?

Végül: kit érdekel, hogy időnként felületes együttérzéssel elgondolkozik a zsidók helyzetén, ha közben olyan mókás megjegyzések hangzanak el a regényben, mint hogy a zsidó lány, aki, mit ad Isten, szőke és kék szemű, egy "fajtájával" ellenséges államban kényszerül élni, hogy valami "kemény, mint a pászka", hogy a bőröndkereskedő, akinek a kivándorló zsidók bőséggel adnak el útiládákat és bőröndöket, "mázlista", vagy - és ez ráadásul a regény mély(nek) és elgondolkodtató(nak szánt) végén szerepel, s E/1.-ben Bernie gondolja -, hogy a kristályéjszaka után "egy üveges úgy érezhette, hogy megfogta az isten lábát"? Kerr valószínűleg nem ilyennek akarta láttatni és nem is ilyennek látja a hősét (2), de Bernie Günther ebben a regényben egyszerűen vállalhatatlan: egy gerinctelen együttműködő, aki ugyan gőggel ítél el és meg mindenkit, ám közben nem tesz semmit, sőt, még csak nem is mond semmit, amivel magára haragítaná a rendszert. Engedelmes báb: alig valakit akar, és végül senkit sem tud megmenteni. Önmagán kívül, persze.

S maga a cselekmény is megkérdőjelezhető. (3) Bőséggel merít Bruno Lüdke ügyének tanulságaiból (4), bármiféle erkölcsi ítélettől tartózkodik azonban: így miután bőséggel megmerülünk egy szaftos sorozatgyilkosság rejtelmeiben, majd tovább dagonyázunk a titkos homoszexualitás, a szexuális perverziók és a bűnös nemiség posványában, végül nem kapunk mást, mint egy idegőrlően lassúcska ponyvát. Amelynek a végén a hőst talán még a Kristályéjszakánál, a társa halálánál és korábbi szerelme (valószínű) meggyilkolásánál is jobban zavarja, hogy a legújabb alkalmi partnernője megcsalta, és épp egy SS-szel... Tényleg, itt a világ vége.

A könyv egyik elemzője azt írta a kötetről, hogy mivel a náci rendszerben nincs értelme a bűn és ártatlanság hagyományos kategóriájának, így azok Bernie történetében sem jelenhettek meg. Véleményem szerint azonban nem mindegy, hogy egy mű relatív vagy negatív értékviszonyokat mutat be. Jeffery Deaver Vadak birodalma című regényében vagy Volker Kutscher Gereon Rath-sorozatában megjelenik egy hiteles, sötét náci világ, mégsem válnak kérdésessé az erkölcsi értékek. Marlowe, Spade vagy épp a jóval modernebb Scudder világa is nagyon mocskos, de az erkölcs - ha reménytelenül is - létezik bennük. És az emberség is. Ha máshol nem, hát a nyomozó személyiségében. Érdemes az Örök álomra utalni, ahol Marlowe egy gyilkos, agresszív, meglehetősen primitív és mocskos szájú, egyébként pedig homoszexuális fiatalembert tartóztat le, sőt, előbb még némi verekedés árán ártalmatlanná is kell tennie. A vitathatatlanul férfias és kemény öklű nyomozó azonban a jelenetben kihagyja azt az egy ziccert, amit pedig talán még a korabeli (1939) olvasó is elvárt volna tőle: a szerelméért, az érzelmeiért (amelyek egyébként a teljesen értelmetlen gyilkossága indítékát adták) nem alázza meg és nem ítéli el a fiatalembert. Csak azért nem tartja sokra, mert gyilkos és rossz ember.

Egy több mint fél évszázaddal később keletkezett regény szerzőjének, aki a zsidóüldözéstől a homoszexualitáson át minden problémát beleerőltet a náci Németországról szóló krimiregényébe, téve ezt azután, hogy pontosan tudjuk, mit tettek a nemzetiszocialista ideológia nevében a zsidónak nyilvánítottakkal és a homoszexuálisokkal, sokkal több empátiával és finomsággal kellene felépítenie főszereplőjét és történetét, mint az 1939-es Chandlernek, akinek hőse a nyugodt, kortárs Amerikában nyomozott. Vagy legalább ugyanannyival. Ha nem így jár el, előfordulhat, hogy a könyve egyszerűen ízléstelenné válik. Akaratlanul. (5)

(1) "A trilógia, amit el kell olvasnod", írják több helyen, a könyvborító ezt a véleményt idézi: "Kerr (Chandlert) is túlszárnyalja szellemességével és agyafúrt cselekményszövésével", s a méltatások sűrűn emlegetik az író Ellis Peters-díját is, habár ezt jóval később, egy egészen más Bernie kapta, 13 évi szünet után ugyanis Kerr ismét írni kezdett Güntherről, máig immár nyolc kötetet, s ezek közül a 2009-es harmadik, az If The Dead Rise Not érdemelte ki az elismerést. 
(2) Az ő szinte könyvfedélre született Bernie-meghatározása ez: "Nem vagyok gáncs nélküli lovag csillogó páncélban. Csak egy elgyötört férfi gyűrött felöltőben, akinek mindössze halovány elképzelései vannak az erkölcsről." (264.) Igaz, a záró állítás abszolút stimmel.
(3) Történelmi pontosságában is: erre elég egyetlen idézet, a regénybeli Heydrichtől. "Puszta véletlenségből egy fiatal zsidó fanatikus merényletet követett el egy német diplomata ellen Párizsban. (...) Ennek eredményeképpen Goebbels máris lobbizni kezdett  a Führernél, hogy ha a diplomata meghal, engedélyezze, hogy a német nép spontán módon kifejezésre juttassa a zsidók elleni haragját (...). Ez nem pogrom lesz. (...) Direktívákat fogunk kiadni." Jó olyasmit olvasni egy könyvben, hogy tulajdonképpen Heydrich ellenzi a Kristályéjszakát, sőt, még meg is akadályozná, s hogy nem teheti, annak voltaképp csak és kizárólag Herschel Feibel Grynszpan merénylete volt az oka... Ja igen, és hogy mit válaszolt Bernie Günther, az igazság bajnoka Heydrichnek a fenti védekezésre? Ennyit: "Jó vicc." Aztán fáradtan hazament, hogy a szexuális életével foglalkozzon. Bátor kiállás. (296.)
(4) A náci Németországban hivatalosan egyetlen sorozatgyilkossági eseménysor történet, amelyet Bruno Lüdke (1908-1944) vallott be: 1943-as elfogása után nyolcvannégy különböző szexuális indíttatású gyilkosságot vállalt magára, melyeket ilyen módon összefüggő eseménysorként kezeltek. Goebbels azt javasolta, hogy ne a hagyományos módon végezzék ki, hanem "égessék meg élve vagy négyeljék fel". Végül azonban a bécsi orvosi kriminológiai intézet rajta végzett "vizsgálatai" közben hunyt el ("szívizom-elfajulás"-ban...). Az 1990-es évekre azonban sokak szerint nyilvánvalóvá vált, hogy Lüdke - aki nem volt normális - egyszerűen a náci igazságszolgáltatás alibije lehetett: már 1940-ben kasztrálásra ítélték ugyanis gyengeelméjűsége miatt, így a későbbi évek erőszak-gyilkosságait valószínűleg nem is követhette el. A korábbiakkal viszont csak "önkéntes" vallomása alapján hozták kapcsolatba. "Ha Lüdke ártatlan, akkor 1933 és 1943 között évente átlagban nyolc nő esett áldozatul felderítetlen erőszakos cselekményeknek." - írja A szexuális élet nem magánügy: Szexualitás a Harmadik Birodalomban című könyvében Anna Maria Sigmund (Európa, Bp., 2011, 251.) A Bernie-történet felületessége mindazok számára azonnal nyilvánvaló lehet, akik ismerik a történésznőnek ezt a tanulmánygyűjteményét, amelyben a nemzetiszocialista elit erkölcse éppúgy bemutatásra kerül, mint a homoszexuálisok helyzete és élete a náci Németországban, forrásokra alapozva, adatoltan és a maga megdöbbentő valóságában.
(5) Azért nem adom fel. Várom a harmadik kötetet (A German Requiem), hátha az az elsőre fog hasonlítani, ami nagyon tetszett, nem pedig a másodikra.
0 Responses