A szerző 33 könyvet írt. Utolsó életében megjelent könyve A fekete vadász volt, halála után pedig még öt hátrahagyott regényét adták ki. Magyarul 18 műve olvasható, ezek legnagyobb részét a húszas-harmincas években adta ki a Palladis és a Genius kiadó, némelyik közülük időnként kapható antikváriumokban. A közelmúltban megjelent könyveket érdemes a boltokban és a könyvtárakban keresni.

1912. The Flower of the North, Észak virága, Palladis, 1937
1913. Isobel: A Romance of the North Trail, A kék virág szerelme, Palladis, 1932
1914. Kazan, A kutyafarkas, Genius, 1926, A kutyafarkas, Maecenas, 1988, Kazán, a farkaskutya / Niva, a medvebocs, Fátum-Ars, 1994
1916. The Grizzly King, A Sziklás-hegység királya, Falukönyv-Cicero, 1994
1916 The Hunted Woman, Nem halt meg?!.., Palladis, 1936, Aranybánya, Színházi Élet regénymelléklete, 1936 A hallgatás völgye, Tolnai, 1939
1917. Baree, Son of Kazan, Kazán fia, Palladis, 1937
1918. The Courage of Marge O’Dooney, Dráma a hósivatagban, Palladis, 1935
1919. Nomads of the North, Niva, a medvebocs, Palladis, 1939, Kazán, a farkaskutya / Niva, a medvebocs, Fátum-Ars, 1994, Fürge Villám / Niva, a medvebocs, Sensus, 2002
1919. The River's End: A New Story of God's Country, A királyi csendőr tréfája, Palladis, 1932, Szerencsés hasonlatosság, Singner és Wolfner, 1937, Szerelem a hómezőkön, Nesztor, 1990
1920. The Valley of Silent Men, A hallgatag emberek völgye, Palladis, 1931
1921. The Golden Snare, Az aranyhurok, Palladis, 1933, A farkasember, Genius, Emberfarkas, Maecenas, 1989
1921. The Flaming Forest, Az égő erdő, Palladis, 1931, Az égő erdő, Rózsa Bt., 1993
1922. The Country Beyond, Hajsza a hómezőkön, Palladis, 1931
1923. The Alaskan (The Last Frontier), Alan Holt szerelme, Palladis, 1933
1926. Swift Lightning, Fürge Villám, Palladis, 1942, Fürge Villám, Pallas, 1988, Fürge Villám / Niva, a medvebocs, Sensus, 2002
1926. The Black Hunter, A fekete vadász, Pesti Hírlap/Légrády testvérek, 1928, A fekete vadász, Sensus, 2002
1930 Green Timber, A vadon hazahív, Palladis, 1941
Magyarul megjelent, de sajnos még nem tudom, melyik könyv fordítása:
Ököljog, Fónagy, 1940

Frissítve: 2012.08.21.

Hallott már valaki James Oliver Curwoodról? A könyveiben hóvihar kavarog, jeges északi szél fúj, a zuhatagok cseppjei szinte megfagynak még a levegőben, a fenyőfák oldala hűvösen nedves, a levegő kristálytiszta, a vízparton hatalmas és hallgatag medvék halásznak, a távolból farkasüvöltést hoz a szél, a folyóban lelkes hódok építkeznek, fojtó füst és pernye száll, amikor kigyullad az erdő, s a prémvadászok csapdáiban hermelinek és nyulak haldokolnak. Sötét, veszélyes és ismeretlen a világ, ahol az emberek néha állattá változnak, az állatok pedig néha bátrabbak és becsületesebbek, mint az emberek. A sarkvidéken, Alaszkában, Kanadában, az észak-amerikai erdőkben járunk a 20. század hajnalán...

James Oliver Curwod egy suszter negyedik fiaként született a Michigan állambeli Owossoban, 1878-ban. A város nagyon kicsi volt, a család nagyon szegény, Curwood viszont nagyon tehetséges. Bár apja hamar elvesztette munkáját, s a család kényszerűségből egy ohioi farmra költözött, az alig kilencéves Curwood eddigre már megírta első elbeszéléseit. Igaz, sosem fejezte be szabályszerű vizsgával a középiskolát, húszévesen mégis felvették a michigani egyetem újságíró szakára. S ugyan pályakezdése temetési tudósításokkal kezdődött 1900-ban, s hat hónap múlva innen is elbocsátották, 1902-ben már elismert újságíró volt a Detroit News-Tribune-nél, később pedig segédszerkesztő lett. 1908-ban jelent meg első regénye, a The Courage of Captain Plum, s ettől kezdve 1927-ben bekövetkezett haláláig csak az irodalomnak élhetett. Két házasságából három gyermeke született. Pályája második felében visszaköltözött szülővárosába, s megvalósította gyermekkori álmát: felépített egy saját minikastélyt, amelyet alkotóműhelynek rendezett be. A város ma is ápolja emlékét az évente rendezett fesztivállal.

Curwood a tízes és a húszas évek egyik legtöbbre becsült, ugyanakkor a közönség által is leginkább kedvelt sikerszerzőjévé vált. Rövid élete során mintegy harminchárom könyvet írt, vagyis minden évben kiadott egyet-kettőt. A filmesek is hamar felfedezték: már életében is százharmincnyolc néma- és hangosfilm készült regényei, novellái és forgatókönyvei alapján, napjainkig pedig mintegy kétszáz, amelyekben olyan színészek játszottak, mint az idősebb Lon Chaney, a magyar Beregi Oszkár, a rémfilmkirály Boris Karloff vagy Rock Hudson. Curwood népszerűsége ma is töretlen: legtöbb regénye e-book formájában része a Project Gutenbergnek, ettől függetlenül azonban könyvsorozatban is kapható angol nyelvterületen. Nálunk azonban mintha mára megfeledkeztek volna róla. Magyarország a húszas évek végén fedezte fel, s azonnal nagyon szeretett szerzővé vált: leginkább a Palladis kiadó legendás Egypengős és Félpengős sorozatában jelentek meg sorra komolyabb és vidámabb regényei, de más kiadók is lecsaptak a könyvjogokra. A második világháború után azonban nem adták ki több könyvét (1), s bár a rendszerváltás óta ilyen-olyan kiadásokban (2) újra megjelent nyolc műve, aligha lehetne azt mondani, hogy benne van az irodalmi köztudatban.

Pedig érdemes tőle olvasni. Természetkönyvei és állatregényei olyan jók, mint Jack Londonéi. Legalább annyira értette a természet jelenségeit, mint Fekete István. Könyveiben épp olyan méltóságteljesen és lenyűgözően rajzolódik ki Észak állatainak világa, mint Rudyard Kipling műveiben India dzsungeleié. Történeteinek kalandossága és romantikája pedig Thomas Mayne Reid vagy Henry Ridder Haggard műveivel vetekszik. Én azonban utálok hasonlítgatni. Ha végigfutsz a fenti névsoron, biztosan találsz kedvencet, de olyat is, akit nem szeretsz. Milyen is akkor James Oliver Curwood?

Először is eredeti. Kevés író foglalkozik műveiben olyen megszállottan, részletesen, átélhetően és színesen a kanadai, alaszkai vidékkel, mint ő. Tulajdonképpen minden könyve közvetlenül vagy közvetve ezeket a tájakat rajzolja meg, mégis mindegyik újdonságot rejt. Az egyikből a prémvadászok életét ismerhetjük meg, a másikban alkoholcsempészek, kutyaviadorok kerülnek elénk, a harmadikban vasútépítők. A megidézett életmód és táj kissé hasonlítható a vadnyugati könyvekéhez, hiszen itt is kultúra és barbárság, civilizáció és őstermészet határvonalán élnek az új területeket meghódító fehér emberek, s itt is vannak körülöttük indiánok (és eszkimók), akik hol segítőtársaikká, hol ellenfeleikké válnak. Mégis más ez a világ, ismeretlenebb, közhelytelenebb még az irodalomban, s talán kegyetlenebb is. Hiszen az itt élők és ideköltözők legfőképpen a természettel dacolnak a sarki éjszakák, jeges telek, járványt hozó szélviharok és meddő földek vidékén letelepedve.

Másodszor elhivatott szerző Curwood. Első könyveit még úgy írta, mint a legtöbb romantikus író: képzelete repítette ismeretlen, egzotikus vidékekre. Ám 1909-re sikerült elegendő pénzt gyűjtenie egy kanadai utazásra, s ettől kezdve rendszeresen el-ellátogatott azokra a vad, különös, kegyetlen, mégis szépséges tájakra, amikről írt. Kezdetben vadászott, kipróbálta a csapdaállítást, s igyekezett megismerni az ott élők sajátos életmódját. Már ez is teljesen új dimenziót adott műveinek, hiszen fantáziája a valóságot formálta kerek, a becsület és a gonoszság példáival teli, kalandos történetekké. Ám 1914 táján világlátása alapvetően megváltozott. Mottójává vált, hogy "van nagyobb boldogság, mint ölni: életben hagyni". A húszas években már nem puskával, hanem fényképezőgéppel és kamerával járt vadonbeli körútjain, s igazi természetbarátként figyelte meg az állatokat. Ahogy egyik hőséről írta: "Élete jó részét kies helyeken töltötte, a maradékában pedig leírta, amit látott." Második feleségével aktív környezetvédőkként váltak ismertté, 1926-ban pedig, nem sokkal halála előtt az írót nevezték ki Michigan állam környezetvédelmi megbízottjának. Könyveiben tehát nem egy sablonokból felépített, papírfigurákkal teli művadon, hanem egy valódi világ romantikus képe rajzolódik ki, melyet az író természetszeretete és megszállott környezetbarát volta hitelesít.

Fontos az is, hogy Curwood nemre és korhatárra való tekintet nélkül olvasható, legtöbb könyve ugyanolyan érdekes lehet gyerek és felnőtt, nő és férfi számára. Többféle regényt írt: vannak történelmi művei, amelyek Kanada, Észak-Amerika vagy a sarkvidék múltjából dolgoznak fel kalandos epizódokat (például A fekete vadász), mások állatregények kutyákról, farkasokról, medvékről (például A kutyafarkas, a Fürge Villám vagy a Niva, a medvebocs), de vannak rejtélyekről, krimibe illő nyomozásról szóló (Emberfarkas) és kifejezetten romantikus kalandtörténetei (Az égő erdő, Szerelem a hómezőkön) is. A hölgyolvasók a szerelmi történetbe illő romantikus helyzetekért vagy szereplőkért kedvelhetik könyveit: például nem egy regényében jelennek meg ártatlanul elítélt, a rendőrség által a vadonba üldözött rokonszenves fiatalemberek, talpig becsületes, daliás, minden veszéllyel szembenéző kanadai lovascsendőrök vagy finom, törékeny, szerelmükért mégis minden kockázatot vállaló leányok. Férfiak viszont a természet teljesen kézzelfogható, teremtő erővel való ábrázolásáért vagy az élethalálharcok naturalista, izgalmas leírásáért becsülhetik. A fenti romantikus szereplők ugyanis igen valós helyzetekből kell, hogy kijussanak: éhínséggel, járvánnyal, jégviharral, végtelen magánnyal, bennszülöttekkel vagy az emberiség söpredékével kell megküzdeniük. Curwood egyik legkedvesebb könyvét, A Sziklás-hegység királyát, amely ember és medve kapcsolatáról szól, kezdő könyvbarátok is szokták szeretni, hiszen egyszerű nyelvezetű, megható, izgalmas, s 1988-ban César-díjas fikciós természetfilm is készült belőle Jean-Jacques Annaud rendezésében.

Ami pedig számomra a legfontosabb: Curwood a hagyományos, 19. századi értelemben vett romantikus író. Könyveiben olyan főszereplők jelennek meg, akik - függetlenül attól, milyennek látja őket a világ vagy a törvény - saját meggyőződésük szerint erkölcsösek és jók. Ezekben a regényekben érdemes bátornak, merésznek, igazságosnak, hősiesnek, találékonynak vagy kitartónak lenni. A tiszta szerelem vagy az önfeláldozó jóság elnyeri jutalmát, a gonoszság, önzés és barbárság pedig a büntetését. Az író sajátos ötlete, hogy nemcsak emberhősei, de egyébként hihetetlen realizmussal ábrázolt állatszereplői is megfelelnek ezeknek az eszményeknek. Kazán, a kutyafarkas történetében például nemcsak azt tudhatjuk meg, hogyan vadászik egy farkascsorda, miként élik át az állatok az erdőtüzet, miért veszélyes farkasnak hiúzzal harcolni vagy hogy hogyan próbálják elkerülni a vadon állatai a prémvadászok csapdáit, de felülhetünk egy olyan érzelmi hullámvasútra is, ami csak a nagy romantikusok, Victor Hugo, Walter Scott, J. F. Cooper vagy Mary Shelley emberhőseiről olvasva szokott elindulni...

Úgy gondolom, hogy James Oliver Curwoodnak, a vadon írójának ott a helye a klasszikus szerzők között az irodalomtörténetben. De bármi legyen is az igazság, biztos vagyok benne, ha kedved támad elolvasni valamelyik művét (én biztosan A kutyafarkassal kezdeném, ha állatbarát, vagy az Emberfarkassal, ha kalandkedvelő vagy), nem fogsz csalódni.

Ui: Curwood magyarul megjelent könyveinek listája elérhető a Raktárban.

(1) Nem tudom, mi lehetett ennek az oka: Curwood életében semmilyen sötét, "gyarmatosító" foltot nem látok, s bár néhány könyvében szerepelnek gonosz eszkimók vagy ádáz kínaiak (mint ahogy jók is), jóval több a förtelmesen gonosz fehér ember szereplője. Vagy történeteinek lebecsült romantikussága szólhatott ellene, vagy az, hogy a háború utáni könyvkiadás Jack Londont szemelte ki Az Észak Írójának.
(2) Időről időre "rájön" a magyar könyvkiadásra a reprintelési láz. Curwood könyvei sajnos ilyen módon láttak napvilágot a legújabb időkben. Egyetlen modern fordítás készült a rendszerváltás óta, Dobi Ildikóé, A Sziklás-hegység királyából. Ezen kívül valamennyi új kiadású könyv a húszas, harmincas évek fordításait veszi át, ami időnként jó döntés (például A kutyafarkas és az Emberfarkas esetében, mindkettő Szinnai Tivadar avatott munkája), legtöbbször azonban avultak, túlzóak vagy zavaróan régiesek ezek a magyarítások. Curwood többet érdemelne.

Amikor megjelent, azonnal lecsaptam rá: Hahner Pétertől még nem olvastam unalmas könyvet. Ám a 100 történelmi tévhit, avagy amit biztosan tudsz a történelemről - és mind rosszul tudod... pompás címmel ellátott könyv igazi élvezet, talán a szerző egyik legjobb könyve (Animus, 2010). Elhatároztam hát, hogy írok róla, hátha másnak is tetszik majd.

Merész a témaválasztás és ötletes a megvalósítás: száz rövid, általában két-hat oldalas fejezet olvasható a könyvben, s mindegyik megpróbálja a címében kiemelt történelmi tévhitet megcáfolni. Az egyes részek szakmai szemmel is igényesen megformáltak, az idézeteknél hivatkozás található, amely nem csak azt bizonyítja, hogy a szerző a legújabb magyar és külföldi szakirodalmat használta könyvéhez, de - sok nagy példányszámban kinyomtatott állítólagos szakkönyvvel ellentétben - ellenőrizhetővé is teszi állításait. Ugyanakkor a könyv nyelvezete könnyed, szórakoztató (néhány anekdota erejéig még a szerző is enged a legendáknak) és a fejezetek hossza is kellemesen olvashatóvá teszi a tévhitgyűjteményt. Történészeknek is érdekesek lehetnek a kötet gondolatébresztő, eredeti felvetései, bár ők - remélhetőleg - a tévhitek tévhit voltán nem lepődnek már meg olvasás közben. A történelem iránt érdeklődő nagyközönséget azonban talán meglepi nem egy legendaoszlatás.

A témák és tévhitek időrendi sorrendben követik egymást az őskortól (Az ember a majomtól származik) a közelmúltig (Az Egyesült Államok az olajért indította meg a második iraki háborút). De lapozgatásra is kiválóan alkalmas a könyv, hiszen Nixon elnöktől Dugovics Titusz hőstettén keresztül az erényövig sok különböző témáról szó esik benne.

A cáfolatok sem azonosak típusúak. Vannak egyszerű, könnyed, de nagyon igényes át-tekintések, amelyek a bulvártörténelem divatos tételeivel szállnak szembe. Ilyenek például, hogy II. Katalin cárnőnek elképesztően sok szeretője volt, hogy Néró felgyújtatta Rómát, hogy Hitlernek csak egy heréje volt, vagy hogy Mata Hari minden idők legnagyobb kémnője volt. Bár attól tartok, ezek a tévhitek a könyveknek, filmeknek (néha jó filmeknek, néha pornófilmeknek...) köszönhetően nem fognak eltűnni a köztudatból, jó tudni, hogy az érdeklődők mégis találkozhatnak a mítoszok és sikamlós történetek mögötti tényekkel is. Mégpedig röviden és olvasmányosan, vagyis várhatóan többekhez jut el így a valóság, mintha százkilós, tízezer forintos országtörténelmekben olvashatnánk őket lábjegyzetben.

Más fejezetekben a szerző komoly nyomozást végez a forrásokban és az azokat elemző szakkönyvekben, így megtudhatjuk, miért nem mondhatta szegény Mária Antónia, hogy "ha a népnek nincs kenyere, egyen kalácsot", vagy XIV. Lajos azt, hogy "Az állam én vagyok". De az is kiderül, ki lehetett a Vasálarcos és miért nem igaz, hogy fontos személyiség volt. Itt már belelátni a történész munkájába, még ha a könyv - természetesen - csak kutatások összefoglalását adhatja is.

Izgalmasak azok a fejezetek, amelyek vitára késztetnek. Ezek általában a történelemben közismert személyiségek új szemléletű arcképét adják, felmutatva egy másik, a történetírásban kevésbé megszokott nézőpontot. Kiderül például, nem bizonyos, hogy a felvilágosult uralkodó, II. József tényleg egyértelműen a haladás képviselője volt, hogy a francia III. Napóleont tehetségtelen pojácaként, Ferenc József feleségét, Erzsébet királynét érzelemdús, modern nőként, az angol Viktória királynőt prűd, "viktoriánus" asszonyként vagy Che Guevarát romantikus szabadsághősként kellene számon tartanunk. Ellentétben például a Nagy Katalin nimfomániás férfifalásáról szóló tévhittel, amelyet egyetlen mérvadó történész sem fogad el, a fenti kérdések nincsenek egyértelműen "eldöntve", így a tévhitoszlatás árnyalhatja a szokásos képünket.

Hahner Péter elég bátor ahhoz is, hogy speciális magyar mítoszokat is cáfoljon. Bár egyik tény sem újdonság, új felfedezés, mégis érdemes újra és újra leírni, hiszen sokan ezektől teszik függővé nemzeti önbecsülésünket. Ilyen tévhitek, hogy a Szent Koronát a pápa adta Szent Istvánnak (az igazság bonyolultabb és még büszkébbé tehet minket), hogy Magyarország évszázadokon át gyarmat volt (ha makacsul hiszünk benne, ötszáz évnyi európai történelmünket taszítjuk el minden szépségével és fejlődésével együtt), vagy hogy Nagy Lajos korában három tenger mosta Magyarország partjait (ami nem igaz, de a szövegből kiderül, hogy másért nagyon dicsőségesnek tekinthetjük e korszakot, sőt a következőt, Zsigmond királyét is!). (1)

Szintén szórakoztatóak az összeesküvés-elméletekkel kapcsolatos írások. Sosem értettem, hogy ha a valóság csupa botrány, furcsaság és izgalom, miért van szüksége a világnak újabb és újabb összeesküvés-mítoszokra, melyekből egy szó sem igaz. (2) Itt nagyon korrekten és szellemesen olvashatunk olyan tévhitekről, mint hogy a szabadkőművesség rendkívül ősi eredetű, titkos szervezet, hogy Nostradamus megjósolta a történelem nagy fordulatait vagy hogy máig nem lehet tudni, ki ölte meg Kennedyt.

Számomra a legizgalmasabb fejezetek azonban azok, amelyek egy eszmei, történetfilozófiai vagy terminológiai problémát járnak körül. Hogyan épült a magyar történetírásban - még csak nem is rossz szándékkal - fordítási hibára egy egész korszak társadalmának magyarázata (Lajos Fülöp volt a polgárkirály)? Hogyan vált világszerte - ismét jó szándékkal - manipulatív reklámténnyé egy féligazság (Az indiánok harmóniában éltek a természettel)? Miért olyan könnyű leegyszerűsíteni a történelmet, ha az igazság jóval sokoldalúbb (Az ipari forradalom megnövelte a szegénységet, Az európai nagyhatalmak meggazdagodtak gyarmataikból)? Ki írta le először azokat a legendákat, amikre századok kultúraértelmezése épül (A középkorban azt hitték, lapos a Föld, Az ezredik év táján az emberek azt hitték, vége lesz a világnak)? Végül szerepelnek olyan tévhitek is, amelyeket sokáig egyetlen igazságként tanítottak az iskolában, vagy amelyek a közvélekedés részei voltak, mint hogy a francia forradalmi terror a régi rend uralkodó rétegeire sújtott le, hogy a felvilágosodás képviselői ateisták voltak, hogy Lenin humanista volt, a kommunista kísérletet Sztálin tette tönkre vagy hogy Jaltában osztották fel a világot.

Hahner Péter persze le sem tagadhatná, hogy elsősorban az újkorral, Franciaországgal és az Egyesült Államokkal foglalkozik (ő a Pécsi Tudományegyetem Újkortörténeti Tanszékének vezetője). (3) A könyvben az ezekkel az országokkal és a modernebb korokkal kapcsolatos tévhitek fölényben vannak az ókori és középkori áltényekkel szemben. Kedvenc tévhitem a könyvből A Bourbonok semmit sem felejtettek és semmit sem tanultak, amely váratlanul rokonszenves képet fest a túlsúlyos és a történelemben sokszor megvetően említett XVIII. Lajosról, a francia trónra visszatérő Bourbonról. De bármelyik korszak is érdekel, biztosan találsz izgalmas olvasnivalót a könyvben. És ha elolvasod, valószínűleg azonnal vitázni szeretnél a tényeiről valakivel. Márpedig szerintem ez a jó a történelemben: sohasem lezárt és mindig izgalmas.

(1) E mítoszokról általánosságban elmondható, hogy olyan nemzetnek, amelyik képes értelmesen szembenézni a múltjával és így tekint jövőbe, nincs szüksége rájuk. Az igazság esetünkben általában sokkal modernebb, optimistább és bölcsebb nemzet képét rajzolja meg, mint amilyennek a tévhitek fényében láthatjuk magunkat. A könyvből úgy tűnik, érdemes váltani, ettől csak nőhet az önbecsülésünk.
(2) Csak egyetlen példa. Híres-hírhedt történelmi személyiségünk Báthory Erzsébet. Ő a csejtei várúrnő, az összeesküvés-elmélethívőknek a lánykínzó leszbikus szörny, a horrorrajongó külföldieknek pedig egy idegbeteg magyar nővámpír. A valóság, amelyet hosszas habozás után 1993 táján (több, mint 15 éve!) a teljes történészszakma is elfogadott (Szádeczky-Kardoss Irma, Benda Kálmán és Nagy László kutatásainak köszönhetően), maga az igazi összeesküvés. Ugyanis a főúri - egyébként kevéssé vonzó személyiségű, de nagyon gazdag - asszonyt, Nádasdy Ferenc gróf özvegyét szabályos, felülről (a császári udvartól és Thurzó György nádortól) eredő koncepciós perben ítélték el 1610-ben (pontosabban sosem tárgyalták le a perét, egyszerűen csak elzárták őt megfosztva szabadságától és vagyonától). A vérben fürdőzéséről, szadizmusáról szóló részletes beszámolók halála után mintegy száz évvel keletkeztek, "bűntársainak" kínvallatással felépített periratai pedig egyértelműen egy koncepciós per dokumentumaiként értelmezhetőek. Ezért omlott össze bennem egy világ, amikor a könyvesboltokban a téma szakszerű, új feldolgozása (Lengyel Tünde és Várkonyi Gábor könyve, erről kiváló értékelés itt) mellett megtaláltam Nemere István (az előző kiadásban még Oscar Welden) Báthory Erzsébet magánélete című könyvét, amely ezúttal nem a ponyváról áruló Anno, hanem már a rangos Könyvmolyképző kiadásában kínálja magát, így remélhetőleg sok lelkes gyerek- és felnőttolvasóban erősíti meg azt az ostoba tévhitet, ami sokkal kevésbé érdekes, mint a valóság. Ami 15 éve tény az általában konzervatívnak és keményfejűnek tartott történészek körében, vajon miért nem kell a mindig az igazságra áhítozó átlagolvasóknak és a rangos kiadóknak? Miért jobb a babona?
(3) Nagyon hasznosan forgatható, de rendkívül szórakoztató könyvet írt például Az Egyesült Államok elnökeiről, kiváló Franciaország története megmutatja, hogyan lehet modern módon gondolkodni egy nép múltjáról és jövőjéről (a franciáknak állítólag néha már sikerül ez), a Megszökött a király! pedig a francia forradalom egy eseményének regényszerűen olvasmányos, és krimisen izgalmas feldolgozása. Kifejezetten olyan történész, aki vallja, hogy a történelem sosem lehet unalmas.

Más tévhitoszlatások:Vudu esti mesék - összeesküvés-elméletekről röviden
Kedvenc tévhiteim Agatha Christie-ről
A fáraó átka és a múmia titka? - Carter Tutanhamonról
Könyv sötét titkokkal