A reneszánsz irodalmat, azt hiszem, el sem tudnám képzelni beszélgetések nélkül. Két szereplő beszélget a leghíresebb utópiákban Bacon Új Atlantiszától Campanella Napvárosáig. Ketten-többen beszélgetnek Erasmus fő művében, a Colloquiában. Hölgyek beszélgetnek Aretino Hat napjában. De folyik a beszélgetés Boccaccio Dekameronja bevezetőiben is, ahogy a legtöbb korabeli, híres novellagyűjteményben.
És ez a sok beszélgetés, csevegés, trécselés, eszmecsere, diskurálgatás, csacsogás, fecsegés, pletykálás, cseverészés, terefere, csevely és csicsergés érdekes módon ismerőssé és élvezhetővé teszi azokat a szituációkat is, amelyek egyébként mára már kissé művivé váltak. Hiszen nehéz belegondolni, hogy egy-egy korabeli filozófiai értekezés, tudományos közlemény vagy tankönyv szerzője még kötelességének érezte felépíteni saját oktató, tanító, elmélkedő hangján kívül további egy-tíz másik beszélgetőtárs olykor kétkedő, máskor kérdező vagy helyeslő szerepét is, hogy mondandóját minél logikusabban, sokoldalúbban és meggyőzőbben adhassa elő. Ma már nem kell, hogy érdekeljen a másik fél, a partner: ő a hallgató, aki befogadja az értekező, elmélkedő, oktató előadó gondolatait, s legfeljebb néha, magában azt mondja rá, hogy "hű". Ha pedig nem ért egyet, azt maga is egy monológban fogja elmondani vagy netán megírni.
Épp ezért elég különleges, amikor egy illemtankönyvben is beszélgetéseket találni megkérdőjelezhetetlenül kijelentett, okos, bölcs vagy legalább is annak tűnő szabályok helyett. Az alábbi rendkívül élvezetes három reneszánsz illemtankönyv az összes fontos témát felöleli - csevegő formában.

Giovanni Della Casa: Galateo, avagy a viselkedésről
Eötvös József Könyvkiadó, 2003
Fordította: Puskás Imre
Az itt és alább szereplő három illemtankönyv szerzői közül ketten is firenzeiek: Giovanni Della Casa és Agnolo Firenzuola. Della Casa a fiatalabb (1503-1556), s az ő életéről lehet többet tudni: még a manierizmus nagy festője, Jacopo Pontormo is lefestette elegáns égszínkékben, gyönyörű, hosszú ujjú kezében könyvvel, szuggesztív, intelligens tekintettel, s csodaszép, hosszú, rőtvörös szakállal.
A Bolognában, Firenzében, Padovában a legjobb iskolákban tanult ifjú, Pietro Bembo barátja fiatalon lett "udvari ember" és az egyház embere. Huszonévesen már kanonok, harmincévesen Alessandro Farnese védence és diplomatája, negyvenévesen pedig már Benevento érseke volt, később Velence pápai nunciusává emelkedett. Közben részt vett több akadémia és tudós társaság megalapításában, s lelkesen támogatta a művészeteket. Miután III. Gyula trónra lépésekor nem lett belőle bíboros, kis időre visszavonult az egyházpolitikától, IV. Pál idején azonban még egyszer visszatérhetett Rómába mint államtitkár és pápai tanácsos. Illemtankönyvét visszavonulása idején, 1551-54 között írta meg, de csak halála után, 1558-ban adták ki.
A könyv igazi, a mindennapokban is jól használható tanácsadó. Megtudhatjuk belőle, hogyan érdemes öltözködnie, beszélgetnie, étkeznie, szórakoznia annak, aki kedvelt, becsült és illedelmes tagja szeretne lenni egy előkelő udvartartásnak. A mű leszoktat a nyegleségről, az ízléstelen feltűnősködésről, a parlagi neveletlenségről: egyúttal szórakoztató példatárát nyújtja a leggyakoribb hibáknak és kínos helyzeteknek.
Érdekesség, hogy a mű különös módon egyszerre kezdett el érdekelni többeket is nálunk, Magyarországon. Gyakorlatilag ugyanakkor jelent meg két teljes, modern fordítása is. Vígh Éváé 2004-ben, a Lazi Kiadónál, Galateo, avagy Az illemről című traktátus, melyben egy ifjút okító idős, tudományokban járatlan ember személyében értekezünk a mindennapi társalgásban követendő, illetve kerülendő viselkedési módokról címmel. Illetve 2003-ban, az Eötvös József Könyvkiadónál, Puskás Imre fordításában, amelynek belső címe: Értekezés, melyben - egy ifjút okító, tanulatlan, tisztes öreg képében - a köznapi társalgás kívánatos vagy kerülendő módozatairól elmélkedünk, a címe: Galateo, avagy a viselkedésről. Mivel utóbbi kétnyelvű kiadás, mindenki magának döntheti el, hogy a két pompás magyar változat közül melyiket szereti meg igazán.

Torquato Tasso: Malpiglio, avagy az udvarról - Beltramo, avagy az udvariasságról
Eötvös József Könyvkiadó, 2003
Fordította: Vígh Éva
Torquato Tassót (1544-1595) mindenki úgy tartja számon, mint a későreneszánsz - korabarokk legnagyobb eposzának, a Megszabadított Jeruzsálemnek a szerzőjét. A blogon én is így írtam róla nemrég (Híres-neves eposzok Itáliából és Portugáliából). Az Este család ferrarai udvarában élő költő azonban ízig-vérig tökéletes "udvari ember" is volt, s ezzel kapcsolatos tapasztalatait két pompás, érdekes traktátusban is megírta: a Malpiglióban és a Beltramóban. A beszélgető társaságok csevegéseként megírt két mű ráadásul több, mint illemtankönyv: nemcsak jó tanácsokat, de politikai, közéleti áthallásokat és későreneszánsz filozófiai gondolatokat is fellelhet benne a figyelmes olvasó.
Tasso széles műveltségét a nápolyi jezsuita iskolában alapozta meg, majd az urbinói herceg udvarában és a bolognai jogi egyetemen folytatta tanulmányait. Az Este család udvari költőjeként, diplomataként és udvaroncként tűnt fel az európai udvarokban: nem volt azonban még harmincéves, amikor mentális betegség tünetei kezdtek mutatkozni rajta. A zseniális költő, aki már tizennyolc évesen nevet szerzett a Rinaldo című elbeszélő költeményével, 1573-ban pedig megújította az európai drámát az Aminta című pásztorjátékkal, 33 évesen dühöngő őrültté változott: látomások, hallucinációk és kényszerképzetek gyötörték, tőrrel támadt szolgáira és üldözési mániában tobzódva, folyamatosan menekülve, költözve élt, míg 1579-ben kórházba nem zárták.
Fő művét, A megszabadított Jeruzsálemet még a Rinaldóval együtt kezdte el írni, de csak több mint tíz évvel később, 1575-ben fejezte be. Először 1580-ban nyomtatták ki, Tasso tudta nélkül: végül 1584-ben sikerült egy olyan változatot kiadatnia, amelyet ő is látott és hivatalosnak tekintett. A börtönkórházból 1586-ban szabadult ki, rohamai azonban tovább kínozták. Bár írt még új műveket, s egyfajta vallásos mániában teljesen átírta nagy eposzát is, 1594-ben, Rómában ismét be kellett költöznie egy helyre, ahol vigyáznak rá: itt, a Sant' Onofrio kolostorban halt meg a következő évben.
Érdekes, hogy az, miben is áll az "udvari ember" lét lényege, akkor kezdte el foglalkoztatni, amikor ő már nem volt az. 1578 és 1585 között, vagyis betegsége és fogva tartása alatt összesen 25 dialógust írt. A Malpiglio viszonylag késői mű, hiszen csak 1584-ben kezdett hozzá, a Beltramón viszont már 1579 óta dolgozott. A Dialógusokat 1587-ben adták ki: itt a Beltramo a második, a Malpiglio pedig a 12. helyet kapta a beszélgetések között. Mindkettő kellemes, mégis megdöbbentő olvasmány: annak bemutatása, hogyan lehet az ember hajlékony, okos, megfontolt, közkedvelt udvaronc - és mindennek a tagadása is.

Agnolo Firenzuola: A női szépségről
Attraktor, 2010
Fordította: Molnár Dávid
A három közül a talán legélvezetesebb könyvben egy örökifjú szerzetes mutatja be, mi is a valódi női szépség. A lehető legkomolyabban, szövegét rajzokkal illusztrálva járja végig a női szépség alkotóelemeit a hajtól a hangig, a tartástól a termetig, a szemtől a szájig, a nyaktól a lábig. A könyv lebilincselő utazás a reneszánsz világában, és persze a nők világában.
Szerzője, Agnolo (eredeti nevén Michelangelo Girolamo Giovannini) Firenzuola (1493-1543) firenzei születésű humanista 1541-ben írta meg két érdekfeszítő dialógusát a női szépség mibenlétéről, ám ez csak halála után, 1548-ban került olvasói kezébe. A vallambrosai rend komoly jogásza életében mindössze egy könyvet publikált, egy olasz nyelvészeti értekezést, mégis hihetetlen hírnévre és népszerűségre tett szert. Írt verseket, komédiákat, egy csonkán maradt novellagyűjteményt, a Beszélgetéseket, (amelynek szerencsére mind a nyolc története elolvasható magyarul), s lefordította és átdolgozta a híres latin regényt, Apuleius Aranyszamarát is. Élt Sienában, Perugiában, Rómában, Firenzében, s mindenhol barátokra, barátnőkre és hódolókra tett szert: Aretino is jó ismerőse volt. Élete végén, már betegen Pratóba vonult vissza, ahol a helyi társadalmi és tudományos élet csillaga vált belőle: s ha elolvassuk A női szépségrőlt, könnyű megérteni, miért.
A beszélgetések főszereplőjében, Celso Selvaggióban ugyanis nem nehéz valamennyire felismerni magát Firenzuolát, aki erényes és nemes hölgyekkel körülvéve lebilincselően bájos, humoros, pletykás és izgató társalgás keretében értekezik arról, miért a ruha nem takarta női testrészekben lakozik az igazi szépség, milyen geometriai alakzatba foglalható be az ideális női profil, milyen az igazán kellemetes nevetés, milyen szögben áll az igazán szép női ajak, miért emlékeztet a szép női test egy karcsú vázára, s miért kell a melleknek igazán fehéreknek lenni... És ez a Celso, amint arról töpreng, hányféle igazán szép hajszín van (oroszlánrőt, színarany, négerbarna), vagy hogy a női fülek a balaszrubinhoz hasonlítanak, nos, egyáltalán nem úgy jelenik meg az olvasó előtt, mint ötvenedik évéhez közeledő, kopaszodó, szifiliszes szerzetes-irodalmár, hanem mint maga az itáliai herceg fehér lovon... Celso pusztán a szövegében megjelenő hangja, modora, fiús bája és kacér mindentudása által rendkívül vonzó beszélgetőpartnerré válik minden, a dialógusban szereplő hölgy számára. S éppily vonzóvá és meggyőzővé válhat az olvasók képzeletében is: holott csak fiktív alak... Lehetne-e többet kívánni irodalomtól?

Linkek
Reneszánsz remekírók 1. - Kalandozás képzelt tájakon
Reneszánsz remekírók 2. - Rotterdami Erasmus, a rettenthetetlen
Reneszánsz remekírók 4. - Humanista olvasmányok