Nem is olyan régen alkalmam volt meghallgatni egyik kedvenc történészem, Hahner Péter lendületes, humoros, izgalmas előadását, amelyben kedvet csinált a történelmi tévhitek és legendák tanulmányozásához. Az alapot mindehhez természetesen a sokak által jól ismert könyve, a 100 történelmi tévhit, illetve ennek hasonlóan élvezetes folytatása, az Újabb 100 történelmi tévhit jelentette. Ahogyan könyvének előszavában, úgy előadásában is emlegetett "testvérkönyveket": David Aaronovitch remek Vudu-történelem - Korunk legnagyobb összeesküvés-elméleteinek leleplezése című művét, Németh György ókori legendákat oszlató Karthágó és a sóját. Nagy meglepetésemre azonban elhangzott egy általam nem ismert cím és szerzőnév is: így rögtön kedvet kaptam Michael Hesemann Sötét alakokjához, amely alcíme szerint Mítoszok, legendák és hazugságok sokaságát idézi fel a Katolikus Egyház történetéből. Sikerült megszereznem a könyvet, így - miután már két bejegyzésben számoltam be tévhitekről szóló könyvekről - az alábbiakban írnék erről az olvasmányélményről.

Az első érzéseim a Sötét alakokat olvasva a kíváncsiság, érdeklődés és izgalom voltak. Olyan témák szerepelnek a könyvben, mint A (borzadalmas) Da Vinci-kód óta mindenki által "ismert" sztori Mária Magdolnáról, Jézus "feleségéről", a National Geographic által annak idején véleményem szerint történészekhez nem illő bulvárossággal tálalt (gnosztikus) Júdás evangéliuma - az "ötödik evangélium" - ügye, Galilei pere vagy éppen a filmen is közepes karriert befutott (sosem létezett) Johanna nőpápa története. Nem is kellett csalódnom: alapos, érdekes esszék ismertették a tényeket, szemben a legendákkal.

Azt remélem, hogy a blogon olvasók többsége nem gondolja azt (legyen akár hívő, akár hitetlen), hogy azért, mert előkerül egy Jésua bar Josef feliratú osszárium, máris eltüzelhető a Biblia, s kidobható a kereszténység, hisz a Jézus gyakori név az ókorban (elég csak a katolikus Biblia Sirák fia, Jézus által írt könyvére gondolni...). (Nem üres a sír...?) Biztos vagyok benne, hogy még kevesebben gondolják, hogy attól, hogy végre sikerül kiolvasni, rendbe hozni egy gnosztikus evangéliumot, mindjárt az "ötödiknek", igazinak és hitelesnek (sőt, a hagyományos négynél hitelesebbnek) kell tekinteni, úgy téve, mintha nem tudott volna róla a tudományosság és a művelt emberek köre jó ideje, s nem létezne még vagy tíz másik gnosztikus evangélium, amely magyar fordításban is - rég - elérhető. (Karióti Júdás) A Sion-rend "titkot" pedig már Aaronovitch is kiválóan, szellemesen és humorosan kinevettette, s oda tette, ahová való: a marsbeli kis zöld emberkék, a magyar első ősnyelv és ősvallás vagy épp a kitalált középkor mellé. (Mária Magdolna, A Szent Grál) Árulkodó, hogy még további három fejezet (Qumrán, A Jézus-levelek, Isten fia?) foglalkozik csak azzal, hogy Michael Baigent és Richard Leigh különböző időben íródott, frappáns és jól jövedelmező elmeszüleményeit cáfolja: sokszor nevetségesen egyszerű érvekkel... Sajnos az még árulkodóbb, hogy a szerzőpáros minden említett, hivatkozott műve, illetve a fenti témákhoz kapcsolódó összes fontosabb könyv természetesen megjelent magyarul... (Erről már egy éve is írtam, s közben azóta is türelmesen várakozom 2-3 olyan modern egyiptológiai műre, aminek szerintem már rég a magyar könyvesboltokban lenne a helye. De valahogy ezeket senki sem fordítja le...)

Ám itt már elkezdett egy kissé zavarni a szerző stílusa. A harcos, lenéző alapállás, amellyel az ostobák felé fordult, jogos ugyan, de hosszabb távon irritáló. Ráadásul Hesemann időnként úgy siklik át apróságok felett, amit még vallásos szempontból sem tekinthetünk kielégítő magyarázatnak. Az első pápa és Az egyházszakadás című történelmi fejezetek például remek, sokszor önkritikus (vagyis egyházkritikus) anyagot tartalmaznak arra nézve, hogyan szerezte meg Róma az elsőséget az öt nagy egyházi központ közül (kellett hozzá Nagy Konstantin, az arabok, zsinatok stb.), illetve hogy hogyan távolodott el egymástól a szakadásig a keleti és nyugati egyház, de tartok tőle, hogy akár ortodoxként, akár csak nem katolikusként olvasom ezt a szöveget, valahogy mindig az jön ki belőle: Mi (katolikusok) is hibáztunk, ők (ortodoxok) is hibáztak. De ők jobban! Az egyik alcím is árulkodó: a pátriárkák makacsok, de a kardinálisok csak tapintatlanok voltak... (Nem is beszélve arról, hogy a pátriárkák cselekedeteit és viselkedését nem a bíborosokéval, hanem a pápákéval kellene/illene összevetni...) Érthető számomra, hogy azok az anyagok, amelyek a római egyház hagyományába tartoznak, Hesemann-nak, a katolikus egyháztörténésznek ugyanúgy bizonyító erejűek, mint a Biblia, vagy egyéb történelmi források, de a konstantini adománylevél attól még hamis marad, hogy utólagos megalkotása érvekkel magyarázható. Ugyanígy A keresztes hadjáratok és A katarok témájánál is elég lett volna új szempontokat felvetni, hogy a hadjáratok meghirdetését, az eretnekek elleni harcot ne lássuk olyan egyoldalúan, korából kiszakítva. De Hesemann mindig továbbmegy két lépéssel: a pápaságot olyan hévvel igyekszik felmenteni minden felelősség alól, hogy épp az ellenkező hatást kelti az olvasóban.

Ami pedig igazán kihagyott ziccer, a három legizgalmasabbnak ígérkező téma: A templomosok, Az inkvizíció és A boszorkányüldözés. Miközben hihetetlenül fontos, alapvető és igaz tények sokaságát kapjuk zanzásítva, Hesemann harcos stílusa szinte olvashatatlanná teszi a szöveget. Miközben bemutatja az avignoni pápaság gyengeségét, felelősségét és a templomosok ártatlanságát, elhajózik a (teljesen ide nem tartozó) szabadkőművesség témája felé, amelyet természetesen a katolikus egyház ma is károsnak és ártalmasnak talál. Így ahelyett, hogy a ponyvaírók és összeesküvés-elméletekben makacsul hívők fantáziáját folyton rabul ejtő templomosok értelmes, adatolt tisztázásról olvashatnánk, a fejezet használhatatlanná válik, hisz egyharmadát a szabadkőművesek szidalmazása teszi ki... A másik két fejezetben pedig elvesznek az adatok az önigazolás közepette. Pedig az, hogy a Boszorkánypöröly megjelenése után a tömeghisztéria és a babonák segítségével hogyan önállósította magát néhány egyházi tisztviselő, olyannyira elvetve a sulykot, hogy az inkvizíció és a pápa kényszerült boszorkányokat menteni - részletes elmesélésre érdemes dolog lett volna.

A könyv utolsó fele ismét élvezetessé válik. Olvashatunk Giordano Bruno és Galileo Galilei pereiről, amelyek sajnos olyan szimbolikussá váltak, hogy nehéz megbarátkozni a gondolattal, Bruno ugyan rendelkezett zseniális megsejtésekkel, ám eközben sokszor és szándékosan provokálta az egyházi és világi hatóságokat, furcsa, zavaros fantáziájú, kissé köpönyegforgató személyisége, makacs ostobasága sokban hozzájárult ahhoz, hogy el tudták, sőt, hogy el akarták ítélni. Ugyanígy Galilei is lehet ugyan a bátor tudósi kiállás szimbóluma, ám nem egészen úgy, és nem is olyan bátran történt a kiállás: ettől persze a sok dologban kicsinyes professzor tudományos munkásságának óriási jelentősége még nem csökken. (Az amerikai népszerű tudományos író, John Gribbin magyarul is kiadott műveiben is érzékelhető a világ megdöbbenése és a Bruno- és Galilei-vélekedések átformálódása: korai írásaiban pl. Brunót mindig a tudomány mártírjaként magasztalja, mint akit úttörő elméleteiért végeztek ki, legújabb két könyvében azonban lábjegyzetbe iktatja, hogy sajnos a helyzet bonyolultabb volt...)

Az utolsó három fejezet már modern pápákkal foglalkozik: IX. Piusz tévedhetetlenség-dogmájával (nagyon okosan), XII. Piusz és a hitleri Németország kapcsolatával (bosszantóan felületesen és sértően), végül I. János Pál halálával (alaposan és meggyőzően, csak ennek a könyvnek a végén ez a szöveg már nem lesz meggyőző...).

Összefoglalva: bár nem bántam meg a könyv beszerzését, elolvasását, mégsem ajánlom olyan jó szívvel bárkinek, mint Aaronovitch vagy Hahner Péter műveit. Ha a Hesemann-könyvnek az volt a célja, hogy bemutassa, az emberek imádják a sötét katolikus összeesküvésekről, egyházi titkokról, vatikáni elhallgatásokról szóló rémmeséket, ám ezek alaptalanok, s talán jó lenne a tények és nem a vélekedések ismeretében közelíteni ezekhez a témákhoz - akkor kudarcot vallott. Mivel maga is szépített, kioktatott és koncepciókat mutatott be, nem tudta igazán betölteni legendaoszlató feladatát. Ha azonban adatok gyűjtéséhez használjuk, hogy ügyesebben, tájékozottabban vitatkozhassunk a katolikus egyház iránt pozitívan vagy negatívan elfogult barátainkkal, akkor nagy segítség lehet, hiszen részben bemutatja az ostobaság csúcsait, részben pedig megismertet a "hivatalos" látásmóddal, amely - sajnos - egyes témák esetén nem tűr ellentmondást.

A legjobb, legérdekesebb és talán legkevésbé elfogult fejezet az, amely Johanna, a nőpápa nemlétével foglalkozik. Mi köze a körmeneten gyermeket szülő papissának egy római utcanévhez, egy ókori szoborhoz, két fordítási hibához és a feminizmushoz? Megtudható a könyv 9. fejezetéből. Ezt mindenkinek bizalommal ajánlom.

Más tévhitoszlatások:
Történelmi tévhiteink
Kedvenc tévhiteim Agatha Christie-ről
A fáraó átka és a múmia titka? - Carter Tutanhamonról
Vudu esti mesék - összeesküvés-elméletekről röviden