Töprengések a Nobel-díjról - Mario Vargas Llosa ürügyén
Amikor idén Mario Vargas Llosa kapta az irodalmi Nobel-díjat, nagyon boldog voltam, hiszen nagyon is arra méltó művésznek jutott az Erik Lindberg tervezte medál, a pénzjutalom és legfőképpen a megtisztelő cím és a díjjal járó megbecsülés. Mégis zavarban voltam, ugyanis bevallom, Vargas Llosa valójában nem tartozik kedvenc íróim közé. Olyan megkerülhetetlen az alakja, hogy egyelőre még csak kerülgetem...

Aki most ismerkedik vele, annak ajánlom a Szeretem a mostohámat című különös stílusú és szerkesztésű, rendhagyó és erotikus kisregényét vagy a világirodalom egyik leghíresebb "pályakezdő regényének" tartott, s Ottlik Géza Iskola a határonjához gyakran hasonlított, mégis egészen más A város és a kutyákat, amely egy katonaiskolában játszódik. Mindenkit intek azonban attól, hogy A kecske ünnepe című, iszonyatosan, elviselhetetlenül kemény, realista, mégis fantasztikus diktátorregénnyel kezdje a próbálkozást, ez ugyanis garantáltan elriasztja az érdeklődőt. Különös könyve még a Levelek egy ifjú regényíróhoz, amely könnyed hangvételű írásokban szólít meg mindenkit és tanít írómesterségre. Ahogyan Umberto Eco ilyen tárgyú művei, Vargas Llosa e könyve is az egyetemi olvasmányjegyzékek élére szokott kerülni mifelénk, hogy az ember örömmel pihenjen meg vele, amikor végre rászánja magát: végre egy jó alkalmazott olvasmány - s jóval több is annál: ars poetica, játék és önparódia.

Annak pedig, akit már elvarázsolt Vargas Llosa világa, ajánlom Nagy Gábor (még mindig fiatal) magyar költő, irodalomtörténész és szerkesztő remek verseit, akinek líravilága (annak egy szelete) új, intertextusok közt zajló, átértelmezett életre támasztja a perui író nem egy hősét. Itt olvashatsz jónéhányat e versek közül (például A tollnok bemutatkozik, Julia néni lázbeszéde, Julia néni a halálos ágyán).

Mivel azonban lassan Vargas Llosa-kedvenceim végére érek, inkább a Nobel-díjról szeretnék gondolkodni: mire is jó ez a díj és kik kapták, kapják.

Az Alfred Nobel alapította irodalmi díjat először 1901-ben adták ki annak, "aki az irodalomhoz a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotással járult hozzá". Az első díjazott Sully Prudhomme francia költő és esszéista volt, akire valószínűleg ma már kevesen emlékeznének, ha nem ő lenne a világelső. A mai napig 103 alkalommal adtak ki díjat, négy esetben visszatartották. Négy alkalommal viszont egy évben két díjazott is volt. Így összesen 107 szerző lett irodalmi Nobel-díjas, közülük tizenketten nők. Kiválasztásuk átgondolt, azonban változó elvek alapján történt, ezért rengeteg bírálat és kritika érte és éri a világ legnagyobb irodalmi díjának odaítélőit.

A jelölés folyamata hosszadalmas és érdekes. Egy éven át, szeptembertől a következő év decemberéig folyik a töprengés: javaslatok és nevezések hangoznak el, szakértői csoportok végeznek háttérmunkát, a Svéd Akadémia ugyanúgy hallatja a hangját, mint a korábbi Nobel-díjat kapott szerzők és más tudományos műhelyek. Attól kezdve azonban, hogy kialakult az azévi jelöltek köre, s megkezdődtek a végső tanácskozások, az egész folyamatot teljes titokzatosság övezi.

Ötven éven át tilos nyilvánosságra hozni a szóba került jelöltek személyét és a viták állomásait. Még azoknak a száma és a köre is állandóan változik, akik lehetséges jelöltként szóba jöhetnek. Van, aki éveken, évtizedeken keresztül állandóan versenyben van, mégsem nyeri el a díjat, s van, akit egyszer találnak jelölésre érdemesnek, s rögtön meg is kapja a Nobelt. Így például 1938-ban először került a jelöltek listájára Pearl S. Buck amerikai írónő, akinek Édes anyaföld című, korában hatalmas sikert elért, ma már lassanként elfeledett, Kínában játszódó regénye a harmincas évek nagy irodalmi szenzációja volt. 29 jelöltet határoztak meg ebben az évben és Buck azonnal megkapta közülük a díjat. Ezzel szemben a vitathatatlanul zseniális angol drámaíró, George Bernard Shaw (a Pygmalion, a Caesar és Kleopátra és a Warrenné mestersége szerzője) hatszor is ott volt a jelöltek listáján, mire végül 1926-ban, 21 író közül kiérdemelte a pálmát.

A jelölésekkel kapcsolatos kalandokat tehát ma még csak az ötvenes évekig lehet nyomon követni, a közelmúlt izgalmas Nobel-csatáira csak harminc-negyven év múlva derül majd fény az iratok nyilvánosságra hozatalával. Ezért van az, hogy az egyik legfrissebb a ma már ismert Nobel-kulisszatitkok közül még 1957-ből való: hogyan lett az év kitüntetettje a francia Albert Camus, a Közöny és A pestis írója. A Bizottság elkeseredett vitái során 49 jelöltet neveztek meg lehetséges díjazottként, s telítve volt francia szerzőkkel a mezőny. Előkelő helyen szerepelt Camus mellett André Malraux is. Többen nem javasolták Camus díjazását, mondván, hogy a zseniális író még viszonylag fiatal, további nagy művek lehetősége van benne, s inkább idősebb, pályája delén már túljutott szerzőre kellene koncentrálni az ítészeknek, így például Malrauxre. Végül mégis Camus győzedelmeskedett. Malraux soha nem kapta meg a díjat. Camus viszont sosem kapta volna meg, ha 1957-ben végül ellene döntenek, nem publikált ugyanis több könyvet, s 1960-ban autóbaleset áldozata lett. Sokszor tehát minden megfontolás mellett a véletlen is dönthet egy író sorsról és díjáról.

A késhegyig menő viták során sok dolog befolyásolhatja az Akadémiát döntése meghozatalában. A fenti nobeli meghatározás például nem zárta ki tudományos művek és életművek díjazását sem, így kaphatta meg a díjat 1902-ben Theodor Mommsen német történész. A döntéshozók azonban időről időre hajlamosak voltak csak szépirodalmi díjként tekinteni a Nobelre, így sosem kapott díjat például Sigmund Freud vagy Johan Huizinga, mivel népszerűségük, jelentőségük akkor volt a legnagyobb, amikor éppen szépíróknak jutott a Nobel. Az idelisztikus (idealisk) szó, amely Nobel végrendeletében szerepel, kezdetben szintén óriási vitákat kavart: eleinte úgy értelmezték, hogy a kitüntetést csak ideális, nemes szemléletű, témájú és filozófiájú művek érdemelhetik csak ki. (Ilyen, ma már teljesen értelmetlennek tűnő indoklással utasították el például az orosz Lev Tolsztojt 1901-ben.) Szerencsére a későbbiekben ezt a felfogást már nem követték, különben kénytelenek lettek volna minden irodalmi újítót kizárni a díjazottak közül, tekintve, hogy ideálisnak és nemesnek sok esetben a megszokott, elfogadott témát és formát értékeljük. Az is különös, hogy ebben a korai, "ideális" tematikát kereső szakaszban kapta meg a díjat az angol Rudyard Kipling (ő egyébként mindmáig a legfiatalabb Nobel-díjas, 42 éves volt 1907-ben), akinek egyes, "birodalomépítő", a fehér, európai kultúra felsőbbrendűségét hirdető írásai saját korában is viharokat kavartak.

Szintén óriási problémát okozott, s okoz ma is a díj odaítélésénél, hogy - függetlenül attól, mi az ezzel kapcsolatos küldetésnyilatkozat - a Nobel-bizottság alapvetően európai szemléletű. A Nobel-díjas angol nyelvű szerzők máig huszonhatan vannak, a németek és franciák feleannyian, tizenhárman és tizenhárman. Ezzel szemben csak két japán, egy arab, egy indiai és egy kínai díjazottat választottak 110 év alatt. Az előző akadémiai elnök, Horace Engdahl nagy felháborodást váltott ki szavaival, miszerint "az irodalmi élet középpontja továbbra is Európa", de úgy tűnik, az újabb döntésekre is többnyire ez a szemlélet van hatással. Az is elgondolkodtató, hogy milyen felülreprezentált az észak-európai irodalom és kevés a közép- és kelet-európai választott: hat svéd, három norvég, három dán, egy finn és egy izlandi díjazottra (tizennégy) négy lengyel, egy cseh, egy magyar és egy horvát (hét, épp feleannyi) jut. A spanyol nyelven író díjazottak, akik napjainkban már sokszor Dél-Amerika írófejedelmei (a perui Vargas Llosa, 2010, a kolumbiai García Márquez, 1982) valahol félúton állnak, megnevezésük lehet (egyébként méltán nekik juttatva a díjat) kompromisszum is: néha mintha azt jelezné, nem sikerült döntésre jutni az európai jelöltek között...

Aki kevéssé értékeli a statisztikát, de végignézi a listát és elkezd nevekre vadászni, időnként úgy érezheti, az Akadémia egy süllyedő hajón ül, s évenkénti szemléletváltásaival buzgón tömködi be a lyukakat. Így volt régebben, s egy kissé így van még ma is. Amikor egyre nő a megszülető európai feminizmus jelentősége, a svéd Selma Lagerlöf kapja a díjat (1909). De vajon műveiért, vagy mert asszony? Amikor elsőként megjelenik vádként a nyugat-centrikusság, nagy előrelépésként a világszerte közismert, indiai Rabindranath Tagoréé lesz a díj, de ezzel az indoklással: "mély érzésű, friss hangú költeményeiért, melyeket saját maga ültetett át angolra, gazdagítván így a Nyugat költészetét"... Ha felmerül, hogy már régen nem lett szépíró tudós díjazott, végre odaítélik a Nobelt a francia filozófus Henri Bergsonnak (1927). Amikor a második világháború után merevséggel vádolják a döntéshozókat, a már sokszor, különböző indokokkal elutasított német Herman Hesse lesz a kiválasztott, "egyedi stílusművészetéért" (1946).

A korai problémák közé tartozik, miért nem követte az Akadémia a líra modern megújulását. Miért várt az ír W. B. Yeats 22 évet a díjra (1901-től 1923-ig, amikor megkapta), miért nem díjazták soha például a francia Paul Valeryt? Miért csak a negyvenes évektől került egyáltalán szóba a végül 1948-ban kitüntetett brit T. S. Eliot neve? Hasonló kérdés, miért szerettek bele a monumentális (realista) nagyregény és a (paraszt)eposz műfajába a húszas-harmincas években (nem lehet mással indokolni, mint a korabeli svéd irodalmi ízléssel, amely mai szemmel mindenképpen lemaradt az epika változásaitól). Még a német Thomas Mann is hagyományos műfajú, kevéssé izgalmas könyvéért, A Buddenbrook-házért érdemli ki a díjat 1929-ben, pedig ekkor már megírta A varázshegyet is. Nem csoda, hogy az ír James Joyce-nak és az Ulyssesnek soha nem jutott Nobel. E furcsa, maradi szemlélet az egész harmincas években, John Galsworthy (1932, brit, Forsyte Saga) és Roger Martin du Gard (1937, francia, A Thibault-család) kitüntetése idején is változatlan és merev maradt, csúcspontját pedig az életével jótékony szociális példát mutató, de egyértelműen lektűrszerző amerikai Pearl S. Buck díjazása jelentette 1938-ban, akiről már esett szó. Ez a kapkodás napjainkban is megfigyelhető, legalábbis vannak, akik szeretnek csak annyit mondani "Trinidad & Tobago és Dél-Afrika". Mind a kilencvenes, mind a 2000-es években született ugyanis egy-egy díj, amelyet itteni író kapott - mintha mindössze e két ország képviselné az Akadémia szemében a "nagyon messzét", s csak itt volna érdemes a karibi, vagy afrikai irodalom, egyáltalán, az Európán kívüli világirodalom nagyjait keresni. (1992: Derek Walcott, 2001: Vidiadhar Surajprasad Naipaul illetve 1991: Nadine Gordimer, 2003: John Maxwell Coetzee)

Azzal, hogy az ötvenes évektől az Akadémia modernebb szemléletűvé vált, új problémák is megjelentek. Az egyik a politikai be(nem)avatkozás kérdése. Mivel a Nobel-díj egy közösségi gesztus is, könnyen válik politikai megfontolások tükrévé. Kérdés, jó-e ez vagy nem. Sir Winston Churchill 1953-as kitüntetése például nehezen ítélhető meg önmagában. Miért kapta vajon: "mesteri történeti és életrajzi műveiért, és a magasabb rendű emberi értékek védelmében kifejtett szónoki tevékenységéért", ahogyan az indoklás írja? A második világháborúban kifejtett tevékenységéért? Mert jelképpé vált sok ezer ember számára? És az 1946-os fultoni beszéd ("vasfüggöny") hogyan helyezkedik el ebben a képben? Másik kérdés, jót vagy rosszat tett Borisz Paszternaknak, a Zsivágó doktor szerzőjének, amikor 1958-ban díjazták? A szép gesztusnak köszönhetően íróként, emberként talán még rettenetesebb helyzetbe került hazájában, a Szovjetunióban, amelyet semmiféle kényszerre sem akart elhagyni, inkább lemondott a díjról. Hogy megérdemelte-e a díjat? Véleményem szerint mindenképpen. De vajon mint "szovjet író" vagy mint Borisz Paszternak kapta meg? Elnyert kitüntetés vagy Nyugat-Európa adakozó, kiemelő és felemelő gesztusa volt elsősorban? Mert amikor Jean-Paul Sartre 1964-ben visszautasítja a "burzsoá díjat", az egyértelműen gesztus, hisz ha valaki, akkor Sartre tisztában volt önnön nagyságával... Ugyanígy jelképes, amikor 1966-ban egy férfi és egy nő, egy zsidó és egy német szerző kap díjat, akik mindketten Izraellel, a zsidó néppel foglalkoznak műveikben (Shmuel Agnon és Nelly Sachs). A megbékéltetés gesztusa gyönyörű, de akkor is gesztus. Újabban például a 2000-es év kínai kitüntetettje, Gao Xingjian, vagy a 2006-os díjazott, a törökországi Orhan Pamuk kijelölését övezték viharok: mindkét anyaország (sértő) politikai aktusként értékelte a díjazást. Ugyanakkor sokan felvetették, hogy Salman Rushdie esetében a nyolcvanas évek végén az Akadémia elfeledkezett egy fontos, szemléletjelző, embermentő gesztusról, amikor a Sátáni versek fatvával (halálos kiközösítés) sújtott szerzőjének nem adott Nobel-díjat. (Én ezzel nem értek egyet.) Úgy tűnik, ez a probléma megoldhatatlan: hol politikai beavatkozással gyanúsítják az elvileg semleges Akadémiát, hol éppen a be nem avatkozás miatt vádolják. Mégis, egyértelmű, hogy több Nobel-díj odaítélése sokkal inkább a politikáról, a világ versengő ideológiáiról, a hidegháborúról vagy a történelmi szembenézésről szólt, mint az irodalomról. Pedig ez egy irodalmi díj...

A másik modern gond, hogy szinte teljesen lezárult életművek elismerése helyett ma már megjelenik az a törekvés is, hogy egyes írókra ráirányuljon a figyelem a díjnak köszönhetően. Így aztán a nagyközönség által kevéssé ismert vagy teljesen ismeretlen nevek is felkerülnek a díjazottak dicsőségtáblájára. A népszerűség azonban vagy megjön, vagy nem, a statisztikák szerint erre igazán nem tud hatni a Nobel-díj odaítélése. Például Magyarországon a hatvanas évek óta adtak ki Doris Lessinget (ő mindmáig a legidősebb nyertes, 87 évesen kapta a díjat) és Le Cléziót közepes sikerrel. 2007-es illetve 2008-as díjazásuk szép könyv(újra)kiadási hullámot indított el, s nyilván olvasóik számának növekedését eredményezte, de mára ez a jelenség már kezd lecsengeni. Mario Vargas Llosa viszont nálunk eddig is igen népszerű volt, hála az Európa kiadó folyamatosan megjelenő életműsorozatának. Népszerűsége nyilván megnő idei győzelme után, de valószínűleg később is megmarad majd. A Nobel-díj mindenesetre nagy úr. A tavalyi év németül író, Romániából érkezett kitüntetettjének, Herta Müllernek már 1995-ben, három évvel megjelenése után magyarra fordították A rókák csapdába esnek című, szerintem fantasztikusan jó és megrázó regényét, amit nagyon szeretek (Pesti Szalon). A könyv úgy jelent meg tavaly új fordításban A róka volt a vadász címmel (Cartaphilus kiadó), mintha az előző kiadás, az elmúlt tizenöt év nem is létezett volna. Magyarország a díj hatására és marketingszempontból "felfedezte" Herta Müllert, holott ezt már 1995-ben megtette, vagy megtehette. Ez persze az írónő tehetségén, könyvének szépségén nem változtat, de elgondolkodtató. Mit hoz magával a díj: igazi érdeklődést és megbecsültséget, vagy a a sznobokat megfogó reklámot és kiadói bevételeket? (Mondjuk, mindkettőt.)

Végül ott van az "ismeretlenek" kérdése. Szégyen, ha nem ismerjük őket, főleg, ha valamely európai nyelven írnak, amin mi is olvashatunk. Mégis elgondolkodtató, valóban "ugyanolyan" jelentős szerző-e az amerikai Toni Morrison (1993), mint García Márquez (1982)? A dél-afrikai Nadine Gordimer (1991), mint az amerikai Ernest Hemingway (1954)? A francia Claude Simon (1985), mint az ír Samuel Beckett (1969)? Mert lehet ugyan azt mondani, hogy nem érdemes a Nobel-díj korai korszakán élcelődni, amikor még nem voltak egységesek a szempontok és 1910-ben a pikáns, kedves, közepes bestsellerszerző, Paul Heyse első német íróként vehette át az elismerést, megelőzve olyanokat, akiket ma is olvasunk. De ma már - elvileg - nem kerülhet olyan a névsorba, akiről tíz vagy húsz év múltán azt gondolják majd, nem biztos, hogy ott kellene szerepelnie a nevének. Pedig a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évek esetében mára már ugyanúgy kérdésessé vált öt-hat név, mint a korábbi korszakok díjazottjai között...

A megtiszteltetés elvehetetlen, a Nobel-díj biztosan jelent tehetséget, minőséget. De egyre hosszabbra nyúlik azok listája is, akiknek - talán - meg kellett volna kapniuk ekkor és ekkor, de a bizottság nem élt a lehetőséggel. Ez szomorú egy kissé: miközben a Nobel-díj az etalon, a legfőbb díj, nincsen Nobel-díja a már emlegetett Lev Tolsztojnak, Henry Jamesnek, Henryk Ibsennek, Marcel Proustnak, Rainer Maria Rilkének, Federico García Lorcának, vagy hogy modernebb nevek is szerepeljenek, örökké sajnálni fogom, hogy már sosem lehet Nobel-díjas George Orwell, J. D. Salinger vagy John Updike. S bár tizenkét hölgy is szerepel a névsorban, Virginia Woolf hiányzik közülük. Igaz, a hiányzók listáját kinek-kinek egyéni ízlése alakítja, mégis, egészen biztos, hogy a bizottság nem egy esetben vakon ment el nagy írók, nagy életművek mellett. S hogy vajon ma mi a helyzet? Ezt nyilván csak a távlat alapján lehet majd megítélni: reménykedhetünk, hogy nem így történik.

Furcsa dolog tehát ez a díj. Mindenki büszkén viseli. Mindenkinek számít, aki megkapja. De nem kapja meg mindenki, aki számít.

Ezért jó az idei döntés. Mario Vargas Llosát biztosan olvasni fogunk még sokáig. Bevonulhat az irodalmi örökkévalóságba.
3 Responses
  1. f-andi Says:

    Uh, ez egy fantasztikus összeállítás! Köszönöm.
    Öröm volt olvasni, és rájöttem, hogy Nobel díjasok terén rengeteg pótolnivalóm van!


  2. szamárfül Says:

    egy ideje már a díj kap írókat, néha, máskor meg az igazi nagy írók A díjat... idén is a díj kapott írót. Ráfért...


  3. f-andi: Örülök, hogy tetszett, nagyon élveztem megírni...

    szamárfül: "A díj kap írókat" - ez jó!