Négyszáz oldalnyi nevetés. Korrajz az Osztrák-Magyar Monarchia fennállásnak korából. Szereplői hírességek és névtelenek, bírák, katonák, kereskedők, nemesek, orvosok, papok, polgárok, színészek, ügyvédek és úriasszonyok. Bárhol felüthető, könnyed kötet, amely feltámaszt egy régi világot, s ma is szórakoztat. Ilyen a Gracza György dualizmus-kori újságíró által szerkesztett és írt könyv, A nevető Magyarország, amelynek első kötete látott napvilágot idén a Helikon kiadónál.

A magát „A magyar könyvműhely”-nek nevező Helikon már eddig is igényes kultúrmissziót teljesített. Hogy csak a legfrissebb megjelenéseiket említsem, ők adják ki az erdélyi Bánffy Miklós és Makkai Sándor életműsorozatát, Lackfi János prózaköteteit, köztük a nagysikerű Milyenek a magyarok?-at, ők jelentették meg a nálunk inkább csak a Mesél a bécsi erdő írójaként ismert Ödön von Horváth két megdöbbentő, sőt szinte sokkolóan éleslátó regényét a fasizmus előretöréséről, erkölcsről és demagógiáról, az Istentelen ifjúságot és a Korunk gyermekét. De Weöres Sándor verseit, Jurij Poljakov vagy Alessandro Baricco regényeit is az ő kínálatukban lehet megtalálni.

A nevető Magyarország egy 1901-es gyűjtemény és korhangulat feltámasztása, nagyon magyar és mégis nagyon monarchiabeli, nagyon modern, mégis igazán ódon. Kezdődik mulattató anekdotákkal legnagyobbjainkról: Deák Ferenctől Kossuth Lajosig, Viktória angol királynőtől Erzsébet királynéig, vagyis Sisiig, Petőfi Sándortól Munkácsy Mihályig, Schillertől Verdiig minden nagy emberről találhatunk legalább egy jó történetet vagy egy nevezetes szállóigét. Hogyan tartotta meg Kossuth Lajos élete első szónoklatát? Mit mondott a tragikus sorsú Rudolf osztrák-magyar trónörökös I. Vilmos német császárnak? Milyen táviratot kapott fiától Viktor Emmánuel olasz király? Mit tett Andrássy Gyula gróf, a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök, amikor bizalmaskodni próbáltak vele? Mit mondott a szivarokról I. Ferenc József császár atyjának, Károly főhercegnek? A könyv első részében mindezekre a kérdésekre választ kaphatunk, sőt olvashatunk Mátyás-mesét is, vagy épp anekdotát a búr tábornok tréfájáról.

Ezután pedig tematikus sorban következnek a különböző társadalmi rétegeket, falut és várost, zsidóságot és egyházi embereket, nőket és férfiakat megidéző viccek, sztorik, történetek: hol meghatóak és pátosszal teltek, hol mai válogatásba illően mulatságosak, néha kicsit durvák – de mindet jó olvasni. Mutatóba íme, három: mindegyik korjelző, elmond valamit keletkezése idejének világáról, társadalmáról, mégis teljesen mai.

„– Nos, hogy tetszik a földalatti villamos? – kérdezi egy ismerőse egy vidéki embertől.
– Sehogysem! – válaszol megvetőleg a vidéki. – Háromszor is felültem rá, de mindétig csak kifelé, a Városligetbe vitt.”
„– Rokonságban van Ön a vádlottal? – kérdi a bíró a tanútól.
– Nem tudom, kérem alássan – feleli a tanú szörnyű aggodalmasan –, mert hát talált gyerek vagyok.”
„– Mit tartasz új szomszédnőnkről?
– Ó, ő valódi fonográf!
– Hogyhogy?
– Beszél anélkül, hogy gondolkoznék.”

Csak abban lehet reménykedni, hogy mielőbb napvilágot lát a kétkötetes munka második darabja is, amely további tíz fejezetben mutatja be a falu, az iskola, a munka vagy épp a gyerekek világát. Jókai Mór írta A magyar nép élce című saját anekdotagyűjteménye előszavában, hogy „A humor csak szabadelmű és felvilágosult népek tulajdona (…), akik a világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor.” Reméljük tehát, hogy mi, mai magyarok elég felvilágosultak, szabad elméjűek és szabadelvűek vagyunk ahhoz, hogy elolvassuk ezt a százéves gyűjteményt. Érdemes!

A cikk az Ekultúrán: A nevető Magyarország (Összeállította: Gracza György)
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én

A Scolar kiadó szellemes és gyönyörű vállalkozása az évi egy-egy kötettel bővülő Útikalauz-sorozat.
Az egyes kötetek képzeletbeli bédekkerként kísérik el olvasójukat a különböző korokba és helyekre, ahol napi öt korabeli pénzegység elköltésének lehetőségével vezetnek végig a legizgalmasabb látnivalókon, s megismertetnek a kor szokásaival és érdekességeivel.
Az angolul Traveling on 5 címet kapó szériát eredetileg a rangos brit Thames and Hudson jelenteti meg. A szép kiállítású, jól fordított magyar kötetekből eddig hat kapható magyarul. Alig várom a két nálunk még kiadatlan könyvet: Bill Scheller Colonial New England on 5 Shillings A Day-ét és Joan Tapper The Wild West on 5 Bits a Day című könyvét (utóbbit különösen...). Remélem, lát bennük fantáziát a kiadó.
A kötetek 2019 áprilisában új borítóval második kiadásban is napvilágot látnak.

Philip Matyszak: Antik Róma napi öt denariusból, 2008, 2019
Philip Matyszak: Antik Athén napi öt drachmából, 2009, 2019
Richard Tames: Shakespeare Londonja napi öt garasból, 2010, 2019
Charles FitzRoy: Reneszánsz Firenze napi öt forintból, 2011, 2019
Donald P. Ryan: Ókori Egyiptom napi öt debenből, 2012
Charles FitzRoy: A szultán Isztambulja napi öt kurusból, 2014, 2019

Frissítés: 2019.04.10.

Ártatlan: pontosan ezt gondolta magáról Rusty Sabich helyettes főügyész az 1987-ben megjelent Turow-regényben, az Ártatlanságra ítélvében. Akkor egyik kollégája, Tommy Molto képviselte a vádat abban a perben, amely megkísérelte bebizonyítani, Sabich nemcsak szakított munkatársával és egykori szeretőjével, a gyönyörű Carolyne-nal, de meg is erőszakolta, majd pedig meggyilkolta őt. A per kimenetelét mindenki ismeri, aki olvasta a regényt: abból kiderült, hogy Sabich miért érezhette úgy, „ártatlanságra ítélték”. Scott Turow első kötete volt a fenti történet, s azonnal elismertté, sőt híressé tette szerzőjét. A könyvből film készült Harrison Ford főszereplésével, Turow pedig a későbbiekben hét további remek regényt írt, melyek mindegyikével a jogi krimi műfajának megteremtőjévé lépett elő. Egészen 2010-ig azonban ragaszkodott hozzá, hogy minden műve független történet legyen. Bár szinte mind az Ártatlanságra ítélvében kitalált Kindle megyében játszódott, valamennyi önálló eseménysor volt. Huszonhárom évvel az Ártatlanságra ítélve után azonban megszületett az Ártatlan, amely folytatja és új fényben láttatja Rusty Sabich történetét.

Ártatlan: ezt állítja magáról Sabich ebben a regényben is. Pedig ott találták a felesége, Barbara holtteste mellett, ráadásul egy teljes napig üldögélt a lakásban a halottal, s kitakarított, rendet rakott körülötte. Mi ez, ha nem tipikus példája a tökéletes gyilkosságnak, ami után az elkövető sokkot kap, s mindent „elront” azzal, hogy nem értesíti időben a hatóságot? Tommy Molto ezúttal biztosra megy: úgy érzi, Sabich megérdemli, hogy a friss gyilkosságért életfogytiglan börtönfalak közé zárják, hiszen egy halálesettel kapcsolatban már megúszta a felelősségre vonást. Az igazságszolgáltatás gépezete beindul, s mindenkinek el kell döntenie, hova is áll Rusty harcában: mellette vagy ellene lesz? Döntenie kell Rusty titkárnőjének, sőt, szeretett fiának, Natnek is. Vajon bebizonyosodik-e még egyszer Sabich ártatlansága? Vagy már korábban is tévedett mindenki, így az olvasó is? Megváltozhat egy gyilkos személyisége? És egy ártatlané?

Az Ártatlan előszavában Turow azt írja, az egész regény egy ötletből, egyetlen gondolatból született meg: „Egy férfi ül az ágyon, amelyen egy nő holtteste hever.” Ezzel a lidérces képpel kezdődik a könyv valóban, ám nagy változás az előző kötet narrációjához képest, hogy az eseményeket Sabich fia mondja el. A könyv minden fejezetet más meséli: hallhatjuk Nat, Rusty és Molto gondolatait is, ilyen módon a már ismerős szereplők lelkébe is jobban beleláthatunk, s (újra) felfedezhetjük személyiségüket. Molto sorsa valamiképpen Sabichéval lesz párhuzamos, de ellentétbe állítható Natéval is. Jobban megismerhetjük azokat az indítékokat is, amik egy ügyészben vagy egy védőben dolgoznak. Az első könyvvel összehasonlítva, amely erősen Rustyra és a nyomozásra koncentrált, úgy éreztem, az Ártatlan személyesebb, sokfélébb, kissé szenvedélyesebb, esetleg (komoly férfimódon!) érzelmesebb. Ilyen módon Turownak sikerült megújítania egy maga kitalálta stílust, ami talán a legtöbb, amit egy író megtehet…

Be kell valljam, az Ártatlan sokkal jobban tetszett nekem az Ártatlanságra ítélvénél. Miközben Turow a „modern” világ összes kihívását elfogadta és reagált rájuk (van a könyvben számítógépes bűnözés, DNS-vizsgálat, gyógyszerelmélet, Google-keresések lekérése és e-mailek utáni nyomozás, melyek nélkül nem lehetne hiteles egy mai regény), egy sokkal jobban az emberekre koncentráló krimit írt, aminek már-már lélektani mélységei vannak, s benne szinte nagyobb veszélyt jelentenek szereplői életére saját emberi gyöngeségeik, egykori hazugságaik, fölösleges büszkeségük, ostoba kis titkaik, mint a (remekül kidolgozott) jogi és nyomozati csapdák, melyekkel tele volt már az előző könyv is.


Mindenkinek lelkesen ajánlom tehát az Ártatlant. Még egy kérdés maradt hátra: elolvashatja-e olyan, aki nem ismeri az Ártatlanságra ítélvét, vagy már igen rég volt a kezében? Szerintem erre is igen a válasz (bár most, hogy az Agave pompás új fordításban, néhány hónappal ezelőtt újra kiadta az első regényt is, kár volna nem újraolvasni). Az Ártatlan pont annyit idéz fel az első könyvből, amennyi az érzelmek mozgósításához szükséges. Turow eljátszott a lehetőséggel, hogy folytassa egy korábbi történetét, de még így sem bizonyult játékrontónak: a teljes igazságot az előző bűnesetről az Ártatlanságra ítélve rejti… Az Ártatlannak megvannak a maga titkai: érdemes őket megfejteni.

A cikk az Ekultúrán: Scott Turow: Ártatlan
Más Ekultúrás ajánlóim: Az Ekultúra és én
Az előző kötetről: Scott Turow: Ártatlanságra ítélve