Raymond Chandler, a kemény krimi talán legklasszikusabb szerzője, Philip Marlowe, a fanyar modorú magándetektív megteremtője – feltámadt. Javában ír: és Benjamin Blacknek hívják… Legalábbis ez lesz a benyomása annak, aki kézbe veszi A fekete szemű szőke című regényt, amelynek fedelén ott olvasható a felirat: Philip Marlowe visszatér.

Az a Marlowe, aki pontosan olyan, amilyennek egy hard boiled detektívregény nyomozójának lennie kell. Magányos, póztalanul bátor, intelligens, humorral viszonyul az élethez, megértő másokkal és könyörtelen önmagával szemben. Elég realista és tisztán látó ahhoz, hogy állandóan cinikus legyen. Elég romantikus lelkületű mégis, hogy élete árán is megpróbáljon segíteni egy csomó idegen, saját sorsát összegabalyító, önmagát sem ismerő embernek, hogy egy kicsit boldogabbak legyenek, vagy legalább esélyt kapjanak arra, hogy szembenézzenek a dolgaikkal. Modern lovag, aki – sokszor az alkoholba kapaszkodva, lenézve, megalázva, megverten, vagy becsületét ugyan megőrizve, de végül megalkuvásra kényszerülve – önzetlenül jó. És akiből mindenfajta büszkeség vagy túlzott önbecsülés hiányzik. Csak üldögél aprócska, szánalmas irodájában, és várja, hogy emberek sétáljanak be oda, akiknek gondjaik vannak, mégsem árulják el őket, helyette hazudoznak és mellébeszélnek. Azután nyomozni kezd, lassan, óvatosan, okosan, szembenézve bármiféle keserű meglepetéssel. S végül nemcsak kibogozza a szálakat, s legyőzi a gonoszokat, de segíteni is megpróbál: legalább néhány embernek, aki megérdemli. Philip Marlowe minden ilyen magánkopó őstípusa: legjobban talán az Asszony a tóban és az Örök álom című regényekben szeretem, de minden egyes megjelenése lenyűgöz és rajongásra ösztönöz.

Csakhogy 1959 óta nemigen érhette meglepetés a róla olvasókat. Ekkor hunyt el, hetvenévesen, az azóta legendássá vált krimiszerző, Raymond Chandler, miután egy évvel korábban kiadta utolsó Philip Marlowe-könyvét, a szokatlanul rövid és költői Visszajátszást. Sosem volt felhalmozó típusú szöveggyáros, így nem csoda, hogy mindössze hét regény maradt utána, mind Marlowe főszereplésével, s huszonöt novella, továbbá egy épp csak elkezdett kézirat, Poodle Springs munkacímen, amely sejtette, hogy az írót még nagyon is foglalkoztatta Philip Marlowe karaktere, s következő regényét is neki akarta szentelni.

Ezután eltelt ötvenöt év, amely alatt az olvasóknak fájdalmasan nélkülözniük kellett kedvenc nyomozójukat. Igaz, a mozivásznon és a tévé képernyőjén gyakori vendég lett Marlowe. Első, s talán egyetlen igazi megszemélyesítője, az ironikus mosolyú, gyűrött ballonkabátos, fájdalmas tekintetű Humphrey Bogart után eljátszotta a figurát többek közt James Garner, Robert Mitchum és Elliott Gould is. Olvasni viszont nemigen lehetett új Marlowe-történeteket: néhány tisztelgés született csak az író és életműve előtt, általában elbeszélés-formában. Nálunk is megjelent például egy 2003-as novellagyűjtemény, a Philip Marlowe visszatér, amelyben a legjobb kortárs krimiszerzők alkottak meg egy-egy rövid kalandot a detektív számára a Bourne-regénysorozatból ismerős Eric Van Lustbadertől Sara Paretskyn át a legutóbb A gyanúsított című krimijével feltűnt Robert Craisig. Regényt viszont nemigen írt senki: kivétel, hogy Robert B. Parker 1989-ben a Chandler-hagyaték engedélyével befejezte a Poodle Springset. Ez a könyv, amely magyarul Philip Marlowe a nevem címen jelent meg, nekem őszintén tetszett: mára azonban sokan bírálják szívesen, mint amiben a cselekmény bonyolítása elnyomta a jellegzetes chandleri hang megidézését.

Nos, akik kézbe veszik Benjamin Black új regényét, A fekete szemű szőkét, azok viszont éppen az eredeti regények szinte utánozhatatlan nyelvét, stílusát, atmoszféráját és iróniáját fogják benne megtalálni! Igen, Marlowe itt is épp az irodájában ül, amikor felkeresi a címben szereplő kinézettel bíró, rejtélyes és gyönyörű hölgy, és megbízza, hogy keresse meg egykori szeretőjét, Nico Petersont, akit nemrég ismét megpillantott egy forgalmas utcán. A feladat mégis szinte lehetetlennek bizonyul: Marlowe ugyanis három fejezetnyi nyomozással kideríti, hogy a férfi elvileg hónapok óta halott. S bár látta már, hogy a halottak újra élnek (mindez ráadásul egykori jó barátjával fordult elő a Hosszú búcsú című könyvben), a talán mégis élő Peterson utáni nyomozása mégis komoly kétségek között folytatódik. Miközben szélhámosok, elit klubtagok, brutális mexikói bűnözők, ízléssel öldöklő amerikai milliomosok s egy cukrászsütemény-kedvelő, gazdag, idős hölgy feltűnése bonyolítja a helyzetet, Marlowe-t egyre inkább zavarja, hogy csak sodródik a hazugságok áradatában, ráadásul úgy tűnik, minden igyekezete ellenére beleszeretett a megbízójába…

Mindennél a csavaros történetnél azonban sokkal izgalmasabb az, ahogyan Black megidézi Chandler stílusát, amely – Roboz Gábor pompás magyar fordításának köszönhetően a mi nyelvünkön is – igazi bravúr, ilyen részletekkel: „Vannak csendek és csendek. Némelyikből ki lehet olvasni valamit, másokból nem." „Joe mindig is valamelyik nagyobb tengeri emlősre emlékeztetett, talán a disznódelfinre vagy egy öreg elefántfókára." „Mentem utána a mamutfenyő lépcsőn. A belőle távozó jeges fuvallat jégcsapot csinálhatott volna a szemöldökömből." „Az íróasztalomon lévő telefon nagyon úgy festett, mint ami tudja, hogy figyelik." Ilyen mondatok közepette még az sem zavaró, ha A fekete szemű szőke (főleg az egyéb Chandler-regények ismeretében) kissé kevésbé bonyolult meséjű, kiszámíthatóbb megoldású könyv, mint mondjuk Az emeleti ablak. Nyelvében és hangulatában: tökéletes.

Persze mindez nem csoda. Hiszen a Benjamin Black álnév a Booker-díjas szépírót, John Banville-t rejti, aki valóban tehetségéhez méltó folytatást írt Chandler univerzumához. Egy hamisítatlan, ötvenes évekbeli noirt – a kétezer-tízes években. Ezt – el kell olvasni!

A cikk az Ekultura.hu-n: Benjamin Black: A fekete szemű szőke
Más Ekultura.hu-s ajánlóim: Ekultura.hu és én